Sonkácska

Jászter Zoltán, sze, 07/25/2018 - 00:08

     Sonkácska nagyot csobbant a vízben. Lubickolt, hahotázott, és a felhőtlen boldogság érzése töltötte el egész lényét. Akkor sem esett pánikba, amikor a víz felszíne alá süllyedt, mert itt, súlyánál fogva, egyre másra maga mögött hagyott mindenkit. Pimaszul félre tolta az útjából mindazokat, akik egy mosogató medencébe kerültek vele. Amint tovább süllyedt, megelőzte a fogpiszkálókat, a narancshéjakat, a saláta, de még a fő fogásból élve kikerülő ételmaradékokat is.

     Végre a mosogató medence aljára került. Itt már nem volt nehéz dolga, hogy ő érjen elsőként a lefolyó lyukhoz. Befészkelte magát oda, és olyan kényelmesen feküdt ott, mint, aki soha, el sem akar mozdulni onnét.    Megállította a természetes körforgást.

     Ahogyan ott feküdt, feküdözött, Sonkácska, lent a mélyben, egyre nagyobb tekintélyre tett szert. Ennek legfőbb oka az, hogy mindig azt mondta, amit mások hallani szerettek volna tőle. Saját elméjében olyan naggyá nőtte ki magát, hogy teljesen meg volt győződve arról: amit ő mond, vagy tesz, az úgy van jól! Közben el-elkapott egy-egy nála gyengébb rizsszemet, és befalta őket. Idővel már mindent megevett, ami feléje úszott, vagy amiket mások feléje tereltek. Mert ilyenek is voltak a közelében, akik asszisztáltak neki. És bár őket is dühítette, hogy Sonkácskától függ az, hogy meddig maradnak a már amúgy is telített mosogató medencében, nem volt elég bátorságuk, hogy nemet mondjanak neki.

    Sonkácska mindent kisajátított. Például, csak akkor juthatott valaki ételhez és italhoz, ha saját neve elé írta, a Sonkácska nevét is.  Erre gondosan odafigyelt. Mert, szerinte, "jót akart ezzel másoknak".

    Mindent a saját ellenőrzése alá vont. Ha valaki ellent mondott neki, akkor az ilyeneket többé nem foglalkoztatta, ellehetetlenítette, és azok gyakorlatilag meg szűntek létezni. Az elméket is bitorolta. Ha például valakinek támadt egy ötlete, (mondjuk, "állítsanak szobrot egy színésznő emlékére", vagy valami hasonló), akkor Sonkácska úgy beszélt róla a továbbiakban, mintha ő lenne az ötlet gazdája.  Azonnal összehívta a köréje zsugorodott társaságot és mivel tehetőssé vált, és már sokan neki köszönhették azt, hogy jólétben élnek, ezért egyhangúan támogatták és dicsérték az „ötletét”. Persze már mindenki tudta, hogy mások gondolatainak termékeiből táplálkozik, de nem emeltek vádat ellene, mert nekik is, így volt kényelmes. Sőt gondosan ügyeltek arra, hogy Sonkácska el ne mozduljon helyzetéből. Táplálták, melengették, nehogy rés keletkezzen Sonkácska és a lefolyó lyuk között, mert akkor, egy szempillantás alatt mindnyájuknak menniük kell a pöcegödörbe.

 

   Jó ez így, fél úton megállni, és reményt adni, amikor úgy is köztudott a vége mindennek? 

 

    Nem mindenki nézte jó szemmel, hogy Sonkácska feltartóztat másokat és szó szerint elfekszi a közutat. Azok sem, akik valamikor hozzá segítették mostani helyzetéhez, és elhitették Sonkácskával, hogy ő bizony itt valaki. Pedig, csak egy eszköz volt, az akkor még valakik kezében. Mindenki azt remélte, hogy Sonkácska alkalmatlan lesz a feladatra, és majd ők tovább irányíthatnak. Csalódniuk kellett, amikor kiderült, hogy visszafordíthatatlan hibát követtek el, azzal, hogy támogatták Sonkácska előbbre jutását.  Sőt, arra is fény derült, hogy a tanuló ravaszabb a tanítóinál.

  A többieknek az volt a vágyuk, hogy átkelhessenek végre a mosogató szifonon, és életük egy másik szakaszába érjenek. Elfogadták azt a kezdeményezést, később határozatot, hogy módszeresen eltávolítják testhelyzetéből, ha egy résnyire is, Sonkácskát.

  A fogpiszkálók szándékosan sok vizet kortyintottak. Ennek köszönhetően, ők is az egyre sűrűbbé vált folyadék alá merülhettek. Amikor a többiek megértették, hogy mire készülnek ezek, eltántorították őket vállalkozásuktól. Nem azért, mert ők nem akarták a változást. Inkább már meggyőződésből tették ezt. Persze megmagyarázni tettüket ők sem tudták. "Csak mert jó ez, ahogy van. És lehetne rosszabbul is." - hajtogatták folyton.

   Egyébként ez utóbbi hamarosan be is következett. A gazdasszony egy váratlan mozdulattal eltávolította sonkácskát az útból, és a mosogatóvízet, teljes tartalmával együtt, beszippantotta az emésztő gödör.

 

  A konyhában üldögélve, valaki, mindig azt mondogatta: „az a fontos, hogy béke legyen”.  És milyen igaza van.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap