Soror Dolorosa 1/3

Jókai Anna, h, 02/25/2019 - 00:26

 

 

 

A kórház új igazgató főorvosa sokkal fiatalabb, sokkal magabiztosabb volt minden elődjénél. Nem is hivatkozott udvariasan az elődök érdemeire, s forradalmi törekvéseit egy percig sem titkolta.

– A betegellátás számtalan fogyatékossága javarészt abból fakad, hogy a kórházat mint intézményt hajlamosak vagyunk titokzatosságba burkolni; mintegy misztifikálni a mechanizmusát – mondta az első munkaértekezleten. – Nem tudom, világosan értenek-e?

A kollégák (vagy ügyelet előtt, vagy után) egyáltalán nem értették ugyan, mire akar ez az inkább magasugrónak látszó doktor Dévaj Farkas Fülöp kilyukadni, de túlságosan meghajszoltak voltak ahhoz, hogy érdeklődjenek. Inkább bólogattak.

A nővérek és a segédszemélyzet bizalmatlanul hallgatta. A végén úgyis rajtuk csattan az ostor, elég, ha majd akkor odafigyelnek. A főnővér már szövögette magában a választ, melyben optimálisan áthidalja az orvosi kar és az egészségügyi középkáderek közötti szakadékot. Három műszak, minimális fizetség és ehhez képest mily áldozatosság…! Ki tudja ezt jobban, mint éppen az orvosi gyógyító gárda, amely szintén szüntelen terhelésben, napról napra birkózik az egyre növekvő feladatokkal…

Az ilyen „egyrészt-másrészt” fogalmazás mindig hatásos. Több embert úgysem ad senki. De ha kibeszélik magukat, ideig-óráig megkönnyebbülnek. Olyan ez a sok duma, mint a vesés betegeknek a hetenkénti vérátmosás, az új vese átültetése helyett.

A főnővért Susikának hívták, egyébként szigorú orvosözvegy volt, a Susika a Zsuzsikából ragadt rá, még a háború alatti években szólongatta így egy gégesérült katona, aki a zs-t már nem tudta kiejteni. (Az talán csak pletyka, hogy ezt a katonát az őrületig szerette. Mindenesetre a fiú halála után változott ilyen katonássá tartása, lépése, lelke. „Susika őrmester” ekkor született.)

Doktor Dévaj szabad idejében dzsúdózott. Úgy vélte, ura a testének. Most mégis indokolatlanul porolgatta tenyerével sűrű, tüskésre nyírt haját – mintha idegen sapkát tisztítana. Ezek itt túlságosan csöndesek!

Egyszerűbbre fordítva a szót: a kórház csaknem ugyanolyan munkahely, mint bármelyik javító-szerelő vállalat. A munkafázisok is ugyanazok: a hiba diagnosztizálása, a készülék alapos ismeretében persze, személyre szignálás, aztán gondos javítás, ellenőrzés; a kész darab kibocsátása végül. Dolgozni csak hisztéria nélkül lehet. S a Gelkánál is, ugye, mennyi reménytelen eset. Hány ócska, javíthatatlan masina, amelyre csak költ a tulajdonos, de már hiába…

Végre odafigyeltek. A túlnyálazott szakmákban a cinizmus mindig üdítő.

– …Tehát: a nyugalmas munkakörülményeket kell elsősorban megteremteni. A folyamatok természetességét mintegy tudatosítani. Hogy a rászoruló beteg ne érezzen helyzetében semmi rendkívülit. Vizsgálat, lelelek, a szükséges beavatkozás: történjen mindez magától értetődően. Még a végső aktus is. Én mindenféle pániknak ellensége vagyok! – fejezte be Dévaj. Mellkasát kidüllesztette, majd egy-két gyors hasi légzést végzett.

„Ez nem irónia. Ez komolyan gondolja – rémült meg Susika –, ez egy egészséges, erős barom.”

Piszterer Ödön, a legrégibb, már-már állandónak számító segédápoló (négy évet bírt ki a kórháznál egyhuzamban) egyúttal a legmegbízhatóbb értesülések forrása is volt. Ő mesélte, doktor Dévaj eddig a Köjálnál töltött be magas hivatali tisztséget. De még ott is túl precíznek találtatott; állítólag reggelente megfordította a titkárnője kézfejét, és felülvizsgálta, nincsen-e piszok a hosszú, padlizsánszínre festett körmök alatt. Minden, a munkatevékenységgel elkerülhetetlenül együtt járó rendetlenség, folt, nedv, maszat fölingerelte: a hús miért ereszt levet, a kazánban hogyan rakódhat le korom, hogy kerül szüléskor véres váladék köpenyre, padlóra… Szóval az abszolút higiénia megszállottja volt. Két diplomája és az oly jelentős „szülői érdem” nélkül bizonyára az elmebelileg érintettek népes csoportját szaporította volna, így azonban sajátos szemléletét inkább az erény túlbuzgóságának tekintették. Szerencsés korlátoltsága is megóvta: az abszolútumot kizárólag a tárgyi világban kereste, makacsságát, kutató szenvedélyét a másokat valódi tébolyba hajtó abszolút igazság vágya hidegen hagyta.

Piszterer nem pletykált, a történetet adomává kerekítette, s Dévaj jellemrajzát rosszindulat nélkül, puszta használati utasításként adta tovább. Neki nem volt féltenivalója. Súlyos, tehetetlen testeket emelgetni, műtőkocsiról le-föl, vagy tolókában gurítani a betegeket a különféle szakvizsgálatokra: ki áhítaná el ezt a tisztséget? A pléhtepsit, a tetemek szállítását, az ágytól a boncteremig. Aztán vissza a teknőbe az egészet, még mindig név szerint, cédulázva, hogy a temetkezési vállalat el ne cserélje. Ravasz üzletet kötött: elvégezte az „alja munkát”, bagóért – és cserébe a teljes gondolat- és szólásszabadságot élvezhette. Ahogy így körbetekintett a teremben, a lapító és kétségbeesett fejek közt, határozottan érezte megint, milyen előnyös ez a csere.

– Nos…? Mi az elképzelésük a kollégáknak? Mert az elmélet gyakorlat nélkül, hogy úgy mondjam, kollektív összefogás nélkül, önmagában elhal. Természetesen vannak a tarsolyomban tervek bizonyos adminisztratív intézkedésekről. – Doktor Dévaj elbűvölően, biztatóan mosolygott, mint anya a gyermekére, amikor várja, csurrantson végre a kisedénybe.

Az orvosok ki-be gombolgatták köpenyüket. A nők a férfiakra, a férfiak a fiatal alorvosokra tekintettek – és fordítva. Hátha fölvállalja valamelyik nem, valamelyik generáció a csörgősipkát.

De különösen nehéz hét után voltak, baleseti ügyelettel. Minden pótágy megtelt, még a különszobába is beerőszakoltak egy újabb fekhelyet. Ontotta a város a „selejtet” – ahogy ez a derék Dévaj épp az imént a menthetetleneket becézte. Kinek van kedve, pofája rojtosra tépni a száját ilyen zavaros teóriában, amely szerzőjének gonoszságát vagy csak naiv tudatlanságát tükrözi.

– Arra kell következtetnem, a demokratikus légkörről leszoktatták önöket az előzmények… – mondta keményebben doktor Dévaj. Energikus lábfejkörzései az asztal alatt apró rúgásokhoz hasonlítottak.

„Ezt aztán nem – gondolta Susika. – Az öreg kényelmes volt, és hanyagolta az igazgatói munkát. Csak operálni szeretett, valaha, amíg a keze nem remegett. Mostanában már csak üldögélt, s a halottak életkorát böngészte a zárójelentéseken. De még ezt a csöndet is az ő nyakába varrni…!”

Megpróbálkozott az ide illő diplomáciával. Zavaros tervek: zavaros kiegészítés. Attól talán megnyugszik Dévaj Fülöpke, s mehet mindeki a dolgára…

– Kellő odaadással hallgattuk az igazgató főorvos úr koncepcióját, ami így, első hallásra, természetesen teljes mértékben még nem befogadható, ez azonban az újszerűség sajátja. Meggyőződésem, hogy a fegyelmezett munka meghozza gyümölcsét, az összehangoltság, a munkabeosztások precizitása, minden bizonnyal. És itt a közösség, dicsekvés nélkül, jó, nem farkasszellem, vállat vállnak vetve gyürkőzünk neki a szaporodó feladatoknak. Fegyelem, tisztaság, nyugalom, a mi hivatásunkban kulcsszavak. A probléma azonban, amit át kell hidalni, rendkívül bonyolult, a frappáns hasonlat a javítóműhellyel megragadó és részleteiben megszívlelendő, de bizonyos jellegzetes sajátosságok, helyi sajátosságok, hogy politikusan fejezzem ki magam, bonyolítják a helyzetet… – Susika kifulladt.

Doktor Dévaj szomorúan, csalódottan pillantott a főnővér hajára, az izgalomtól elszabadult ősz hajtincsre. Susika gyorsan visszagyömöszölte a hullámcsat alá.

– Semmi ködösítés – Dévaj sóhajtott, és egy egészen aprót az asztalra ütött. – A világos beszéd híve áll önök előtt. Győzzék le gátlásaikat, a múlt el van temetve…

Piszterer előbbre tolta a lábát, de nem emelkedett fel.

– A főorvos úr volt már súlyos beteg? – kérdezte.

Dévaj meghökkent. A vezetés módszerei közül a bratyizás mint első számú veszedelem törlendő.

– Ez nem tartozik ide, kérem.

– De azért tessék rá felelni – mondta szelíden Piszterer, s a talpát még előbbre csúsztatta.

– Felelni éppen felelhetek – Dévaj taktikát változtatott. – Én minden hajnalban kocogok. Az én koromban súlyos betegség abnormis állapot. Vastüdő, vasszív…

– Vasszív – Piszterer elmosolyodott. – Akkor csak annyi a megjegyzésem, ezek itt – a fejével hanyagul kifelé intett – nem gépek. Lelkük van. Akármilyen kényelmetlen. Ezért nem stimmel az analógia. Ha a szót ide jól használom…

– Maga segédápoló, ugye? – Dévaj kereste a diplomások tekintetét, egy brancsbéli, cinkos kacsintásra. – Hogy is hívják?

– Piszterer Ödön vagyok – most felállt, mintha társaságban lenne, parányit meghajolt, úgy ereszkedett vissza. Szőrös volt a képe, s a szája szélén egy gusztustalan, fertőzött sebecske.

– Kedves jó Piszterer bácsi – Dévaj széttárta a karját, méz olvadt a hangjában –, maga itt egy házi bútor… magának itt sok minden meg van engedve… Ó, én a legapróbb stiklikről is értesülök… Maga és a lélek! – kuncogott. – No, erről majd négyszemközt. De fordítsuk komolyra a szót: nem a lélek, hanem tudományosan megközelítve, a tudat higiéniája… ez az, amit biztosítanunk kell, minden körülmények között. Ez az egyik sarkalatos pontja a munka hatékonyságának…

– Kérem – mondta az intézmény párttitkára, Karádi, osztályos orvos az orr-fül-gégén. – Kérlek, erről tájékoztathatlak: nálunk rendkívül aktívak az emberek. Kapásból föl tudok sorolni tízet, aki mellékesen végzi a marxista–leninista egyetemet is. Kórházi viszonylatban ez szép arány…

Piszterer kurtán fölkacagott.

– Ez nem vicc – szólt rá doktor Dévaj. – Nem mindenki elégszik meg az eredeti primitív szintjével, drága jó Piszterer…

Piszterer még egyet kacagott. Maga Karádi doktor is elnevette magát, s utána még néhányan. Dévaj egy kicsit megzavarodott, nem tudta, ellene vagy mellette nevetnek. Megkerülte a döntést.

– …amit Karádi kolléga tényként sorakoztat föl dolgozóink szellemi önképzéséről, az örvendetes. És igen fontos. De most ne erre az oldalra fordítsuk tekintetünket. Hanem a kórtermekbenfolyó tudati munkára. Mindannyiunk előtt ismeretes, mennyire zavaróak az exitusokat megelőző bonyodalmak. Bedeszkázás, elválasztó lepedő: megannyi rossz hatás a fölbomló pszichikumra. A szobatársak természetes életrendjét is zavarja. S akkor még a hangnyilvánítás! Az önkívület előtti tiltakozás, az a fékevesztett halálfélelem, ami meglepő módon néha még a gyógyítható, de kellemetlen eseteknél is fellép… Operáció előtt, operáció után. Mennyi fegyelmezetlenség, szorongásból származó csöngőnyomogatás…

– Azt nyomhatják. A csöngők nem szólnak – mondta a frissen végzett alorvosnő, azután Susika pillantására megrettent –, de nem is bírná erővel a szüntelen futkosást ez a maroknyi ápolószemélyzet…

– Igen, igen – kapta el Dévaj a mondat végét –, most tapintottunk a probléma élére. Önök azt feltételezték: én hanyagolom azt a szempontot, hogy emberekkel dolgozunk, hát nem. Erre akartam kilyukadni, illetve rávezetni a kollektívát, hogy közössen lássuk be: bizonyos tudati folyamatok, természetes biológiai tények zökkenőmentes ellátására nincsen megfelelő, erre specializált apparátusunk…

Susika rekedten közbekiáltott:

– Igazgató főorvos úr, mi a személyünkben mindent, de mindent, ami a szakszerű kezelést illeti…

Dévaj doktor összeillesztette ujjai hegyét, így lett a mozdulat a könyörgés paródiája.

– Ne telepedjen közénk félreértés… világosan beszélek. Új státust kell létesíteni. Az egészségügyben egyedülálló, kísérleti jelleggel. Mert ami nem a maguk reszortja, az nem a maguké. A betegek fizikai ellátása, mégpedig a technika jelenlegi legtökéletesebb fokán, ez a maximum, amire orvos, ápoló egyaránt képes. De duruzsolásra nem futja.

– Arra bizony nem – lelkesedett hirtelen Susika –, mi is emberek vagyunk, az energiánk véges. De az ellátásban nem lehet a legkisebb hiba sem!

Susika valóban katonás rendet tartott. Egy perccel se maradhatott tovább az ágynál az infúziós készülék, egy perccel se tovább a tű a beteg karjában. A mosdatás itt mosdatás: nem pusztán a kéz és arc érintése vízbe mártott törülközővel. A hashajtó jól adagolt: nem szakadnak ki tőle a belek. Az orvosság sose kerül szemétbe, a nővér ott áll, amíg le nem nyelik. A csendes pihenő itt csendes pihenő, a diéta diéta. Különben is: szakszerűség és részvét mintha kizárná egymást. Nem véletlen, hogy Hentesnek becézik az intézet legkiválóbb, legbiztosabb kezű sebészét.

Az orvosok is mozgolódtak, új keletű érdeklődéssel. Hiszen mindegyiküknek kialakult a maga sztereotip szövege, kérdésre és nyugtató válaszra, kinek-kinek alkata szerint. A szöveg néha akkor is vigasztal, amikor már rég nincs alatta érzelem, csak fáradtság és kötelesség – de az aggályosan kíváncsi alanyok egyre szaporodnak. A nagy, közösségi lázat hirdetik – mégis, ha megbetegszik, mindenki egyre egyénibb bánásmódot akar, s amit sose kutatott egészségesen, hogy miféle csoda ez a szervezet, és miféle sorsra szánták ezt a csodát, azt betegségében akarja a legnagyobb részletességgel kinyomozni. Ki bírja ezt szusszal?

– Új státus? Új munkaerő? – kérdezte Karádi. – Szóval nem társadalmi megbízatásban, mert az csak ellenőriz és jegyzetel…

– Többre az adminisztrációnak sincs kapacitása – jelentette ki a melírozott hajú gondnoknő –, bár mi nem vagyunk érdekesek, sajnos, semmilyen fórumon… De igaza van Dévaj elvtársnak: ez is üzem, itt is anyaggazdálkodás folyik, pénzügyi keret. Nem panaszkodom, de a doktor urak némelyikének fogalma sincs, amikor ezt azt reklamál, követel. Tisztelet a kivételnek… – s Karádira nézett.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap