A riviérai rendőrség fenegyereke

Doma-Mikó István, szo, 07/28/2012 - 00:01

 

  

 

Pierre-rel 1980-ban egy fülledt tokiói napon ismerkedtem meg. Véletlenül. Egymás mellé kerültünk, és a bár zsongásában udvariasságból szóltunk egymáshoz. Mi, a két külföldi a japán tengerben. Banális mondatok hangzottak el, amiket másnapra elfelejt az ember az újdonsült ismerőssel egyetemben. Ám a párbeszédünkben volt valami abszurd. A másik mondatai saját gondolataink visszhangjaként hangzottak, és részletekbe mélyedve kiderült, hogy egyfélén vélekedünk Japánról, a japánokról és nagyjából az egész galaxisról. Az érdeklődési körünk is sokban fedte egymást. Például ő akkor Tokió legnevesebb dódzsó-jába járt edzeni, amiről szívesen beszélgettem, mert valamikor én is dzsúdóztam.
A Felkelő Nap Országában a külföldiek zöme céltalanul él, gondtalanul beleveti magát az esztelen szórakozásba. A mi életvitelünk céltudatosságában és túlhajszoltságában is hasonlított.
Elmondta, hogy délután kettőkor kezdődik az edzése, onnan egyenesen munkába siet, ahonnan reggel 6-7 órakor tér haza. Így azután alvásra neki se jutott több naponta 4-5 óránál. Emberi stílusa egyszerűnek tűnt, hiányában minden nagyzolásnak, vagy gőgnek. Nocsak - tűnődtem -, egy francia, az antipatikus gall-tulajdonságok nélkül! (Ebből az apropóból viszont éppen saját honfitársaival jött ki kevésbé.) Ezen a napon kezdődött a mi egyre mélyülő, életre szóló barátságunk.

Hétvégeken családostul meglátogattuk egymást, és közösen főztünk francia vagy magyar ételeket. Megtanultam tőle a francia gasztronómia titkát: igazán finom eledel csak minőségi alapanyagból készülhet! Órákig jártuk a tokiói piacokat megfelelő keménységű friss póréhagymáért, banánkaramellt pedig csakis eredeti vajból és valódi puerto ricoi rumból kotyvasztottunk. Egy-egy ital mellett azután éjszakáig beszéltünk "nehéz témákról". Csakúgy, mint az éjszakai tengeri horgászatokon, mert halat fogni mindketten szerettünk.
Japánul társalogtunk nem kis derültségére például a metró többi utasának. A Szigetország lakói szerint a fehér faj perfekt angol tudással születik, akik egymás között csak tréfából szólalnak meg japánul. Bár mindketten több nyelvet beszélünk, számunkra egyszerűen ez volt a legjobb közös nevező.
Pierre gyerekkorától dzsúdót tanult, amit olyan tökélyre vitt, hogy 17 éves korától Marseilleben már oktatta is. Tanítványa volt a fiatal Zinedine Zidane, korunk egyik legsikeresebb futballistája is. Valószínűleg a futball révén ismerkedtek össze, mert a dzsúdó mellett Pierre is rúgta a bőrt. Főleg gyerekkori barátjával, José Anigo-val, aki most az Olympique de Marseille sportigazgatója.  

Idővel rájöttem, hogy barátom maga a megtestesült nyugalom, némi túltengő igazságérzettel fűszerezve. A sodrából nehéz kihozni, de senkinek sem ajánlatos! Valamikor 18 éves korában, első japán látogatásához három hetet vonatozott édesanyjával a Transz-szibériai Expresszen. Útközben a "nyugatiakat" a szovjet elhárítás figyeltette, az irkuszki állomáson pedig fegyveres őrök felügyelték az átszállásukat. Eközben egyikük erőteljes lökésekkel próbálta az anyát sietségre bírni. Vesztére. Általában erőszakra az emberek meghunyászkodnak, de nem így Pierre! Egy harci kiáltás, néhány villámgyors mozdulat, s megesett a skandallum; a szovjet hadsereg katonáját másodpercek alatt helybenhagyta egy fegyvertelen civil. A renitenst a parancsnokságra kísérték, ahova futva érkezett a francia tolmács. A történet rosszabbul végződhetett volna, ha a kihallgató tisztben nem él az anya iránti ősi orosz áhítat. Pierre büntetés nélkül folytathatta az útját.
Az önuralom efféle zárójelbe tételéért a sportban szigorú feddés jár, amitől a japán származású marseille-i dzsúrómestere nagylelkűen eltekintett. Ő ugyanis hasonló esetben embert ölt. Barátjával egy éjszakai bárból távoztukban rendben fizettek, de a tulajdonos olyasféle szolgáltatásért is pénzt követelt, amit nem vettek igénybe. Szó szót követett, dulakodás támadt, végül a tulaj puskával kívánt nyomatékod adni az érveinek. Megsebesítette a mester barátját, de a lövést ő maga nem sokkal élte túl. A mester végzett vele. A rendőrség jogos önvédelemként kezelte az incidenst. Pierre szakmai képzése tehát "jó kezekbe" került.
Megszállottként edzett, fiatalon az Európa-bajnokság második helyezettje lett, és egészen Japánba költözéséig sorban nyerte az európai díjakat. Ezek után a japán edzőtermekben is tovább gyarapította a tudását, sőt, még a dzsúdó őshazájában is elnyert egy versenykupát.

1985-ben barátom cseresznyevirágos égboltján csúnya viharfelhők gyülekeztek. Második gyermekük születésekor felszámolták a munkahelyét, s az új dzsúdóiskolában is mind nehezebben viselte a ranglétra viszontagságait. Megcsömörlött a Távol-Kelet cikornyás világától, honvágy gyötörte, arénába zárt bikaként fogyott a türelme. Amikor a buszsofőr az orra előtt becsapta az ajtót és kigúnyolta, mérgében képes volt kilométereket futni a jármű mellett, egészen a következő megállóig. Az esti beszélgetéseken sűrűsödött a panasz és a sóhaj: "Bezzeg Franciaországban…" Egyre komorabban néztem a vergődését.
Az igaz barátság nem ismer önzést. "Települj vissza, öregem. Saját hazádban magadra találsz" – biztattam, megfosztva magamat a legjobb baráttól.
Pár hónappal később a négytagú kis család csöndben elhagyta Japánt. Szimpla napok köszöntöttek rám. Megszűntek a hétvégi összejövetelek, és az éjszakai horgászás a mólón.

A Gallhonból érkező levelek újfajta gondokról, küzdelmekről és sikerekről szóltak. Munkakeresésről, dzsúdóiskola nyitásról, luxusautóról. Eközben az én életemben is változások történtek, ezért többször költöztem. Másfél év múlva az új címemről küldött levelek sorban visszajöttek, s a telefonjuk is elnémult. Gyaníthatóan ők is lakóhelyet váltottak.
A következő huszonnégy esztendő alatt nem is leltem a nyomukra. Pedig fáradhatatlanul kerestem. A párizsi kiállításom alkalmával még franciákat is felkértem a kutatásukra. Mindhiába. Ez év nyarán az interneten szemet szúrt egy híradás. Pierre, a riviérai rendőrség tagja fiatal gyerekeket oktat. Portréfestőként elég volt egy pillantás a piciny fényképre. A vonásai mélyebbek, a haja őszes, de a fej és arc karaktere nem változik. Hát persze, hogy ő az!
Tárcsáztam a riviérai rendőrséget, ahol csak franciául voltak hajlandók meg nem érteni. Ám kitartó voltam, mint a bulldog, míg megtörten kerítettek egy angolul tudó tisztet. Az felvilágosított, hogy a katonai rendőrséggel beszélek, s bár másik laktanya, Pierre-t ott is jól ismerik. Elfojtott nevetésük nem hagyott kétséget elkószált barátom lokális hírnevéről. Az "officier" szent ígéretet tett, hogy azonnal átadja az üzenetemet és a telefonszámomat. 

Vártam, és vártam, mígnem hajnalban érces hang ébresztett a kagylóból: Hello, kyódai, o genki deszuka? (Helló testvér, hogy vagy?) A huszonnégy év óta nem hallott üdvözlés felvillanyozott. 

- Hát te mit csinálsz éjnek évadján? Miért nem hívtál negyedszázaddal előbb?

- Van egy hajóm, és most éppen a Földközi tengeren horgászok. Két perce sincs, hogy partközelbe érve megkaptam az üzenetedet. Én is hiába kerestelek, háromszor jártam miattad Tokióban.

- A család jól van?

- Hát persze! Yoko (a felesége) sokat hajózik velem. Natacha lányom, akit kisbabaként ismersz, már 24 éves. Tokióban sporttanár. Van egy harmadik gyerekünk is, Julian, ő nemzetközi reklámot tanul a főiskolán.

- No, és Kei-chan?

- Ó, Kei már 26 éves felnőtt fiatalember, francia nyelvtanár.

Istenem, rohan az idő. Tegnapnak tűnik, amikor Zushi vitorláskikötőjébe hármasban mentünk horgászni. Mi ketten imádtuk a tengerparti horgászatot, főleg az éjszakait, mert a csendben jobban harapnak a halak. Kei pedig akkor még csak másfél éves volt, és Pierre babakocsiban tolta a mólóra.
Fújt a szél, rajzottak a szúnyogok, de nem kímélte a kisfiút. "Erős legyen, edzett legyen" mondogatta még akkor is, amikor nálunk vacsoráztak, és a lázas Kei-nek egyetlen vékony takarót engedélyezett a tatamin. Szóval azon az ominózus éjszakán sok halat fogtunk. Pierre hozott egy dobóhálót is, ami azután a mélyben beakadt, és amikor lebukott érte, a karját összevagdalták a korallok. Oda se neki!
Újabb csapásként kifogtunk egy tengeri mérgeskígyót, ami a horog kiszedésekor megmarta barátom kezét. Az életmentő oltásért rögtön kórházba akartam vinni, de ő erről hallani se akart. Megőrültél? Most, amikor kapásom van? Horgászott tovább, annyi engedménnyel, hogy óránként lámpafénynél megnéztük, kékül-e a keze. Persze, hogy nem kékült! Bizonygatta, náluk az immunitás családi örökség. A kígyót azután hazavitte, s a mérgét lefejtve bosszúból megette. Hát, Kei tényleg nagyra nőhetett azóta. 

- No, és Edit, a kis unokahúgod, aki Tokióban nálatok nyaralt?

- Belőle híres jazz énekesnő lett. Éneket tanít. A családunk szinte minden tagja tanár.

- Mi van a judóval, versenyzel még?

- Amióta a riviérai rendőrségnél szolgálok, felhagytam vele. A sportra már csak a serlegek meg medálok emlékeztetnek a vitrinben.

- Őrzöd-e köztük a két metszőfogat?

A válasza akkora nevetés, hogy távol kell tartanom a kagylót. Tokióban a világ legnevesebb edzőtermébe, a rendőrségi dzsúdóiskolába járt, ahol - bár derekasan viselte - az egyik mester valamiért nagyon pikkelt rá. Egyszer - máig tisztázatlan körülmények között - önvédelmi fogás bemutatásához felszólította Pierre-t, hogy támadjon rá. Sötét emlékeket idézett ezzel barátomban. Repedt csontok, ibolyaszínű véraláfutások, valahol a sor közepén a szovjet katonával. Ímmel-ámmal tett eleget a felszólításnak.
Ne ilyen lanyhán üssön, hanem gyorsan, férfiasan, keményen! – pattogott a mester. Az nem lesz jó - szabadkozott hősünk szerényen, mert már így is sok volt a rovásán. Gyerünk, gyerünk - pattogott a mester - mire vár még? Pierre egy vértanú lemondásával készülődött az aktusra.
Később a fegyelmi bizottság előtt a foghíjas mester eképpen adta elő az esetet: "Csak affft kértem, hogy üffön, de mint egy faltörő koff kiverte a két felfő metfffőfogamat!"

Én pedig a dódzsóból kirúgott barátomat vigasztaltam: Sebaj, öregem, majd edzel máshol. Japánban élsz, fogod az Isten lábát. A dzsúdó hazájában hemzsegnek a masszív rágójú tanárok, válogass közöttük kedvedre. A kivert metszőket pedig a tanárod névkártyájával együtt tedd vitrinbe a dzsúdó-trófeáid közé. Légy büszke reájuk, mégis csak egy hatdanos világhírű nagymester fogai!

- Sok a beszélnivalónk - zökkentett vissza hangja a valóságba - Jövő héten szabad vagy? Elugrom hozzád Tokióba.

- Ne fáradj, kyódai. Két hét múlva Budapesten leszek. Találkozzunk ott, az neked közelebb van.

 

A régen várt találkozóra egy pesti hotel halljában került sor. Ott ültek feleségével, a recepciónál. Fogott rajtuk az idő, de azért mégiscsak ők voltak azok. A személyzet megilletődve hallgatta barbár lelkesedésünket. Találgatták, vajon milyen nyelven ölelgetjük egymást.

- Gyerünk egy étterembe - adta ki barátom a parancsot - huszonnégy éve nem ettem magyar gulyást!
 

A következő napokban felfedeztük Budapestet, Szentendrét, a magyar konyha remekeit, a Tokaji bort és a cigánymuzsikát. Hosszú beszélgetéseink során Pierre előadta zenés kalandjait, amiből riport-szerűen közlök néhány részletet:

 

- A Riviéra a gazdagok és a hírességek nyaralóhelye. Találkozol velük?

- Sokuknak van nálunk rezidenciája vagy nyaralója, és mi azokat is védjük. Néhány hírességet személyesen is ismerek. Például Saint Tropezban él Brigitte Bardot színésznő. Vele néhányszor beszéltem is.

- Brigitte Bardot? A "szőke ciklon", aki több évtizedig a világ szépség-szimbóluma volt? Hmmm.. mondd csak, mi dolgod volt vele?

- Hivatalos ügyben kerestem fel. Örömmel, mert nagy tisztelője vagyok a művésznőnek. Nem csak a filmjei és a szépsége miatt. Ő a legnevesebb és leghevesebb állatvédő a fókabébik lemészárlása ellen. Tudod, bunkóval verik agyon szegényeket, hogy a prémjük ne sérüljön. A művésznő minden vagyonát, - beleértve lakóhelyét, a mesés villát is - az állatvédő alapítványának adományozta. A háza tele van megmentett állatokkal, és hát, ugye, éjszaka a hangzavar másokat irritál.

- Van-e vidám oldala a rendőri munkának?

- Ó, nagyon gyakran. Ha nem lenne illetlen, azt mondanám, jól szórakozunk. A napokban két egészen idős hölgyet kellett szétválasztanom. Mindketten nyolcvan felettiek. Egymást csépelték, méghozzá nemcsak tessék-lássék módra, hanem életre-halálra. A csitítás szelídebb módjaként lefújtam őket könnygáz-spray-vel. Igen ám, de egyikük éppen a spray felé ordított, a szája megtelt könnygázzal, erre elájult. Így se rossz - gondoltam -, fő, hogy abbahagyták.
Másik esetben elfogtunk egy lengyel bűnözőt, aki megjátszotta a némát. Az állampolgárságáról faggattam számtalan nyelven, de csak a fejét csóválta. Sejtettem, hogy lengyel, és azt is tudtam, hogy ők nem kedvelik az oroszokat. Odaszóltam a társamnak szerbül (amiből az egy kukkot se értett), hogy "már megint fogtunk egy dilis oroszt". A foglyunk pulykavörösen, három nyelven kezdett ordítozni, hogy kikéri magának, ő nem orosz. Örülök, hogy visszatért az emlékezete - mondtam -, melyik nyelven kíván vallomást tenni?
A nyáron pedig a kapitányságunkra bejött egy japán nő a kisfiával, és éppen engem, az egyetlen japánul tudót szólított meg. Próbálta előadni a problémáját franciául, majd angolul, de mindegyikbe belesült. Pontosabban mi problémája, asszonyom? - kérdeztem tőle japánul, mire percekig csak kapkodta a levegőt. Ön beszéli a nyelvünket? Asszonyom - mutattam gálánsan a kollégák felé -, a riviérai rendőrség teljes állománya perfekt japánból. Sugárzó arccal, lelkesen hajlongva távozott tőlünk, esküdözve, hogy a riviérai egyenruhásokról méltatást írat az Asahi Shimbunban.

- Milyen a riviérai rendőrség fellépési módszere a bűnelkövetőkkel szemben?

- Egyénenként más. Alapelvünk a törvénytelenség leggyorsabb, legegyszerűbb megállítása a meglepetés erejével. Nem hagyunk időt a gondolkodásra, a támadásra. Én határozottan felszólítom az illetőt, hogy hagyjon fel a törvénysértő tevékenységével. Az átlagpolgárnak ennyi bőven elég. Ha ellenállást látok a szemében, hozzáteszem, hogy ellenkező esetben erőszakot alkalmazok. A következő pillanatban viszont már ordítok, és olyan fenyegetően lépek fel, hogy azt hiszik, megőrültem. Néha japánul is rájuk kiáltok, hogy fokozzam a meghökkenést. Ezzel további 1-2 másodpercet nyerek, ami elegendő arra, hogy az illetőt harc nélkül ártalmatlanná tegyem. Ám a profi bűnözők, a maffiózók, gyilkosok, visszaeső börtöntöltelékek nem ilyen ijedősek. Az ő számukra túl nagy a tét, elfogásukkal akár életük végéig fegyházba kerülhetnek. Ők gondolkodás nélkül támadnak, és csakis az erőszakból értenek.

- Félsz, amikor egy sarokba szorított felfegyverzett banda tagjait kell ártalmatlanná tenned?

- Nem félek, nekik van félnivalójuk, és ezt rövidesen meg is tudják. Ilyenkor megszáll a nyugalom és biztonság érzete. Végül is ők jöttek "az én utcámba". Lehet, hogy keményfiúk, és többen vannak, de a harcművészetben nem lehetnek nálam jártasabbak. Küzdelem  közben pedig nem gondolkodok, a testem úgy működik, mint egy számítógép. Minden ellenfél helyzetét és fegyverét számon tartva támadok. Fő a meglepetés és kiszámíthatatlanság. Persze, tudom, hogy rosszul is elsülhet a dolog, én is a betonon maradhatok, de erre akkor nem gondolok. Könnyebben veszít, akinek van vesztenivalója. Talán az efféle mentalitásom miatt a legveszélyesebb esetekhez mindig engem küldenek.

- Tartasz a bűnözők bosszújától?

- Magamat nem féltem, inkább a családomat. Egyébként széles periférikus látásom van, és az utcán mindig jár a szemem. Nehezen tudnának rajtam ütni.

- Nem bánsz túl keményen a bűnözőkkel?

- Miért kímélném, aki az életemre tör? Kapja meg, ami jár neki. Egy-egy nehézfiú lefülelése után gyakran indul ellenem belső vizsgálat. Keserves élet – emeli szemét az égre – ahol az ember csak zaklatás közben végezheti a munkáját. Pár nap múlva megint tárgyalásra kell mennem.

- A társaid kedvelnek?

- A többiek ugratják aki velem kerül szolgálatba: "No, most pár óra alatt többet tapasztalsz, mint egy világkörüli utazáson". Tény, hogy üldözésnél van bennem valami bulldogszerű, s a bűnözőt semmi áron nem engedem el. Eddig három járőrautót törtem totálkárosra.

- Vadul vezetsz?

- A kollégáim nem gyávák, de megesett, hogy a mellettem ülő bevizelt.

- Az Interpolnak vannak-e ügyei a Riviérán?

- A nehézfiúk szeretnek nálunk nyaralni, mi pedig szeretjük elkapni őket. Egyszer, amikor az éjszakai Sainte Maxime utcáján autóval járőröztem, gyanúsnak találtam egy férfit, aki cipőfűző igazgatást imitált. Amint kiszálltam és felé elindultam, futásnak eredt. Tudtam, hogy elkapom, mert a gyalogos üldözésben a kondíció dominál, nem a sebesség. Miközben ártalmatlanná tettem, körénk gyűltek a járókelők, akiket egy fiatal lány sikoltozása riasztott. A lány zokogott. Hazafelé menet a sötétben a férfi hátulról elkapta a nyakát, fojtogatta, és éppen megerőszakolni készült, amikor feltűntem a járőrautóval. A judóban a fojtogatás több fajtáját ismerjük. Tudom, ezek még edzett sportembernek is kínokat okoznak, nemhogy egy gyenge nőnek. (halvány mosollyal) A jelentésemhez szükségesnek tartottam a helyszínen pontosítani, hogy a bűnöző a fojtogatás melyik módját alkalmazta.

- Hűvösre került az illető?

- Amint a rabkórházban járóképes állapotba hozták. Ezután jött a meglepetés. Az Interpol fölöttébb megörült a fogásnak, mert egy nemzetközi körözés alatt álló közveszélyes aberrált bűnözőt kaptam el. Az Unió országaiban több mint húsz fojtogatásos nemi erőszak miatt körözték. Ám ez csak a napvilágra került esetek száma. Bár a megtámadott nők többsége életre szóló testi- vagy lelki sérülést szerez, mégis csak kevesen tesznek feljelentést. Valójában negyven-ötven nőt erőszakolhatott meg. Az elkövető belga teherautósofőr volt, aki az Unió országait járva ott szemelte ki az áldozatait, ahol éjszakára megszállt. Sokáig nem fog vezetni.

- Szolgálatban pisztolyod van. Használod?

- A körzetünk Franciaország legelitebb tengerparti nyaralóhelye. Nem Chicago, ahol a rendfenntartók az utcán pufogtatnak. Rám hárult a feladat, hogy egyhangú históriánkban új fejezetet nyissak. Szóval, a riviérai rendőrség történelmében én lőttem először…
Fülest kaptunk egy éjszakai bárból, hogy két arab, egy nő és férfi valamire készülnek, mert puskát láttak a kabátjuk alatt. Ám szimatot foghattak, mert mire kiérkeztünk, már felszívódtak. Éppen visszaültünk a járőrautóba, amikor nagy sebességgel elhúzott mellettünk egy kocsi. Nosza, mi meg utána. A felszólításra nemhogy megálltak volna, de még gyorsabban hajtottak. Mintegy háromkilométeres üldözés után megelőztem őket, és keresztbe fordultam. Szándékosan belénk rohantak, a járőrkocsinkat tropára törték, de előre már nem mehettek. Tolatni kezdtek, de mielőtt megfordultak volna, előttük álltam fegyvert szegezve. Erre megpróbáltak elgázolni. Rájuk lőttem. Egyelőre csak az autóba, de a következő golyót annak szántam, aki nem engedelmeskedik. Láthatták rajtam, hogy nem tréfálok, mert feltartott kézzel, halálra váltan ugráltak ki. Bár a társaságnak semmi köze nem volt az arabokhoz, ez is jó fogásnak bizonyult. Részeg bűnözőcsoport, némelyikük több mint tízszer ült börtönben. A hátsó ülésen pedig két félholtra drogozott fiatalt vittek.
Persze, ezt az affért én sem úsztam meg simán, a fegyverhasználat miatt egy napra fogdába varrtak. Mellesleg, amíg hidegen voltam, a kollégák elkapták a két fegyveres arabot. Azok méltatlankodtak, úgymond nem tettek semmi rosszat, de hát az általuk okozott felbolydulásnak ez volt a kálója. Rossz helyre rosszkor mentek felfegyverkezve.

- Rossznyelvek a Rózsaszín Párduc felügyelőjéhez hasonlítanak. Szerintük az előző főnöködet miattad nyugdíjazták idő előtt, pszichiés okokból.

- Aljas rágalom! (nevet). Talán csak túl sokat aggódott. Én végzem a munkámat a magam csendességében, a lusták meg vádaskodnak. A főnökök elismerik a hatékonyságomat, de a módszereimmel nem értenek egyet. Engem az igazság hajt, szóval megyek a magam feje után. A papírforma? Már rég nem élnék, ha betartanám!

- A bűnözőkkel keményen bánsz, viszont több életet megmentettél a sajátod kockáztatásával. Részleteznéd?

- Sainte Maxime-ban négy fuldoklót hoztam ki a tengerből. Ezek között volt öngyilkosjelölt és részeg is. A legérdekesebb tengeri mentésemre egy éjszakai riasztás alkalmával került sor. A tengerpartibárban a kollégák lazán körbefogtak egy borotvaéles késsel hadonászó, őrületig bedrogozott férfit. Értelmes szóra nem reagált, egyre csak azt ordítozta, hogy megöli, aki hozzáér. Nyilvánvalóan csak erőszakkal lehetett lefegyverezni. Beszéltem hozzá, közben próbáltam megközelíteni. Szerencsésen elkerültem a felém dobott kést, de amikor el akartam kapni, kisiklott a kezemből és fejest ugrott a tengerbe. Éjfél felé járt az idő, s a viharos víz nem volt valami bizalomgerjesztő. Erős szél fújt, magasra csaptak a hullámok. Amíg a többiek tanakodtak, én utána ugrottam, a sötétben 300 méteren át üldöztem, elkaptam, ártalmatlanná tettem, és visszaúsztam vele. Mivel nem csak bedrogozottan volt őrült, hanem "józanul" is, elkerülte a börtönt, viszont a hátralévő életét elmegyógyintézetben töltheti.
Másik esetben egy tűzvészhez riasztottak. Mire a helyszínre érkeztem, az egész ház lángokban állott. Annyira, hogy már a tűzoltók sem mertek bemenni. Aztán meghallottam a sikoltozást. Bennrekedt egy 86 éves néni. Magamra kaptam egy vizes lepedőt, félrelökdöstem akik le akartak fogni, és berohantam. A magatehetetlen nénit a karjaimban hoztam ki. Meleg helyzet volt a szó legszorosabb értelmében. Alighogy kiléptem, a ház összeomlott. Ezért a tettemért életmentő érmet kaptam.

- Említetted, hogy kedveled a túlélő túrákat. A közeljövőben tervezel-e valami hasonlót?

- Január közepétől egyhónapos afrikai útra megyek egy rendőrtársammal, aki ott született, és Gabonban mangóültetvénye van. Persze, én sem először látogatok a szavannákra. Viszünk fegyvereket, a terepjárót felváltva vezetjük, és önellátóak leszünk, miközben kajmánra, kafferbivalyra és oroszlánra vadászunk. Az útvonalunk Marokkó, Mauritánia, Mali, és Burkina Faso (régi nevén Felső-Volta).

- Ezen az útvonalon a következő betegségek leselkednek rátok: sárgaláz, veszettség, kolera, malária, hastífusz, a hepatitisz két formája, járványos agyhártyagyulladás. Nem félsz?

- Ki se mozdulnék hazulról, ha félős lennék.

- 49 éves vagy. Mit tervezel nyugdíjas napjaidra?

- A riviérai rendőrségnél még 5 év szolgálati időm maradt. Az alatt ráérek gondolkodni. Csábít egy hosszabb óceáni út a hajómmal, de attól tartok, az nem elég veszélyes nekem. Mert ismersz, én szeretem a veszélyt. Háborús övezetben érzem legjobban magam. Jártam Bosznia-Hercegovinában, Mauritániában, Líbiában, Pakisztánban. Ott a helyem, ahol a rosszakat büntetni, a gyengéket védeni kell.

- Sok sikert a terveidhez!

Doma-Mikó István
Inter Japán Magazin

 

Epilógus:

Hosszú hónapok teltek el az nélkül, hogy Pierre-ről hallhattam volna. Pedig szorgalmasan bújtam az afrikai híreket, mert ha máshol nem, az ottani katasztrófa-rovatok biztosan megemlékeznek a vizitjéről. Régi ismerősként, mert az első utazásakor már bemutatkozott. Egyetlen ütéssel kórházba utalt egy helyi rendőrt. Küzdöttem a korrupció ellen – mentegetőzött – Törvénytisztelő polgárként a stadion kapujában átnyújtottam a jegyemet, de a kedves „kolléga” csak csúszópénz ellenébe akart beengedni. Mit tehettem? Nem késhettem le a futballmérkőzés nyitányát jogi vita miatt.
Pesten, miközben két napot várt rám, belefutott egy utcai késelésbe. A helyi cigányok összezördültek a törökökkel. Pierre ott állt közöttük karba font kézzel, és várta, mi fog történni. Azokat valószínűleg meglegyintette egy kis riviérai hangulat, mert egyikük sem mert hozzáérni. Ám Afrika azért mégis csak más.
Végül felhangzott a kagylóban a régen várt hang. Zavart volt és rosszkedvű. Nem nagyon akart a forró kontinensről beszélni. Majd elmondom személyesen – tért ki a kérdéseim elől. Annyit azért elárult, hogy „igen nagy balhé volt”, amiből egy hét után repülővel tért haza. A következő összeröffenésünkig most aztán találgathatok. Ha a hatóságokkal gyűlt meg a baja, sejtem, hol töltötte az egy hetet. Ha pedig az útitárssal különböztek össze, beszédes, hogy Pierre tért haza élve.

D.-M.

 

Megjelent:
Leleplező, 2010/1. 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap