Székelyföldi szerelem - XVII. fejezet/2 - A székely módi menyegző

Barcsa Dániel, h, 08/28/2017 - 00:15

 

 

 

Folytatás...

 

Brüniszkáld megfújta kürtjét, mire emberek sokasága jelent meg a kaputorony ormán. Ám az ifjú csak egyetlen arcot keresett, s midőn meglelte a tucatnyi érdektelen fizimiska között, boldogan elmosolyodott.

Kis csapatával belovagolt a sebtében leeresztett hídon át a zsombori várudvarra. Véle volt Bogyó, férfimód, férfinyeregben, a Johann Weiss szekretárius által emlegetett szolgalegény, „a földönlakóknak nevezett székely jobbágyi rendből”, és természetesen hű fegyvernöke is, Sebastian.

Brüniszkáld még jóformán körül se nézhetett, máris a nyakába szökött Lebeé Anna, kipirulva, a lefelé lépcsőzéstől kissé pihegve. Német szóval köszöntötte kedvesét, mert amikor megtudta, bátyja milyen pogány feltételt szabott, hogy elnyerhesse a kezét, azonnal kiharcolt magának egy „frajlányt”, kivel azonnal megkezdte nyelvi kurzusait.

– Henning, barátom! Be jó újra látni téged! − jelent meg a vár ura is, ölelésre tárt karral közeledve.… Szólj, Brüniszkáld gróf, mi szél hozott erre?

 – Hallod-e, kedves játom, Lebeé László! Henning Brüniszkáld gróf nincs többé. Ha úgy tetszik, immár három napja halott. Ki előtted áll, nem más, mint az Örlőc nembéli Adorján Andorás, Homoródszentlélelkről.

A székely gróf megállt, s zavartan pislogott vendégére. Lebeé Anna azonban rögvest megértette e szavak súlyát. Végigmérte szerelmét, s azóta, amióta először fonódott össze a tekintetük, most látta először úgy Brüniszkáldot, ahogy mindig is látni szerette volna: székelyes köntösben, varkocsait három ágba fonva, s egyre bokrosodó bajusszal.

– Ó, Andorás! – mondta ki először kedvese új nevét – Hát megcselekedted érettem?

Brüniszkáld jobbja segítségével gyengéden kibontakozott Anna újabb öleléséből, közben baljával sután kotorászni kezdett az inge hasítékába, majd kebléből kivett egy összetekert pergamenlapot.

– Tessék, Lebeé László gróf, olvasd! Íme a bizonyság, hogy Homoródszentpéteren négy, Homoródszentpálon két lófőség örökségét bírom. Azaz, nem vagyok alábbvalóbb az itt lévők akármelyikénél sem.

Lassan a zsombori nagyúr elméjében is kezdett fény gyúlni, kivette Brüniszkáld kezéből a székely írással telerótt, összegöngyölt árkust. Szertartásosan kitekerte, de csak egyetlen pillantást vetett rá. Miután felismerte a rabonbán pecsétjét, tisztelete jeléül a homlokához érintette az okiratot, s nyomban visszanyújtotta tulajdonosának.

− Adorján Andorás, az Örlőc nemzetségből! –szólt immár ő is ünnepélyesen − Nem szükséges az írás, hiszen hiszek a puszta szavadnak is. Elismerem hát, Isten és ember előtt, immár hogy székely vagy, vér a vérünkből.

–Akkor hát, leányöcsédet, Annát, adod-e hezzám?

Lebeé László orcájáról eltűnt az ünnepélyesség. Hamiskás mosoly jelent meg a szemében.

 − Adom, hogyne adnám! Hiszen ha most is nemet mondanék, addig járnál a nyakamra, míg teljességgel ki nem ürítenéd a pincémet! Tehát vidd! … Hacsak…

− Hacsak?

− Hacsak Anna nem gondolta meg magát!

Lebeé Anna repesve tárta ki újra a karját, így bizonyítván, hogy amit egyszer elhatározott, ahhoz szigorúan tartja magát.

 

 

☼☺

 

A székelyzsombori kovács leánya tisztában volt a rendi különbségekkel, s avval is, hogy az emberi színjátékban ő a mennybéli rendezőtől igencsak jelentéktelen szerepet kapott. Ám a sorsa ellen egyáltalán nem lázadozott: általában jól érezte magát a bőrében. Egyedül csak a „küsasszonkájával”.nem tudott tisztába vergődni soha, mert bár az eszével tudta, hogy Anna fölötte áll, a lelke mélyén viszont úgy érezte, mégiscsak ő a „nagyobb üdős testvér", kinek születésénél fogva vannak előjogai a „leányöccs” felett.

Szó nem volt róla, hogy ne örült volna Anna boldogságának, egyedül az bosszantotta, hogy megelőzi őt a férjhez menésben. Hiszen a régi székely szokásrend szerint a fiatalabb leány kézfogójára csak azután kerülhetett sor, miután már az idősebb fejét bekötötték. Ennél fogva azokban a napokban máson se járatta a bolondos eszét, minthogy valahonnan leakasszon a maga számára egy vőlegényt, s lehetőleg − add meg Uramisten! − hamar.

A baj csak az volt, a kérők nemigen tapodták egymás sarkát, hogy elnyerjék Bogyó kezét. Csúfság volt ez, csúfság a javából, hiszen e leányzó felettébb formás fehércseléd volt. Ám ebben a dologban a kérőket mégse hibáztathatjuk vaksággal, mert a külcsín az csak az egy. Az igazság az, hogyha valamely legénynek megakadt a szeme rajta – s ez igencsak gyakran megesett −, a füle azonnal tiltakozni kezdett. Bogyó szájától ugyanis minden férfiember visszariadt, mert azt − pillamodástól napszentületig − csak járatta, járatta. Olyan volt az, mint egy mihaszna malom, amelyik egész nap csak zúg és dohog, de lisztet nemigen ád. S ha e nagy lepcses gazdasszonya – ne adja Isten! – még fel is mérgesedett, hát az a száj annyi csúfságot, kígyót-békát hányt ki magából, hogy nincs a világon annyi tó, mocsár, szittyó, amelyik képes lenne azokat mind magába fogadni.

Ez idő tájt Bogyót nemcsak a székely házasodási szokások töltötték el nyugtalansággal. A leány pont ebben az esztendőben, szénatakaráskor – aminek az ideje vészesen közeledett −, töltötte volna be a tizennyolcat. Az ántivilágban, azaz a régmúlt időkben, tizennyolc éven alul még eladósorúnak számított a székely fehérszemély, azon felül viszont belépett a vénleányok szomorú seregébe, kik már nemigen válogathattak. Örülhettek, ha a félcsípejűek közül kéri meg a kezüket valaki.

Bogyó tehát, hogy fölmérje és átgondolja jelen kilátásait, keresett egy olyan helyet, ahol igazán magában lehet. A várbéli csűr szénája éppen alkalmasnak látszott. Bevackolódott hát a széna közé, s kezdte összeszámlálni a lehetséges férjjelölteket. A kacskakezű lovászt – ő volt az egyedüli, ki ezidáig soha nem titkolta komoly szándékait –, s a félkarú kapust számba se vette. Őrajtuk kívül, ujjait egyenkint begörbítve, sorra vette a nőtlen zsomboriakat, még a vénlegényeket se hagyva ki. Ám bármennyire is igyekezett, forgatta, vizsgálta őket elölről-hátulról, nem jutott semmire. Ezért hát rátért – ráfanyalodott – a kőhalmiakra is, Brüniszkáld gróf, azaz Adorján Andorás úr németjeire.

Ám mind hiába, mert ahogy egy-egy új név, arc elébe ugrott, rögtön űzte is vissza őket a feledésbe. Az egyikük hozzá túl magas volt, a másik csökött, akkoracska csak, mint ő maga. Az egyik otromba volt, túlontúl tolakodó, a másik reménytelenül mafla. Az egyik durva képű, fésűt, beretvát sose látott medve, a másik meg szinte halovány leány.

Addig-addig űzte az eszét ott a széna közt, míg elméje a szokatlan megerőltetéstől kifáradt, s Bogyó mély álomba merült. Sok álomkép vonult el előtte, egyik ködösebb, mint a másik. Aztán, egyszer csak, valami gomolygó felhőből kibontakozott Sebastian fénylő alakja, olyan volt ott, mint egy mennybéli angyal. A hű fegyvernök Brüniszkáld lovát, Parsifalt vezetve közeledett. Bogyó, amint jobban szemügyre vette e nem is földi, de égi jelenést, látta ám, hogy a kantár végén immár nem is ama nemes állat, hanem ő maga lépked. Aztán Sebastian megállt vele szemben, rávetette szomorú tekintetét, s bánatosan így szólt:

− Miért gyötörsz, Bogyó? Ne facsard tovább a szívemet!

A leány azonnal megébredt, s rögtön tudta mit kell tennie. Rendbe tette magát, hajáról, ruhájáról lepallta a reátapadt szénát, s vadászatra indult. Szerencsével járt, mert amint befordult egy szűk folyosóra, pont szembe jött vele Sebastian. Egyik kezében másfél kezes pallost, a másikban két szablyát cipelt.

Bogyó elállta az útját. Mélyen a legény szemébe nézett, s örömmel látta, hogy tekintetében a szomorúság helyett inkább valami fojtott sóvárság lobog.

− Miért gyötörsz, Sebestyén? Ne facsard tovább a szívemet! – mondta fel szó szerint az álmából megjegyzett mondatokat.

− Mi? … Én? Nem. … Hogy? − makogta Sebastian, ki ugyan a gazdájával együtt elkezdte az ismerkedést a magyar nyelvvel, ám mivel részéről kisebb volt a késztetés, hát közel se jutott el arra a szintre, mint Brüniszkáld gróf.

A leány várt egy kicsinyég, hogy a másik fél végre magához ragadhassa a kezdeményezést. Ám, miután úgy látta, túl sok idő múlt el fölöslegesen, a gyámoltalan legényt a falhoz szorította. Fölágaskodott lábujjhegyre, s ajkait Sebastian szájára tapasztotta.

Úgy tűnt, a nyilvánvaló erőszak áldozata mártírként szenvedi el e váratlan rohamot, mint egy keresztény falu a pogány martalócok garázdálkodását. Ám lassan az ifjú is kezdett ráérezni a dolog ízére – tulajdonképpen régi, titkos vágya teljesült, nem is remélt módon −, ezért hamarosan a kardokat földre ejtve, a két markát szabaddá tette. Szorosan átölelte Bogyót, sőt, a kezei kezdtek elkalandozni, hiszen a leány teste kínált egy-két simogatni valóan kellemes domborulatot.

− Ne, te ne! Én nem olyan leán’ vagyok! – kiáltott fel Bogyó szikrázó szemmel, kitépve magát az ölelésből.

Miután még egy pofot is kapott, szegény Sebastian végleg nem tudta hányadán áll: ennél fogva olyan ennivalóan gyámoltalan képet vágott, hogy a leány megszánta, s újra felcsimpeszkedett az ajkak magasságába. Ezen a délutánon − egészen beléfeledkezve a mókába − ezt játszották: heves csók, szilaj ölelés, majd a tisztesség útjáról letévedő mancsok tapogatózása, s a kiérdemelt nyakleves.

Éjjel a hű fegyvernök nem aludt egy szirát se, annyira belébetegedett a vágyba és a szerelembe. Hajnalban kélt, és rögtön Bogyó keresésére indult. Mikor végre föllelte, hát azonmód folytatni, és mi tagadás, kiteljesíteni akarta a tegnapi víg komédiát. Ám hiába is igyekezett, a csóknál és a pofnál aznap se jutott tovább. S nem a következő héten, de az azután következőkön se.

Sebastian pedig egyre fogyott, mint a sápadt Hold. Nem sok idő múlva Adorján Andorásnak is feltűnt fegyvernökének egyre halványuló fizimiskája. Bár Sebastian bizonykodott, hogy semmi baja, az aggódó gróf mégis orvost hivatott hozzá, ki azonnal eret akart vágatni rajta. Amikor azonban a felcser elővette kínzóeszközeit, az érszorítót és késeit, ez az ifjút úgy megrettentette, hogy inkább azonnal meggyónta gazdájának maródi állapotának magyarázatát.

Andorás gróf, átlátván, hogy kedvesének szolgálóleánya tisztességes fehérszemély, ezért nem is tanácsolhatott mást apródjának, minthogy az egyház áldásával töltse be vágyait. Ám mivel Bogyó nem volt jobbágy renden lévő, hát Sebastiannak is Sebestyénné kellett lennie, ünnepélyes esküt téve a rabonbán kezébe.

A leánykérés alatt Bogyó ragyogott, szülei pedig igencsak meg voltak illetődve. Egyrészt azért, mert olyan úri népek tisztelték meg jelenlétükkel e jeles eseményt, mint Lebeé Anna, a „küsasszon” vőlegénye, Adorján Andorás, de ott volt még maga a zsombori gróf úr is, Lebeé László. Büszkeségüket azonban még az is növelte, hogy bár a Sebastianból Tompa Sebestyénné lett kérő immár vélük egyenlő székellyé lett, de annak előtte mégiscsak valódi nemes ember volt, s ez igazán nagy tisztesség az örömszülők, egy várbéli kovács és egy szakácsné számára. Bogyó boldogságára pedig az tette föl a koronát, hogy „küsasszonkája” beléegyezett, hogy együtt, egyszerre tartsák meg a két kézfogót.

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap