Rendszerváltás kérdőjelekkel 9/23

Bogár László, v, 11/18/2012 - 00:05

 

 

 

 

Folytatás...

 

 

9. Az “első szabad” választás látványtechnikaja.

 

A „négyigenes” népszavazáshoz képest már alig volt jelentősége magának az „első szabad választásnak”. Az ugyanis véglegesen eldőlt, hogy a „nemzeti nagykoalíció” esélye elveszett. A liberokrata „főhatalom” hamis tematizációs hatalma lehetetlenné tette, hogy a politikai diskurzusban egyáltalán akár csak elbeszélhető legyen a lényeg. Az tudniillik, hogy a „jobboldal – baloldal” meghasítottság a politikai teret nem létminősége szerint osztja ketté. Az igazi választóvonal ugyanis a globalo-komprádor polgári államtársadalmi radikálisok nagykoalíciója, illetve a nép-nemzeti társadalom és szövetségesei között húzódik.

Antall József, aki egyre inkább az események főszereplőjévé válik, történelmileg félreérti a helyzetet. Narratívája megrendítően „kor-szerűtlennek” bizonyul, és élete végéig a legnagyobb teljesítményének éppen azt tartja, hogy „szétválasztotta” a „jobboldalt és baloldalt”. Képtelen felismerni, hogy ezzel valójában annak lehetőségétől fosztotta meg a magyar nemzetet, hogy szuverenitását visszanyerje és saját berendezkedés-kiválasztó uralmi elitet legyen képes létrehozni.

A választásokon – ahogy az viszonylag jól előre jelezhető volt – többséget szereznek az addigra már teljes mértékeben a liberális befolyás alatt álló úri társadalom által ellenőrzött, eredetileg nép-nemzeti társadalomhoz tartozó politikai alakulatok – élükön az MDF-fel. A második helyen azonban az átfogó értelmező és tematizációs főhatalmat már zavartalanul gyakorló polgári államtársadalom SZDSZ-ként megjelenő politizációs konstrukciója áll, kiegészítve a liberokrata radikalizmus politizációs fegyverként használni kívánt, de végül a parlamentbe is éppen hogy csak bejutni képes Fidesz-szel.

A párttársadalmi törmelékkupacként tételeződő MSZP szerény 10%-nyi eredményt ér el, és kényszerűségből módfelett „low profile” teljesítményt mutat. Pozsgay elbukott a berendezkedés-kiválasztó hatalomként vívott küzdelmében, és Horn hamarosan kiszorítja az uralmi térből nem csak őt, hanem a piaci szocialista párttársadalmi maradványok fő reprezentánsát, Nyerst is. Ezzel Horn helyreállítja az MSZMP apparátusi pártja és a valaha létezett valamennyi párttársadalom rezidiumai politikailag még artikulálódni képes és hozzá lojális elemeinek „nagykoalícióját”. Talán még ő maga sem hiszi ekkoriban, hogy ezzel az ún. „rendszerváltás” első berendezkedése, vagyis az első húsz év messze legsikeresebb politikai holdingjának alapjait vetette meg. Kitűnő taktikai érzékkel kivonja konstrukcióját a politikai csatározások színtereiről, és csendben, nyugodtan várja az alkalmat, ami nagyjából a ciklus közepén el is érkezik. Bár Pozsgay és Nyers uralmi potenciálját megsemmisíti és az általuk képviselt létalternatívák mibenlétét nem nagyon tudja értelmezni, mégis virtuóz módon képes e létalternatíva mindkét univerzuma felé meggyőzően sugározni, hogy csakis az általa igazgatott politikai szuperholding ígéri az adott alternatíva céljainak megvalósítását. Így lesz aztán – ha kell – a Bokros-Surányi féle hatalomgazdasági diktatúra professzionális uralmi menedzsere, vagy éppen a Nánási úti nép-nemzeti „Peturok” legfőbb támasza és gyámolítója. Miközben leginkább persze diszkréten – és módfelett sikeresen – üzemelteti az „őspárt” egész megmaradt gazdasághatalmi birodalmát hűséges „pénztárnokai” segítségével.  

Antall József kormánya valójában még mielőtt felállna, már meg is bukik. A nevezetes paktummal tudniillik, amelynek keretében szerény uralomtechnikai jutalékért – vagyis a legitim hatalom felszíni rétegeinek látszólagos birtoklásáért – lemond az illegitim főhatalom két döntő fontosságú eleméről: a köztársasági elnök jelöléséről és a médiastruktúrák feletti ellenőrzés esélyéről. Ez az első – vagy inkább „nulladik” – lépés jelzi talán a legjobban Antall történelmi-intellektuális korlátait. Számára a legitim hatalom művészi tökéletességgel üzemeltetett intézményi struktúráinak apoteózisaként jelent meg a politika világa. Ebbe az értelmezési keretbe nem fért bele a rejtett illegitim és nem-illegitim hatalmak bonyolult komplexuma. A XIX. századi naiv és moralizáló liberalizmus és a pozitivista racionalizmus különös keverékéből összeálló világértelmezési logikája tragikusan alkalmatlanná tette a lényeg megértésére. Nem látta tehát, hogy az ún. „rendszerváltás” rendszere, amelynek első „uralmi menedzsereként" adatott tevékenykednie, milyen előzmények nyomán és milyen mélyszerkezeti létalternatívák küzdelmeként formálódott olyanná, mint amilyennek ő érzékelte. Nem észlelte, hogy minden lépésével ő maga is állást foglal a globalo-komprádor peremtársadalmi lét versus a nép-nemzeti stratégiára épülő egyezkedő-szuverenitásőrző alternatíva kérdésében. S mivel ösztönösen idegenkedett a nép-nemzeti társadalom történelmi előképeitől, viszont a Nyugat létszerveződési rendszerének mintaszerű követését mindennél fontosabbnak gondolta, így politikai életműve végül is alapvetően a globalo-komprádor peremtársadalmi státusának kiépülése felé vitte Magyarországot.

A taxisblokád idején az elnök és a média-sztárok „intim liaisonja” mindezek nyomán a taxisblokád alatt napokon keresztül közvetlenül gyakorolja illegitim diktatúráját a nyilvánosság és a végrehajtó hatalom felett. Valójában még „államcsínyről” sem lehet beszélni, hiszen az akció lényege éppen az, hogy világossá váljék: valójában nincs is állam. Drámai módon válik világossá tehát, hogy a látszólag “súlytalan ”köztársaság elnöki” intézmény kiélezett helyzetben elképesztő erejű és mindent elsöprő szimbolikus befolyással bír. És, hogy, ha ez ráadásul a tematizációs és értelmező hatalom legfőbb birtokosaként tételeződő köz-médiumok elitjeivel való együttműködés keretében értelmezhető, akkor diktatórikus ereje korlátlanná válik. Antall és kormánya számára ettől kezdve egyetlen folyamatos visszavonulást jelent az első négyéves politikai ciklus. És a történések jól előrelátható pályán vezetnek a bukás, illetve az úri társadalom által elorzott nép-nemzeti társadalmi politizációs alakzatok, az MDF, a Kereszténydemokrata Párt és a Kisgazdapárt lassú széteséséhez, majd teljes elenyészéséhez. Ez utóbbi párt esetében ráadásul kezdettől fogva a történelmi elődpárt tragikomikus paródiája folyik, valószínűleg egy jól „eltalált” főszereplő tragikomédiába illő színi előadásával.

A ciklusnak azonban van két olyan politikai fejleménye, amelyek már akkoriban is azt sejtetik, hogy vannak történelmi aspiránsok az úri társadalmi elitek s köztük Antall által zsákutcába juttatott nép-nemzeti társadalom ontoszociális örökségének újrafogalmazására és továbbvitelére. Az egyik ilyen kísérlet az MDF-en belül játszódik le, a másik pedig a Fidesz-nél, 1992-93-ban. Politikatechnikai értelemben logikusnak látszik, hogy a ciklus második felének kezdete után megindul a következő választás hatalmi terének megkonstruálása, és ez arra ösztönözte a pártokat, hogy a kialakuló térben a lehető legsikeresebbnek látszó pozíciót vegyék fel. Mivel valamennyi parlamenti párt ontoszociális szerkezete meglehetősen konfúz volt, hiszen magukon viselték kialakulásuk időszakának hamis tematizációs jegyeit, az új választásokra készülve a rejtett belső törésvonalak mentén nagy erővel törtek felszínre a feldolgozatlan, sőt többnyire beazonosítatlan konfliktusok.

A legélesebb összecsapások tehát az MDF-en és a Fidesz-en belül alakultak ki, hiszen az előbbi legalább a fennmaradás esélyét akarta megőrizni, míg a másiknál a hatalmas erejű felívelést kellett valahogyan kezelni. Az egyiknél a fenyegető kudarc, a másiknál a felfoghatatlan erejű siker értelmezése provokálta ki a feszültségeket. Az MDF legmélyebb törésvonalát egyfelől a radikális nép-nemzetiek, másfelől az úri társadalom elitjéből, illetve az általuk „kooptált” polgári államtársadalmi liberokratákból álló „pragmatikus” rendszerváltók között húzódott. Bizonyos fokig az a mélyszerkezeti feszültség jelent meg újra, amit Bibó István annak idején a „túlfeszült lényeglátás és a hamis realizmus” feloldhatatlan feszültségeként és belső konfliktusaként írt le. A súrlódások már Antall József MDF-ben való 1988-as megjelenése óta fennálltak, és mind az 1989. októberi fordulat, mind Pozsgay cserbenhagyása, és végül a paktum körüli feszültségek végig feldolgozatlanok maradtak Antall és az alapító atyák között. Csurka István volt az, aki a legkövetkezetesebben ismételgette kritikáit, majd vádjait, amelyeket 1992 nyarán egy tanulmányban foglalt össze. Noha felismerései aligha lehettek újak a politikai elit számára, az ezt követő egy év során – Csurka MDF-ből való 1993-as kizárásáig – mégis ez lett a magyar politikai diskurzus meghatározó eleme.

A szerző dolgozatában megkísérli összefoglalni az egész „elsikkasztott” rendszerváltás okait és következményeit. Úgy véli, hogy valójában már a 80-as évek során olyan titkos alkuk jöttek létre, amelyek eleve determinálták, hogy az – általa „nomenklatúra burzsoáziának” nevezett – elitcsoport monopolizálja az átalakulás meghatározó folyamatai feletti ellenőrzést. Azzal vádolja Antallt és annak „udvaroncait”, hogy a paktum és a taxisblokád nyomása alatt valójában ezeknek a rejtett hatalmi struktúráknak az eszközeivé váltak. Először mondja ki, hogy a társadalom többsége számára ez a „rendszerváltás” sem szabadságot, sem jólétet nem hozott és nem is hozhat. Végül azt is jelzi, hogy az MDF válaszút elé került. Antall tévúton jár, ráadásul halálos beteg, tehát az MDF csak úgy menekülhet, ha új vezért választ. S mivel a tanulmány egésze egyértelművé teszi, hogy Csurka szerint csak ő képes megfogalmazni mindazt, ami az MDF támogatóinak nagy többségét foglalkoztatja, így az új vezér személye aligha lehet kétséges.

A liberális elit által monopolizált globalo-média óriási apparátussal veti rá magát a dolgozatra és Csurkára. Antiszemitizmust, populizmust, „náci beszédet”, már-már nyílt fasizmust emlegetnek. Csurka megközelítési módja radikálisan szakít a mainstream narratívával és ezzel igen fenyegető precedenst teremt. Félő, hogy így a média tematizációs diktatúrája – és ezzel egész értelmező és azonosságképző hatalma – veszélybe kerül. Érthető tehát, hogy a megbélyegzés és kirekesztés technikáit virtuóz módon alkalmazva, egyszer s mindenkorra ki akarják zárni a lehetőségét is annak, hogy a politikai eliten belül ez a nyers antiglobalista és egyáltalán „non-mainstream” hangvétel eluralkodjon, vagy hogy egyáltalán helyet kapjon.

Antallt megrendíti a támadás, és noha valóban halálos beteg, hisz alig több mint egy éve van hátra, elhatározza, hogy minden erejét, befolyását, személyes karizmáját latba vetve ellentámadásba lendül. Az MDF-et megosztja és megriasztja a nem várt robbanás. A többség nem képes igazán értelmezni a történéseket, az állásfoglalás  érzelmi-indulati alapon születik, szinte mindenkiben. A döntő összecsapásra 1993 januárjában az MDF országos gyűlésén kerül sor, ahol Antall élete legdrámaibb megnyilatkozásában azonnali lemondással és teljes távozással fenyegeti meg az elképedt küldötteket, akik riadalmukban elsöprő támogatásukról biztosítják a miniszterelnököt, pedig a többség nagy valószínűséggel Csurkával értett egyet. „Szép egyedül…” ‑ kezdi záróbeszédét Ady „úri dölyfével” a magára maradt lázadó.

Az ezt követő hónapok során végre őszinte és komoly tárgyalások kezdődnek a színfalak mögött a nép-nemzeti és úri társadalom elitcsoportjainak reprezentánsai között. Antall a „kétfrontos harc” kádári taktikáját alkalmazva, úgy tudja magát a „közép” pozíciójába tolni, hogy kényszerűen vállalja néhány hűséges – a Csurka elleni támadásokban fő szerepet vállaló – hívének feláldozását is. És így májusban végre eléri célját: Csurka Istvánt, az MDF alapító atyáinak leginkább meghatározó személyiségét kizárják az MDF-ből.

A történet lejátszás-technikája jól jelzi, hogy a „rendszerváltozás” rendszere politizációs minőségét tekintve inkább visszalépés a 80-as évekhez képest. Aczél és Pozsgay mint a két létszerveződési modell szimbolikus hatalmassága, és Kádár mint a berendezkedés-kiválasztó hatalom taktikai központja, aki mint egyfajta „uralmi termosztát” szabályozza a létalternatívák kooperatív-konfrontatív viszonyát – nagyjából így festett a 80-as évek politikai rendszerének belső intézményi szerkezete. Mindez a differenciált finomszabályozás szofisztikáltabb rendszere volt már, mint az a megformálatlan, durva és sok szempontból kiegyensúlyozatlanabb konstrukció, aminek a „rendszerváltozás” első éveinek rendszere mutatkozott.Az uralmi struktúra jóval kiegyensúlyozatlanabb és instabilabb lett. Az Aczél-féle történelmi tradíció globalo-komprádor orientáltságú doktríner-liberokrata elitje gátlástalanul kisajátította a hatalmi tér egészét, és a nép-nemzeti tradicionalista létszerveződési modell alakzatainak teljes megsemmisítésére törekedett. Ez utóbbi az iszonyú ideológiai-hatalmi nyomás hatására egyre határozottabban radikalizálódott, ám ennek következtében ő maga zárta be magát egyre reménytelenebbül a ravaszul felállított tematizációs ketrecekbe.

Mint később látni fogjuk, Csurka kísérlete arra, hogy a nép-nemzeti társadalmat kiszabadítsa a „rendszerváltozási” folyamatban köréje épült, közvetlenül az úri társadalom által üzemeltetett, de valójában a polgári államtársadalom liberokrata elitje által konstruált és irányított csapdából, kudarcba fulladt. Narratívája ugyan intuitíve sok mindent megsejtett a történések valóságos mélyszerkezetéről, de összességében inkoherens és számos diszfunkcionális indulati elemmel terhelt. Ennél is súlyosabb fogyatékossága, hogy kellőképpen kategorikus és engesztelhetetlen ahhoz, hogy a politikai diskurzusok szintjén esélye se legyen arra, hogy folytatójává váljék Pozsgay nemzeti nagykoalíció-építési kísérletének.

A politikai ciklus közepének másik nagy konfrontációjának alapvető kiváltó okai lényegében megegyeznek azzal, ami az MDF-ben történt, konkrét lejátszódása azonban számos ponton gyökeresen eltér attól. A Fideszen belül 1993 kora őszén lejátszódó szakadás kis híján a párt szétrobbanásával jár, és a 40% fölötti népszerűséggel toronymagasan vezető Fidesznek, körülbelül hét hónappal később a parlamentbe való bejutás is alig sikerül.

A Fidesz, mint arról már szóltunk, a polgári államtársadalom liberokrata elitjének igazi csúcstechnikával összerakott, különleges minőségű politizációs fegyvereként fogant. Fő funkciója a gátlástalan uralmi harci eszköz szerepének betöltése, bármilyen körülmények között. Harsány radikalizmus, bravúros kommunikáció, kíméletlen retorika, a liberális doktrína feltétlen szolgálata – nagyjából így foglalható össze az a „krédó”, amely a fiatal demokratákat vezérli. Mindez igen hatásos fegyvernek bizonyul a liberokrata globalo-komprádorok kezében, szinte már a Fidesz születésétől kezdve. S ami ellen ezt a hatásos fegyvert újra és újra bevetik, az éppen a létéért küzdő nép-nemzeti társadalom. Már a „négy igenes” népszavazás idején kulcsszerepet játszanak Pozsgay nemzeti nagykoalíciós kísérletének meghiúsításában. Kíméletlen retorikájuk, kegyetlen iróniájuk és időnként gátlástalan cinizmusuk óriási károkat okoz a nép-nemzeti társadalom politizációs folyamataiban, és meghatározó szerepet játszik annak  bukásában.

Az Antall-kormányt folyamatos politikai nyomás alatt tartják, és ha tehetik, személy szerint is megalázzák a kormány tagjait, sőt olykor magát a miniszterelnököt is. Egyetlen rövid, de figyelemreméltó és elgondolkodtató mozzanat szakítja meg ezt a támadássorozatot: a taxis-blokád. Talán egy pillanatra kijózanítja őket a nyílt polgárháború lehetősége. Talán hirtelen egészen más, az addigitól ugyancsak eltérő megvilágításban pillantják meg „tiszteletre méltó” kreátorukat, a liberális „nagy testvért” az SZDSZ-t, amint a barikádokon a legitim kormány ellen uszítja a felheccelt tömeget. Talán rádöbbennek, hogy ami az országgal történik, az más és több, mint egy jópofa „happening”. Kétségtelen, hogy hangnemük ezt követően kevésbé felelőtlen, legalább is ami a retorikai szerkezetet illeti. Liberális doktrinerségük engesztelhetetlensége azonban még erősödik is. Támadják a nemzet, a közösség, a vallás, a család eszméit, amelyeket – igaz, sokszor gyatrán és ügyetlenül, de nemzetépítő célok érdekében – a kormány a törekvései alapértékeinek tekint.

A hatalmas erejű médiatámogatás hamarosan ünnepelt sztárokká avatja a Fidesz vezéreit. 1992-re már érzékelhető, hogy a liberokrata elit stratégiai számításból inkább őket kívánja „felfújni” fő párttá, amelyet a biztonságos háttérből lehetne aztán tetszés szerint „távirányítani”. Számos jel utal azonban arra, hogy a párt emblematikus figurája – Orbán Viktor –, akit már a 80-as évek közepétől építgetnek különös műgonddal, korántsem igazán „kézben tartható” szereplője a történéseknek. Könyvünknek ugyan nem tárgya Orbán Viktor pályaívének elmélyült elemzése, de úgy véljük, hogy politikai karrierje, módfelett tanulságos korrajza az ún. „rendszerváltozás” történetének. Ezért úgy gondoljuk, hogy ennél a kritikus pontnál – 1993-ról van szó – nem árt alakját egy kicsit közelebbről is szemügyre venni. Annál is inkább, mert meggyőződésünk, hogy a markáns személyiségek kritikus történelmi szituációkban hatalmas mértékben befolyásolhatják az eseményeket. Talán az előző fejezetekben már többször idézett francia forradalom a legmegrendítőbb példa erre. A rivalizáló elitcsoportokban felbukkanó figurák szociális karaktere a forradalom számos kritikus elágazási pontján gyökeresen megváltoztatta az események menetét. Az összefüggés persze fordítva is igaz, hisz az adott korszak társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális struktúrái és intézményei nagymértékben alakítják a bennük kiformálódó politikusok jellemét.

Nos, Orbán Viktor jelleme a 70-es és a 80-as évek Kádár-korszakának sajátos viszonyai között formálódott. Egyike azoknak a nehéz körülmények között élő, de szigorú belső normákkal rendelkező „kisembereknek”, akik nagy eltökéltséggel, hatalmas ambíciókkal küzdenek a „boldogulásért”. Mivel a családot közvetlenül nem érintik a rendszer elnyomó és kifosztó természetének következményei, viszont – ha szerény mértékben is, – profitál a megnyitott mobilitási pályák történelmi hozadékából, így Orbán politikai attitűdjeit vagy a közömbös pragmatikus semlegesség, vagy a – szintén gyakorlatias – támogatás jellemzi. Részben a középiskolában és aztán az egyetemen érik először azok az intellektuális hatások, amelyek a 80-as évek közepére a rendszerrel radikálisan szembeforduló és politikailag szuperaktív „vezéregyéniséggé” formálják karakterét. Már itt megmutatkozik azonban – és később politikai jelentőségű erővé válik – jellemének egy különös sajátossága: a szituatív „imprinting” rendkívüli hatása. Ennek az a lényege, hogy ha valaki vagy valami már elsőre nagyon kellemes és kedvező érzeteket kelt benne, akkor ez az élmény igen erősen bevésődik, és akkor sem nagyon akar megváltozni, ha a racionális verbalitás logikája már durván az ellenkezőjét indokolná. (És ugyanez igaz a kedvezőtlen élmény esetén is, „az indián nem felejt!” vészjósló üzenetével.) Mindez azért válik nagyon fontos mozzanattá, mert a világra hirtelen rácsodálkozó fiatalember számára, aki előtt revelációszerűen világosodik meg a rendszer patologikus természete, a szélsőséges liberokrata eszmék mutatkoznak az e rendszerrel szembeállítható egyetlen alternatívaként. Az 1990-91-es időszakig, a pozitív bevésődés nyomán, mind ezek az ideák, mind az ezt képviselő reprezentánsok rendkívüli vonzerőt gyakorló, megkérdőjelezhetetlen értékeket jelentenek számára.

Nehéz pontosan rekonstruálni azokat a finom lélektani folyamatokat, amelyek talán már 1989-90-től kezdődően lassú metamorfózist indítanak el benne. Orbán minden extrovertáltsági látszat ellenére rendkívül zárkózott ember, és ez az átalakulás csak nagyon korlátozottan detektálható. Ám aligha tévedünk, hogy ha azt mondjuk, hogy egyre növekvő gyanakvása, majd fokozódó averziója a polgári államtársadalom radikális liberokrata elitjével szemben, sokáig inkább ösztönös, mintsem tudatos logikával megfogalmazható. Sőt azt is megkockáztatjuk, hogy politikai nézetrendszerét, mi több, egész világértelmezési logikáját még mindig átszövik – talán öntudatlanul is – ezek a liberokrata értékek. Talán ez volt az egyik fő oka annak, hogy az 1998 és 2002 közötti kormányzása bár a térség egyetlen értékelhető kísérlete volt a mainstream (vagyis liberokrata) elvekkel és gyakorlattal való szembefordulásra, mégis meglehetősen konfúz és inkoherens stratégiára épült.

Hosszú és csak nehezen rekonstruálható belső küzdelem után 1991 és 1993 között Orbán Viktorban lassan megérik a „nagy testvérről” való határozott leválás gondolata. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ösztönei és érzékei, és csak ezeket követve, de fokról fokra az értelme is a „másik oldal” felé fordítják. Persze ő is érezhette azt, ami miatt az idézőjelet használtuk, hogy tudniillik e „másik oldal” identitásának pontos definiálása módfelett bonyolult feladat. Csurka kizárása és Antall halála 1993 során mind világosabban rajzolta ki ennek a „másik oldalnak” az 1994-et követő széthullását. Orbán hosszú távú stratégiáját így, logikus módon, egyre inkább e széthullóban levő univerzum majdani újraegyesítésének ambíciója határozza meg.

Ami a Fideszben 1993-ban mindezek nyomán lejátszódott, az éppen az ellentéte annak, ami az MDF-ben történt. Míg ott a mindent megalapozó ontoszociális alternatíva nép-nemzeti stratégiáját következetesen képviselni akaró Csurka kénytelen távozni, a Fidesz esetében a globalo-komprádor liberokrata doktrínát vallók militáns csoportját kényszeríti távozásra kíméletlen elszántsággal Orbán. Az 1993-as esztendő tehát az eredetileg Aczél és Pozsgay nevével fémjelezhető létalternatíva alapdilemmájának újra előtérbe kerülését, illetve az ennek megfelelő polarizálódást hozza magával. Jelzi azonban a két létszerveződési modellt követők közötti erőviszony-és megítélésbeli különbséget, hogy míg Csurka sorsa a megbélyegzettség és kirekesztettség, vagyis a „szélsőségesség” megsemmisítő bélyegei, addig a formállogikailag a MIÉP-pel teljesen azonos státusú, és mint létalternatíva, evidens módon szintén „szélsőséges” SZDSZ, illetve a Fideszből ide átvonulók a mainstream média által felmagasztalt hősök és mártírokként megdicsőülnek.

Orbán Viktor és maradék csapata pedig a saját bőrén tapasztalhatja meg e nagyerejű értelmező és tematizációs hatalom iszonyú visszacsapását. A Fidesz egyetlen év alatt a fölényesen vezető biztos befutó párt pozíciójából a parlamentbe éppen hogy csak bejutni képes, nevetség tárgyává tett és megalázott páriává válik. És mindezzel párhuzamosan, a történések másik ágán felépül az új, leendő uralmi szerkezet. Miután Orbán Viktor és az általa vezetett Fidesz alkalmatlan médiummá vált a liberokrata kiválasztó hatalom számára, logikailag kizárólag egyetlen politikai alakzat marad: az MSZP. A párttársadalmi maradványokból összerakott és ravasz pragmatizmussal sikeres politikai holdingként üzemelő MSZP és személy szerint Horn egyre használhatóbb eszköznek tűnik fel a főhatalom számára. A párt politikai „újra feltámadása” szinte már semmilyen nehézségbe nem ütközik. Az ún. „rendszerváltozás” brutális szocietális következményei, a meredeken zuhanó gazdasági produkció, a rohamosan növekvő infláció és munkanélküliség, a megállíthatatlanul csökkenő reálbérek és széteső szociális rendszerek, a mindennek nyomán összeomló távlatok a társadalom döntő többségét elemi erővel a Kádár-korszak visszahozása irányába tolja. A választók így őszinte „bűnbánatot” gyakorolva, 54%-os parlamenti többséget biztosítanak az 1990-ben – nem kis mértékben éppen az SZDSZ hazug antikommunista hisztériájának hatására – politikai gettóba szorított MSZP-nek. És az is teljesen logikusan hangzik, hogy az SZDSZ most kizárólag „nemzeti felelősségétől” hajtva és persze csak vonakodva azért lép vele koalícióra, hogy ezzel jelezze a „nagy megbékélést”, és egyúttal garanciát adjon a „rendszerváltás” liberális vívmányainak feltétlen megőrzésére.

Ami az ontoszociális mélyrétegben ténylegesen lezajlik, az lényegében a Grósz által oly ambiciózusan elérni kívánt „reformdiktatúra”, vagyis az 1982 és 1988 között már elkezdett kurzus folytatódik tovább: a „rendőr-bankár” nagykoalíció. A párttársadalmi maradványok politikai masinériája – „szerény jutalékért” – vállalja a „lakosság” féken tartását, illetve folyamatos pacifikálását, amíg a „kisebbik koalíciós partner” fedőnéven üzemelő liberokrata főhatalom végrehajtja a „szükséges reformokat”. Hogy mit is jelentenek ezek a „reformok” és hogy valójában mihez is adta legitim felhatalmazását a magyar választók többsége, azt a következő alfejezetben fejtjük ki részletesen. Az első „két választással” (1990 és 1994) lezárult a valójában 1982 és 1988 között felépített rendszer beüzemelésének első fázisa. Ám hogy mi is a valós tartalma e „rendszernek”, az csak az újabb „két választás” nyomán válik igazán fontossá.

 

   
Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap