Székelyföldi szerelem - XI. fejezet/3 - A bajhozó Lebeé név

Barcsa Dániel, szo, 08/05/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

 

A király a fákhoz érve megfékezte lovát.

            Vissza! Vissza! Vissza! – kiáltotta egyik-másik túlbuzgó embere után, kik már-már behatoltak a sűrűbe.

−          Uram! – kérdezte egyikőjük – Ne üldözzük a haramiákat?

– Gyorsabbak málunk… – legyintett bosszúsan a fejedelem. – s minden bizonnyal az erdőt is jobban ismerik akármelyikünknél!

Az uralkodó ilyenképpen lemondott a „haramiák” üldözéséről, így Lebeé György és Anne baj nélkül és hamarost Zsombor vastag falainak biztonságába érhetett. A várkápolnában azonmód megtartották a kézfogót, s a külvilággal mit se törődve, mézesheteiket élték.

Az ifjú pár ugyan nem törődött a világgal, ám a világ annál többet vesződött velük. A királynéi szeszély és a királyi bosszúság egy perc megnyugvást sem hagyott a sorsüldözött szerelmeseknek. Amíg Béla király élt, s Capet Margit volt a királyné, Zsombort folytonos fojtögatta.

A szöktetést követően alig ért az uralkodói pár Tordára, máris ment egy üzenet a rabonbánnak, hogy a király Lebeé Györgyöt törvényen kívül helyezte, s immár, mint gonosztevőt, kerítse kézre.

A székelyek feje jól ismerte Zsombort, ezért jelentős erővel indult a vár falai alá. Miután ostromgyűrűt vont, fellovagolt a kaputoronyhoz vezető szerpentines úton. Megpróbált ő is – mint Lebeé Sámuel úr idején egykori elődje – a fegyverek érvei helyett a szavak erejével hatni az erősség urára.

Zsombor primorja a közeledőket látván kaput nyittatott, s Anne-nal kéz a kézben, a leeresztett felvonóhíd előtt állva várta a rabonbánt és két kísérőjét.

−          Hozott Isten, nagyuram! – szólt ünnepélyesen Lebeé György. – Légy üdvözölve! S ti is, nemes székely társaim! Kerüljetek beljebb...!

−          Jó, jó! – vágott közbe türelmetlenül a rabonbán – Adjon az Isten, amit adni akar! De te is tudod, hisz látod a sereget, hogy mi nem felebaráti vizitába jöttünk, hanem hogy érvényt szerezzünk király urunk hajlíthatatlan akaratának! Halljad tehát Lebeé György, halljad: eme elhurcolt leányt szolgáltasd ki nekünk, s te meg add magad önként a törvény kezére!…

Az ifjú főrend a párjára nézett, aztán határozottan megrázta üstökét.

– Hallgass reám, öcsém! – tette hozzá csendesen, szinte baráti hangon a rabonbán − Bízz a magyarok urának kegyelmében!

Lebeé György arca elkomorult.

– Te is hallgass meg, rabonbán! Itt, a Lebeék ősi fészkében, soha nem keresett még senki egyetlen erőszakkal elragadott szüzet sem. Aki mellettem áll, szabad akaratából tartott velem, hogy hitvesemmé legyen. Kérlek, ne mutogass illetlen módon ujjaddal asszonyomra, ki immár két hete, Isten és ember előtt, a feleségem!... Ami pedig a királyi kegyelmet illeti: én inkább a mennyek urának irgalmában bízom!

A székelység vezére dolgavégezetlen tért meg embereihez. Tanácskozott velük, tanácskozott, de nem jutott semmire. Attila ivadékai lovas népség, a várostrom pedig – köztudomású –, hogy nem a lovasságnak való. Így a rabonbán pár nap elteltével csöndességgel távozott, hátrahagyva egynémely vitézét, egy „éppen-hogy-csak” sereget.

Orbaiszék hadnagya, Adorján – őt érte a kétes értékű megtiszteltetés, hogy az ostromzárat tartsa életben – ifjúkori jó pajtása volt Lebeé Györgynek. Ez okból, ha az „ellenséggel” való nyílt fraternizálást kerülte is, de Zsombor számára élhető napokat biztosított: vonalán keresztül a várba bárki bejuthatott és bármit magával bevihetett. S ugyanígy jöhetett kifelé is – kivéve persze magát Lebeé Györgyöt.

Telt az idő, telt, s egyszer csak bebocsáttatást kért a rabonbán elé egy királyi fullajtár, és az iránt érdeklődött tisztelettel, hogy karón szárad¬e már Lebeé György feje? A székely vezér kénytelen volt elismerni, hogy nemigen, de bizonygatta, hogy töri magát. S felpanaszolta, hogy pusztán lovassággal,ostromgépek híján, nincs sok esély a leányrabló haramiát a magas várfalak mögül a kifüstölni.

Capet Margit tombolt, s Béla is megtett mindent, hogy asszonya eléggé mérgesnek lássa: tehát ráparancsolt az erdélyi vajdára, hogy ültesse fel a teljes erdélyi sereget, s a székelyekkel összefogva foglalja el Zsombor várát.

Most köszönhettek volna igazán mostoha napok az ifjú párra. Úgy tűnt, nem menekedhetnek. Ámde a jó király egyet felejtett el: dönteni, hogy ki is legyen ennek a hadi vállalatnak a feje. Ennél fogva ez is parancsolt meg az is, és mindketten mást: az ostrom során többször is hangos és haragos szóváltásba keveredett a vajda és a rabonbán. A hadnagyoktól az egyszerű katonákig mindenki tanúja volt eme egyenetlenségnek, így a viszály gyorsan terjedt a főktől le a lábakig.

Egyik este aztán egymásnak esett az erdélyi magyar és a székely. Pedig csak tábortűz melletti tréfálkozásnak indult, mégis tizenhét haláleset lett belőle. Az ostromló had kétfelé szakadt, s a kettő reggelre ellenségként acsarkodott egymásra. Ki tudja, mi lett volna ebből, ha a vajda – okosabb enged! – nem tér észhez, s az erdélyi sereget el nem vonja el Zsombor vára alól.

Béla a vajdát elcsapta, s a rabonbánnal is ezt tette volna, de – átkozott székely szabadság! – joga erre egy szikrányi se volt. Maradt hát a feddés, és az elhatározás, hogy maga áll egy sereg élére, s pontot tesz e szerencsétlen, rétestésztaként nyúló ügy végére.

A had hamar összegyűlt, s jó hogy összegyűlt! Váratlanul külső ellenség támadt az országra, így a király napkelet helyett inkább délnek fordult. Az ellent pedig úgy meglepte gyorsaságával, hogy az, még az összerabolt prédát is hátrahagyva, sietősen kitakarodott a Délvidékről. Ez a fordulat – csak a királyné nem volt elégedett vele – üdvös volt az országnak, de nagy megkönnyebbülés Székelyzsombornak is...

Teltek az évek, Anne és György számára fennmaradt ez a se béke, se háború állapot. Amikor megérkezett otthonukba Béla király halálának híre, az illendő szomorúság birokra kélt bennük a megkönnyebbülés illetlen örömével. Ám korainak bizonyult a királyi megbocsátásban reménykedni, mert Béla idősebbik fia, Imre nemcsak a trónt örökölte apja után, hanem a Lebeék iránti neheztelést is. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy amikor a törvényes uralkodó ellen föllázadt az öccse, akkor Zsombor a pártütők egyik fő támasza lett, Lebeé György és fia, László pedig odaadó híve a trónra jutó új királynak, Andrásnak.

Vajon boldogok voltak-e a számkivetettség évei alatt a bajlátott szerelmesek? Megbánta-e bármelyikük is, hogy egymás bírásáért ujjat húztak a náluk hatalmasabbakkal?

Erről nem szólnak a krónikák. Ám a szóbeszéd szerint Lebeé György Anne-ban nemcsak szép, de jó és engedelmes feleséget is kapott, ki soha nem hánytorgatta fel férjének, hogy elragadta őt a királyi udvar fényéből, hogy egy elátkozott vár gyászos homályába temesse. De azt is mondják, hogy a zsombori évek alatt Anne szemében mindig bujkált valami bánatféle, még amikor kacagott is. Tán csoda? Hát milyen szűk létet kapott cserébe egy hátra hagyott teljes életért? Talán titkon mégis fájt neki, hogy Margit királyné első udvarhölgyéből egy utolsónak bélyegzett kiátkozott hitvese lett. Talán hiányoztak néki a pompás ruhák, a lovagi tornák, az udvari bálok és ünnepek. A trubadúrok édes, provanszál és francia nyelven eldalolt költeményei. S kiváltképp nélkülözhette az illatos királyi kerteket, amelyeket nem pótolhatott az a kis virágos ágyás börtön-várának déli bástyáján. Ám mégse tudni, hogy mit érzett, mit gondolt mindezekről, mert soha egy panasz-szó el nem hagyta ajkát.

Lebeé György hitvese kétszer került áldott állapotba. Előbb megszületett szeme fénye, László, és hosszú-hosszú évekkel később egy kisleány, Anna. Szép, erős, egészséges kisdedek voltak, bár Anna erejéért cserébe az anyjáét kérte az Úr. Anne soha nem kélt fel a gyermekágyból. A láz belső lángja sorvasztotta testét, s oly lassan fogyott el, mint a meggyújtott templomi gyertya: leánykája már – kicsiny, maga szedte csokorral a kezében – ennen lábán tipegett a gyászmenetben.

Lebeé György házassága alatt Anne-on kívül más asszonyt nem ismert, és özvegységében sem keresett új feleséget. Hamar magának való, komor emberré lett, ki riasztó módon, egyre jobban kezdett hasonlítani utálatos forma atyjára. Nem sokkal élte túl hitvesét, pedig utolsó percéig élete teljében lévőnek látta Zsombor népe.

György úr egy reggel forró feredővizet rendelt, pedig csütörtök volt, nem szombat. Legényével alaposan lecsutakoltatta magát, tiszta alsóneműt öltött, s ünnepi gúnyát. Apró vaskazettát vett elő. Fedelét felpattintva a rejtekből egy selyemkendőt vett ki, ajkához emelte, majd szíve fölé, az inge alá bújtatta.

A nagyterembe rendelte magához Félpufát, s a vár íródeákját. Előttük tett testamentumot, mivel fia, László, éppen András királyurat szolgálta testőreként. A deák minden szót híven lejegyzett, s visszaolvasott. Majd ura kézjegyét kérte, viaszt olvasztott, s a Lebeék gyűrűjével megpecsételte a pergamenlapot.

Lebeé György, miután a deákot kiküldte, Félpufához fordult.

– Azótától fogva, hogy ezen az ajtón kilépsz, a vár a tiéd! Te parancsnokolsz, míg a fiam haza nem tér.

– Hová készülsz, uram? – kérdezte megütközve Zsombor hadnagya.

– Asszonyom már régóta vár reám. Túlságosan hosszú ideje. Ma, érzem, egy jobb világban ismét eggyé leszünk.

– Uram! Miket beszélsz? Hisz szívós vagy, erős és a makknál egészségesebb.

– Hálát is adok Istenemnek, hogy ez utolsó napig elkerült minden nyavalya… De ma… ma magához fog szólítani.

−          Uram, ha úgy érzed, beteg vagy, szólok Fruzsinának.

−          Őt kívánom látni legkevésbé… Tudd, neki sincs orvassága…

            − Uram, ha mégis…

            – Nincs kedvem a feleselésre! Tehát parancsolom, állíts posztot az ajtó elé! Ide senki bé nem teheti a lábát! Kivéve legényemet, Áront. Őt küldd is haladéktalan!

−          S kicsi leánkád? Anna? Az ő látását se kívánod?

Nagy, kövér könnycsepp gördült le György úr orcáján. Fejét rázta.

Ha nem lenne Anna, még élne Anne… – szólt halkan.

 − De uram! 

− No, ne feleselj! hamar Áront! – vett erőt magán. – Téged meg Isten áldjon! A legény, mikor a nagyterembe lépett, urát az egykori víg lakomák asztalán találta. Hanyattvást feküdt, feje alatt – párnaként – egy kandalló mellől felszedett fahasáb.

– Áron, fiam! Eppeg idejében jöttél… – úgy beszélt, hogy feléje se fordult. – Te, ma, végig mellettem maradsz! Remélem, szolgálatod nem lesz hosszadalmas.

A mondott remény ellenére mégis csak üresen teltek, teltek az órák. A legény, mivel utasítást nemigen kapott, állt és várt, végtelennek tűnő időn keresztül. Leülni nem mert, de amikor látta, hogy ura rá se néz, nem is szól hozzá, nesztelen az ablakhoz orozkodott, s – unalmát elűzendő – a párkányon napfürdőző legyekre kezdett vadászni.

Munkálkodásában alig háborították. Egyedül csak Fruzsina néne zavarta meg, ki – átküzdve magát a strázsán – hívatlan benyitott. Titkos csalmatok hatós szagú főzetét hozta. Közben – szokása szerint – be nem állt a szája: hadarva dicsérte medicináját, állítva, hogy kotyvaléka még a holtakat is talpra állítja. S valóban, a szernek még csak az említésétől is halni készülő nyughelyéről felpattant, s rettenetes szavak kíséretében – ebből a boszorkány volt az egyetlen, ami ide leírható – kiűzte a betolakodót. Még az eddig a fejtámaszként szolgáló tuskót is utána hajította. A javasasszony rémületében a hozott ibriket elejtette: a folyosón még hetekkel azután is alig lehetett émelygés nélkül közlekedni.

Közelgett immár a napszentület – Áron éppen a harminckettedik legyénél tartott –, mikor Lebeé György váratlan egy darabka lépes mézet s egy kupa bort rendelt.

A legény szívesen hagyta ott urát, s vette útját a konyha felé, hisz a mai früstökének immár emléke is a múltba süllyedt. Míg az alaposan megehült legény sebtében egy kis kenyeret s kolbászt gyúrt magába, addig a hírre éhes szolgáló népség nem hagyta visszaindulni, hanem kíméletlen faggatta, s ő alig bírt teli szájjal a számtalan kérdésnek megfelelni. Amit ki tudtak húzni Áronból, az megerősítette Fruzsina néne meggyőződését, hogy uruknak nem teste a beteg, hanem nyilvánvalóan megháborodott.

A szolgalegény így csak sokára ért vissza a kért mézzel és borral – tartott tőle, hogy ezért szorulni fog –, de ura már nem tett szemrehányást. Oly csendes volt, mint éltében soha, még lélegzése se hallatszott…

Lebeé György nem őseihez tért meg Zsombor kriptájába. Anne úgy kívánta, hogy – kiszabadulva végre a kőfalak fogságából – pora elvegyüljön az áldott, illatos földdel, s ő meg mellette akart nyugodni: követte hitvesét a vár alatti falucska cintermébe.

Szegény kicsi leány, Lebeé Anna! Nem atyja halálával jutott árvaságra, hanem elárvult ő már születése pillanatában. Akkor is, míg élt édesanyja, napjában csak egyszer vitték hozzá, rövidke időre, hogy ne terheljék a beteget, apja meg nem tudott, s tán nem is akart mit kezdeni leánygyermekével.

Anna azonban feltalálta magát, s mikor totyogó lépteivel megindult felfedezni a világot, belékapaszkodott az első rokolyába, amelyet kis kezével felért. Szerencséje volt, mert a várbéli kovács feleségét választotta, ki kerekded, melegszívű teremtés volt, s a kis árvát anyja helyett anyjaként szerette. Erzsébet asszonynak volt egy apró, barna bőrű, fekete hajú leánykája is, Annával majdnem egykorú, kit mindenki csak Bogyónak becézett.

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap