Richard Volkmann-Leander Az álombükk A megrozsdásodott lovag és más mesék

Nyiri Péter - A..., p, 10/25/2013 - 00:08

Az önműködő orgona

 

Sok-sok évvel ezelőtt élt egyszer egy nagyon tehetséges ifjú orgonakészítő, aki már sok orgonát készített, és a legújabbak mindig egyre jobbak lettek az előzőknél. Végül épített egy orgonát, mely olyan tökéletes volt, hogy magától elkezdett játszani, ha egy olyan pár lépett be a templomba, akikben Istennek öröme tellett. Amikor ezt az orgonát elkészítette, szemügyre vette az ország leányait, kiválasztotta a legderekabbat és legszebbet, és felkészült az esküvőjére. Amikor aztán a menyasszonyával átlépte a templom küszöbét, barátai és rokonai pedig hosszú sorokban követték, és mindegyiküknek egy csokor volt a kezében vagy a gomblyukában, szíve tele volt büszkeséggel és becsvággyal. Nem menyasszonyára gondolt és nem is Istenre, hanem csakis arra, hogy milyen ügyes mester ő, és nem mérhető hozzá senki, és hogy mennyire csodálkozna és álmélkodna mindenki, ha az orgona elkezdene magától játszani. Belépett szép arájával a templomba – ám az orgona néma maradt. Az orgonakészítő mester nagyon a szívére vette ezt, és büszkeségében azt gondolta, hogy csakis a menyasszonya lehet a felelős ezért, és hogy a lány nem hűséges hozzá. Egész nap egy szót sem váltott vele, éjjel pedig titokban összeszedte a batyuját, és elhagyta őt. Miután sok száz mérföldnyi messze elvándorolt, végül egy idegen országban telepedett le, ahol senki nem ismerte őt, és nem érdeklődtek iránta. Ott élt egyedül tíz évig csendesen; amikor egyszer kimondhatatlan vágy fogta el otthona és menyasszony iránt. Egyre csak arra gondolt, hogy milyen szép volt a lány, és hogy ő milyen csúnyán elhagyta. Miután hiába próbálta leküzdeni sóvárgását, elhatározta, hogy visszatér, és bocsánatot kér tőle. Éjjel-nappal vándorolt, talpai már kisebesedtek, és minél közelebb ért otthonához, annál erősebb vágy fogta el és egyre jobban aggódott amiatt, hogy a lány vajon újra olyan jó és kedves lesz-e hozzá, mint akkor, amikor még a menyasszonya volt. Végül a távolban megcsillantak a napfényben szülővárosa tornyai. Ekkor futásnak eredt, ahogy csak bírt, hogy az emberek a fejüket csóválták a háta mögött, és azt mondták: „Ez vagy bolond, vagy tolvaj.” Ahogy pedig belépett a város kapuján, egy gyászmenettel találkozott. A koporsó mögött rengeteg síró ember vonult. „Kit temettek, jó emberek, hogy ennyire sírtok?” „Az orgonakészítő szép feleségét, akit gonosz férje elhagyott. Az asszony mindnyájunkkal olyan sok jót és szépet tett, hogy a templomban temetjük el.” Amikor az orgonakészítő ezt meghallotta, nem szólt egy szót sem, csak lehajtott fejjel, csendben haladt a koporsó mellett, és segített vinni azt. Senki nem ismerte fel őt, mivel azonban folyamatosan zokogott, senki nem zavarta, mert azt gondolták: bizonyára ő is egyike a sok szegény embernek, akikkel az elhunyt életében jót tett. Így érkezett el a menet a templomhoz, és ahogy a koporsóvivők átlépték a templom küszöbét, az orgona elkezdett magától játszani, mégpedig olyan gyönyörűen, amilyet még soha senki nem hallott. A koporsót letették az oltár elé, az orgonakészítő csendben az egyik oszlopnak támaszkodott, és hallgatta a hangokat, melyek egyre erőteljesebben zengtek, olyan erőteljesen, hogy a templom alappillérei is beleremegtek. A szemei lecsukódtak, mert nagyon fáradt volt a hosszú utazástól; de szíve örült, mert tudta, hogy Isten megbocsátott neki, és amikor az orgona az utolsó hangot eljátszotta, holtan rogyott le a kövezetre. Ekkor az emberek felemelték a holttestet, és amikor felismerték, hogy ki ő, felnyitották a koporsót, és a felesége mellé fektették. És ahogy a koporsót ismét lecsukták, az orgona elkezdett még egyszer nagyon halkan zenélni. Aztán elcsendesedett, és azóta senki nem hallotta magától játszani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A láthatatlan királyság

 

Egy kis házban, mely jó negyedórányira a falutól félhegynyi magasságban állt, élt öreg apjával egy Gyurka nevű legény. A házhoz olyan sok hold szántóföld tartozott, hogy semmi gondjuk nem volt. Rögtön a ház mögött kezdődött az erdő, olyan öreg tölgy- és bükkfákkal, hogy még azoknak az unokái is több száz éve meghaltak már, akik ezeket ültették; a ház előtt pedig egy régi, kettétört malomkő hevert, ki tudja már, hogy került oda. Aki arra ráült, annak csodálatos kilátása nyílt le a völgyre, és a folyóra, mely a völgyön folyt keresztül, és a hegyekre, melyek a folyó túloldalán magasodtak. Itt ült Gyurka esténként gyakran órák hosszat, fejét a kezére, könyökét a térdére támasztva, és álmodozott, és mivel keveset törődött a falubeli emberekkel, és többnyire csendben, magába szállva járt-kelt, mint aki mindenfélén gondolkodik, az emberek csúfolódva Álomgyurkának nevezték. Őt azonban ez egyáltalán nem érdekelte.

Ahogy idősödött, egyre csendesebb lett; és amikor öreg apja végül meghalt, ő pedig eltemette egy nagy tölgyfa alá, teljesen szótlan lett. Ha azután a régi, kettétört malomkövön ült, amit most még sokkal gyakrabban tett, mint azelőtt, és lenézett a gyönyörű völgybe, melynek egyik végében előbukkant az esti köd, majd lassan a hegyek felé húzódott, és egyre sötétebb és sötétebb lett, míg végül a hold és a csillagok már teljes pompájukban ragyogtak az égbolton; nos akkor igazán nagy gyönyörűséget érzett a szívében.

Mert aztán a hullámok folyóban énekelni kezdtek, először egészen halkan, hamarosan azonban tisztán kivehetően, és a hegyekről énekeltek, ahonnan jöttek, és a tengerről, ahová tartottak, és a sellőkről, akik a folyó mélyén laknak. Erre elkezdett aztán az erdő is zúgni, egészen másképp, mint egy szokásos erdő, és a legcsodálatosabb dolgokat mesélte. Különösen az öreg tölgy, amely apja sírjánál állt, az még sokkal többet tudott, mint más fák. A csillagok pedig, melyek magasan az égen jártak, nagy kedvet kaptak ahhoz, hogy leessenek a zöld erdőbe és a kék áramlatba, és ott csillogtak és ficánkoltak, mint akik végképp nem bírnak magukkal…

Csodálatos völgy volt! – Mindezt azonban csupán Álomgyurka látta és hallotta. A faluban lakó emberek semmit sem sejtettek ebből; hiszen teljesen közönséges emberek voltak. Olykor-olykor kivágtak a faóriások közül egyet, szétfűrészelték és szétforgácsolták őket, és amikor egy jó ölnyit összeraktak belőlük, azt mondták: „Na, most ismét tudunk egy ideig kávét főzni.” És a folyóban kimosták a szennyeseiket, mert ez nagyon könnyű volt számukra. A csillagokról pedig, melyek olyan nagyon szikráztak, nem mondtak semmi egyebet: „Ma este igazán hideg lesz; csak nem fagynak meg a burgonyáink.” Ha szegény Álomgyurka megpróbálta megváltoztatni a véleményüket, akkor kinevették. Éppen ezért voltak teljesen átlagos emberek.

Amikor Gyurka egy napon ismét a régi malomkövön ült, és arra gondolt, hogy milyen egyes-egyedül van ő ezen a világon, elaludt. Azt álmodta, hogy az égből egy aranyhinta lóg le két ezüstkötélen. Mindkét kötél egy csillaghoz volt erősítve; a hintában pedig egy bájos hercegkisasszony ült, és olyan magasra fellibbent, hogy az égből a földre, majd a földről újra az égbe repült. Mindig, amikor a hinta földközelbe ért, a hercegkisasszony tapsolt kezeivel örömében, és egy rózsát dobott Gyurkának. Hirtelen azonban elszakadt a kötél, és a hinta a hercegkisasszonnyal együtt messze elrepült az égbe, egyre messzebb és messzebb, míg végül a fiú nem látta őket többé.

Gyurka ekkor felébredt, és ahogy körülnézett, maga mellett a malomkövön egy nagy csokor rózsát látott.

Másnap ismét elaludt, és ugyanazt álmodta. Felébredéskor ismét ott hevertek a rózsák mellette.

Így ment ez egész héten. Ekkor azt gondolta Álomgyurka, hogy kell lennie valami valóságosnak az álomban, mivel újra és újra ugyanezt álmodja. Bezárta házát, és elindult, hogy megkeresse a hercegkisasszonyt.

Több nap múlva megpillantott a távolban egy olyan tájat, ahol a felhők a földig értek.  Tettre készen arrafelé vándorolt, és egy nagy erdőbe jutott. Hirtelen félénk nyöszörgést hallott, és amikor arra a helyre ért, ahonnan a hang jött, egy tiszteletreméltó, ezüstszürke szakállú aggastyánt látott feküdni a földön. Két visszataszítóan csúnya, anyaszült meztelen fickó térdelt az öregen, és próbálta őt megfojtani. Gyurka ekkor körülnézett, hogy hol találhatna valamilyen fegyvert, mellyel a fickókra támadhatna, és mivel semmit nem talált, halálos félelmében egy nagy faágat tört le. Alighogy azonban megragadta az ágat, a fa kezében egy hatalmas alabárddá változott. Ezzel rontott rá a két szörnyetegre, azok pedig üvöltve elengedték az öreget, majd elszaladtak.

Aztán Gyurka talpra segítette a tiszteletreméltó aggastyánt, és megkérdezte, hogy miért akarhatta őt a két meztelen fickó megfojtani.

Az öreg ekkor elmesélte, hogy ő az álmok királya, de tévedésből letért az útról, és legnagyobb ellenségének, a valóság királyának birodalmába jutott. Amint ezt a valóság királya észrevette, megbízta két szolgáját, hogy tekerjék ki ellenségének nyakát.

„Megbántottad valamivel a valóság királyát?” kérdezte Álomgyurka.

„Isten ments!” állította az öreg. „Ő azonban nagyon könnyen rátámad másokra.” Ilyen a jelleme – engem pedig úgy utál, mint a bűnét!”

„De hát a fickók, akiket azért küldött, hogy megfojtsanak, teljesen meztelenek voltak!”

„Igen”, mondta a király, „anyaszült meztelenek. Ez a divat a valóság országában. Ott minden ember meztelenül jár, maga a király is, és mégsem szégyellik magukat. Förtelmes egy nép! – Mivel azonban te megmentetted az életemet, hálám jeléül megmutatom neked az országomat. Az a leggyönyörűbb világ, mert az álmok az alattvalóim!”

Azzal az álmok királya elindult, Álomgyurka pedig követte őt. Amikor arra a helyre jutottak, ahol a felhők a földig érnek, a király egy csapóajtóra mutatott, mely úgy el volt rejtve a bokorban, hogy ha valaki nem tudott róla, akkor egyáltalán nem tudta észrevenni. A király felemelte, és levezette kísérőjét ötszáz lábnyi mélyre egy fényesen megvilágított barlangba, mely mérföldnyi szélesen terült el, csodálatos pompában. Elmondhatatlanul szép volt! Kastélyok álltak ott nagy tavak közepén lévő szigeteken, miközben a szigetek hajóként úszkáltak ide-oda. Ha az ember egy ilyen kastélyba be akart menni, csak a partra kellett állnia, és azt kiáltania:

            „Kastélyocska, kastélyocska, ússz ide,

            Hadd menjek be termeidbe ízibe!”

Ekkor a kastély magától a parthoz ment. Távolabb más kastélyok is voltak ott felhőkön; ezek lassan szálltak a levegőben. Ha azonban azt mondták nekik:

                        „Kis légi kastély, szállj le ide,

                        Hadd menjek be termeidbe!”

akkor lassan leereszkedtek. Ezen kívül voltak még ott virágos kertek, amelyek egész nap illatoztak, éjszaka pedig világítottak; színes madarak, akik történeteket meséltek és egyéb nagyon csodálatos dolgokat. Álomgyurka nem győzött csodálkozni és álmélkodni. 

            „Most megmutatom neked alattvalóimat, az álmokat” mondta a király. „Három fajtájuk van. Jó álmok jó embereknek, rossz álmok rossz embereknek és álomkoboldok. Utóbbiakkal eltréfálkozom olykor-olykor, mert még egy királynak is kell tréfálkoznia néha.”–

            A király Álomgyurkát először az egyik kastélyhoz vezette, mely rendkívül bonyolult építészeti stílusban épült, és nagyon viccesen nézett ki. „Itt laknak az álomkoboldok”, mondta a király, „kis, pajkos, csintalan nép. Senkivel sem tesznek rosszat, de szívesen megtréfálják az embereket.”

            „Gyere ide, Kicsi”, szólt erre egy koboldnak, „és légy egy pillanatra komoly.” Aztán folytatta, és így szólt Álomgyurkához:

            „Tudod, mit művel ez a kópé, ha olykor kivételesen megengedem neki, hogy felmenjen a földre? Beszalad a legközelebbi házba, kihozza a legelső jóembert, aki éppen pompásan alszik, felviszi a templomtoronyba, és fejjel lefelé ledobja. Aztán gyorsan leugrál a toronylépcsőkön, hamarabb leér, mint az ember, elkapja őt, ismét beviszi a házba, és úgy behajítja az ágyba, hogy az csak reccsen, ettől aztán az alvó felébred. Majd kidörzsöli az álmot a szeméből, csodálkozva néz maga köré, és így szól: „Ej, te jó ég, éppen olyan volt, mintha egy templomtoronyból estem volna le. Még jó, hogy csak álmodtam.”

            „Hát ő az?” mondta Álomgyurka. „No nézd csak, már nálam is volt egyszer! Ha azonban újra eljön, és elkapom, nagyon megbánja.” Alighogy ezt kimondta, az asztal alól előugrott egy másik álomkobold. Majdnem úgy nézett ki, mint egy kutya, mert egészen bolyhos kabátkája volt, és a nyelvét is kinyújtotta.

            „Ő sem sokkal jobb.” közölte az álomkirály. „Úgy ugat, mint egy kutya, emellett akkora ereje van, mint egy óriásnak. Ha aztán álmukban meglátogatja az embereket, szorosan lefogja kezeiket és lábaikat, hogy nem tudnak szabadulni tőle.”

            „Őt is ismerem”, jutott eszébe Álomgyurkának. „Ha az ember meg akar mozdulni, úgy érzi, mintha merev és hajlíthatatlan lenne, mint egy darab fa. Ha fel akarja emelni a karját, nem megy neki, és ha meg akarja mozdítani a lábát, az sem sikerül. Néha pedig nem kutya, hanem medve, rabló vagy valami egyéb rossz alakot ölt magára a kobold.”

            „Soha nem engedem meg neki újra, hogy meglátogasson téged, Álomgyurka”, nyugtatta meg a király a fiút. „Most gyere a rossz álmokhoz, de ne aggódj, benned nem tehetnek kárt; csak a rossz emberekben. Azzal beléptek egy óriási terembe, melyet egy magas fal vett körül, a közepén pedig egy hatalmas, bezárt vasajtó volt. Itt nyüzsögtek a legrémisztőbb alakok és a legborzalmasabb szörnyetegek. Néhánynak emberi, néhánynak félig emberi, félig állati, néhánynak pedig teljesen állati kinézete volt. Álomgyurka rémülten húzódott vissza a vasajtóhoz. Ám a király barátságosan azt mondta neki: „Nem akarod pontosan látni, hogy mit kell a rossz embereknek álmodniuk?” Majd intett egy álomnak, amely a legközelebb állt; egy rettenetes óriás volt az, aki mindkét karja alatt egy malomkereket tartott.

            „Meséld el, mit teszel ma éjjel!” parancsolta neki a király.

            Erre a szörnyeteg válla közé húzta fejét, és fülig érő szájjal, remegő háttal, mint aki nagyon örül, vigyorogva azt mondta: „Én egy nagyon gazdag emberhez megyek, aki éhezteti az apját. Amikor egy napon az öregember a fia háza előtti kőlépcsőn ült, és kenyeret kért, jött a fia, és azt mondta a legényének: Kergesd el ezt a fajankót! Azóta éjjelenként elmegyek hozzá, és addig gyötröm két malomkő között, míg az összes csontja szép kis apró darabokra törik. Amikor aztán ide-oda tekergőzik és ficánkol, galléron ragadom, megrázom, és azt mondom neki: Látod, milyen szépen ficánkolsz most, te fajankó! Erre felébred, vacognak a fogai, és így szól: Asszony, hozz még egy takarót, fázom. És amikor ismét elalszik, az egészet újra kezdem.”

            Ahogy ezt Álomgyurka meghallotta, erőteljesen az ajtóhoz nyomult, a királyt maga után húzta, és azt mondta: „Egy pillanatig sem maradok itt tovább a rossz álmoknál. Ez borzasztó!”

            A király aztán egy gyönyörű kertbe vezette, ahol az utak ezüstből, az ágyások aranyból, a virágok pedig csiszolt drágakőből voltak. Itt sétáltak a jó álmok. Az első álom, akit láttak, egy fiatal, sápadt nő volt, akinek egyik karjában egy játékdoboz, a másikban meg építőkocka volt.

            „Ki ez?” kérdezte Álomgyurka.

            „Ő esténként egy beteg kisfiúhoz jár, akinek az édesanyja meghalt. Nappal teljesen egyedül van, és senki sem törődik vele; ez a jó álom azonban estefelé elmegy hozzá, játszik vele, és ott marad egész éjszaka. A kisfiú mindig nagyon hamar elalszik, ezért is megy az álom olyan korán. A többi álom sokkal később indul. – Menjünk tovább; ha mindent látni akarsz, sietnünk kell!”

            Erre bementek a kert mélyére, a jó álmok közé. Voltak ott férfiak, nők, aggastyánok és gyermekek, a legszebb ruhákban, mindegyik kedves és jóságos arcú. A kezükben mindenféle szükséges dolgokat vittek, melyeket a szív csak kívánhat. – Egyszer Álomgyurka megállt, és olyan hangosan kiáltott, hogy az álmok megfordultak.

            „Mi lelt?” kérdezte a király.

            „Ő a hercegnőm, aki olyan gyakran meglátogatott, és rózsákat ajándékozott nekem!” kiáltotta Álomgyurka teljes önkívületben.

            „Na, ugye mindig nagyon szép álmot küldtem hozzád? Szinte ő a legszebb álmom.”

Ekkor Álomgyurka odaszaladt a hercegkisasszonyhoz, aki éppen megint aranyhintáján ült, és hintázott. Amint a fiút meglátta, leugrott éppen a karjaiba. Ő pedig kézen fogta, és egy aranypadhoz vezette. Ott ültek ők ketten, és elmondták, hogy jó viszontlátni egymást. És amikor ezt befejezték, megint elölről kezdték. Az álmok királya pedig fel-alá járkált közben a nagy úton, mely éppen a kerten vezetett át, kezeit háta mögött tartotta, és időnként elővette az óráját, és megnézte, hogy milyen késő lehet már, ugyanis Álomgyurka és a hercegkisasszony még mindig nem értek mondandójuk végére. A király végül aztán mégis odament hozzájuk, és azt mondta: „Gyerekek, most már elég! Te, Álomgyurka, még messze vagy a házadtól, és éjszakára nem tarthatlak itt, mert nincs ágyam, hiszen az álmok nem alszanak, hanem éjjelenként mindig az emberekhez mennek; és neked, hercegnőcske, el kell készülnöd. Ma öltözz teljesen rózsaszínbe, és gyere ide hozzám, hogy megmondjam, kinél kell ma megjelenned, és mit kell mondanod neki.”

            Amikor ezt Álomgyurka meghallotta, olyan bátorság töltötte el szívét, mint még soha életében. Felállt, és határozott hangon így szólt: „Király uram, a hercegnőmtől én soha többé nem válok el. Vagy engem kell itt lenn tartanotok, vagy őt kell nekem adnotok a földre. Én nem tudok nélküle élni, ahhoz túlságosan szeretem!” Ekkor mindkét szeméből kihullott egy-egy akkora könnycsepp, mint egy mogyoró.

            „De Gyurka, Gyurka”, felelte a király, „ő a legeslegszebb álmom, akim csak van! Mivel azonban megmentetted az életemet, hát legyen, ahogy akarod! Vidd a hercegnődet, és menj fel vele a földre. Amint megérkeztetek odafentre, vedd le a fejéről az ezüstfátylat, és dobd le vissza a csapóajtón át. Akkor a hercegnőd hús-vér ember lesz, hiszen most még csupán egy álom!”

            Álomgyurka nagyon szívélyesen megköszönte, és azt mondta: „Kedves Királyom, mivel te fölöttébb jó vagy, szeretnék még valamit kérni. Nézd, egy hercegnőm már van, de még mindig nincs királyságom. Tudnál nekem teremteni egyet, még ha csak egy egészen kicsit is?”

            Erre így válaszolt a király: „Látható királyságot, Álomgyurka, nem tudok adni neked, csak láthatatlant; egy olyat kapsz tehát, mégpedig a legnagyobbat és legszebbet mind közül.

            Ekkor megkérdezte Álomgyurka, hogy mit kezdjen egy láthatatlan királysággal, mire a király közölte, hogy majd meglátja, és a világcsodáját éli majd át, olyan gyönyörű szép lesz a láthatatlan királyság.

            „A szokásos, látható királyságok ugyanis” mondta a király „néha nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Például: te király vagy egy szokásos királyságban, reggelente odalép a miniszter az ágyadhoz, és azt mondja: Felség, szükségem van ezer tallérra a birodalom számára. Erre te kinyitod az államkasszát, és egy fillért sem találsz benne! Vagy vegyünk egy másik esetet: háborút kezdesz, és elveszíted, és a másik király, aki legyőzött téged, feleségül veszi a hercegnődet; téged pedig bezár egy toronyba. Ilyesmi egy láthatatlan királyságban nem fordulhat elő!

            „De ha nem látjuk”, kérdezte Álomgyurka kicsit még mindig meglepődve, „mi hasznunk van a királyságunkból?”

            „Te különös ember vagy”, mondta erre a király, és mutatóujját a fiú homlokára tette, „te és a hercegnőd látjátok a királyságot! Látjátok a kastélyokat és kerteket, a réteket és az erdőket, melyek a királysághoz tartoznak, bizony! Benne laktok majd, sétáltok, és azt tesztek vele, amit csak akartok; csupán a többi ember nem látja.”

            Álomgyurka igencsak megörült ennek, mert már félt egy kicsit, hogy az emberek faluban sandán néznének rá, ha hercegnőjével hazamenne, és király lenne. Érzékeny búcsút vett az álmok királyától, és a hercegnővel együtt felment az ötszáz lépcsőnyi magasságba, levette a lány fejéről az ezüstfátylat, és ledobta. Aztán vissza akarta csukni a csapóajtót, ám az nagyon súlyos volt. Nem bírta megtartani, ezért elengedte. Az ajtó óriásit csattant, majdnem olyan nagyot, mintha egyszerre több ágyút elsütöttek volna, és ez egy pillanatra elkábította a fiút. Amikor ismét magához tért, házacskája előtt ült a régi malomkövön, mellette pedig a hercegkisasszony, hús-vér emberként. A lány fogta a fiú kezét, és azt mondta: „Te kedves, jóságos, bolondos ember, olyan sokáig nem merted megmondani nekem, hogy mennyire szeretsz? Talán féltél tőlem?” –

            A hold feljött, és megvilágította a folyót, a hullámok csengő hangon csapódtak a partnak, az erdő zsongott; de ők még mindig ott ültek, és csacsogtak. Ekkor hirtelen úgy tűnt, mintha egy kis, egészen fekete felhő lépne a hold elé, és ekkor valami, mint egy nagy, összehajtogatott kendő, a lábaikra hullott. Aztán a hold ismét teljes fényével ragyogott. Felemelték a kendőt, és szétterítették. A kendő azonban nagyon vékony volt, sok százszor összehajtogatva, úgyhogy hosszú időbe telt a kiterítése. Amikor teljesen kibontották, egy nagy térképhez hasonlított. A közepén egy folyó volt, a két oldalán pedig városok, erdők és tavak. Felismerték, hogy egy királyság térképe az, melyet a jó álomkirály ejtett le nekik az égből. És amikor kis házacskájukat megnézték, az egy csodálatos kastéllyá változott, üveglépcsőkkel, márványkő falakkal, selyemtapétákkal és kék palatetős, hegyes tornyokkal.

            Ekkor fogták magukat, bementek a kastélyba, és amikor beléptek, már összegyűltek az alattvalók, és mélyen meghajtották magukat. Üstdobok és trombiták szólaltak meg, és apródok jöttek eléjük, és virágot szórtak. Ők voltak a király és a királynő. –

            A következő reggelen pedig futótűzként terjedt el a hír a faluban, hogy Álomgyurka visszajött, és egy asszonyt hozott magával.

            „Biztos valami okos lány”, mondták az emberek.

            „Én láttam ma kora reggel”, kapcsolódott be az egyik gazda a beszélgetésbe, „amikor az erdőbe mentem. Álomgyurkával állt az ajtó előtt. Semmi különös nincs benne, nagyon egyszerű asszony, kicsi és sovány. Elég szegényesen is volt öltözve. Honnan kerülhetett ide! Gyurkának nincs semmije, így bizonyára az asszonynak sincs semmije!”

            Így fecsegtek az ostoba emberek; mert nem láthatták, hogy hercegnő. És hogy a házacska egy nagy, csodálatos kastéllyá változott, együgyűségükben azt sem vették észre, hiszen láthatatlan királyság volt, mely Álomgyurka számára az égből szállt alá. Ezért egyáltalán nem is foglalkozott ő az ostoba emberekkel, hanem szépen és elégedetten élt hercegnőjével királyságában. Született három gyermekük, egyik szebb, mint a másik, cserfes kis hercegek és hercegkisasszonyok. Ezt azonban senki sem tudta a faluban, mert a falubeliek teljesen közönséges emberek voltak, és túl együgyűek ahhoz, hogy mindezt belássák.

 

A megrozsdásodott lovag  

            Egy nagyon gazdag és előkelő lovagnak csupa dínomdánom volt az élete, büszke volt, és kegyetlenül bánt a szegényekkel. Ezért Isten büntetésül az egyik oldalát megrozsdásította. A bal karja rozsdásodott meg és a bal lába, és a félt teste. Csupán az arca maradt ép. A lovag ezért egy kesztyűt húzott a bal kezére, szorosan odavarrta a csuklójához, és éjjel-nappal hordta, hogy senki ne láthassa, mennyire megrozsdásodott. Aztán magába szállt, és kezdte megváltoztatni életét. Elhagyta régi barátait és ivócimboráit, és feleségül vett egy szép és jámbor hölgyet. A hölgy ugyan hallott már némi rosszat a lovagról, ám mivel arca épen maradt, csak félig hitte el, akkor, ha egyedül volt és gondolkozott rajta, ha azonban a lovag vele volt és kedvesen szólt hozzá, egyáltalán nem hitt a híreszteléseknek. Ezért hát feleségül ment hozzá. De az esküvő után, az első éjszakán észrevette, hogy miért nem húzza le a lovag soha a kesztyűt a bal kezéről, és nagyon megijedt. Mindazonáltal nem szólt semmit, hanem a következő reggelen azt mondta férjének, hogy elmegy az erdőbe, hogy egy ott lévő kis kápolnában imádkozzék. A kápolna mellett azonban volt egy kis sziklahasadék, melyben egy öreg remete lakott, aki korábban sokáig Jeruzsálemben élt; és az asszony tőle akart tanácsot kérni.

Amikor aztán mindent elmesélt a remetének, az bement a kápolnába, hosszan imádkozott Szűz Máriához, majd amikor újra kijött, így szólt: „Még megválthatod a férjedet, de nem lesz könnyű. Ha hozzákezdesz, de nem fejezed be, te magad is megrozsdásodsz. Férjed sok igazságtalanságot követett el életében, büszke és kegyetlen volt a szegényekkel; ha koldulni mész érte, mezítláb és rongyokban, mint a legszegényebb koldusasszony, egészen addig, míg száz aranyforintot összekoldulsz, akkor férjed feloldoztatik. Aztán fogd kézen őt, menj el vele a templomba, és tedd a száz aranyforintot a templomi medencébe a szegények javára. Ha ezt megteszed, akkor Isten megbocsátja férjed bűneit, leveszi róla a rozsdát, és ő újra olyan tiszta lesz, mint azelőtt.”

„Megteszem”, mondta az ifjú hölgy, „még ha nagyon nehéz is lesz és nagyon sokáig is tart. Megváltom férjemet, mert ő csak kívülről rozsdás, ezt biztosan tudom!”

Azzal elment, mélyen be az erdőbe, és nemsokára találkozott egy öreg anyókával, aki rőzsét keresett. Egy rongyos, piszkos szoknyát viselt és egy kabátot, mely éppen olyan sok darabból volt összefoltozva, mint hajdan a szent római birodalom; de hogy azok a darabok korábban milyen színűek voltak, alig lehetett már látni, mert az eső és napfény annyira megfakította a kabátot.

„Ha nekem adod a szoknyádat és a kabátodat, öreganyám”, mondta a lovag felesége, „akkor én neked adom az összes pénzemet, ami a zsebemben van, és a selyemruhámat is hozzá, mert szegény akarok lenni.”

Az öregasszony csodálkozva nézett rá, és így szólt: „Adom már, adom, szép leánykám, ha valóban ez a szándékod. Sok mindent láttam már a világban, sok olyan emberrel is találkoztam, aki gazdag akart lenni; de olyat, hogy valaki szegény akarjon lenni, még soha nem hallottam. Nem tetszene az a te selyem kezecskéidnek és a bájos arcocskádnak!”

A lovaghölgy azonban már kezdett öltözködni, és közben olyan komolyan és szomorúan nézett, hogy az öreg is észrevette, hogy nem csupán tréfát űz vele. Odaadta hát szoknyáját és kabátját, segített neki felvenni, aztán megkérdezte: „Mit akarsz most tenni, szép leánykám?”

„Koldulok, öreganyám!” válaszolta a lovag felesége.

„Koldulsz? No hát ne búsulj emiatt, ez nem szégyen. De először még meg kell tanulnod a kolduséneket:

 

            Koldulunk és ácsorgunk,

            Éhezünk és szomjazunk,

            Mindörökké koldulunk,

            Hiszen koldusok vagyunk!

 

            Ha tudtok, valamit adjatok,

            Nem sokat, csak egy falatot!

            Tarisznyába kenyeret,

            Tálacskába kis levest! –

 

            Rongyos szoknyát viselünk,

            Bőrtarisznya jár nekünk!

            – Amit összekoldulunk,

            Elverjük és mulatunk!

 

            „Szép nóta, ugye?” mondta az öreg. Azzal magára kapta a selyemruhákat, beugrott a bokorba, és hamarosan eltűnt.

            A lovag felesége pedig vándorolt át az erdőn, és kis idő múltán találkozott egy gazdával, aki éppen szolgálólányt keresett, mert aratás ideje, s ezért cselédhiány volt. A hölgy megállította a gazdát, és így szólt: „Ha tudtok, valamit adjatok, nem sokat, csak egy falatot!” A többi verssort azonban nem mondta el, mert nem tetszett neki. A gazda szemügyre vette az asszonyt, és mivel úgy vélte, hogy rongyai ellenére csinos és egészséges, megkérdezte tőle, hogy nem akar-e a cselédje lenni.

            „Adok neked húsvétra egy kalácsot, Márton-napra egy libát, karácsonyra pedig egy új ruhát. Megelégszel ennyivel?”

„Nem”, válaszolta az asszony, „nekem koldulnom kell, mert a jó Isten ezt akarja.”

            Erre mérges lett a paraszt, szitkozódott és káromkodott, és gúnyosan azt mondta: „A jó Isten ezt akarja? Talán vele ebédeltél? És mit? Lencsét és sült kolbászt, nem igaz? Vagy talán te vagy az unokahúga, hogy ilyen pontosan tudod, hogy mit akar? Egy lusta disznó vagy! Jó a dorongnak, rossz a poroszlónak!” Azzal elindult, otthagyta, és nem adott neki semmit. Így hát megtudta az asszony, milyen nehéz is a koldulás.

            Továbbment, és kis idő múlva egy olyan helyre ért, ahol az út kétfelé ágazott, és két kő hevert ott. Az egyiken egy koldus ült mankójával. Mivel fáradt volt, úgy gondolta, hogy egy rövid időre leül az üres kőre megpihenni. Alighogy ezt megtette, a koldus hadonászni kezdett felé a mankójával, és rákiáltott:

            „Hordd el magad, te feslett nőszemély! A rongyaiddal és bájos arcoddal el akarod csábítani a közönségemet? Ezt a sarkot én béreltem ki. Igyekezz, különben meglátod, milyen pompás vonó az én mankóm, és milyen jó kis hegedű a te hátad!”

            Az asszony felsóhajtott, felállt, és addig ment, amíg a lábai bírták. Végül egy nagy, ismeretlen városba ért. Ott megállt, leült a templomba vezető úton, és koldult; éjszakánként pedig a templomlépcsőn aludt.

            Így élt napról napra, az egyik ember egy fillért adott neki, a másik egy garast; a legtöbben azonban nem adtak neki semmit, vagy éppenséggel szidták, mint ahogy gazda tette. Lassan gyűlt hát a száz aranyforint. Mert amikor már háromnegyed éve koldult, még csupán egy forintot szedett össze. És éppen akkor, amikor az első forint összegyűlt, szült egy gyönyörű fiút, aki „Megváltalak”-nak nevezett el, mert azt remélte, hogy még megválthatja férjét. Kabátja aljáról letépett egy jó rőfnyi széles csíkot, úgyhogy a kabátja már a térdéig ért, belecsavarta a gyermeket, az ölébe vette, és folytatta a koldulást. És ha a gyermek nem akart elaludni, ringatta, és énekelt neki:

                        Aludj el csendesen,

                        Szegény kis gyermekem,

                        Kint tombolva fúj a szél –

                        Ám apád kastélyban él

 

                        Ő selyemben jár és bársonyban,

                        Asztalán bor és kenyér van,

                        De ha tudná, hogy itt vagyunk,

                        Nagyon búsulna miattunk.

 

                        De aggódnia nem kell,

                        Puha, meleg helyen fekszel;

                        S ő még nálunk is sokkal szegényebb,

                        Hátha megszánja őt a jó Isten!

 

            Ilyenkor az emberek gyakran megálltak, és nézték a szegény fiatal koldusasszonyt csodaszép gyermekével, és több pénzt adtak neki, mint azelőtt. Az asszony pedig megnyugodott, és nem sírt többé, mert tudta, hogy férjét bizonyosan megváltja, ha most kitart.–

            Amikor az asszony nem tért vissza, a lovag a kastélyban nagyon elszomorodott, és azt mondta magának: „Mindent észrevett, ezért elhagyott téged.” A lovag először az erdőbe ment a remetéhez, hogy megtudja, vajon nem a kápolnában van-e a felesége. Ám a remete nagyon szűkszavúan és szigorúan azt mondta:

„Hát nem csupa dínomdánom volt az életed? Hát nem kevély és kegyetlen voltál a szegényekhez? Hát nem megrozsdásított büntetésül a jó Isten? A feleséged helyesen tette, hogy elhagyott téged… Az ember nem teszi ugyanabba a ládába a jó és a rossz almát, mert akkor a jó is megrothad!”

Ekkor a lovag leült a földre, levette sisakját, és sírt keservesen.

Amikor a remete ezt meglátta, barátságosabb lett, és így szólt hozzá: „Mivel látom, hogy a szíved még nem rozsdásodott meg, azt tanácsolom neked: tégy jót, és akkor megtalálod a feleségedet!”

A lovag aztán elhagyta kastélyát, és kilovagolt a világba. Ahol szegényeket talált, ajándékozott nekik valamit. Ám a feleségét nem találta meg. Egy év telt el így, aztán ő is abba a városba ért, ahol a felesége a templomba vezető úton ült, és koldult. Az asszony már messziről felismerte őt, mert a lovag nagy volt és daliás, és fején aranysisakot viselt keselyűkarommal, mely már messziről fénylett. Az asszony megijedt, mert még csak két aranyforintot gyűjtött össze, így még nem válthatta meg férjét. Kabátját jól fejére húzta, hogy a lovag ne ismerhesse fel, és olyan kicsire összehúzta magát, ahogy csak tudta, hogy férje ne lássa meg hófehér lábait; hiszen kabátja csak a térdéig ért azóta, hogy egy csíkot letépett belőle gyermeke számára. Amikor azonban a lovag elhaladt mellette, meghallotta, hogy az asszony halkan zokog, és amikor meglátta rongyos és foltos kabátját, ölében pedig csodaszép gyermekét, aki éppúgy rongyokba volt csavarva, a lelke mélyéig megrendült. A nőhöz lépett, és megkérdezte tőle, hogy mi a baja. Az asszony azonban nem válaszolt, hanem még jobban zokogott, s már alig tudta elfojtani könnyeit. Ekkor a lovag előhúzta pénzes zacskóját, melyben sokkal több volt, mint száz aranyforint, a nő ölébe tette, és azt mondta: „Neked adom mindenemet, amim csak van, én magam pedig hazáig koldulok.”

Ekkor a kabát, anélkül, hogy az asszony akarta volna, lecsúszott a nő fejéről, és a lovag látta, hogy saját hites felesége az, akinek a pénzt adta. A rongyok ellenére átölelte és megcsókolta az asszonyt, és amikor észrevette, hogy a gyermek az ő fia, azt is megölelte és megcsókolta. Azután a nő kézen fogta férjét, a lovagot, bevezette a templomba, és a pénzt az áldozótálba tette. Majd így szólt: „Én akartalak megváltani téged, de te váltottad meg magadat.”

És így is volt, mert amikor a lovag kilépett a templomból, az átok megszűnt, és a rozsda, mely egész bal felét borította, eltűnt. A férj felemelte feleségét és gyermekét lovára, ő maga pedig gyalog haladt mellettük, és visszatértek a kastélyba, ahol sokáig éltek együtt boldogan, és a lovag olyan sok jót tett, hogy minden ember áldotta a nevét.

A koldusrongyokat pedig, melyeket a felesége hordott, egy értékes szekrénybe tette.

           

A királynőről, aki nem tudott mézescsókot sütni, és a királyról, aki nem tudott szájharmonikán játszani

            Makrónia királya, aki már javakorabeli ember volt, éppen felkelt, és öltözetlenül ült ágya mellett a székén. Előtte állt házi minisztere, és odanyújtotta neki harisnyáit, melyek egyikének sarkán egy nagy lyuk tátongott. És bár a miniszter nagy odafigyeléssel úgy fordította a harisnyát, hogy az uralkodó ne vegye észre a lyukat, és bár a király máskor inkább a csizmák szépségével, mintsem a harisnyák épségével törődött, a lyuk ezúttal nem kerülte el felséges éleslátását. Rémülten vette el a miniszter kezéből a harisnyát, mutatóujját keresztüldugta a lyukon, s keze egészen a csuklójáig belefért, aztán sóhajtva azt mondta:

            „Mit ér, hogy király vagyok, ha nincs mellettem egy királyné? Mit gondolsz, mi lenne, ha megnősülnék?”

„Fenség”, mondta a miniszter, „ez kitűnő gondolat; egy gondolat, mely kérem alássan bizonyára bennem is felvetődik, ha nem éreztem volna meg, hogy ma minden bizonnyal maga Felséged is kegyeskedik ezt kijelenteni!”

            „Jó!” felelte a király, „És úgy véled, hogy olyan könnyen találok majd egy hozzám illő feleséget?”

            „Eh!” mondta a miniszter. „Tíz az egyhez!”

            ”Ne feledd, hogy nekem nagy igényeim vannak. A nekem tetsző hercegnő okos és szép! És van még valami, amit különösen fontosnak tartok: tudod, hogy mennyire szeretem a mézescsókot. Az egész birodalmamban egyetlen ember sincs, aki ért a sütéséhez, legalábbis nem a megfelelő módon, nem túl keményre és nem túl puhára, hanem éppen ropogósra: a feleségemnek tehát mindenképpen tudnia kell mézescsókot sütni.

            Amikor a miniszter ezt meghallotta, heves rémület lett úrrá rajta. De gyorsan összeszedte magát, és így válaszolt: „Egy király, mint Felséged, kétségtelenül talál majd olyan hercegnőt, aki ért a mézescsóksütéshez.

            „Nos, akkor együtt körülnézünk!” szögezte le a király; és a miniszter kíséretében még aznap megkezdte körútját azokhoz a szomszédjaihoz, akikről tudta, hogy eladósorban lévő lányuk van. Azonban csupán három hercegnőt találtak, akik olyan szépek és okosak is voltak egyszerre, hogy tetszettek a királynak, ám ezek közül egyik sem tudott mézescsókot sütni.

„Mézescsókot sütni természetesen nem tudok”, mondta az első hercegnő, amikor a király megkérdezte, „de finom kis mandulás süteményeket igen. Ez nem elég neked?” „Nem!” felelte a király, „mindenképpen mézescsóknak kell lennie!”

            A második hercegnő, amikor ugyanezt megkérdezték tőle, csettintett a nyelvével, és mérgesen azt mondta: „Hagyj békén az ostobaságaiddal! Olyan hercegnő, aki tud mézescsókot sütni, nem létezik.”

            A legrosszabbul a harmadik hercegnőnél járt a király, habár ez a lány volt a legszebb és legokosabb. Ő ugyanis nem hagyta, hogy a király feltegye kérdését, hanem még mielőtt az ezt megtehette volna, ő maga kérdezte meg a királytól, hogy tud-e szájharmonikán játszani? És amikor az uralkodó nemmel felelt, a hercegnő kosarat adott neki, és közölte, hogy szívből sajnálja. Egyébként tetszik neki a király; de mivel mindig szívesen hallgatta a szájharmonikázást, elhatározta, hogy nem megy olyanhoz feleségül, aki nem tud szájharmonikán játszani.

            Így a király miniszterével együtt hazament, és amikor otthon kiszállt hintójából, nagyon csüggedten így szólt: „Tehát nem sikerült!”

            Egy királynak azonban mindenképpen szüksége van egy királynőre, ezért az uralkodó hosszú idő múltán ismét magához hívatta miniszterét, és közölte vele, hogy feladja azt a tervét, hogy csak olyan feleséget akar, aki tud mézescsókot sütni, és elhatározta, hogy azt a hercegnőt veszi feleségül, akit akkoriban legelőször látogattak meg. „Ő az, aki a kis mandulás sütemények sütéséhez ért”, tette hozzá. „Menj el hozzá, és kérdezd meg tőle, hogy akar-e a feleségem lenni.”

            Másnap visszatért a miniszter, és elmesélte, hogy a hercegnő nem hajadon többé. Feleségül ment annak az országnak a királyához, ahol a kápri cserjék nőnek.

            „Nos, akkor menj el a második hercegnőhöz!” Ez alkalommal is egyedül, dolgavégezetlenül tért haza a miniszter. Az öreg király azt mondta, hogy végtelenül fájlalja, de lánya sajnos meghalt, így nem tudja a királyhoz adni.

            Ekkor hosszan törte fejét a király, mert mindenképpen akart egy királynőt, ezért meghagyta miniszterének, hogy menjen el még egyszer a harmadik hercegnőhöz is, azóta talán meggondolta magát. A miniszternek pedig engedelmeskednie kellett, habár nagyon kevés kedve volt hozzá, és még a felesége is azt mondta, hogy teljesen felesleges.

            A király pedig aggódva várta a miniszter visszatértét. A szájharmonikás kérdésre gondolt ugyanis, és az emlékezés bosszantó volt számára.

            A harmadik hercegnő azonban nagyon barátságosan fogadta a minisztert, és azt mondta neki, hogy bár nagyon határozottan feltette magában, hogy csak olyanhoz megy feleségül, aki tud szájharmonikán játszani; de hát minden álom szertefoszlik egyszer, különösen az ifjúkori álmok! Belátta, hogy vágya nem teljesülhet, és mivel a király egyébként nagyon tetszett neki, most már férjhez megy hozzá.

Azzal sietett a miniszter vissza, mintha kergetnék, a király megölelte, és átadta neki a nagy udvaroncérdemrendet a táblával, és az érdemrendet a nyakába, a táblát pedig még magasabbra tette. Színes zászlókat tűztek ki a városban, virágfüzéreket húztak ki keresztbe egyik háztól a másikig, és az esküvőt olyan nagyszerűen megünnepelték, hogy az emberek két hétig nem is beszéltek másról.

A király és az ifjú királyné pedig egy egész éven át örömben és boldogságban élt. A király teljesen megfeledkezett a mézescsókokról, a királyné meg a szájharmonikázásról.

Egy napon azonban a király kora reggel bal lábbal kelt fel ágyából, majd minden fonákul sikeredett. Egész nap zuhogott az eső; a birodalmi alma leesett, és a kis kereszt, ami tetején volt, letört; aztán jött az udvari festő, és hozta a királyi birodalom új térképét, és akkor a király meglátta, hogy az ország vörösre volt festve kék helyett, ahogy pedig ő parancsolta; végezetül a királynét fejfájás gyötörte.

Ekkor történt, hogy a házaspár első alkalommal veszekedett, hogy miért, azt másnap reggel már maguk sem tudták, vagy ha tudták is, nem mondták. Röviden: a király mogorva volt, a királyné pedig mindig magának tartotta meg az utolsó szót. Miután mindketten hosszú ideig veszekedtek, a királynő végül megvetően vállat vont, és azt mondta:

„Azt gondoltam, hogy végre elhallgatsz, és befejezed azt, hogy minden szidalmazol, ami a szemed elé kerül! Hiszen te magad még szájharmonikázni sem tudsz.”

Ám alig csúszott ez ki a száján, a király is megszólalt, és mérgesen így felelt: „Te pedig még mézescsókot sem tudsz sütni!”

Ekkor fordult elő első alkalommal, hogy a királyné adós maradt a válasszal, elhallgatott, és mindketten elindultak szobájukba, s egy szót sem szóltak egymáshoz. Szobájában a királyné leült a pamlag szélére, sírt, és azt gondolta: „Milyen balga asszony vagy te! Hová tetted az eszedet? Nagyobb ostobaságot nem is mondhattál volna!”

A király pedig fel-alá járkált szobájában, kezeit dörzsölte, és azt mondta: „Igazi szerencse, hogy a feleségem nem tud mézescsókot sütni! Mit válaszoltam volna különben, amikor szememre hányta, hogy nem tudok szájharmonikán játszani?”

Miután ezt legalább háromszor vagy négyszer elismételte, egyre vidámabb lett. Fütyörészni kezdte kedvenc dallamát, szemügyre vette a királyné nagy képét, mely a szobájában lógott, felállt a székre, és zsebkendőjével letörölt egy pókhálót, mely éppen a királynő orra fölött húzódott, végül azt mondta:

„Bizonyára nagyon mérges most az én jóságos, kicsi feleségem! Megnézem, hogy van!”

Azzal kiment ajtón át a hosszú folyosóra, arra nyílott minden ajtó. Mivel azonban ezen a napon minden fonákul történt, a komornyik elfelejtette meggyújtani a lámpákat, holott már este nyolc óra volt és koromsötét.

Ezért a király kinyújtotta kezeit maga elé, nehogy valaminek nekiütközzön, és óvatosan tapogatózott előre a fal mentén. Hirtelen valami puhát érzett. „Ki van ott?” kérdezte.

„Én vagyok”, válaszolta a királyné.

„Mit keresel itt, kincsem?”

„Bocsánatot akartam kérni tőled”, felelte a királyné, „mivel annyira megbántottalak.”

„Egyáltalán nem kell bocsánatot kérned!” mondta a király, és felesége nyakába borult. „Nekem nagyobb a bűnöm, mint neked, és már rég elfelejtettem mindent. De, tudod, két szó kimondását halálbüntetés terhe mellett megtiltom, a szájharmonikát és –„

„És a mézescsókot”, szólalt meg a nevetve a királyné, miközben titokban még kitörölt két könnycseppet a szeméből – és ezzel vége a történetnek.

 

A varázsgyűrű

Egy ifjú gazda, aki a gazdálkodásban nem igazán jutott előre, egy ekén ült, hogy megpihenjék egy pillanatra, és letörölje arcáról az izzadtságot. Ekkor odalopakodott mellé egy boszorkány, és megszólította: „Miért töröd magad, amikor úgysem jutsz semmire? Menj két napig előre, amíg egy fenyőhöz érsz, amely szabadon áll az erdőben, és kiemelkedik a többi fa közül. Ha azt kivágod, megcsinálod a szerencsédet.”

A gazdának sem kellett kétszer mondani, fogta a fejszéjét, és útnak indult. Két nap múlva megtalálta a fenyőt. Tüstént nekifogott, hogy kivágja, és abban a pillanatban, amikor kivágta, és erővel földre döntötte a fát, annak csúcsáról egy fészek esett le két tojással. A tojások a földre gurultak és széttörtek, és ahogy széttörtek, az egyikből egy sasfiók tipegett elő, a másikból pedig egy aranygyűrű esett ki. A sas szemlátomást növekedett, míg jó félembernyi nagyságú lett, megrázta szárnyait, mintha ki akarná próbálni őket, felemelkedett a földről, és aztán így szólt:

„Te megszabadítottál engem! Fogadd hálám jeléül e gyűrűt, mely a másik tojásban volt! Ez egy varázsgyűrű. Ha megforgatod az ujjadon, és közben kimondasz egy kívánságot, az hamarosan beteljesül. De csupán egyetlen kívánság van a gyűrűben. Ha kívánsz valamit, a gyűrű elveszti az erejét, és olyan lesz, mint bármely más közönséges gyűrű. Ezért gondold meg jól, mit kívánsz, nehogy azután megbándd.”

Azzal a sas felszállt magasan a levegőbe, nagy körökben még sokáig lebegett a gazda feje fölött, aztán, mint a kilőtt nyílvessző, elsuhant kelet felé.

A gazda fogta a gyűrűt, ráhúzta az ujjára, és elindult hazafelé. Estére egy városba ért; ott állt boltjában az aranyműves, és sok pompás eladó gyűrűt kínált. A gazda megmutatta neki a gyűrűjét, és megkérdezte, hogy csakugyan értékes-e. „Egy fabatkát sem ér!” válaszolta az aranyműves. Ekkor a gazda hangosan felnevetett, és elmesélte, hogy ez egy varázsgyűrű, és sokkal értékesebb, mint az összes többi gyűrű, amelyeket az aranyműves árul, együttvéve. Az aranyműves pedig rossz, ármányos ember volt. Meghívta a gazdát, hogy maradjon nála éjszakára, és azt mondta: „Szállást adni egy olyan ékszert birtokló embernek, mint te, szerencsét hoz; maradj nálam!”, szépen megvendégelte jó borral és hízelgő szavakkal a gazdát, és amikor az elaludt, észrevétlenül lehúzta ujjáról a gyűrűt, és helyette egy teljesen ugyanolyan, közönséges gyűrűt húzott fel rá.

Másnap reggel alig tudta az aranyműves kivárni, hogy a gazda előjöjjön. Már a legkorábbi hajnali órában felébresztette, és így szólt hozzá: „Még hosszú út áll előtted. Jobb, ha korán elindulsz.”

Amikor a gazda elment, az aranyműves a szobájába sietett, bezárta üzletét, hogy senki ne lássa, még az ajtót is bereteszelte maga mögött, aztán megállt a szoba közepén, megforgatta a gyűrűt, és azt mondta: „Tüstént akarok százezer tallért.”

Alighogy ezt kimondta, tallérok kezdtek hullani, fényes tallérok, mintha dézsából öntenék, és a tallérok az aranyműves fejének, vállainak és karjainak ütődtek. Siránkozva kiabálni kezdett, és az ajtóhoz akart ugrani, de mire elérte és ki tudta reteszelni, vérző testtel a földre rogyott. A talléreső azonban nem ért véget, és a padló hamarosan összetört a teher alatt, az aranyműves pedig a pénzzel együtt a mély pincébe zuhant. Ezután is tovább hullottak a tallérok, míg összegyűlt a százezer, s addigra az aranyműves már holtan feküdt a pincében, rajta pedig a sok pénz. A lármára elősiettek a szomszédok, és amikor az aranyművest meglátták holtan heverni a pénz alatt, azt mondták: „Az is nagy szerencsétlenség, ha csőstül jön az áldás.” Aztán jöttek az örökösök, és megosztoztak a pénzen.

Ezalatt a gazda jókedvűen hazament, és megmutatta feleségének a gyűrűt. „Most már semmiben sem szenvedünk majd hiányt, kedvesem”, mondta. „Megcsináltuk a szerencsénket. Most már csak azt kell jól átgondolnunk, hogy mit kívánjunk.”

Az asszonynak azonban rögtön volt jó ötlete: „Mit gondolsz”, mondta, „mi lenne, ha még néhány hold szántóföldet kívánnánk? Olyan kevés földünk van. Ott húzódik egy nagy gazdátlan darab éppen a miénken át; kérjük azt.”

„Csak elvesztegetnénk a kívánságot”, válaszolta a gazda. „Ha egy évig keményen dolgozunk, és némi szerencsénk van, talán meg is tudjuk venni.” Azzal a férj és feleség egy éven át minden erejével dolgozott, és aratáskor még soha nem lett annyi terményük, mint ez alkalommal, úgyhogy meg tudták venni a vágyott szántóföldet, és még maradt is némi pénzük. „Látod!” mondta a férj, megszereztük a földet, és még a kívánságunk is megvan.”

Ekkor azt gondolta az asszony, hogy jó lenne, ha egy tehenet és hozzá egy lovat kívánnának. „Asszony”, válaszolta újra a férje, miközben a megmaradt pénzt csörgette nadrágzsebében, „miért pazarolnánk el ilyen csekélység miatt a kívánságunkat. A tehenet és a lovat egyébként is megszerezhetjük.”

És valóban, egy újabb év múlva a tehén és a ló árát is bőségesen összegyűjtötték. Ekkor az ember elégedetten megdörzsölte kezét, és így szólt. „Ismét megspóroltuk egy évre a kívánságot, és mégis megkaptunk mindent, amire vágytunk. Micsoda szerencse!” Ám az asszony azt mondta a férjének komolyan, hogy kívánjanak már végre valamit.

„Nem ismerek rád”, mondta mérgesen a gazdának. „korábban mindig panaszkodtál és sajnálkoztál, és mindenfélére vágytál, most pedig, amikor azt kívánhatnál, amit csak akarsz, kínzod és töröd magad, mindennel elégedett vagy, és hagyod elrepülni a legszebb éveket. Király, császár, gróf, tekintélyes, jómódú gazda lehetnél, pénzzel teli ládáid lehetnének – és te nem tudod eldönteni, hogy mit akarsz.”

„Hagyj már az örökös nógatásoddal és unszolásoddal”, felelte a gazda. „Még mindketten fiatalok vagyunk, és az élet hosszú. Csupán egyetlen kívánság van a gyűrűben, és aztán vége. Hiányzik nekünk valami? Nem olyannyira felküzdöttük már magunkat, mióta a gyűrű a miénk, hogy az egész világ csodálkozik? Legyen hát eszed! Van még időnk megfontolni, hogy mit kívánjunk.”

Ezzel az ügyet egyelőre lezárták. És valóban olyan volt, mintha a gyűrűvel áldás szállt volna a házra, mert a csűrjeik és kamráik évről évre egyre csak teltek, és évek hosszú sora múltán a szegény kis parasztból tekintélyes, jómódú gazda lett, aki nappal együtt dolgozott és szorgoskodott szolgáival, mintha az egész világot meg akarná venni, vacsora után pedig kényelmesen és elégedetten üldögélt háza előtt, és az emberek jó estét kívántak neki.

Így teltek-múltak az évek. Olykor-olykor, amikor teljesen egyedül voltak, és senki sem hallotta őket, az asszony még szóba hozta a gyűrűt, és mindenféle ötletet javasolt férjének. A gazda viszont minden alkalommal azt válaszolta, hogy bőven van még idejük, a legjobb ötlet úgyis mindig legutoljára jut eszébe az embernek, így hát egyre ritkábban, végül pedig egyáltalán nem beszéltek a gyűrűről. A gazda ugyan napjában vagy hússzor is megforgatta ujján a gyűrűt, és nézegette, de vigyázott, nehogy kimondjon közben egy kívánságot.

Harminc vagy negyven év is eltelt már, a gazda és felesége megöregedett és megőszült, ám kívánságuk még mindig megvolt. Isten pedig kegyes volt hozzájuk, és egy éjjel hagyta mindkettőjüket boldogan meghalni.

Gyermekeik és unokáik állták körül koporsójukat, és amikor egyikük le akarta húzni a gyűrűt a gazda kezéről, hogy eltegye, a legidősebb fiú így szólt: „A gyűrűvel együtt temessük el apánkat. Egész életében megőrizte a gyűrű titkát. Bizonyára kedves emlék volt számára. Anyánk is gyakran nézegette; lehet, hogy ő ajándékozta ifjú éveikben apánknak.”

Így hát az öreg gazdát a gyűrűvel együtt temették el, a gyűrűvel, melynek varázsgyűrűnek kellett volna lennie, de nem az volt, ugyanakkor mégis olyan sok szerencsét hozott a házra, amennyit az ember csak kívánhat magának. Mert ez a különleges a jó és rossz dolgokban; a rossz dolgok jó kézben mindig sokkal értékesebbek, mint a jó dolgok a rosszban.

 

A három nővér, akiknek üvegből volt a szívük

Vannak emberek, akiknek üvegből van a szívük. Ha az ember gyengéden megérinti őket, olyan lágyan csengenek, mint az ezüstharangok. Ha azonban durván nyúlunk hozzájuk, akkor összetörnek

            Volt egyszer egy királyi pár, volt három lányuk, akiknek üvegszívük volt. „Gyerekek”, mondta a királynő, „vigyázzatok nagyon a szívetekre, mert azok nagyon törékenyek!” És a lányok úgy is tettek.

            Egy napon azonban a legidősebb nővér a mellvéden át kihajolt az ablakon, és nézte, hogy lenn a kertben miként röpködnek a méhek és pillangók a violák körül. Közben megnyomódott a szíve: cseng, úgy hangzott, mintha valami elpattant volna, a lány pedig elesett, és meghalt.

            Kis idő múlva a középső testvér egy csésze túl forró kávét ivott. Ekkor ismét olyan csengés hallatszott, mint amikor egy üveg szétpattan, csak valamivel élesebb, mint az első alkalommal, majd ő is összeesett. Anyja felemelte, és megnézte, hamarosan azonban észrevette, hogy nem halt meg, a szíve csak megrepedt, de nem tört össze.

            „Mit kezdjünk most a lányunkkal?” tanakodott a király és a királyné. „Van egy repedés a szívén, és ha még csupán vékony is, egészen könnyen összetörhet. Nagyon vigyáznunk kell rá.”

Ám a hercegnő azt mondta: „Hagyjatok csak! Néha az is éppen olyan hosszan bírja, amin repedés van!” –

Közben a legkisebb királylány is felnőtt, és olyan szép és okos lett, hogy mindenfelől özönlöttek hozzá lánykérőbe a királyfiak.

Az öreg király azonban tanult a saját kárán, ezért így szólt: „Nekem már csak egyetlen ép leányom van, és az is üvegszívű. Annak, akihez férjül adom, királynak és üvegesnek is kell lennie egyszerre, és értenie kell az ilyen törékeny dolgokkal való bánásmódhoz.” Egyetlenegy sem volt a kérők között, aki egyúttal az üveges mesterséghez is értett volna, így mindnyájuknak távozniuk kellett. –

Élt a kastélyban a király apródjai között egy ifjú, aki már majdnem nemes volt. Ha még háromszor viszi a legkisebb királylány uszályát, nemesember lesz. Akkor a király gratulál majd neki, és azt mondja: „Most már nemesember vagy. Köszönöm neked. Elmehetsz.”

Amikor az ifjú először vitte a hercegkisasszony uszályát, látta, hogy a lánynak milyen királyi járása van. Amikor másodjára vitte, a hercegnő így szólt hozzá: „Ereszd el egy pillanatra az uszályomat, add ide a kezed, és vezess fel a lépcsőn, de finoman és kecsesen, mint ahogy az egy királylányt vezető apródhoz illik.” Amikor az ifjú ezt megtette, látta, hogy a hercegnőnek milyen királyi keze van. Ugyanakkor a királylány is észrevett valamit; de hogy mit, azt majd csak később mondom el. Végül, amikor az ifjú harmadjára vitte az uszályt, a hercegnő megfordult, és azt mondta: „milyen kecsesen viszed az uszályomat! Ilyen kecsesen még senki sem vitte.” Ekkor megfigyelte az apród, hogy a lánynak milyen királyi beszédmódja van. Ezzel nemesember lett. A király köszönetet mondott és gratulált neki, és azt mondta, hogy most már elmehet.

Amikor az ifjú elment, a királylány a kertkapunál állt, és így szólt a fiúhoz: „Te olyan kecsesen hordoztad az uszályomat, mint senki más. Bárcsak üveges és király lennél!”

Erre az ifjú azt felelte, hogy mindent megtesz majd azért, hogy az legyen; a hercegkisasszony csak várjon rá, mert biztosan visszatér.

Az ifjú aztán elment egy üvegeshez, és megkérdezte, hogy nincs-e szüksége egy inasra. „Igen”, válaszolta az üveges, „de nálam négy évig kell tanulnod. Az első évben megtanulod elhozni a péktől a zsemléket és megmosdatni, megfésülni és felöltöztetni a gyerekeket. A másodikban megtanulod beragasztani a repedéseket, a harmadikban megtanulsz üveget vágni és formálni, és a negyedikben mester leszel.”

Erre az ifjú megkérdezte, hogy nem kezdhetné-e a tanulást hátulról, mert úgy gyorsabban menne. Ekkor a mester értésére adta, hogy egy rendes üveges mindig elölről kezdi a tanulást, máskülönben semmi jó nem sülne ki a dologból.

Az ifjú beérte ezzel a válasszal. Az első évben elhozta a péktől a zsömléket, megmosdatta, megfésülte és felöltöztette a gyerekeket. A másodikban beragasztotta a repedéseket, a harmadikban megtanult üveget vágni és formálni, és a negyedikben mester lett. Ezután újra magára öltötte nemesi ruháját, elbúcsúzott tanítómesterétől, és azon gondolkodott, hogy miképpen legyen még király is.

Mialatt teljesen gondolataiba mélyedve az utcán sétált, és a kövezetet bámulta, hozzálépett egy ember, és megkérdezte tőle, hogy elveszített-e valamit, mivel mindig a földet figyeli. Erre az ifjú azt felelte: el nem veszített semmit, viszont keres valamit, mégpedig egy királyságot; és megkérdezte az embert, nem tudja-e, hogy miként lehetne király.

„Ha üveges lennél”, mondta az ember, „lenne ötletem.”

„Én üveges vagyok!” válaszolta az ifjú, „Éppen most lettem mester!”

Ahogy ezt kimondta, az ember elmesélte neki a három üvegszívű nővér történetét, és azt, hogy az öreg király mindenképpen egy üvegeshez akarja hozzáadni leányát. „Kezdetben”, mondta az ember, „még az volt a feltétel, hogy az üvegesnek, aki megkapja a hercegnő kezét, egyúttal királynak vagy hercegnek is kell lennie; mivel azonban senkit sem talált, aki üveges és király is lett volna egyszerre, az apa, ahogy azt az okosok szokták, engedett elvárásaiból, és két másik feltételt szabott. Persze az üvegesség feltétel maradt!”

„Mi a két feltétel?” kérdezte az ifjú nemes.

„A kérő nyerje el a hercegnő tetszését, és legyenek bársonykezei. Ha jön egy üveges, aki tetszik a hercegnőnek, és bársonykezei vannak, annak a király odaadja a lánya kezét, később pedig, ha az apa meghal, ő lesz a király. Már most is van egy sereg üveges a kastélyban, de a hercegnőnek egyikük sem tetszik. Ezenkívül egyiknek sem bársonykacsói vannak, hanem durva kezei, mint amilyenek az üvegeseknek szoktak lenni.”

Amint ezt az ifjú megtudta, elment a kastélyba, bemutatkozott a királynak, emlékeztette arra, hogy apród volt nála, majd elmesélte neki, hogy a lánya iránti szerelemből üveges lett, és most örömmel feleségül venné a hercegnőt, és lenne halála után király.

Ekkor a király hívatta a hercegnőt, és megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki az ifjú, és amikor igennel felelt, mivel azonnal felismerte a fiút, az öreg azt mondta az fiúnak, hogy húzza le kesztyűit, és mutassa meg a bársonykezeit is. Ám a hercegnő azt mondta, hogy ez teljesen szükségtelen, hiszen ő jól tudja, hogy az ifjúnak valóban bársonykezei vannak. Már akkor megfigyelte ezt, amikor a fiú apródként a lépcsőn vezette őt.

Így hát mindkét feltétel teljesült, és mivel a hercegnő olyan férjet kapott, aki üveges, ráadásul bársonykezei is vannak, a szíve nagy biztonságba került, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A középső testvér pedig, akinek már volt egy repedés a szívén, nagynéni lett, mégpedig a világ legjobb nagynénije. Nem csupán az ifjú és a hercegnő gyermekeivel törődött, hanem mindenki mással is. Megtanította a kis hercegnőket olvasni, imádkozni és babaruhákat varrni; a hercegeknek pedig megnézte az osztályzatukat. Akinek jó osztályzata volt, azt megdicsérte, és valamilyen ajándékot adott neki; aki azonban rossz osztályzatot kapott, annak barackot nyomott a fejére, és azt mondta: „Mondd, kedves hercegecském, hogy képzeled te ezt tulajdonképpen? Mi lesz így belőled? Ki vele! Na, mi lesz?”

És ha a fiúcska pityergett, és azt dadogta: „Ki-ki-ki-király!”, nagynénje nevetett, és megkérdezte tőle: „Király? Bizonyára Csacsi király? Őfelsége Csacsi király két nagy szamárfüllel!” Ilyenkor aztán a hercegecske, aki rossz osztályzatot kapott, nagyon szégyellte magát.

És ez a középső testvér is megöregedett, pedig volt egy repedés a szívén. Ha azonban valaki csodálkozott ezen, mindig azt mondta: „Amin fiatal korában repedés keletkezik, de nem törik azonnal szét, az azután gyakran éppen olyan sokáig bírja még, mint az ép dolgok.”

És ez valóban így van. Mert édesanyámnak is volt egy tejes csuporja, tudjátok, olyan kis tarka bokrétákkal díszített, azon, mióta csak az eszemet tudom, volt egy repedés, de a csupor még most is megvan; pedig azóta már olyan sok új tejes csuprot vettek és törtek össze, hogy össze sem lehetne számolni.

 

Gyermekmese

            A temető, ahol a két kisgyermek játszott, és amelyről ma mesélni akarok nektek, magasan, fenn a zöld hegyoldalban volt. A falucska, melyhez tartozott, szintén elég magasan, az erdős völgy fölött feküdt, úgyhogy a felhők gyakran eltakarták annak szeme elől, aki lenn a kék folyó mellett haladt el. Ám a temető még a falunál is sokkal magasabban volt, olyannyira, hogy a fekete keresztek szinte az égig értek. Elég nehezen tudták a falu lakói felszállítani halottaikat a temetőbe, mert meredek és köves út vezetett a hegyi legelőre, mely a temető mellett terült el; de szívesen tették. A hegylakók ugyanis nem érzik jól magukat a völgyben, az ottlét olyan nyomasztó és félelmetes számukra, mint nekünk egy mély pincében. És halottaik ugyanígy éreznek, ezért magasan, fenn a hegyekben temetik el őket, hogy nagyon messzire ellássanak, le egészen a völgybe is, ahol a hajók úsznak.

            Egészen a temető sarkában volt egy elhagyatott sír. Csak fű nőtt rajta, és a fű között néhány fehér vagy kék vadvirág, melyek maguktól nyíltak. A sírban ugyanis egy öreg agglegény nyugodott, akinek nem volt sem felesége, sem gyermeke, sem más hozzátartozója, aki törődött volna vele. Messzi földről jött ide, senki sem tudta, hogy honnan. Minden reggel felment a hegycsúcsra, és órákig elüldögélt ott. De aztán hamarosan meghalt, és eltemették. Bizonyára volt neve; de hogy mi volt az, nem tudta senki, még a sírásó sem. Az egyházi anyakönyvben ezért csak három kereszt áll, mögötte pedig ez: „Egy öreg agglegény, meghalt ezen és ezen a napon, az Úrnak ebben és ebben az évében.” –

            Ez persze nagyon kevés; de a sírásó két kisgyermeke, akikről mesélni akartam nektek, nagyon kedvelte az elhagyatott sírt a temető sarkában; mert szabad volt nekik játszani és járkálni rajta, ahogy csak kedvük tartotta, miközben a többi sírhoz nem nyúlhattak hozzá. Azokat gondosan rendbe tartották; a fű frissen vágott volt és sűrű, mint a bársony, és mindenféle virág nőtt rajtuk, melyeket a sírásó naponta nagy alapossággal megöntözött, s ehhez a vizet fáradságosan a falusi kútból kellett felcipelnie. Sok síron koszorúk és színes csokrok is voltak.

            „Katika”, mondta a kisfiú, aki az elhagyatott sír előtt térdelt, és közben elégedetten szemlélt egy lyukat, melyet a sír oldalában saját kis kezeivel ásott, „Katika”, készen van a házunk. Színes kavicsokkal béleltem ki, azokra pedig virágot szórtam. Én vagyok az apa, te pedig az anya. – Jó reggel, Anya, mit csinálnak a gyerekek?”

            „Jancsika”, felelte a kislány, „ne siess annyira. Még nincs gyermekem, de nemsokára lesz néhány.” Azzal a sírok és bokrok közé szaladt, majd csigákkal a kezeiben tért vissza. „Látod, Apa, már hét gyermekem van, hét gyönyörű csigagyermekem!”

            „Akkor tegyük őket gyorsan ágyba, mert már késő van.”

            Zöld leveleket téptek, belerakták a lyukba, rátették a színes csigaházakat, és ismét egy zöld levéllel fedték be.

            „Most légy csendben, Jancsika”, mondta a kislány, „el kell altatnom a gyerekeket, de ezt egyedül teszem. Az apák nem szoktak énekelni. Te közben intézheted a dolgaidat.”

            Jancsika elment, Katika pedig egészen halkan énekelni kezdett:

                        Aludjatok el szépen,

                        Gyermekek,

                        Puha ágyacskáitokban

                        Szundizzatok édesen.

Pihenjétek ki magatokat,

                        S a takaró alól ne dugjátok ki lábacskáitokat!

 

            De az egyik levél mozogni kezdett, és az egyik csiga dugta ki kis szarvacskás fejét alóla. Ekkor a kislány megérintette ujjával a csiga fejét, és így szólt: „Várj, Auguszta, mindig te vagy a legneveletlenebb! Ma reggel már megint nem hagytad magad megfésülni. Menj vissza azonnal az ágyadba!” És még egyszer elénekelte:

                        Szundizzatok édesen.

                        Pihenjétek ki magatokat,

                        S a takaró alól ne dugjátok ki lábacskáitokat!

 

            Mire ezt elénekelte, a hét csiga valóban elaludt, legalábbis teljesen csendben voltak, és mivel Jancsika még mindig nem jött vissza, a kislány még egyszer körbeszaladt a temetőben, és újabb csigákat keresett. Nagyon sokat gyűjtött össze a kötényébe, és visszament velük a sírhoz. Ott ült Jancsika, és várta.

            „Apa”, mondta a kislány, „született még száz gyermekem!”

            „Figyelj, Anya”, felelte a kisfiú, száz gyerek nagyon sok. Nekünk csak egy babatálunk és két babavillánk van. Mivel esznek majd a gyerekek? Nincs is száz név. Hogyan kereszteljük meg őket? Vidd el őket!”

            „Nem, Jancsika”, mondta a kislány, „száz gyerek nagyon jó. Nekem mindegyikre szükségem.” –

            Eközben odament a sírásó fiatal felesége két vajas kenyérrel, mert elérkezett a vacsoraidő. Megcsókolta két gyermekét, felemelte és leültette őket a sírra, és így szólt: „Vigyázzatok a szép új köténykétekre!” –

            Aztán ültek ott némán, mint a verebek, és ettek. –

Ám az öreg agglegény a magányos sírban mindent hallott; mert a halottak mindent nagyon jól hallanak, amit a sírjuk mellett beszélnek. Arra az időre gondolt, amikor még kisfiú volt. Ő is ismert akkoriban egy kislányt, akivel sokat játszottak együtt, házakat építettek, és férj és feleség voltak. Aztán a későbbi időkre gondolt, amikor a kislányt felnőttként még egyszer látta. Azután soha többé nem hallott róla, mert ő külön utakon járt, s azok nem lehettek túl szépek, mert minél többet gondolt rájuk, annál szomorúbb lett. Sírni kezdett, és egyre jobban sírt. És amikor a sírásó felesége a gyerekeket a sírjára, éppen az ő mellkasa fölé ültette, még jobban sírt. Megpróbálta kinyújtani karjait, mert szerette volna a gyerekeket magához szorítani. De ez sikerült; hiszen hatlábnyi vastag föld volt rajta, és hatlábnyi föld nagyon, nagyon súlyos. Ekkor még jobban sírt; és még akkor is sírt, amikor a sírásó felesége már rég elvitte és ágyba tette a gyerekeket.

            Amikor a sírásó másnap keresztülment a temetőn, észrevette, hogy a régi, elhagyatott sírból egy forrás fakadt. A könnyek voltak azok, melyeket az öreg agglegény hullatott. Tisztán csörgedezett elő a forrás a sírhalomból, és éppen azon a lyukon jött ki, amit a gyerekek kis házacskájuknak ásták. Megörült a sírásó, hiszen így többé már nem a faluból, a meredek úton kellett felhoznia a vizet a virágok öntözéséhez. Egy takaros kis medret ásott a forrásnak, és nagy kövekkel szegélyezte. Attól fogva az új forrás vizével öntözte a temető sírjait, és a virágok még szebbek lettek rajtuk, mint azelőtt. Csupán azt a sírt nem öntözte, melyben az öreg agglegény nyugodott, hiszen az egy régi, elhagyatott sír volt, mely senkit sem érdekelt. Ennek ellenére a hegyi vadvirágok dúsabban nőttek rajta, mint a többi síron, és a két gyerek gyakran üldögélt a forrásnál, malmot építettek, és papír hajócskákat  úsztattak rajta.

 

Józsi háztűznézőben

            „Ma búcsú napja van”, mondta az öreg gazdasszony, aki már öt éve feküdt köszvénnyel az ágyban, miközben nehezen felkelt, és reszkető kézzel fejére kötött egy nagykendőt, melyet olyan sokszor levett és átkötött, hogy végül négy olyan nagy csomó lett rajta, mint négy szélmalomvitorla – „ma búcsú napja van, Józsi, és te ma este ismét egyedül mész táncolni, akárcsak tavaly és tavalyelőtt, és ahogy mindig. Határozottan megígérted nekem, hogy idén megházasodsz. De ez már biztosan nem fog megtörténni addig, amíg élek, és azután sem. Mit szólna apád, ha élne! Agglegény akarsz maradni? Tudod, mit énekelnek a lányok? :

                        Az agglegény didereg,

                        Az erdőben fát keres,

                        Csupasz fát a zöld erdőben,

                        Hideg lesz az idő télen –

                        Most még lágy, enyhe.

                        Hogy ég-e a fa, nem kormoz-e,

                        – Nehogy megfázz –

                        Kérdezd meg a koldus fiát!

 

            Ekkor a fiú megszeppenve azt felelte, hogy a lányok a faluban mindannyian egyformán tetszenek neki, ezért nem tudja, hogy melyiküket válassza. „Akkor menj a faluba”, mondta az anyja, „figyeld meg pontosan, hogy mit tesznek azok a lányok, akikről úgy gondolod, hogy illenek hozzád, aztán gyere haza, és mondd el nekem!

            Józsi pedig elment. –

            „Nos”, szólt az anyja, amikor a fiú hazaért, „mi történt? Hol voltál?”

            „Először Orsolyánál; éppen a templomból jött; szép ruhája és új fülbevalója volt.”

            Anyja sóhajtott, és azt mondta: „Ha gyakran jár templomba, könnyen elfeledkezik a jó Istenről. A molnár sem hallgatja a malom zakatolását. Nem neked való, fiam. Kihez mentél azután?”

            „Katihoz, anyám.”

            „Ő mivel foglalatoskodott?”

            „A konyhában állt, és a tányérokat és fazekakat mosogatta.”

            „Milyenek voltak a fazekak?”

            „Feketék.”

„És az ujjai?”

            „Fehérek.”

            „Ínyenc és torkos”, mondta erre az anyja:

 

                        Ínyenc és torkos!

                        Nyalánk és falánk!

                        Süteményt süt és kalácsot,

                        S nem gondozza a gyereket, jószágot!

 

            Ne törődj vele, Józsi!”

            „Azután Barbarához mentem. A kertben ült, és három koszorút font. Egyet violából, egyet rózsából, egyet pedig szegfűből. Megkérdezte tőlem, hogy melyiket tegye fel ma a búcsúban.”

            Anyja hallgatott egy ideig, majd azt mondta:

 

                        Ezüst uracska

                        És arany menyecske,

                        Vörösréz házasság

                        És sok vasfájdalom!

 

            Folytasd, fiam!”

            „Negyedszer Margithoz mentem. A kiskapu előtt állt az utcán, és vajas kenyeret adott a szegényeknek.

            Anyja megcsóválta fejét, és így szólt: „Olyat tett, amit minden ember lát. Ha nappal a kiskapu előtt áll, bizonyára éjjel is ott állt már. Ha a gazda délben a mezőre megy, miközben az emberek esznek, csak a lusta szolgák ugranak fel kaszálni; a szorgalmasak ülve maradnak. Inkább maradj nőtlen, minthogy őt vedd feleségül! – Nem is mentél máshoz?”

            „Végül elmentem Annához.”

            „Ő mit csinált?”

            „Semmit, anyám!”

            „Csak csinált azért valamit?” kérdezte az öregasszony még egyszer. „A semmi nagyon kevés, Józsi!”

            „Valóban”, válaszolta a fiú, „valóban semmit sem csinált; hidd el.”

            „Akkor Annát vedd feleségül, fiam! Azok a legjobb lányok, akik semmi olyat nem tesznek, amiről a fiúk beszélhetnének!”

            Így hát Józsi feleségül vette Annát, és nagyon boldogan élt vele, és később gyakran mondogatta anyjának: „Anyám, jó tanácsot adtál:

 

                        Kati és Orsolya,

                        Margit és Barbara

                        Együtt nem érnek annyit,

                        Mint a fél Annám!

 

            Most már sokat mesélhetnék nektek róluk, de nem teszem.

 

Henrik a mocsárban

            „A fiunk nagy vadász”, mondta az öreg király. „Mindennap kilovagol számszeríjával az erdőbe. De soha nem hoz haza egyetlen vadat sem, bármennyit is ejt el, mert a szegényeknek ajándékoz mindent, amit lő. Ő nagyon jó ember!”

            Így szólt az öreg király a királynéhoz. Ám az őzek az erdőben teljesen másképp vélekedtek erről. Egyáltalán nem féltek Henriktől; mert régóta ismerték, és tudták, hogy soha nem bántaná őket. Ő mindig csak keresztüllovagolt a sűrűn, egészen az erdő széléig; ott állt egy kis házacska, melyet szinte teljesen eltakartak a fák és bokrok, és ablakát és a kiskaput benőtte a borostyán és a lonc. Az ajtó előtt pedig ott várakozott Kökényszemű, és amikor közeledni látta a királyfit, nagy két szemei csillagokként ragyogtak az örömtől, és fénybe borították egész arcát. –

            Henrik soha nem vitt haza egyetlen vadat sem, és mindig egyedül akart kilovagolni; vagy ha apja vele lovagolt, akkor nem lőtt semmit. Ezért az öreg király megsejtette, hogy nincs minden rendben ezzel a vadászattal. Titokban fia után küldte egyik szolgáját, az pedig elmesélt a királynak mindent. Ekkor az öreg a trónterembe ment, és nagyon haragos lett; Henrik volt ugyanis az egyetlen fia, és úgy gondolta, hogy egy hatalmas király lányát veszi majd feleségül. Hívatott hát két szolgát, mutatott nekik egy erszény aranyat, olyan nagyot, mint egy emberfej, és megígérte, hogy nekik adja, ha megölik Kökényszeműt.

            Kökényszeműnek volt egy hófehér galambja, aki minden nap az erdő legmagasabb fáján ült, és a kastély felé nézett. Ha Henrik lóra szállt, hogy Kökényszeműhöz menjen, gyorsan a lányhoz repült, szárnyaival megkopogtatta az ablakát, és így szólt.

 

                        Zörögnek az ágak,

                        Valaki erre lovagol,

                        Kedves Kökényszemű,

                        Ő lovagol erre.

 

            Ekkor Kökényszemű kiállt a kiskapuba, és várt, míg Henrik megérkezett.

            Amikor a fehér galamb estefelé meglátta a két vadászt az erdő felé lopakodni, rosszat sejtett. Sebesen a kastélyhoz, Henrik ablakához repült, és addig csapkodta szárnyaival, míg a herceg odament, és kinyitotta, a madár pedig elmondott neki mindent, amit látott. Henrik lóhalálában rohant az erdőbe, és amikor a kis házacskához ért, a szolgák már megkötözték Kökényszeműt, és azon tanakodtak, hogy miképpen öljék meg a lányt. A herceg ekkor levágta mindkettő fejét, hazavitte és lerakta őket apja szobája elé a küszöbre.

            Az öreg király pedig egész éjjel nem tudott aludni, mert folyamatosan halk nyöszörgést és sóhajtozást hallott az ajtó felől. Reggel felkelt, és megnézte, hogy mi lehet az. Ott volt mindkét vadász feje a küszöbön, közöttük pedig Henrik levele hevert, melyben az állt, hogy többé nem akar tudni sem az apjáról, sem az anyjáról, és hogy minden éjjel Kökényszemű házának küszöbén fog feküdni kivont karddal az ölében. Ha valaki odamegy, hogy bántsa a lányt, még ha maga a király is lenne az, ő levágja a fejét, mint a két vadászét,.

            Amikor az öreg király ezt elolvasta, nagyon megilletődött. A feleségéhez ment, és minden elmesélt neki. A királyné azonban kikelt magából amiatt, hogy férje meg akarta öletni Kökényszeműt. „Mindent elrontottál. Mindig csak megölni valakit! Ti férfiak rosszak vagytok, egytől-egyig! Vagy megalázkodik valaki, vagy megölitek. Ma megérkezett hat inged a mosodából, és megint mind a hatnak hiányzott az inggallér-szalagja. Hol vannak? Mivel összecsomóztad őket, letépted mindet, ahelyett, hogy kibogoztad volna. És Henrik éppen olyan, mint te. Most megint nekem kell jóvátennem mindent!”

            „Jól van, jól van”, felelte a király, aki érezte, hogy a királynénak igaza van, „nyugodj meg, és hagyd abba a dorgálást; attól nem lesz jobb.”

            A királynő aztán egész éjjel ide-oda forgolódott az ágyában, és azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Amint világosodott, kiment a rétre, és kiásott egy mérgező, fekete bogyójú virágot. Majd az erdőbe ment, és elültette az úton.

            Amikor hazament, a király megkérdezte, hogy hol járt. Felesége így válaszolt: „Elültettem az erdei úton egy növényt, melyen piros virág nyílik majd, és aki azt leszakítja, elfeledi szerelmét.

            Másnap reggel, amikor Henrik az erdőn keresztül haladt, útjába került a növény, melyen szép piros virág nyílott, és ragyogott a napfényben, és olyan erős illatot áradt belőle, hogy az ember elkábult tőle. És bár az éjjel nagyon nagy harmat volt, a virág mégis száradtnak tűnt. A herceg megkérdezte:

                        Milyen virág ez, milyen virág,

                        Melyre nem hull harmat?

            A virág így válaszolt:

                        Egy olyan virág, melyet nem talál meg senki más,

                        Csakis egy királyfi!

            A herceg erre azt kérdezte:

                        És ha én most leszakítalak téged,

                        Te virág, ki utamban állsz?

            A virág pedig azt felelte:

                        Akkor én még szebben nyílok majd,

                        Te délceg királyfi!

A herceg nem tudta megállni, és letépte a virágot; és amint ezt megtette, elfeledte szerelmét, és visszatért szüleihez a kastélyba.

Amikor anyját a távolból meglátta, a piros virágot az ujjasába rejtette. A királynő tudta, hogy terve sikerült, ezért szólt a királynak. Az öreg a fiához lépett, átadott neki egy aranysisakot és egy aranypáncélt, és azt mondta: „Én már öreg vagyok és gyenge, menj, és nézz körül a világban. Ha két év múlva visszatérsz, átadom neked a királyságot.” Henrik erre kiválasztott harminc fegyvernököt, egyik királyságból a másikba vonult velük, és megcsodálta a világ szépségeit. –

Amikor Henrik nem tért vissza, Kökényszemű megérezte, hogy a herceg elhagyta őt. Minden reggel kiküldte a fehér galambot, aki addig repült, míg megtalálta Henriket. És a fehér galamb minden este hazament, Kökényszemű pedig megkérdezte tőle, hogy hol és hogy van Henrik:

            Hol jár az én kedves hősöm,

            Az én ifjú hercegem?

És a galamb így válaszolt:

            Járja a világot,

            És jókedve van!

 

            Elfeledett engem,

            És soha nem gondol rám?

 

            Elfeledett téged,

            A nagy evésben-ivásban,

            Esőben és napsütésben!

Két év telt már el, amikor egy este a fehér galamb ismét hazarepült, és egy vérfolt volt a szárnyán.

Kökényszemű megkérdezte:

            Hol jár az én hősöm,

            Az én hercegem?

Ekkor meglátta a vérfoltot a galamb szárnyán, és nagyon elszomorodott.

„Meghalt?” kérdezte.

            Isten akarta, Isten akarta,

            Hogy meghaljon!

búgta a galamb,

            Megfulladt a mocsárban,

            Ott maradt a mocsárban,

            A nádrengetegben,

            Ott fekszik megbűvölve,

            Szánalomra méltón,

            A mocsárkirálynő fehér karjaiban!

Ekkor Kökényszemű vállára ültette a fehér galambot, hogy mutassa neki az utat, és elindult, hogy megkeresse Henriket.

Háromnapnyi vándorlás után elértek a mocsárhoz, ahol Henrik megbabonázva feküdt. A lány csendesen leült az útra, és várt, míg beesteledett. Amikor sötét lett, beborult, és az égen felhők száguldottak. Az eső zuhogva verte az égerfabokrot; és a távolban, a mocsárban nemsokára felgyulladtak az első kék lángocskák. Kökényszemű feltűrte szoknyáját, elszántan bement a nádasba, és haladt előre, mindig a lidércfények irányába. Az út nehéz volt; mert hamarosan bokáig elsüllyedt, a szél ide-oda fújta haját, ezért meg kellett állnia, hogy egy nagy csomóba összekösse a nyaka körül, az eső pedig csak úgy csorgott az arcáról. A mocsár ugyanakkor egyre mélyült, és úgy tűnt, hogy a kék lángocskák, melyek egyre többen és egyre többfelé gyulladtak fel, el akarják téríteni. Egy ideje ugyanis úgy látszott, mintha egy helyben állnának, vagy éppenséggel egyenesen szembe mennének vele, így már azt remélte, hogy hamarosan eléri őket, de aztán kisvártatva ismét visszalebegtek a mocsár közepére, vagy pedig hirtelen eltűntek, hogy később egy távoli helyen újra felbukkanjanak. A lány most már szinte a térdéig elsüllyedt, és nem tudott két vagy három lépésnél többet megtenni anélkül, hogy meg ne állt volna pihenni. A vihar ekkor elállt, a vékony holdsarló előlépett a felhők mögül, és előtte, egy nagy tócsa közepén ott magasodott a mocsárkirálynő elvarázsolt kastélya.

A halálosan csendes vízből fehér lépcsőfokok vezettek fel egy nagy, nyitott csarnokba, melyet kék és zöld, aranygombos kristályoszlopok tartottak, és tarka összevisszaságban megszámlálhatatlanul sok lidércfény táncolt benne egy különösen fényesen lobogó, a terem közepén, magasan lebegő lángocska körül. Ekkor a kavargásból hirtelen kivált egy csapat lidércfény, és két kört képezve, forogva előtörtek a csarnokból. És miközben az egyik kör közvetlenül a kastély lépcsője előtt megállt, a másik pedig sebesen közeledett Kökényszemű felé, ő tizenkét sápadt, de csodaszép leányt vett észre, akik homlokukon aranyfejdíszt viseltek, melyen elöl aranycsészék voltak, s ezekben lobogtak a kék lángocskák. Vad táncban lebegtek Kökényszemű mellett, és körülvették őt; és miközben a kastélyból egy varázslatos zene csendült fel, a leányok ezt énekelték:

            A sorba,

            A sorba,

                        Szép testvérünk, kökényszemű, állj be te is!

 

                        A kastélyban,

                        A kastélyban,

                        Ott integet egy kedves barát!

 

                        Nézd, hogy nevet!

                        Hogy integet,

                        Hogy üdvözöl, s köszönt téged!

                        Feledd el, amit szerettél a földön,

                        Mert az már a miénk!

            Kökényszemű azonban nagy, tiszta szemeivel nyugodtan és állhatatosan nézett a szellemekre, és azt mondta nekik: „Nincs hatalmatok fölöttem! Hogy újra kijutok-e élve a mocsárból, azt egyedül csak Isten tudja az égben; ha azonban meg kell halnom, akkor sem kerülök a kezetekbe!”

            Erre a hajadonok visszavonultak be a mocsár mélyére. Helyettük azonban odalebegett a lidércfények második köre, amely eddig a kastély lépcsőjén ide-oda táncolt. Tizenkét halálsápadt ifjú volt, szintén kék lángocskákkal a homlokukon. Körülvették Kökényszeműt, és lassan táncoltak körülötte, miközben fehér karjaikat felváltva magasan a fejük fölé emelték, és hátrafelé, a kastély felé mutogattak. Különösen az egyikük ment egyre közelebb Kökényszeműhöz, mintha át akarta volna ölelni; és ahogy a lány jobban megnézte, felismerte, hogy Henrik az.

            Ekkor fájdalom járta át a lány szívét, mintha jéghideg kard hasította volna keresztül, és hangosan felkiáltott: „Henrik, Isten melletted áll a nagy bajban!”

            Alighogy ezt kimondta, heves szélroham söpört át a mocsár fölött, és kioltotta a lidércfényeket. A tócsa csendes felszíne fodrozódott, és fekete hullámok csapdosták a kastély fehér lépcsőit. Aztán a kastély hangtalanul lesüllyedt a mélybe, és négy korhadt facölöp maradt a helyén, egy régi, pogány fakunyhó maradványa. Kökényszemű előtt pedig, derékig elsüllyedve ott állt Henrik, teljes életnagyságban, de sápadtan és szomorúan. Haja kócosan lógott a homlokába, sisakja és páncélja megrozsdásodott.

            „Te vagy az, Kökényszemű?” kérdezte a herceg bánatosan.

            „Igen, Henrik, én vagyok az.”

            „Ne törődj velem”, felelte Henrik, „én már elveszettem!”

            A lány azonban odanyújtotta neki kezét, és biztatta; a herceg pedig megpróbált néhány lépést tenni előre.

            Aztán megállt, és azt mondta:

                        „Kökényszemű, elsüllyedek,

                        Kökényszemű, megfulladok!

            De a lány erre még szorosabban fogta a fiú kezét, és azt felelte:

                        Nem, Henrik, nem süllyedsz el,

                        Nem, Henrik, nem fulladsz meg!

                        Csak fogd erősen a kezem,

                        És megszabadulsz!

            Így segítette őt lépésről lépésre előre, és ő újra és újra megállt, és azt mondta:

                        Kökényszemű, elsüllyedek,

                        Kökényszemű, megfulladok!

            A lány pedig újra megvigasztalta, és mondta neki:

                        Nem, Henrik, nem süllyedsz el,

                        Nem, Henrik, nem fulladsz meg,

                        Csak fogd erősen a kezem,

                        És megszabadulsz!

            Kimondhatatlan fáradsággal végre olyan messzire jutottak, hogy a távolban már látták a mocsár szélét és az utat. Ekkor Henrik teljesen megállt, és azt mondta: „Én nem bírok továbbmenni, Kökényszemű! Menj egyedül vissza, és üdvözöld anyámat. Te biztosan kijutsz, mert nem süllyedtél olyan mélyre; nekem azonban már szinte a szívemig ér a mocsár.” Azzal megfordult, és visszanézett arra a helyre, ahol a kastély elsüllyedt.

            „Ne nézz vissza!” kiáltotta Kökényszemű ijedten. De alighogy ezt kimondta, a mocsár közepéről odalibben egy kék lángocska kettőjükhöz. Gyorsan közeledett, és egyszer csak a mocsár királynője állt előttük. Egy fehér tündérrózsa-koszorút viselt, fejéke pedig egy aranykígyó volt, mely csendesen mozgott a hajában és a homlokán. A mocsárkirálynő izzó szemeivel Henrikre nézett, mintha a szívébe akarna látni. Aztán kezét a herceg vállára tette, és könyörögve kérte: „Gyere vissza, Henrik.” És állt, és nézte őt, és nyugtalanul ingadozott.

            Ekkor Kökényszemű kirántotta Henrik oldaláról a kardját, és a mocsárkirálynő felé lendítette. A mocsárkirálynő azonban nevetett, és azt mondta: „Balga gyermek, mit akarsz tenni velem? Én nem hús-vér ember vagyok.”

            Azzal megragadta Henriket, és erőszakkal magához húzta, s közben fekete hajfürtjei az arcába hullottak. Kökényszemű ekkor azt kiáltotta szívszorongva. „Ha te nem is vagy hús-vér ember, te szörnyű nőszemély, de Henrik az, és én kimentem őt a kezeid közül!”

            Kökényszemű még egyszer teljes erejéből meglóbálta a kardot, és amint a mocsárkirálynő még egyszer megpróbálta Henriket jobb kezénél fogva magához rántani, a lány azt kiáltotta: „Henrik, nem fog fájni!” azzal egy csapással, közvetlenül a csuklójánál levágta a herceg kezét.

            Ekkor kialudt a láng a hercegnő fején, és ő maga szerteoszlott, mint egy ködkép; a fehér galamb pedig, aki eddig Kökényszemű vállán ült, most Henrik vállára repült.

            „Nos, Henrik, megszabadultál,”, mondta Kökényszemű, amikor ezt látta. „Gyere, már nincs messze az út. Nézd, már egyáltalán nem süllyedsz olyan mélyre.”

            És mentek tovább, de Henrik gyakran megállt, és azt mondta:

                        „Kökényszemű, a karom nagyon fáj!”

            De a lány így felelt:

                        „Henrik, nekem még jobban fáj!”

            Az utolsó szakaszon szinte vinnie kellett a fiút, és amikor az utolsó lépéssel kiértek a mocsárból, a herceg holtfáradtan az útra roskadt, és elaludt. Kökényszemű levette a fátylát, bekötözte a fiú kezét, így elállította a vérzést. – Amint látta, hogy Henrik csendben nyugodtan alszik, lehúzta ujjáról a gyűrűt, melyet a fiútól kapott ajándékba, az alvó herceg tenyerébe tette, és hazaindult.

            Amikor hazaért, elment az öreg királyhoz, nagy szemeivel örvendezve nézett rá, és közben azt mondta neki: „Megszabadítottam fiatokat, hamarosan visszatér hozzátok. Isten óvjon benneteket, engem nem láttok többé.”

            Ekkor a király keblére ölelte a lányt, és így szólt: „Kökényszemű, te büszkén viselheted a koronát, akár egy királyi sarj! Ha megbocsátasz Henriknek, és hajlandó vagy feleségül menni egy félkezű férfihoz, akkor királynéja leszel életed végéig.”

            Amint ezt kimondta, nyílt az ajtó, és Henrik lépett be rajta, és karjaiba zárta Kökényszeműt. Nagy öröm lett az egész országban, és mindenki látni akarta a szép és jóságos leányt, aki megmentette a királyfit.

Amikor aztán az oltár előtt álltak, és gyűrűt akartak cserélni, Henrik elfelejtette, hogy hiányzik a jobb keze, ezért a csonkját nyújtotta oda a papnak. Ekkor csoda történt; mert amikor a pap megérintette a csonkot, abból egy új kéz nőtt ki, mint fehér virág egy barna ágból. Csuklója körül azonban egy piros csík húzódott, olyan vékony, mint egy fonál. És ez egész életében megmaradt.

 

Szerencsétlen Flótás és Szerencsegyermek

            Egy kisvárosban, nem messze attól a helytől, ahol én laktam, élt egyszer egy legény, akinek minden cselekedete, amihez csak hozzákezdett, balul sült el. Apját Szerencsétlen Flótásnak hívták, így hát őt is így nevezték. Szülei korán meghaltak, a magas, sovány nagynéni pedig, aki akkor magához vette, mindig megverte, amikor a miséről hazament. És mivel mindennap ment misére, ezért mindennap megverte. Valóban nagyon sok baj történt a fiúval. Mert amikor üveget vitt, az rendszerint kiesett a kezéből; és miközben sírva felszedegette az eltört darabokat, mindig megvágta az ujját.

            Így mentek a dolgok. Bár a magas nagynéni egyszer meghalt, és ő olyan sok bokrot és virágot ültetett a sírja köré, mintha újra akarná növeszteni az összes vesszőt, melyet a nagynéni eltört a hátán; ám baljós csillagzata minden egyes évvel csak növekedni látszott. Ezért hatalmas szomorúság fogta el, és elhatározta, hogy világgá megy. „Ennél rosszabb már úgysem lehet”, gondolta, „hátha akkor jobb lesz.” Minden vagyonát zsebébe tette, és kiment a városkapuhoz.

            A városkapu előtt, a kőhídon még egyszer megállt, és áthajolt a korláton. Lenézett a hullámokra, amelyek sebesen rohantak a pillérek mellett, és neki megsajdult a szíve. Szinte úgy érezte, hogy igazságtalanság lenne elhagynia a várost, melyben olyan sokáig élt. És talán még sokáig állt volna ott, de a szél hirtelen lefújta fejéről és a folyóba sodorta kalapját. Erre felocsúdott az álmodozásból, de a kalap már a híd alá sodródott, és a másik oldalon, a folyó közepén táncolt; és valahányszor egy hullám a magasba emelte, úgy tűnt, mintha gúnyosan azt mondaná a fiúnak: „Viszlát, Szerencsétlen Flótás! Én utazom; te maradj csak otthon, ha ahhoz van kedved…”

            Így hát Szerencsétlen Flótás kalap nélkül kelt útra. Többször is jókedvű legények haladtak el mellette vidáman énekelve, és hívták, hogy velük együtt folytassa a vándorlást. Ő azonban mindannyiszor szomorúan megrázta a fejét, és azt mondta: „Én nem illek közétek, nem sok szerencsét hoznék nektek! Ráadásul Szerencsétlen Flótásnak hívnak!” Amint a vidám legények meghallották ezt a nevet, zavarba jöttek, és gyorsan odébbálltak. Szerencsétlen Flótás estefelé fáradtan egy vendéglőhöz ért, letelepedett a söntésasztal egyik magányos sarkába, fejét a kezébe támasztotta, és csak ült, maga előtt a borral teli ólomkupával, mely soha nem akart kiürülni, a vendéglős lánya időnként csendesen odalépett hozzá, megérintette a vállát, mire a fiú rémülten megfordult, s erre a lány megkérdezte, hogy miért olyan szomorú. Amikor aztán Szerencsétlen Flótás elmesélte történetét és megmondta a nevét, a lány megcsóválta a fejét, visszament a rokkájához, és hagyta őt egyedül üldögélni, és gondolataiba merülni. –

            Miután Szerencsétlen Flótás több hétig vándorolt anélkül, hogy valójában tudta volna, hová megy, egy napon egy csodaszép, nagy kertbe ért, melyet magas, aranyozott rácsozat vett körül. A rácson túl ősi fák és alacsony bokrok, illetve nagy pázsitos területek sorakoztak. Közöttük egy patak kanyargott, és sok kis híd ívelt át fölötte. A sárga homokúton körös-körül szelíd szarvasok és őzek sétáltak, a rácshoz mentek, kidugták fejüket, és megették a kenyeret az ember kezéből. A kert közepén pedig, a fák között egy pompás kastély magasodott. Ezüstteteje csillogott a napsütésben, tornyain színes zászlók és jelvények lengedeztek. A fiú végigment a rács mentén; végül talált egy nagy, nyitva álló kaput, ahonnan egy hosszú, árnyékos sétány éppen a kastélyhoz vezetett. A kertben csend volt; embert nem lehetett látni vagy hallani. A kapu fölött egy tábla lógott. „Aha!” gondolta Szerencsétlen Flótás, „mindig így van! Ha az ember eljut egy igazán szép kertbe, melynek kapuja hívogatón nyitva áll, akkor mindig lóg egy tábla a bejárat fölött, s az áll rajta, hogy belépni tilos.” Nagy meglepetésére azonban azt látta, hogy ez alkalommal tévedett; a táblán ugyanis ez állt: „Itt nem szabad sírni!” „Jó, jó”, mondta, „milyen bolondos felirat”, elővette zsebkendőjét, és kicsit megtörölte szemeit; mert nem volt benne egészen biztos, hogy nem maradt-e ott a sarkában valahol egy fél könnycsepp. Aztán belépett a kertbe. A nagy, széles út, mely egyenesen a kastélyhoz vezetett, szorongással töltötte el. Ezért inkább egy mellékúton behúzódott a magas jázmin- és rózsabokrok közé. Ezt követve egy kis erdőbe jutott, amelyből kanyargós út vezetett egy dombhoz. Amikor befordult a sarkon, a dombtetőn találta magát, a dombon a fűben pedig egy gyönyörű lány ült.

            Egy aranykorona volt az ölében, s folyamatosan lehelgette. Aztán fogta selyemkötényét, megdörzsölte vele a koronát, és amikor látta, hogy ismét teljesen fényes, tapsolt örömében, hosszú haját a füle mögé simította, és fejére tette a koronát.

            Szegény szerencsétlen Flótáson a lány láttára különös ijedtség lett úrrá. Szíve olyan gyorsan vert, mintha ki akarna ugrani. Egy bokor mögé húzódott, és meglapult ott. A bokor azonban egy borbolyabokor volt, és egy ág éppen az arca elé került. És ahogy a szél ide-oda mozgatta a bokrot, egy levél folyamatosan csiklandozta a fiú orra hegyét, úgyhogy hangosan tüsszenteni kellett. Megrémülve fordult meg a lány kezében a koronával, és meglátta a bokor mögött megbújó Szerencsétlen Flótást.

            „Miért rejtőztél el?” kérdezte a lány. „Valami rosszra készülsz, vagy félsz tőlem?”

            Szerencsétlen Flótás reszketett, mint a nyárfalevél, és előlépett a bokor mögül.

            „Te nem akarsz bántani engem!” mondta a lány nevetve. „Gyere, ülj le egy kicsit mellém; a játszótársaim mind elfutottak, és engem egyedül hagytak. Mesélhetnél nekem valami jót, amin nevetni lehet! Hallod? – Milyen bánatosan nézel! Mi bajod? Ha nem vágnál olyan komor képet, egészen csinos fiú lennél.

            „Ha akarod”, felelte Szerencsétlen Flótás, „egy pillanatra leülök melléd. De ki vagy te? Én még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű lányt, mint te!”

            „Én Szerencsegyermek hercegnő vagyok, és ez itt az apám kertje.”

            „Mit csinálsz itt egyedül?”

            „Etetem az őzeket és a szarvasokat, és tisztogatom a koronámat.”

            „És azután?”

            „Azután megetetem az aranyhalakat.”

            „És ha azzal is végeztél?”

            „Akkor visszajönnek a játszótársaim, és nevetünk, énekelünk és táncolunk!”

            „Ó, milyen boldogan élsz! És ez így megy mindennap?”

            „Igen, mindennap! De most már mondd el te is, hogy ki vagy, és mi a neved!

            „Ó, gyönyörű hercegnő, ne kérd ezt tőlem! Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon, és nekem van a legcsúnyább nevem.”

            „Fúj!” mondta a lány, „egy csúnya név nagyon rossz! Apám országában van egy ember, akit Békalencsének hívnak, egy másikat pedig Zsírfoltnak; neked is valamilyen hasonló neved van?”

            „Nem”, válaszolta a fiú. „Nem Békalencsének hívnak és nem is Zsírfoltnak. Az én nevem még csúnyább. Engem Szerencsétlen Flótásnak hívnak.”

            „Szerencsétlen Flótásnak? Megszakadok a nevetéstől! Nem kaphattál volna más nevet? Várj, kitalálok neked egy nagyon szép nevet, és aztán megkérem apámat, engedje meg, hogy viselhesd. Apám mindent megtehet, amit akar, hiszen ő a király. De csak azzal a feltétellel teszem meg ezt, ha vidám arcot vágsz. Vedd el a kezed az arcod elől, ne piszkáld mindig az orrodat! Egészen csinos arcod van, és te teljesen tönkreteszed. Simítsd ki a hajadat a homlokodból! Úgy! – Mondd, valójában miért vagy olyan szomorú? Mert én mindig vidám vagyok, és örül mindenki, aki velem beszél. Rajtad azonban ez nem látszik!”

            „Miért vagyok olyan szomorú? Mert egész életemben szomorú és szerencsétlen voltam. És te mindig vidám vagy? Mire mész vele?”

            „Engem egy tündér tartott a keresztvíz alá, akinek apám korábban nagy szolgálatot tett. A karjára vett engem, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta: Légy örökké vidám, és vidítsd fel az egész világot. Ha egy szomorú ember rád néz, elfelejti búját-baját! Szerencsegyermek legyen a neved! – Téged nem csókolt meg tündér?”

            „Nem, nem!” válaszolta a fiú hevesen, „soha!”

            Erre a hercegnő csendben maradt, gondolkozott és nagy kék szemeivel olyan különösen nézett Szerencsétlen Flótásra, hogy a fiúnak a hideg futkosott a hátán. Aztán a lány újra megszólalt:

            „Vajon mindig tündérnek kell lennie? Egy hercegnő is valaki. Gyere ide, és térdelj le, mert túl magas vagy hozzám.

            Aztán a fiúhoz lépett, megcsókolta, majd nevetve elszaladt.

            Mire Szerencsétlen Flótás felocsúdott, a lány már nem volt sehol. A fiú lassan felállt. Úgy tűnt neki, mintha álomból ébredt volna; aztán érezte, hogy nem lehet álom, mert csodálatos vidámság járta át szívét. „Bárcsak meglenne a kalapom, hogy a levegőbe hajíthatnám. Talán trillázni kezdene, és pacsirtaként szállna! Nagyon jól érzem magam. Azt hiszem, valóban vidám vagyok. Ez mégiscsak különös!” – Szedett még egy nagy csokorra való virágot a kertben, aztán énekelve vándorolt tovább az országúton.

            Amint a következő városba ért, vett egy atlaszselyemmel díszített, vörös bársony kabátot és egy lapos, kerek sapkát, melybe egy hosszú fehér toll volt tűzve, megnézte magát a tükörben, és így szólt: Szerencsétlen Flótásnak hívnak? Meglátjuk, nem kaphatnék-e egy másik nevet? De a legszebbet, ami csak van, máskülönben nem viselném.” Aztán lóra szállt, megsarkantyúzta az állatot, hogy az állat vidáman táncolt alatta, majd folytatta útját.

            Szerencsegyermek hercegnő pedig, miután megcsókolta Szerencsétlen Flótást, szaladt és szaladt. Aztán egyre lassabban ment, végül nem messze a kastélytól leült egy padra, és keservesen sírni kezdett. Amikor játszótársai visszatértek és megtalálták, még mindig sírt. Próbálták megvigasztalni, de hiába. Ekkor ijedelmükben a királyhoz siettek, és azt mondák neki: „Az Isten szerelmére, Felség! Ez szerencsétlenség egész országunkra! Szerencsegyermek hercegnő a kertben ül, és sír, és senki nem tud rajta segíteni.” Amint ezt a király meghallotta, elsápadt az aggodalomtól, és gyorsan lerohant a lépcsőn a kertbe. Ott ült a padon a hercegnő sírva, koronájával az ölében, és olyan sok könnycsepp csillogott már rajta a napfényben, mintha ezer gyémánt borította volna. A király karjaiba vette lányát, vigasztalta és beszélt hozzá; de a hercegnő folyton csak sírt. Aztán apja a kastélyba vitte, és odahozatott neki minden szépet és értékeset, ami csak volt az országban; lánya mégis szomorú maradt; és bármilyen gyakran is kérte apja, hogy mondja meg neki, mi történt vele, ő nem válaszolt. Ám a király egyre csak kérdezgette, így végül meg kellett mondania, mi baja; elmesélte, hogy ült a kertben, és odaérkezett egy ifjú, aki nagyon szomorú volt, ő pedig megcsókolta, hogy megtudja, vajon attól nem lesz-e vidámabb.

            Erre a király összecsapta feje fölött a kezeit. „Egy idegen, jöttment ember; valószínűleg egy közönséges iparos legény! Szegényes ruhában; ráadásul kalap nélkül! Ez hihetetlen!”

            „Nagyon megsajnáltam!”

            „Szép kis indok egy hercegnőnek arra, hogy az első csavargót megcsókolja! És Szerencsétlen Flótásnak hívják? Hallatlan! De én elkapom azt az ember, és ha elkaptam, lefejeztetem. Ez a legcsekélyebb büntetés, amit megérdemel!”

            Azzal a király megparancsolta lovas katonáinak, hogy járják be minden irányban, keresztül-kasul az országot, és keressék meg Szerencsétlen Flótást.

            „Ha olyan legénnyel találkoztok, aki úgy búsul, mintha a macska megette volna meg a kenyerét, és nincs kalapja, akkor ő lesz az! Akkor tüstént hozzátok elém!

            A lovasok pedig szétszóródtak, mint a polyva a szélben, és bejárták az egész országot. Néhányan közülük el is mentek Szerencsétlen Flótás mellett, aki előkelő ruhájában büszkén ült lován; de nem ismerték fel, így a legtöbb katona dolgavégezetlenül tért vissza a kastélyba, ahol a király rájuk förmedt, és dühében ostoba, ügyetlen embereknek nevezte őket, akik semmire sem használhatók. A hercegnő pedig éppolyan szomorú maradt, mint azelőtt, és mindennap kisírt szemekkel ült asztalhoz. És a király továbbra sem tehetett mást, mint hogy egyre csak nézte szép lányát, és hagyta kihűlni a levest és a sültet. Így teltek a hetek. Egy napon aztán hirtelen lárma kerekedett a kastély udvarán. Mindenki odacsődült, és még mielőtt a király az ablakhoz lépett volna, hogy megnézze a lárma okát, két lovag már be is vezette szobájába szegény Szerencsétlen Flótást. A fiú kezeit összekötözték háta mögött, de szemei úgy csillogtak, mintha még soha életében nem történt volna jobb dolog vele. Meghajolt a király előtt, aztán büszkén felnézett, várva, hogy mit határoznak felőle.

            „Elfogtuk a jómadarat, Felség!” mondta az idősebb lovag. „Időközben azonban megváltozott; mert a leírás úgy illik rá, mint szamárra a nyereg! Bizonyára soha nem találtunk volna rá, ha nem éppen maga az ostoba fajankó meséli el az egész történetet, amikor egy fogadóban találkoztunk vele. És tudja Felség, mit tett, amikor elfogtuk és megkötöztük? Továbbra is nevetett és énekelt! És amikor a lovára ültettük, magunk közé vettük, és idesiettünk vele? Szitkozódott és veszekedett, amiért olyan lassan haladunk! Mintha nem is gondolta volna, hogy lefejezik. Ha ő a legszomorúbb ember a világon, Felség, akkor szeretném látni a legvidámabbat. Az aztán kitéphetné a lábát, és mártogathatná reggelire a kávéjába. Mert ez a legény útközben már mindent elvégzett helyette!”

            Ahogy ezt a király meghallotta, keresztbe tett karral Szerencsétlen Flótás elé lépett, és azt mondta neki: „Tehát te vagy az, aki arra az arcátlanságra vetemedett, hogy megcsókoltassa magát a hercegnővel?”

            „Igen, királyom! És azóta én vagyok a világ legboldogabb embere!”

            „Vigyétek a toronyba, holnap lefejezzük!”

            Erre a lovagok kivezették Szerencsétlen Flótást, és bezárták a toronyba; a király pedig hosszú léptekkel fel-alá járkált szobájában.

            „Ez egy rossz cselekedet”, mondta. „Elfogtam, és lefejeztetem; de pusztán ettől még nem lesz újra vidám a gyermekem.”

            Aztán halkan elment lánya szobája elé, benézett a kulcslyukon, megcsóválta fejét, ismét fel-alá járkált, majd végül magához hívatta titkos tanácsosát. Amikor a titkos tanácsos mindent megtudott, elgondolkozott, és így szólt:

            „Nem tudom, hogy valóban segít-e majd, de meg lehetne próbálni. Hogy Szerencsétlen Flótás korábban szomorú volt, most pedig vidám, bizonyos; mint ahogyan az is, hogy a szép hercegnő korábban mindig vidám volt, most azonban állandóan sír. Valószínű, hogy a csók a felelős mindezért. Tehát, Szerencsétlen Flótásnak vissza kell adnia a csókot a hercegnőnek. Ez az én legalázatosabb véleményem, Felség!”

            „Ez teljességgel lehetetlen”, felelte a király mérgesen, „és szokásaink ellen való!”

            „Tekintse államérdeknek a dolgot Felséged, akkor sikerülni fog, és senki nem tehet ellene semmilyen kifogást.”

            A király még egyszer átgondolta a lehetőséget, aztán így szólt: „Jó, megpróbáljuk. Hívd az összes grófot és lovagot a trónterembe, és vezettesd ide a foglyot!”

            A király azután felvette uralkodói köntösét, és helyet foglalt a trónon. Mellette állt a hercegnő, akinek azonban apja nem merte megmondani, hogy miért hívatta ide őt és az egész udvart; méltóságos, előkelő uraságokat aranyhímzésű ruhákban, csillagokkal és vállszalagokkal. Mindenki csendben volt. Ekkor kinyílt az ajtó, és bevezették Szerencsétlen Flótást.

            „Holnap lefejezünk téged”, förmedt rá a király, „előtte azonban ezek előtt a nemes és főméltóságú uraságok előtt tüstént visszaadod a lányomnak a csókot, melyet ő meggondolatlanul adott neked!”

            „Ha csak ennyi a kívánságod, Felség”, felelte Szerencsétlen Flótás, „én szívesen megteszem, és ha lehetséges, hogy egy ember még boldogabb legyen, mint amilyen én most vagyok, akkor biztosan én leszek az az ember!”

            „Lássuk hát!”, szakította félbe morcosan a király. „Ezúttal alaposan tévedsz!”

            Erre Szerencsétlen Flótás odalépett a hercegnőhöz, átölelte, és megcsókolta. A lány pedig kézen fogta őt, nagyon kedvesen nézett rá, és mindketten a trón elé mentek. „Most már jó kedved van, kedves lányom?” kérdezte a király.

            „Egy kicsikét, apám”, felelte a hercegnő. „De ez biztosan nem tart majd sokáig.”

            „Igen, igen”, mondta bánatosan a király, „én is látom. A fiú nem lett újra szomorú, amilyennek lennie kellene. Ő még mindig itt áll, nevet, és szemtelenül vidám képet vág!” Mit tegyünk most?”

            Ekkor a hercegnő lesütötte szemeit, és halkan azt mondta: „Én tudom, apám, és megmondom neked, de csak a füledbe súgva.”

            Erre a király kiment a hercegnővel az előcsarnokba, és amikor újra beléptek, az uralkodó megfogta Szerencsétlen Flótás kezét, és a hercegnő kezébe tette, majd így szólt az összegyűlt uraságokhoz és grófokhoz:

            „Ezen már nem lehet változtatni; ő az én kedves vőm, aki király lesz, ha én meghalok. – Így hát Szerencsétlen Flótás király lett. Az aranykastélyban lakott és olyan sok csókot adott a hercegnőnek, hogy a lány még sokkal vidámabb lett, mint azelőtt. Szerencsegyermek hercegnő pedig a fiú csúnya neve helyett mindig újakat adott férjének; mindennap egy másikat. Csupán néha, amikor a lány féktelenül jókedvű volt, akkor kérdezte meg a fiútól: „Tudod még, hogy hívtak korábban?”, és aztán majd megpukkadt a nevetéstől. Férje azonban befogta a lány száját, és azt mondta neki: „Csendesebben! Mit gondolnának az emberek, ha ezt meghallanák. Elveszíteném előttük minden tekintélyemet!”

 

Az öregasszony-malom

            Türingiában, Apoldában van az öregasszony-malom. Körülbelül úgy néz ki, mint egy nagy kávédaráló, csak nem felfelé fordítva, hanem fejjel lefelé áll. Alul pedig két nagy gerenda nyúlik ki belőle, melyet két legény fog, és azzal forgatják a malmot. Felül mennek be a malomba az öregasszonyok: ráncosak és púposak, haj nélküliek és fogatlanok, majd alul jönnek ki megfiatalodva: csinosan és pirosan, mint az almák. Egy átfordítással történik mindez; ripsz-ropsz megy minden, hogy az embernek a velejéig hatol az érzés. Ha azonban megkérdezik azokat, akik megfiatalodva kijönnek a malomból, hogy nagyon fájdalmas volt-e, ők azt felelik: „Egyáltalán nem! Csodálatos volt! Körülbelül olyan, mint amikor az ember korán, jól kialudva magát felkel, a nap besüt a szobájába, kint énekelnek a madarak és zizegnek a virágok, és akkor még egyszer egy nagyot nyújtózkodik. Néha recseg-ropog a csontja.”

            Apoldától nagyon messze élt egy öregasszony, aki szintén halott már a malomról. Mivel nagyon szívesen lett volna újra fiatal, egy nap hirtelen elhatározással útra kelt. Bár lassan haladt; gyakran meg kellett állnia, hogy kiköhögje magát; idővel egyre előrébb jutott, és végül megérkezett a malomhoz.

            „Szeretnék újra fiatal lenni, ezért át akarom daráltatni magamat!”, mondta az egyik legénynek, aki kezét a nadrágzsebében tartva ült egy padon, és pipájából karikákat eregetett a kék égbe. „Te jóságos Isten, milyen messze van ez az Apolda.”

            „Mi a neve?” kérdezte a legény ásítva.

            „Roskatag anyó vagyok!”

            „Üljön le a padra, Roskatag anyó”, mondta a legény, majd bement a malomba, felütött egy nagy könyvet, aztán egy hosszú cédulával tért vissza.

            „Ez ugye a számla, fiacskám?” kérdezte az öregasszony.

            „Szó sincs róla!” felelte a legény „Az átdarálás nem kerül semmibe. De előtte alá kell ezt írnia!”

            „Aláírni?”, ismételte az öregasszony. „Eladjam a lelkemet az ördögnek? Nem! Ezt nem teszem meg! Én vallásos ember vagyok, és remélem, hogy majd a mennybe jutok.”

            „Nem olyan rossz dolog ez!” nevetett a legény. „A cédulán csupán azok az ostobaságok vannak egészen pontosan, sorban feljegyezve, amelyeket életében elkövetett. Az átdarálás előtt köteleznie kell magát arra, hogy ha megfiatalodik, minden ostobaságot újra elkövet, mégpedig pontosan abban a sorrendben, ahogyan az a cédulán áll!”

            A legény aztán megnézte a cédulát, és mosolyogva azt mondta: „Persze ez egy kicsit sok ostobaság, Roskatag anyó, egy kicsit sok! Tizenhattól huszonhat éves koráig naponta egy, vasárnaponként pedig kettő. Utána azért kevesebb. De negyvenes évei kezdetén újra van bőven! Végül is szokásos!”

            Az öregasszony felsóhajtott, és azt mondta: „De gyermekem, így egyáltalán nem is éri meg az embernek átdaráltatnia magát!”

            „Hogyne, hogyne”, felelte a legény, „a legtöbbeknek nem éri meg! Most olyan időket élünk, hogy hét szabadnapunk van a héten, és a malom mindig csendben áll, főként az utóbbi években. Korábban valahogy jobban ment az üzlet.”

            „Nem lehetne legalább egy keveset kihúzni a céduláról?” kérdezte az öregasszony még egyszer, és megsimogatta a legény arcát. „Csak három dolgot, fiacskám, mindent, ha már egyszer így kell lennie, megteszek még egyszer.”

            „Nem”, válaszolta a legény. „Ez teljességgel lehetetlen. Vagy minden, vagy semmi!”

            „Akkor vidd vissza a céduládat”, mondta erre az öregasszony egy kis töprengés után, „nekem már elment a kedvem az ostoba, ócska malmotoktól!” Azzal hazaindult.

            Amikor hazaért, az emberek csodálkozva néztek rá, és azt kérdezték tőle: „De roskatag anyó, te éppen olyan öregen jöttél vissza, mint ahogy elmentél! Csak hazugság hát az a malom? – Az öregasszony pedig köhintett, és így felelt: „Ó, bizonyára van benne valami igazság; de én túlságosan féltem, és hát – mennyi minden történik az emberrel rövidke élete során? Te jóságos Isten!”

 

Gólyamese

            Mindenki tudja, hogy a tacskók lábai azért olyan rövidek, mert elkoptak. De hogy miképpen lett a gólyáknak olyan hosszú lábuk, az egy egészen más történet.

            Három nappal azelőtt ugyanis, hogy gólya kisgyermeket visz egy családnak, bekopog piros csőrével a leendő szülők házának ablakán, és azt mondja:

                        Készítsetek egy bölcsőt,

                        A repüléshez, s kiskendőt,

                        Tarkabarka szoknyácskát,

                        Fehér színű kabátkát,

                        Kis sapkát és pólyácskát,

                        S én hozok nektek kisbabát!

            Ekkor megtudják az emberek, hogy hányadán állnak. Ám időnként, ha nagyon sok dolga van, a gólya elfelejt előre szólni, és akkor aztán nagy a baj, mert semmi sem készül el a kisbaba megérkezéséig.

            Ez történt két szegény emberrel is, akik a faluban laktak egy kis kunyhóban: a gólya elfelejtette őket. Amikor aztán megérkezett a gyerekkel, senki sem volt otthon. A szülők a földekre mentek, és bezárták az ajtót és az ablakokat; még egy lépcső sem volt a ház előtt, ahová a gólya letehette volna a gyermeket.

            Erre felrepült a tetőre, és addig kelepelt, míg az egész falu odacsődült, majd egy öregasszony kirohant a mezőre, hogy szóljon a szülőknek.

            „Szomszéd, szomszédasszony! Szomszéd, szomszédasszony!” kiabálta lélekszakadva már messziről. „Az Isten szerelmére! A gólya hozott nektek egy gyereket, és most ott ül a háztetőn. Senki nincs otthon, aki kinyitná neki az ablakot. Ha nem jöttök gyorsan, leejti a gyermeket, és akkor nagy baj lesz. Fenn a malomnál is leejtette három éve, és máig púpos szegény pára.”

            Hanyatt-homlok hazarohantak aztán a szülők, és elvették a gyereket a gólyától. Amint meglátták, hogy egy csodaszép kisfiút kaptak, nagyon-nagyon megörültek. A gólya azonban olyan mérges lett a hosszú várakozás miatt, hogy elhatározta, ennek a két embernek soha többé nem hoz gyermeket. Amikor végre megérkeztek a szülők, már nagyon ferde szemmel és dühösen nézett rájuk, és miközben elrepült, még odaszólt nekik: „Már megint késő lesz, mire a mocsárba érek a feleségemhez. Még tizenkét gyermeket kell kihordanom, és máris késő van. Megkeserítik az ember életét!”

            A szülők szívbéli örömükben azonban egyáltalán nem vették észre, hogy a gólya mérgelődik. Végső soron egyedül a gólya volt a hibás azért, hogy olyan sokáig kellett várnia, mivel elfelejtett nekik előre szólni. Ahogy aztán a gyermek növekedett, és napról napra szebb lett, egy napon azt mondta az asszony:

            „Bárcsak ajándékozhatnánk valamit a gólyának, aki ezt a gyönyörű gyermeket hozta nekünk, ami örömet szerezne neki! Nincs valami ötleted? Nekem semmi nem jut eszembe!”

            „Ez nem egyszerű”, felelte a férj, „már van mindene!”

            Másnap reggel azonban odalépett a feleségéhez, és azt mondta neki:

            „Mit gondolsz, mi lenne, ha készíttetnék a gólyának az asztalossal egy pár igazán szép falábat? Mindig a mocsárban kell járnia, hogy békát fogjon, és a falu mögötti nagy tóban, melyből a gyerekeket hozza. Nagyon gyakran vizes lehet a lába! Mintha emlékeznék is, hogy amikor nálunk volt, egészen rekedten kelepelt.”

            „Nagyszerű ötlet!” válaszolta az asszony. „De szép pirosra fesse az asztalos a falábakat, hogy passzoljon a gólya csőréhez!”

            „Valóban?” kérdezte a férj. „Csakugyan piros legyen? Én zöldre gondoltam.”

            „De kedvesem!” szólalt meg az asszony, „hová gondolsz? Ti férfiak sosem tudjátok, hogy mi illik egymáshoz és mi áll jól. Mindenképpen pirosnak kell lennie!”

            Mivel a férj nagyon okos ember volt, és mindig hallgatott a feleségére, valóban piros falábakat rendelt, és amikor azok készen lettek, elment a mocsárba, és elvitte őket a gólyának.

            A gólya pedig nagyon megörült, rögtön felpróbálta a falábakat, és azt mondta: „Voltaképpen valóban mérges voltam rátok, amiért olyan hosszan megvárakoztattatok. Mivel azonban ilyen jó emberek vagytok, hogy megajándékoztatok engem ezekkel a szép piros falábakkal, viszek nektek egy kislányt is. Mához négy hétre érkezem. Aztán most otthon legyetek ám, mert még egyszer nem fogom bejelenteni, hogy megyek. Így megspórolhatok egy utat. – Érted?”

            „Hogyne, hogyne!” felelte a férj. „Feltétlenül otthon leszünk. Ezúttal nem kell aggódnod emiatt.”

            Amikor eltelt a négy hét, érkezett is repülve a gólya, és vitt egy kislányt; aki még szebb volt, mint a kisfiú, és ezzel teljes lett a párocska. A gyerekek szépek és egészségesek is maradtak, és a szülők is, úgyhogy nagyon boldogan éltek. –

            Élt a faluban egy jómódú gazda, akinek szintén csak egy kisfia volt, ám egy eléggé csúnya kisfia, ezért akart még egy kislányt is. Amikor megtudta, hogy miként jártak a szegény emberek, kigondolta magában, hogy ezt ő is megteszi. Elment tüstént az asztaloshoz, és ő is rendelt egy pár falábat, de sokkal szebbeket, mint a szegény emberek. Fenn és lenn aranygombokkal, középen pedig zöld, sárga és kék gyűrűkkel voltak díszítve. Amikor elkészültek, csakugyan rendkívül szépek lettek.

            A gazda azután felvette legszebb kabátját, hóna alá vette a falábakat, és kiment a mocsárba, ahol azonnal meg is találta a gólyát.

            „Alázatos szolgája nagyságodnak!”, mondta a gólyának, és mélyen meghajolt előtte.

            „Hozzám beszélsz?”, kérdezte a gólya, aki szép piros falábain kényelmesen állt a vízben.

            „Igen, engedelmeddel!” felelte a gazda.

            „Nos, mit akarsz?”

            „Szeretnék egy kislányt, és a feleségem küldött egy kis ajándékot is nagyságodnak. Egy pár egészen egyszerű falábat.”

            „Menj haza!” válaszolta a gólya, miközben egyik lábára állt, és figyelemre sem méltatta a gazdát, „Nem kapsz kislányt; és a falábaidra sincs szükségem! Van már két nagyon szép, piros falábam, és mivel általában egyszerre csak az egyiket használom, ezért biztosan nagyon sokáig jók lesznek majd. – Ezenkívül a te falábaid förtelmesen csúnyák. Fúj! Kék, zöld és sárga gyűrűk, akárcsak egy paprikajancsi! Ezekkel aztán nem kerülhetnék a feleségem szemei elé.”

            Így hát a jómódú gazdának a szép falábakkal együtt távoznia kellett, és soha életében nem lett kislánya.

 

Hogyan kívánta Kristóf és Barbara mindig éppen az ellenkezőjét annak, amire a másik vágyott

            Bizony már jó régen történt, hogy a jó Isten egyszer – ahogy ő gyakran tenni szokta –, így szólt: „Te, Gábriel, nyiss fel egy lejárót, és kandikálj le! Úgy hallom, sír valaki.” Gábriel úgy tett, ahogy a jó Isten parancsolta neki, kezét a szeme fölé tartotta, mivel vakító fény volt, mindenfelé körülnézett, majd végül azt mondta: „Van odalenn egy zöld erdő; annak egyik végén ül Barbara, és libákat őriz, a másik végén ül Kristóf, és disznókat őriz, és mindketten úgy sírnak, hogy az ember szíve megsajdul belé.

            „Valóban?” kérdezte a jó Isten; „húzódj félre, Hosszú, hogy magam is lássam.”

            Ahogy aztán ő is megnézte, éppen úgy talált mindent, miként Gábriel mondta.

            Annak, hogy Kristóf és Barbara olyan szánalomra méltón sírtak, a következő volt az oka: Kristóf és Barbara nagyon szerették egymást; mivel egyikük a libákat, a másik pedig a disznókat őrizte, jól összeillettek, a rangjuk ugyanis nem volt akadály. Elhatározták hát, hogy összeházasodnak, és úgy gondolták, ehhez éppen elegendő az, hogy nagyon szeretik egymást. Gazdáik azonban más véleményen voltak. Így nekik meg kellett elégedniük a jegyességgel. Mivel pedig a rend mindenben hasznos, és mivel a csókolózás a jegyeseknél nagyon fontos, megegyeztek abban, hogy hét csók reggelente és hét esténként igen jó lenne. Egy ideig egészen jól is ment minden, és mindig idejében elcsattant az összes csók. Annak a napnak a reggelén azonban, amikor történetünk megesett, éppen a hetedik csóknál tartottak, amikor Barbara kedvenc libája és Kristóf kedvenc malaca összekülönbözött a reggeli miatt, erősen összeszólalkoztak, és kis híján már tettlegességre is vetemedtek. Gazdáiknak ezért, hogy a vitát elsimítsák, korábban kellett abbahagyniuk a csókolózást. Amikor azután mindketten egyedül, egymástól távol, a mező szélén ültek, eszükbe jutott, hogy ez így nagyon rossz, és elkezdtek sírni, és még akkor is sírtak, amikor a jó Isten lenézett hozzájuk.

            A jó Isten először azt gondolta, hogy bánatuk idővel majd magától elmúlik; amikor azonban egyre jobban sírtak, és Kristóf kedvenc süldője és Barbara kedvenc libája is kezdett egészen savanyú képet vágni, a Teremtő így szólt: „Segítek rajtuk! Amit a mai napon kívánnak, az teljesülni fog.”

            A két gyereknek azonban csak egy gondolata volt; mivel mindketten a másik felé néztek, de mégsem láthatták egymást, mert a mező széles volt, és közepén egy bokor állt, Kristóf azt gondolta: „Bárcsak odaát lennék a libáknál!”, Barbara pedig így sóhajtott: „Ó, bárcsak a disznóknál lennék!”

            Egyszerre csak Kristóf csakugyan ott ült a libáknál, Barbara pedig a disznóknál; így azonban ismét nem egymás mellett voltak, a hiányzó csókot pedig még mindig nem tudták bepótolni.

            Ekkor azt gondolta Kristóf: „Barbara biztosan meg akart látogatni engem”, Barbara meg azt gondolta: „Fogadjunk, hogy Kristóf másfelé ment át hozzám. Ó, bárcsak a libáimnál lennék!” – „Ó, bárcsak a disznóimnál lennék!” –

            Azzal Barbara ismét a libáknál ült, Kristóf pedig a disznóknál, és ez így folytatódott váltakozva, mivel mindketten mindig az ellenkezőjét kívánták, mint a másik. Így a hetedik reggeli csók ezen a napon még mindig hiányzott. Bár Kristóf a nap végén, amikor holtfáradtan hazakívánták magukat, be akarta pótolni a csókot, Barbara úgy vélte, ez már úgysem segítene, a mulasztást már sohasem lehet helyrehozni. –

            Amikor a jó Isten látta, hogy ők ketten mindig éppen ellenkező dolgot kívántak, így szólt: „Pedig én jót akartam! De amit kimondtam, azt kimondtam! Ez ellen már nem lehet tenni semmit!” Így hát elhatározta, hogy soha többé nem hagyja, hogy a szerelmesek kívánsága minden további nélkül teljesüljön, hanem először majd mindig megtudja, hogy mit is akarnak voltaképpen. Később azonban egyszer bizalmasan megmondta Gábrielnek: igazán kár lenne, ha a szerelmesek kívánsága csupán nagyon ritkán lenne olyan, hogy teljesülhetne; és amikor én régen, nagyon régen egyszer hasonló ügyben a Teremtőhöz fordultam, egyáltalán nem úgy tett, mintha meghallgatná kérésemet. Miután Gábriel elmesélte nekem ezt a történetet; természetesen nem is csodálkoztam ezen.

 

A kismadár

            Élt egyszer egy szép kis házban egy házaspár, akiknek semmi sem hiányzott a boldogságukhoz. A ház mögött volt egy kert szép, öreg almafákkal, ahol a feleség a legritkább növényeket és virágokat nevelte. Egy napon a férj a kertben sétált, örült a finom illatnak, mely a virágokból áradt, és azt gondolta magában: „Milyen szerencsés ember vagy te, és milyen jó, szép és ügyes feleséged van!” Ahogy ezt gondolta magában, valami megmozdult a lábainál.

            A férj, aki nagyon rövidlátó volt, lehajolt, és egy kismadarat fedezett fel, amely valószínűleg a fészekből esett ki, és még nem tudott repülni. A férfi felemelte madarat, megnézte, majd odavitte a feleségéhez.

            „Szívem!”, mondta neki, „találtam egy kismadarat, azt hiszem, egy fülemülét!”

            „De kedvesem!” válaszolta a felesége anélkül, hogy rápillantott volna a madárra; „hogy kerülne egy fülemülefióka a kertünkbe? Hiszen nem fészkel itt egy pár sem.”

            „Erre nem alapozhatsz, ez egy fülemüle! Egyébként már hallottam egyszer a kertben trillázni egyet! Gyönyörű lesz, ha megnő, és énekelni kezd! Nagyon szeretem a fülemüléket.”

            „De ez nem fülemüle!” ismételte a felesége, és még mindig nem nézett fel; mert éppen a harisnyájával foglalatoskodott, mivel leszaladt róla egy szem.

            „De, de!” mondta a férje, „most már egészen jól látom”, és orra elé tartotta a madarat.

            Ekkor odalépett a felesége, hangosan felnevetett, és azt mondta: „Férjecském, ez csak egy veréb!”

            „Asszony”, felelte erre a férje kissé már indulatosabban, „hogy téveszteném én össze a fülemülét éppen a lehető legközönségesebb madárral! Te semmit sem értesz a természetrajzhoz, ám nekem gyermekkoromban lepke- és bogárgyűjteményem volt.”

            „De kérlek, hát csakugyan ilyen széles csőre és ilyen kerek feje van egy fülemülének?”

            „Igen, ilyen; ez egy fülemüle!”

            „Én pedig azt mondom, hogy nem az; hallgasd, hogy csipog!”

            „A kis fülemülék is csipognak.”

            És ez így folytatódott, míg végül a házastársak már egészen komolyan veszekedtek. Aztán a férj mérgesen kiment a szobából, és behozott egy kis kalitkát.

            „Nehogy ezt az utálatos állatot a szobába tedd”, mondta neki a felesége, amikor a férfi még az ajtóban állt. „Nekem nem kell!”

            „Lássuk csak, én vagyok-e még az úr a háznál!” felelte a férj, majd betette a madarat a kalitkába, hangyatojásokat hozott neki, és megetette – és a kismadárnak nagyon ízlett.

            Vacsoránál aztán a férj az asztal egyik, a nő pedig a másik sarkán ült, és egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.

            Másnap reggel a feleség már nagyon korán a férje ágyához lépett, és komolyan így szólt: „Kedves férjem, te tegnap teljesen értelmetlenül nagyon durván viselkedtél. Az előbb még egyszer megnéztem a kismadarat. Egészen bizonyos, hogy verébfióka; hadd eresszem el.”

            „Ne nyúlj a fülemülémhez!” mondta a férje dühösen, és pillantásra sem méltatta a feleségét.

            Két hét telt el így. Úgy látszott, a kis házacskából örökre eltűnt a boldogság és a békesség. A férj morgott, a felesége pedig nem morgott, hanem sírt. A kismadár ugyanakkor a hangyatojásoktól egyre nagyobb lett, szárnyai láthatóan megnőttek, mintha hamarosan repülni akarna. Körbe-körbe ugrándozott a kalitkában, vagy leült a ketrec aljának homokjába, behúzta a fejét és felborzolta tollát, miközben megrázta magát, és csipogott, csipogott – mint egy igazi verébfióka. És valahányszor csipogott, a feleség úgy érezte, mintha tőrszúrás járná át a szívét.–

            Egy napon az ember kiment a házból, felesége pedig sírva ült egyedül a szobában, és arra gondolt, hogy milyen boldogan élt férjével azelőtt; milyen elégedettek voltak reggeltől estig, és mennyire szerette őt a férje – és most minden, minden odalett, amióta az átkozott madár a házhoz került.

            Hirtelen felugrott, mint aki gyors elhatározásra jutott, aztán kivette a madarat a kalitkából, és hagyta, hogy az ablakból kiugorjon a kertbe.

            Rögtön ezután belépett a férje.

            „Kedves férjem”, mondta a feleség, és közben nem mert férjére nézni, „szerencsétlenség történt; a kismadarat megette a macska.”

            „Megette a macska?” ismételte a férj, és megdermedt a rémülettől. „Megette a macska? Hazudsz! Szándékosan engedted szabadon a fülemülét! Ezt nem gondoltam volna rólad! Rossz asszony vagy. Most már örökre vége a barátságunknak!” Közben elsápadt, és könnyek szöktek a szemébe.

            Ahogy felesége ezt meglátta, egyszerre megértette, hogy milyen igazságtalanság volt elengedni a madarat, és hangos sírással kirohant a kertbe, hogy megnézze, hátha még ott találja, és el tudja fogni az állatot. És valóban, az út közepén ott ugrált és röpködött a madárka; mert még mindig nem tudott repülni.

            Ekkor az asszony odarohant, hogy megfogja, ám a madárka ágyásról ágyásra röppenve beugrott egy bokorba, onnan aztán ismét egy másikra, a feleség pedig szívszorongva szaladt utána. Széttaposta az ágyásokat és virágokat, anélkül, hogy a legkevésbé is ügyelt volna rájuk, és egy jó félórahosszat kergetőzött a madárral a kertben. Végül elfogta, és bíborvörös arccal és teljesen összekuszálódott hajjal tért vissza a szobába. Szemei ragyogtak az örömtől, és a szíve hevesen vert.

            „Aranyom”, mondta, „újra elfogtam a fülemülét. Ne haragudj rám; ez valóban csúnya dolog volt tőlem!”

            Ekkor nézett a férfi hosszú idő után először újra kedvesen a feleségére, és ahogy ránézett, azt gondolta, hogy párja még soha nem volt olyan szép, mint ebben a pillanatban. Kivette felesége kezéből a kismadarat, megint közvetlenül az orra elé tartotta, minden oldalról megnézte, majd megcsóválta fejét, és így szólt: „Mégis neked volt igazad, kicsim! Most látom csak, hogy valóban veréb. Érdekes, milyen nagyot tud tévedni az ember.”

            „Férjecském”, felelte az asszony, „ezt csak a kedvemért mondod. Ma csakugyan olyan ez a madár, mint egy fülemüle.”

            „Nem, nem”, szólt közbe férje, miközben még egyszer megnézte a madarat, és hangosan felnevetett. „Ez egy közönséges verébfióka.” Aztán adott feleségének egy nagy cuppanós csókot, és így folytatta: „Vidd vissza a kertbe, és engedd el ezt az ostoba verebet, amely két hétig olyan boldogtalanná tett minket.”

            „Nem”, válaszolta a feleség, „ez kegyetlenség lenne. Még nem tud rendesen repülni, ezért a macska valóban elfoghatná. Még etetjük néhány napig, amíg a szárnyai megnőnek, és akkor – akkor majd szabadon engedjük!” –

            A történet tanulsága pedig ez: ha valaki fog egy verebet, de azt gondolja, hogy az egy fülemüle – a világért se mondja el, mert pórul jár, és később biztosan magától is észreveszi tévedését.

 

Az álombükk

            Száz  vagy még több éve történt, hogy a villám belecsapott, és kettéhasította, és éppen olyan régóta megy már keresztül szántóföld is a helyen; korábban azonban néhány száz lépésnyire a falu első házától, a zöld zsombékoson állt egy hatalmas, öreg bükkfa; egy olyan fa, amilyen mostanában már egyáltalán nem szokott nőni, mivel az állatok és emberek, növények és fák egyre kisebbek és szánalmasabbak. A falusiak azt mondták, a fa még a pogány korból való, és hogy a pogányok agyütöttek alatta egy apostolt. A fa gyökerei aztán magukba szívták az apostol vérét, és ahogy az apostolvér átjárta a törzset és az ágakat, attól lett a fa olyan nagy és erős. Ki tudja, hogy ez igaz-e? Volt azonban a fának egy különös tulajdonsága, ezt tudja mindenki a faluban, kicsik és nagyok egyaránt. Aki elalszik, és álmodik alatta, annak álma mindenképpen valóra válik. Ezért hívják a fát már időtlen idők óta álombükknek, nem is nevezi másként senki. Különös feltétele volt azonban a dolognak: annak, aki aludni tér az álombükk alá, nem szabad arra gondolnia, amit álmodni szeretne. Ha mégis megteszi, akkor nem álmodik egyebet, csak valami összevisszaságot és kuszaságot, amitől aztán igazán nem lesz okosabb senki. Ez pedig nagyon nehéz feltétel volt, mivel a legtöbb ember túl kíváncsi, és így a legtöbbeknek, akik megpróbálták, nem is sikerült a varázslat, és abban az időben, amikor ez a történet megesett, egyetlen ember sem volt a faluban, férfi sem, nő sem, akinek akár csak egyetlen alkalommal is sikerült volna. De annyi bizonyos, hogy volt valami igazság az álombükk legendájában.

            Egy forró nyári napon, amikor szellő sem mozdult, az úton arra ballagott egy szegény kézműves legény, aki sok éven át vándorolt messzi földön gondban-bajban. Amikor a falu elé ért, még egyszer kifordított minden zsebét, de egyikben sem volt semmi. „Mihez kezdesz most?”, gondolta magában. „Holtfáradt vagy, ingyen egyetlen fogadóban sem szállhatsz meg, a verekedés pedig fájdalmas mesterség.” Ekkor megpillantotta maga előtt a zsombékon a gyönyörű bükkfát; és mivel a fa csupán néhány lépésnyire állt az út mellett, leheveredett alá a fűbe, hogy pihenjen egy kicsit. A fa pedig különösen susogott, és ahogy ágait csendesen mozgatta, hol itt, hol ott hatolt át lombozatán egy vékony, csillogó napsugár, és hol itt, hol ott ragyogott át rajta egy darabka kék ég: szemei aztán lassan lecsukódtak, és ő elaludt.

            Amikor elaludt, a bükkfa ledobta egyik ágát három levéllel, s az ág éppen a legény mellkasára esett. Ekkor azt álmodta, hogy egy nagyon otthonos szobában ül az asztalnál, és az asztal, a szoba és a ház is az övé. Az asztal előtt egy fiatalasszony áll, két kezével az asztalra támaszkodik, és nagyon kedvesen néz rá, mert ő a felesége. Térdén pedig egy gyermek ül, akit ő kásával etet, és mivel az étel túl forró, ő mindig megfújja a kanalat. És ekkor azt mondja a felesége: „Milyen jó kis dadus vagy te, kedvesem!” – és nevetett ezen. A szobában még egy másik gyermek is ugrándozott, pufók, kerek képű kisfiú, aki egy nagy sárgarépát kötött egy madzagra, és húzta maga mögött, és azt kiabálta, hogy gyí és ne, mintha a legjobb ökör lenne. És a gyerekek is az övéi voltak. Ezt álmodta, és az álom nagyon tetszhetett neki, mert alvás közben jóízűen nevetett.

            Amikor felébredt, már majdnem este volt, és a juhász állt előtte juhaival, és őt nézte. Ekkor a legény hirtelen felugrott, és azt mondta: „Te jóságos ég, hogy elaludtam. De legalább megtudtam, hogy milyen érzés egy jót aludni.” Erre odalépett hozzá a juhász, és megkérdezte tőle, hogy honnan jött, merre tart, és hogy hallott-e már valaha a fáról. Miután meggyőződött róla, hogy a legény ártatlan, mint a ma született bárány, felkiáltott: „Te a szerencse fia vagy! Mert hogy valami jót álmodtál, az lerí az arcodról; már régóta figyeltelek, ahogy itt heverésztél!” Aztán elmesélte a legénynek a fa titkát: „Amit álmodtál, az valóra válik; ez olyan bizonyos, mint az, hogy ez itt egy juh, az meg ott egy bak. Kérdezd csak meg az embereket, hogy igazam van-e! Most pedig mondd el, hogy mit álmodtál!”

            „Öreg”, felelte a kézműves legény mosolyogva, „így csak a parasztok kérdezik ki az embert. A szép álmomat megtartom magamnak; ezt ne vedd rossz néven tőlem. Úgysem válik valóra!” És ezt nem csak úgy mondta a legény, hanem komolyan is gondolta, mert amikor a falu felé lépkedett, így dörmögött maga elé: „Ostobaság, juhászbabona! Jó is lenne tudni, hogy hol terem a tudás fája!”

            Amikor a faluba ért, a harmadik háznak az oromzatán egy hosszú rúd magasodott, azon egy aranykorona lógott, alatta pedig a kiskapuban ott állt a fogadós. A fogadós éppen nagyon jó kedvében volt, mert már megvacsorázott és nagyon jóllakott, és ilyenkor volt a legboldogabb. Ekkor a legény udvariasan kalapot emelt előtte, és megkérdezte, hogy nem fogadná-e be egy éjszakára, Isten majd megfizeti neki. A fogadós tetőtől talpig végigmérte a poros, szakadt ruhás, de nyalka legényt. Aztán barátságosan azt mondta neki: „Ülj csak le ide a lugasba az ajtó mellé; biztosan maradt még egy darab kenyér és egy kupa bor. Ezalatt elkészítem a fekvőhelyedet.” Azzal bement, és kiküldte a lányát, aki kenyeret és bort hozott, leült mellé, és elmeséltette vele, hogy mit csinált az idegen országokban. Aztán a lány is elmesélt neki mindent, amit a faluról tudott: elmondta, milyen a búza, hogy a szomszéd feleségének ikrei születtek, és hogy mikor lesz újra táncmulatság a fogadóban.

            Aztán hirtelen felállt, áthajolt az asztal fölött a legényhez, és így szólt: „Mi ez a három levél a hajtókádon?” Ekkor a legény lenézett, és meglátta az ágat a három levéllel, mely alvás közben ráhullott. Éppen a hajtókájára esett. „Ez biztosan a nagy bükkfáról való, amelyik közvetlenül a falu szélén áll”, felelte, „s amely alatt elszundítottam egy kicsit.”

            Kíváncsian felfigyelt erre a lány, és várta, hogy mit mond még a legény. Mivel azonban a legény hallgatott, addig puhatolózott, míg megbizonyosodott róla, hogy a fiú csakugyan az álombükk alatt aludt, és aztán kerülgette, mint macska a forró kását, és arról is meggyőződött, hogy a semmit sem tud fa különleges tulajdonságáról; mert a legény nagy kópé volt, és úgy tett, mintha egyáltalán nem tudna semmit. Amikor a lány mindezt megtudta, hozott még egy kupa bort, és kedvesen biztatta a fiút, hogy igyon még, és elmesélt neki mindent, amit valaha is álmodott, és hozzátette, hogy milyen kár, hogy soha nem válik valóra egyik álma sem.

            Időközben megjött a juhász a mezőről, és éppen a falu utcáján keresztül terelte a nyáját. Amikor elment a fogadó előtt, és meglátta a lányt buzgón beszélgetni a legénnyel a lugasban ülve, megállt egy pillanatra, és azt mondta: „Persze, persze, neki már elmeséli az álmát; nekem meg semmit sem akart elmondani!” Aztán terelte a nyájat tovább.

            A lány pedig egyre kíváncsibb lett, és mivel a legény még mindig nem mondott semmit az álmáról, nem tudta többé megállni, és egészen nyíltan megkérdezte a fiútól, hogy mit álmodott, amikor a bükkfa alatt aludt.

            Ekkor a legény, aki nagy kópé volt, és a szép álom miatt féktelenül jókedvű lett, ravasz képet vágott, kacsintott, és azt mondta:”Gyönyörű álmom volt, az már igaz; de nem merem elmondani, hogy mi volt.” De a lány egyre nógatta és nyúzta, hogy mégis mondja el. Ekkor a legény egészen közel húzódott a lányhoz, és komolyan így szólt: „Képzeld, azt álmodtam, hogy egyszer feleségül veszem a fogadós lányát, és később én magam is fogadós leszek!”

            Erre a lány először falfehér lett, aztán bíborvörös, majd bement a házba. Kis idő múlva újra kijött, és megkérdezte, hogy csakugyan ezt álmodta-e, és hogy valóban komolyan mondta-e.

            „Igen, igen”, mondta a legény, „éppen úgy nézett ki, aki az álmomban megjelent, mint te!” Erre a lány ismét beszaladt a házba, és nem is tért vissza. Bement a szobácskájába, és a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében; mindig újak és mindig mások, és mégis mindig ugyanazok, és ennek nem akart vége szakadni. „Ő nem tud semmit a fáról”, gondolta. „Ezt álmodta. Akarom vagy sem, ez már így lesz. Ezen már nem lehet változtatni.” Azzal lefeküdt az ágyára, és egész éjjel a legényről álmodott. Amikor másnap reggel felébredt, már pontosan ismerte az arcát, olyan gyakran látta álmában – ráadásul valóban csinos legény volt.

            A legény pedig csodálatosan aludt szalmaágyán, az álombükköt, az álmot, és azt, amit este a fogadós lányának mondott, már régen elfelejtette. Az ivóban állt az ajtóban, és éppen kezet akart nyújtani a fogadósnak búcsúzóul. Ekkor belépett a lány, és ahogy meglátta a legényt útra készen, különös félelem fogta el, úgy érezte, mintha nem lenne szabad elengednie. „Apám”, mondta, „a bor még mindig nincs lefejtve, ennek a legénynek pedig semmi dolga nincs, itt maradhatna hát még egy napig, és akkor megszolgálna a vendéglátásért, azonfelül valamicske úti pénzt is szerezne.” A fogadósnak pedig semmi kifogása nem volt ez ellen, mert már elfogyasztotta reggeli italát, megreggelizett és jóllakott, úgyhogy nagyon boldog volt.

            A csapolás azonban nagyon lassan ment, és a lány mindig kitalált ezt-azt, amiért a legényt felhívta a pincéből. Amikor a hordó végre kiürült, és a palackok megteltek, a lány úgy vélte, hogy nagyon jó lenne, ha a legény még a földeken is segítene; és amikor ezzel is készen volt a fiú, a lány talált még a kertben is egy kis tennivalót, amelyre addig senkinek sem jutott eszébe. Hetek teltek el így, és a lány minden éjszaka a legényről álmodott. Esténként pedig együtt ült vele a lugasban a ház előtt, és amikor a legény arról mesélt, hogy mennyi fájdalmat és rosszat kellett elviselnie az idegen emberek között, a lánynak mindig a szemébe repült egy szúnyog vagy belekerült egy hajszál, úgyhogy meg kellett törölnie a kötényével.

            És egy év múlva a legény mindig a házban volt; és minden padló fel volt sikálva, fehér homok volt szétszórva minden szobában, rajta pedig kis zöld fenyőágak hevertek, és az egész falu ünnepelt. Mert az ifjú kézműves legény ülte menyegzőjét a fogadós lányával, és mindenki örvendezett; aki pedig nem örült, mert irigy kutya volt, még az is úgy tett, mintha örülne.

            Nem sokkal ezután a fogadós ismét nagyon boldog volt, ugyanis bőségesen jóllakott; aztán ült karosszékében, ölében a dohányszelencével, és aludt. Amikor sokáig nem ébredt fel, és fel akarták ébreszteni, látták, hogy meghalt. Így az ifjú kézműves legény csakugyan fogadós lett, ahogy ezt tréfából mondta, és egyébként is minden úgy történt, ahogy megálmodta a bükkfa alatt. Mert nagyon hamar született két gyermeke, és valószínűleg egyszer fel is vette egyiküket az ölébe, és megetette, és közben megfújta a kanalat, a másik fiú pedig bizonyára futkározott közben a sárgarépával körbe a szobában, habár az, akitől én ezt a történetet hallottam, nem mondta ezt nekem, én pedig elfelejtettem őt erről megkérdezni.

            De biztosan így történt, mivel amit az ember az álombükk alatt álmodott, mindig pontosan valóra vált.

            Egy napon aztán, amikor már talán öt év telt el a menyegző óta, az ifjú fogadós – hiszen a legény most már az volt – egyszer az ivóban ült. Ekkor bement a felesége, eléállt, és így szólt: „Képzeld, tegnap délben az egyik kaszásunk elaludt az álombükk alatt, és nem gondolt a fa titkára. Tudod, mit álmodott? Azt álmodta, hogy dúsgazdag. És ki volt az? Az öreg Gáspár, aki olyan ostoba, hogy az már fáj, és mi is csupán szánalomból fogadtunk fel. Mit kezd ő majd a sok pénzzel?” Erre a férfi nevetett, és azt mondta: „Hogyan hihetsz ebben az ostobaságban? Pedig te olyan okos asszony vagy. Gondold csak meg, hogyan ismerhetné a jövőt egy fa, még ha olyan szép és öreg is?”

            Ekkor az asszony nagy szemekkel nézett a férjére, megcsóválta fejét, és komolyan azt mondta: „Ember, ne vétkezz! Ilyen dolgokkal nem szabad tréfálni.”

            „Én nem tréfálok, asszony!” felelte a férje.

            Erre az asszony ismét hallgatott egy sort, mintha nem értené jól a férjét, majd így szólt: „Hogy mondhatod ezt! Úgy gondoltam, hogy neked minden okod megvan rá, hogy az öreg, szent fának hálás légy. Nem úgy történt mindent, ahogy megálmodtad?”

            Amikor az asszony ezt mondta, férje nagyon kedves arcot vágott, és így felelt: „Isten tudja, hogy én hálás vagyok; Istennek és neked. Igen, szép álom volt! Olyan pontosan emlékszem még rá, mintha csak tegnap történt volna. És mégis, minden ezerszer szebb lett, mint ahogy azt megálmodtam; és te is ezerszer kedvesebb és szebb vagy, mint az a fiatal nő, aki akkor az álmomban megjelent.”

            Az asszony ismét kikerekedett szemekkel nézett férjére; mire az ember így folytatta: „Ami pedig a fát és az álmot illeti, kedvesem, úgy gondolom: könnyű annak hegedülni, aki szívesen táncol; és: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Annyi fájdalom és baj ért engem az idegen országokban, idegen emberek között, hogy igazán nem volt csoda, hogy valami szépet álmodtam.”

            „De éppen azt álmodtad, hogy engem veszel feleségül!”

            „Azt én soha nem álmodtam! Csak egy fiatalasszonyt láttam két gyermekkel, és az az asszony és a gyermekek messze nem olyan szépek voltak, mint ti.”

            „Fúj!”, felelte a felesége. „Engem akarsz letagadni, vagy a fát? Hát nem azt mondtad nekem az első napon, amikor találkoztunk – este a lugasban, már este volt –, hát nem azt mondtad, hogy azt álmodtad, hogy engem veszel feleségül, és fogadós leszel?”

            A férjnek ekkor jutott eszébe először újra a tréfa, melyet akkoriban a mostani feleségével szemben elkövetett: „Hiába, kedvesem! Én akkor valóban nem rólad álmodtam; és amikor azt mondtam, csupán tréfáltam. Te olyan kíváncsi voltál; ezért én ugrattalak téged!”

            Erre az asszony heves sírásban tört ki, majd kiszaladt. Egy idő múlva férje is utánament. A nő az udvaron állt a kútnál, és még mindig sírt. Ő próbálta megvigasztalni, de hiába.

            „Te elloptad a szerelmemet és összetörted a szívemet!” mondta, „Soha többé nem leszek már boldog.”

            Ekkor a férje megkérdezte tőle, hogy nem olyan kedves-e ő a feleségéhez, mint senki más a világon, és hogy nem olyan elégedetten és boldogan élnek-e együtt, mint senki más a faluban. Felesége elismerte ezt, de minden biztatás ellenére éppen olyan szomorú maradt, mint azelőtt.

            A férj azt gondolta magában: „Hagyd, hadd sírja magát! Éjjel majd más gondol; és reggel újra a régi lesz.” Ám csalódnia kellett, mert másnap reggel bár nem sírt az asszony, de komoly volt és szomorú, és kerülte a férjét. A férfinek minden próbálkozása ellenére sem sikerült megvigasztalnia, éppúgy, mint azelőtt este. A nő a nap legnagyobb részében egy sarokban ült és tépelődött, és amikor férje belépett, összerezzent.

            Amikor ez már több napja tartott így, anélkül, hogy valami változás történt volna, a férjet nagy szomorúság fogta el, mert félt, hogy örökre elveszíti felesége szerelmét. Csendesen járkált a ház körül, és a megoldáson töprengett, de semmi nem jutott az eszébe. Délben aztán kiment a faluból, és végigballagott a mezőn. Forró, júliusi napon történt mindez; egyetlen felhő sem volt az égen. Az érett vetés arany tóként hullámzott, a madarak énekeltek; ám az ő szíve tele volt szomorúsággal. A távolban ott magaslott az öreg álombükk: mint a fák királynője, úgy állt ott, és szinte az égig ért. A legény úgy érezte, mintha a fa zöld ágaival felé integetne, és mintha jó öreg barátként hívogatná. Odament, leült alá, és az elmúlt időkre gondolt. Egészen pontosan öt év telt el azóta, hogy ő szegény ördögként először megpihent és olyan szépet álmodott a fa alatt. Ó, milyen csodálatos volt! És ez az álom öt évig tartott. – És most? Minden elmúlt? Örökre: –

            Ekkor a bükkfa ismét susogni kezdett, mint öt évvel azelőtt, és mozgatta hatalmas ágait. És ahogy ágai mozogtak, hol itt, holt ott hatolt át lombozatán egy vékony, csillogó napsugár, hol itt, hol ott ragyogott át rajta egy darabka kék ég. Ekkor elcsendesedett a szíve, és elaludt; mert az aggodalomtól az előző éjszakákon nem tudott aludni. És nemsokára ugyanazt álmodta, mint öt éve, és az asztalnál ülő asszony és a játszadozó gyerekek az ő kedves felesége és az ő gyermekei voltak. És az asszony olyan kedvesen nézett rá – ó, milyen kedvesen!

            Aztán felébredt, és amikor látta, hogy ez csak egy álom volt, még szomorúbb lett. Letört egy kis zöld ágat a bükkfáról, hazament, és betette a zsoltáros könyvbe. Amikor felesége másnap – mert éppen vasárnap volt –, a templomba akart menni, az ág kiesett a könyvből. Ekkor férje, aki mellette állt, elvörösödött, lehajolt, és a zsebébe akarta rejteni. Felesége azonban észrevette, és megkérdezte, hogy miféle ág az.

            „Ez az álombükkről való; a fa, úgy látszik, kedvesebb hozzám, mint te. Mert amikor tegnap kint voltam a mezőn, és alatta ültem, elaludtam. Biztosan meg akart vigasztalni a fa; mert azt álmodtam, hogy te újra kedves voltál hozzám, és mindent elfelejtettél. De ez nem igaz! Nem igaz a jó öreg bükkfa legendája! Gyönyörű szép fa, de a jövőről nem tud semmit.”

            Ekkor az asszony meredten bámult rá, aztán mintha napfény ragyogta volna be az arcát, azt kérdezte: „Mondd, valóban ezt álmodtad?”

            „Igen!”, felelte határozottan a férfi, és a nő észrevette, hogy ez az igazság, mert a férjének megrándult az arca, mivel visszafojtotta sírását.

            „És tényleg én voltam a feleséged?”

            Amikor a férfi erre is igennel válaszolt, a felesége nyakába borult, és olyan sokszor megcsókolta, ahányszor csak tudta. „Hála Istennek”, mondta a nő, „most már minden újra jó lesz! Én annyira szeretlek – annyira, hogy el sem tudod képzelni! És én napok óta attól rettegek, hogy csakugyan nem szabad szeretnem téged, és mert valójában egy másik férfit szánt nekem Isten. Mert te elraboltad a szívemet, te komisz, és ebben volt egy kis csalás is! – Igen, elraboltad a szívemet; de most már tudom, hogy nem ezen múlott a sorsunk, mert e nélkül is minden ugyanígy történt volna.”  Ezután hallgatott egy sort, majd így folytatta:

            „Ugye soha többé nem mondasz rosszat az álombükkről?”

            „Nem, soha többé, mert hiszek benne; talán kissé másként, mint te, de ettől még nem kevésbé. Ezt elhiheted nekem! Az ágat pedig betűzzük a zsoltáros könyv elejébe, nehogy elveszítsük.”

           

A kis szerecsen és az aranyhercegnő

            Élt egyszer egy szegény kis szerecsen, aki koromfekete volt, de színe nem volt valódi, mert nyomot hagyott és idővel lekopott. Esténként ezért az inggallérja mindig teljesen fekete volt, és ha az anyjához ért, mind az öt ujja nyoma ott maradt az asszony ruháján. Így anyja nem kedvelte fiát, hanem mindig eltaszította magától, ha a közelébe ment. A többi ember pedig még mostohábban bánt vele.

            Amikor tizennégy éves lett, szülei azt mondták neki, legfőbb ideje, hogy tanuljon valamit, amivel megkeresheti a kenyerét. Ekkor a kis szerecsen azt kérte tőlük, hogy engedjék világot látni és muzsikusnak tanulni, más egyébre ő úgysem alkalmas.

            Apja azonban úgy gondolta, hogy az csak művészet, mely semmit sem hoz a konyhára, anyja pedig nagyon mérges lett, nem szólt mást, mint ezt: „Buta beszéd, te csak valami fekete lehetsz!”

            Végül megegyeztek abban, hogy legjobban kéményseprőnek való. Elvitték hát tanulni egy mesterhez, és mivel szégyellték, hogy szerecsen, azt mondták, hogy már előre befeketítették, hogy lássák, miként áll neki.

            Így aztán a kis szerecsen kéményseprő lett, és mindennap kéményekben kellett másznia. És a kémények gyakran olyan szűkek voltak, hogy ő attól félt, beszorul. Ám mindig szerencsésen visszatért a háztetőre, habár gyakorta úgy érezte, mintha bőre és haja benn maradt volna. Amikor aztán ott ült a kémény tetején, fenn a magasban, újra Isten friss levegőjét szívta, és fecskék röpködtek a feje körül, olyan boldog volt, hogy szíve ki akart ugrani örömében. Ekkor meglóbálta seprűjét, és hangosan így kiáltott: „Hejhó!, hejhó!”, ahogy a kéményseprők szoktak, mire az emberek megálltak az utcán, és azt mondták: „Nézzétek már, milyen hangja van a kis vakarcsnak!”

            Amikor kitanulta a mesterséget, azt mondta neki a mester, hogy menjen a szobájába, mosakodjon meg, és öltözzön fel rendesen. Útnak akarta ereszteni, hogy ezután mesterlegény legyen.

            Ekkor a szegény kis szerecsent halálos félelem fogta el, mert azt mondta magában: „Most minden kiderül!” És valóban így történt; mert amikor a legjobb ruhájában ismét belépett a mester szobájába, ahol már összegyűltek az inasok és a mesterlegények, ő még mindig nagyon fekete volt, még ha látszott is már rajta valami világos itt-ott, ahol a feketeség a kéményekben lekopott róla. Így mindenki észrevette, hogy mi a helyzet. A mester elmagyarázta neki, hogy így nem lehet mesterlegény; mert ő nem rendes keresztény, az inasok pedig nekiestek, kirángatták ruhájából, és kivitték az udvarra. Ott aztán, hiába kapálózott, a kút alá tették, meglocsolták, és megdörzsölték szalmacsutakkal és homokkal, míg végül szegény kis szerecsen már mozdulni sem bírt. Amikor aztán társai meglátták, hogy minden fáradozásuk ellenére is csupán kicsit halványult a feketesége, nagy szidalmazás közepette kilökték az udvarból.

            Ott állt szegény kis szerecsen az utca közepén, tehetetlenül, ahogy az isten megteremtette, és nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor véletlenül arra ment egy ember, aki végigmérte őt tetőtől talpig, és amikor észrevette, hogy szerecsen, azt mondta neki, hogy ő egy előkelő úr, és a szolgálatába veszi. Semmi mást nem kell tennie, mint a kocsija hátulján állnia, amikor ő a feleségével kocsikázni megy, mert mások így azonnal látják majd, hogy előkelő emberek közelednek.

            A kis szerecsen nem gondolkodott sokáig, hanem az előkelő úrral tartott, és kezdetben minden rendben is volt. Mert az ember felesége kedvelte őt, és amikor elment mellette, mindig megsimogatta. Ilyen még soha nem fordult elő vele életében. Egy napon azonban, amikor ismét kikocsiztak, és ő ott állt hátul, szörnyű idő támadt, és patakokban folyt az eső. Amikor ismét hazaértek, látta az előkelő úr, hogy a kocsi hátuljáról valami feketeség csöpög.

            Mogorván ráförmedt a kis szerecsenre, és kérdőre vonta. Ő nagyon megijedt, és mivel jobb nem jutott eszébe, azt felelte, hogy a felhők egészen feketék voltak; ezért biztosan fekete eső is esett belőlük.

            „Ostobaság”, válaszolta az előkelő úr, aki már rájött, hogy mi a helyzet, elővette zsebkendőjét, megnyálazta a csücskét, és végighúzta a kis szerecsen homlokán.

            „Jól gondoltam! Te nem is vagy valódi szerecsen! Ez szép kis felfedezés! Szegődj el máshoz. Nekem nincs szükségem rád!”

            Erre szegény kis szerecsen összepakolta cókmókját, és el akart menni. Ám az előkelő úr felesége még egyszer visszahívta, és azt mondta neki: sajnálja, hogy a férje észrevette, hogy nem igazi szerecsen, mert ő már régóta tudja ezt. Persze, nagy szerencsétlenség, ha valakinek olyan fekete színe van, amely megfakul. De nem szabad csüggednie, hanem maradjon mindig becsületes és jóravaló, és akkor idővel éppen olyan fehér lesz, mint a többi ember. Aztán ajándékozott neki egy hegedűt és egy tükröt, melyben majd hetente megnézheti magát.

            Így hát a kis szerecsen elindult a világba, és muzsikus lett. Mestere, aki tanította volna, természetesen nem volt. De megfigyelte, hogyan énekelnek a madarak, hogyan susognak a bokrok és patakok, és utánozta a hangjukat. Ezután észrevette, hogy az erdőben a virágok, és a csillagok a sötét éjszakában is különleges dallamokat zúgnak, még ha egészen csendesen is, ezért nem hallja őket mindenki. Ezt már nehezebben tudta utánozni. De a legnehezebbet legutoljára tanulta meg: úgy játszani, ahogy az emberei szív dobog. Már nagyon sokat vándorolt keresztül-kasul, és sok mindent átélt, mire ezt megtanulta.

            Vándorútján néha jól, többnyire azonban rosszul ment sora. Ha esténként a sötétben megállt valamelyik ház előtt, elhegedült egy szép dalt, és szállást kért éjszakára, az emberek beengedték. Másnap reggel azonban meglátták, hogy milyen fekete, és hogy nem jó érintkezni vele, mert mindent beszínez, ezért csípős megjegyzésekkel illették, vagy egyenesen megverték. Ő ugyanakkor nem vesztette el jókedvét, hanem arra gondolt, amit az előkelő úr felesége mondott neki, és hegedült tovább városról városra és országról országra. Minden vasárnap elővette a tükröt, és megnézte, hogy mennyit fakult. Nem volt persze sok, ami egyik vasárnaptól a másikig lekopott róla, mert nagyon erősen tartotta magát a feketesége, de azért több volt a semminél, és ötévnyi vándorlás után már mindenütt felcsillant az alapszíne is. És közben olyan mestere lett a hegedűnek, hogy ahol csak megfordult, ott fiatalok és idősek mind összegyűltek, hogy őt hallgassák. –

            Egy napon egy teljesen ismeretlen városba ért, melyben egy arany hercegnő uralkodott; akinek aranyból volt a haja, aranyarca és aranykezei voltak. Aranytálból evett aranykéssel és aranykanállal, aranybort ivott és aranyruhákban járt. Egyszóval minden arany volt rajta és körülötte. Egyébként pedig mértéktelenül büszke és gőgös volt, és bár alattvalói nagyon vágytak már rá, hogy feleségül menjen egy herceghez, ugyanis azt gondolták, hogy az asszonyuralom huzamosabb ideig nem jó semmire, a hercegnő senkit nem talált elég szépnek és előkelőnek.

            Minden reggel jelentkezett nála kérőként hat herceg, akik azelőtt nap este érkeztek postakocsin. Mert közelben-távolban semmi másról nem beszéltek, csak az aranyhercegnőről és a szépségéről.

            A hercegeknek aztán fel kellett sorakozniuk a hercegnő trónja előtt, ő pedig szemügyre vette őket minden oldalról. Végül azonban mindig fintorgatta az orrát, és azt mondta:

                        Az első mitugrász,

                        A második piszkos,

                        A harmadik kopasz,

                        A negyedik még taknyos,

                        Az ötödik bamba,

                        A hatodik csenevész.

                        A választásnak vége,

                        A városból kifelé!

            Nemsokára megjelent tizenkét óriási hajdú emberméretű nyírfaágakkal, és kikergették az egész társaságot a városból. Így ment ez már évek óta mindennap. –

            Amikor a kis szerecsen megtudta, hogy milyen szép a hercegnő, többé semmi másra nem tudott gondolni. Elment a palotája elé, leült a lépcsőre, kezébe vette hegedűjét, és elkezdett egy nagyon szép dalt játszani. „Talán kinéz a hercegnő az ablakon”, gondolta, „és akkor megláthatom.”

            Nem telt bele sok idő, és az aranyhercegnő megparancsolta három komornájának, hogy nézzék meg, ki hegedül olyan szépen odakint. Aztán megvitték neki a hírt, hogy egy olyan különleges bőrszínű ember az, amilyenhez hasonlót ők még sohasem láttak. Az egyik komorna azt állította, hogy egérszürke, a másik hogy csukaszürke, a harmadik pedig hogy szamárszürke.

            Erre a hercegnő közölte, hogy ezt ő is látni akarja, ezért vezessék fel hozzá a hegedűst.

            Ekkor a szobalányok ismét lementek, és felvezették a kis szerecsent, aki, amint megpillantotta a hercegnőt, telis-tele arannyal, és ragyogón, mint a nap, először úgy érezte, mintha megvakult volna, ezért becsukta a szemeit. Azután megemberelte magát, és rendesen megnézte a hercegnőt, és akkor nem tudta többé türtőztetni magát, térdre borult előtte, és így szólt:

            „Gyönyörűséges Aranyhercegnő! Te nem is tudod, hogy milyen szép vagy! És ha tudod is, még annál is százezerszer szebb vagy. Én egy kis szerecsen vagyok, aki egyre fehérebb lesz; és a dalnál, melyet az imént játszottam, még sokkal szebbeket is tudok. Egyszer mindenképpen férjhez kell menned; és ha te hozzám jössz feleségül, én olyan boldog leszek, hogy páros lábbal átugrom az asztalon!”

            Amikor a hercegnő ezt meghallotta, meghökkent, ugyanis minden szépsége ellenére sem volt túlságosan okos, aztán pedig hangosan nevetni kezdett, hogy a hasát fogta jókedvében. A komornák pedig úgy gondolták, hogy nekik is nevetniük kell, ekkor hirtelen belépett a tizenkét hajdú, és amint meglátták, hogy ki térdel a hercegnő előtt, olyan nevetésben törtek ki, hogy az egész város visszhangzott tőlük.

            Ekkor a kis szerecsen nagyon megrémült, mert észrevette, hogy valami ostobaságot mondott. Fogta hegedűjét, feltépte az ajtót, és három ugrással lerohant a lépcsőn. Aztán futott, anélkül, hogy körülnézett volna, keresztül a városon, egyenesen a legközelebbi erdőig. Ott holtfáradtan levetette magát a fűbe, és sírt, hogy csak úgy folytak a könnyei. –

            Végül aztán megnyugodott, és azt mondta magának: „Ha a kocsis részeg, megbokrosodnak a lovak! Okos vagy, vagy ostoba? Az aranyhercegnőt akarod feleségül venni? Nagyon ostoba vagy? Ne csodálkozz, ha az emberek kinevetnek.”

            Azzal ismét hátára vette hegedűjét, füttyentett egyet, és vándorolt tovább városról városra, országról országra, ahogy azelőtt. És évről évre egyre fehérebb lett, az emberek pedig egyre jobban megszerették, mert a dalok, melyeket kigondolt, egyre szebbek voltak, és neki nem volt párja a hegedülésben. Amikor megnőtt és férfivá érett, egészen fehér volt már, sőt még fehérebb és tisztább is, mint az összes többi ember. Senki nem hitte el, hogy korábban szerecsen volt. –

            Az történt, hogy egyszer egy mezővárosba ért, ahol éppen országos vásár volt. Állt ott egy deszkabódé egy vörös függönnyel, amely egyszer valamikor új lehetett, de most rongyos volt és foltokkal teli. Előtte álldogált egy korhely legény színes kabátban, megfújta trombitáját, és azt kiabálta, hogy az emberek lépjenek csak be a bódéba, mert a világ legnagyobb csodáit láthatják odabent: egy kétfejű borjút, aki kétszer eszik, de csak egyszer kérődzik, egy disznót, aki tud kártyát vetni és jövendőt mondani, és a híres-nevezetes, csodaszép aranyhercegnőt, minden férfi álma.

            „Csak nem a te aranyhercegnőd az?” gondolta a kis szerecsen, ám ennek ellenére bement.

            Bent majdnem a föld alá süllyedt szégyenében; mert csakugyan az aranyhercegnő volt az. Csakhogy az arany már szinte mindenünnen lekopott róla, így látszott, hogy valójában bádogból van.

            „Szent Isten!” kiáltott fel a kis szerecsen. „Hogy kerülsz te ide, és hogy nézel ki?”

            „Mi van?” felelte a hercegnő, mintha semmi különös nem történt volna. Aztán azonban azt gondolta, hogy biztosan korábban is látta már őt ez az ember, amikor még teljesen aranyból volt, ezért dühösen hozzátette: „Talán azt hiszed, hogy az ember sohasem változik meg, te üresfejű fickó? Törődj a saját dolgoddal!”

            Ekkor a kis szerecsen majdnem hangosan felnevetett, mert látta, hogy a lány nem ismerte fel őt. De nagyon megsajnálta a hercegnőt, és ezért halkan megkérdezte tőle, hogy valóban nem tudja-e, ki ő. Ő a kis szerecsen, akit évekkel ezelőtt olyan nagyon kinevetett.

            Ekkor a hercegnőn volt a sor, hogy csendben maradjon, és elszégyellje magát, majd nagy zokogás közepette elmesélte, hogy először csak néhány helyen, de aztán már mindenütt lekopott róla az arany; és hogy bár sokáig titkolta mindezt az alattvalói elől, végül mégis észrevették, és ezért elűzték őt. Most országos vásárokon lép fel, de már nagyon elege van belőle, és ha a kis szerecsen még most is úgy gondolja, mint korábban, ő szívesen lenne a felesége.

            Erre a kis szerecsen nagyon komolyan azt felelte, hogy ugyan szívből sajnálja, de már túl okos ahhoz, hogy egy bádoghercegnőt vegyen feleségül. Reméli, hogy egyszer még biztosan sokkal jobb feleséget talál, mint a hercegnő. Azzal kiment a bódéból, és otthagyta a bádoghercegnőt, aki majd megpukkadt mérgében, és miközben a szerecsen elment, folyamatosan kiabált utána: „Szerecsenfiú, szerecsenfiú! Koromfekete szerecsenfiú, aki megfakul!” és hasonlókat. De senki sem tudta, hogy kire gondol, hiszen a kis szerecsenen már régóta nem volt egy pötty feketeség sem.

            A kis szerecsen pedig szerényen haladt tovább, anélkül, hogy körülnézett volna, és boldog volt, hogy most már végképp elfelejtheti csúnya külsejét. Egy ideig még folytatta korábbi vándorlását, amikor pedig szinte már az egész világot bejárta, és a kóborlás egyre fárasztóbb lett számára, akkor az történt, hogy a király egyszer hallotta hegedülni, és magához hívatta. Egyik dalt a másik után kellett játszania késő éjszakáig, végül a király leszállt a trónjáról, megölelte, és megkérdezte tőle, hogy akar-e a legjobb barátja lenni. Amikor ő igennel felelt erre, a király körbekocsikáztatta őt aranyhintóján a városban, ajándékozott neki egy házat és olyan sok pénzt, hogy élete végéig elég volt neki. És feleséget is talált magának. Bár nem hercegnőt, és még kevésbé aranyhercegnőt, de egy aranyszívű asszonyt. Vele élt boldogan és nagy tiszteletben, míg meg nem halt.

            A bádoghercegnő pedig napról napra fakóbb lett, és végül már a legutolsó kis arany is lekopott róla, ráadásul olyan sokat dobálták ide-oda, hogy nagy dudorok és horpadások lettek rajta.

            Végül egy zsibárushoz került. Ott áll még ma is a sarokban mindenféle limlom és kacat között, és van ideje azon gondolkozni, hogy sok minden tovatűnik az életben, a szépség éppúgy, mint a csúnyaság, és ezért napvilágra kerül minden, ami az alatt van.

 

A régi bőrönd

            Egy öregúrnak, aki sokat utazott, volt egy bőröndje. A bőrönd nem volt szép, hanem ellenkezőleg, irtóztatóan csúnyán nézett ki; fókabőr borítása már elkopott, és vaspántjai és vassarkai voltak. A fókaprémben azonban már elszaporodtak a molyok, és a vasrészek is erősen megrozsdásodtak, idővel pedig még néhány púp és horpadás is keletkezett a bőröndön.

            „Ez mindent kibír”, mondták a csomaghordók, amikor kiemelték a kocsiból. Puff! Úgy ledobták, hogy csattant. Ez nem volt éppen jó arra, hogy a régi bőrönd már egyébként is rossz hangulata enyhüljön. Vassarkaival megütött és meglökött mindenkit, aki az útjába került: „Ne gyertek a közelembe”, dörmögte, amikor a többi bőrönd, akikkel együtt utazott, panaszkodott rá. „Elég ha nézitek, hogy milyen kopott vagyok.”

            Az úr pedig, a bőrönd gazdája, különös ember volt. Amikor otthon tartózkodott, a bőröndöt mindig a szobájában, az aranyozott tükör alatt tartotta; habár igazán furcsán festett az öreg, csúnya koffer az egyébként egészen szép és kedélyes szobában. És amikor az úr utazott, és megszállt valahol, első dolga mindig az volt, hogy felvitette a bőröndöt, és az ágya mellé állíttatta.

            „Biztosan pénz van a bőröndben!”, gondolták az emberek, mivel nem kerülte el a figyelmüket a bőrönddel való bánásmód. De nagyon messze jártak az igazságtól. Valami volt a bőröndben; de nem pénz! Nem, a legkevésbé sem pénz!

            Amikor az öregúr teljesen egyedül volt a szobájában, felnyitott egy titkos zárat. Puff! A bőrönd kinyílt, és mi volt benne? Egy teljesen zárt, gyönyörű, vörös bársonnyal bevont és aranyszegéllyel díszített doboz.

            Amint valaki belépett a szobába: paff! A bőrönd bezáródott.

            Az öregúr szobalánya azonban nagyon ravasz teremtés volt. Egyszer cipőit az ajtó előtt hagyta, és harisnyában nagyon halkan beosont a bőröndig, mely éppen nyitva állt.

Már közvetlenül mellette volt, és amint meglátta, hogy a bőrönd belül vörös és aranyszínű, megfeledkezett magáról, és így szólt: „Úristen, hát ez a régi bőrönd belül egészen szép!” Ekkor észrevette a bőrönd, hogy valaki idegen van ott. Paff! Hirtelen becsukódott, és majdnem odacsípte a lány ujját; mert az éppen bele akart nyúlni, hogy meggyőződjék róla, hogy a koffer belsejét csakugyan puha bársony borítja-e.

„Fúj!” mondta a lány rémülten, „milyen ócska, csúf bőrönd vagy; szóba sem lehet veled állni!” És ha ezután valaki megkérdezte tőle, hogy nincs-e valami különös a bőröndben, amellyel a gazdája olyan titokzatosan bánik, a lány azt felelte: semmi különös nincs a régi bőröndön, benne pedig még kevésbé.

Azonban mégis volt valami rendkívüli a bőröndben. Mert néha az öregúr gondosan bezárta az összes szobaajtót, felnyitotta a koffer titkos zárját, a bőrönd kinyílt, az úr még egyszer körbehallgatózott, és ha semmi zavarót nem hallott, akkor kiemelte a vörös bársonydobozt belülről, és maga elé tette az asztalra. Aztán felnyitott egy rejtett zárat a dobozon is, és a vörös bársonyfedél is felpattant.

És mi volt benne?

Hihetetlen, de igaz! Egy nagyon bájos kis mesebeli hercegnő két hosszú hajfonattal, piros magas sarkú cipőben. A hercegnő rögtön ki is ugrott a dobozból, ráült a tetejére, lóbálta a lábait – és mindezt nagyon elbűvölően tette –, és gyönyörű történeteket kezdett mesélni.

Az öregúr pedig ült a karosszékében, és figyelmesen hallgatta. –

Amikor befejezte a mesélést, a kis hercegnő azt mondta: „Én már olyan sok szép mesét mondtam neked; de azt hiszem, te mindig elfelejted őket. Nem tudnád lejegyezni a meséket?”

„Ó, igen” válaszolta az öregúr, „lejegyezhetném a meséket, legalábbis valamennyire, persze messze nem olyan szépen, mint ahogyan te elmondod őket; de senkinek nem szabad megtudnia, hogy honnan tudom őket, és különösen azt nem, hogy te itt rejtőzöl a régi bőröndben. Mert egyedül csak én tudhatok rólad. Különben rögtön jönnének az emberek, és megtapogatnának ormótlan ujjaikkal. Hamarosan a bársony is elkopna a dobozon.”

„Nem, Isten őrizzen”, felelte a kis mesebeli hercegnő. „Pedig mennyire csodálkoznának az emberek, ha megtudnák, hogy ki rejtőzik a régi bőröndben.

Aztán nevetett.

„Csendesen!” mondta hirtelen az öregúr, „valaki kopog az ajtón. Bújj be gyorsan a dobozba.” Aztán gyorsan betette a dobozt a bőröndbe. Puff! Lezárta a fókabőrös fedelet, és amikor a szobalány – mert ő kopogott – bement és bevitte a teát, a bőrönd ismét mogorván és kopottan állt a tükör alatt. Amikor a lány elment mellette, titokban, anélkül, hogy az öregúr észrevette volna, belerúgott a kofferba, és azt morogta: „Csúnya, ócska bőrönd, tegnap majdnem odacsípted az ujjamat!”

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap