Rendszerváltás kérdőjelekkel 8/23

Bogár László, szo, 11/10/2012 - 00:04

 

 

 

 

Folytatás...

 

8. Belső alkuk káoszában

 

Az előző fejezetben már részletesen elemeztük az 1982 és 1988 közötti időszak belső alkuinak bonyolult hálóját. A magyar politizációs tér komoly létteljesítményének tekinthetjük, hogy a régió társadalmai közül feltehetőleg itt artikulálódott a legvilágosabban a valós ontoszociális alternatíva. Az Aczél György és Pozsgay Imre által szimbolizált politizációs univerzum a sikeres globalo-komprádor stratégiákra épülő „regionális erőforrás-szivattyú állomás” státusát ígérte egyfelől, és a dinamikus tradíciókra épülő ökoszociális kiegyensúlyozottság szuverenitás-helyreállító nemzetstratégiáját másfelől. Aczél és Pozsgay, a két „választófejedelem”, egyre inkább csak mint a szovjet impérium felé való lojalitás-minimum kétségbevonhatatlan rekvizitumát használta az agg és hanyatló Kádárt, akinek berendezkedés-kiválasztó hatalmi monopóliumának valóságos tartalmai egyre inkább a két „szimbolikus hatalmas” kezébe mentek át. Mint láttuk, az említett két létalternatíva igyekezett minél szélesebb körű rejtett külső és belső koalíciós szerkezeteket felépíteni saját törekvéseinek elérésére. Döntő fontosságú volt tehát mindkettőjük számára, hogy milyen minőségű kapcsolati rendszert tudnak kiformálni, részben a záróalkut megkötő eastern és western birodalmi elitekkel, részben pedig a belső térben a párttársadalmak maradványaival, valamint az alávetett történelmi társadalom-képletek újra formálódó politizációs alakzataival.

A valóságos hatalmi változásokat jelentő 1982-88-as időszak során a két létalternatíva küzdelme sok szempontból kiegyensúlyozottnak látszott. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy az 1972-76 közötti időszakban a frissen megformált piaci szocialista párttársadalom kis híján megsemmisítő vereséget szenvedett a „reformért” visszavágó klasszikus párttársadalomtól. E szorongatott helyzetéből pedig csak úgy tudott kimenekülni, hogy stratégiai szövetséget ajánlott fel a belső gyarmati sorba szorított nép-nemzeti társadalomnak. Az értelmező és identitásképző hatalmának egy részét így visszaszerezni képes nép-nemzeti társadalom létfontosságú materiális teljesítményeinek drasztikus megvonásával ("zöldség-és sertésháború”) meghátrálásra kényszerítette a klasszikus párttársadalmat, és ezzel lélegzethez juttatva a piaci szocialistákat, lényegében hozzájárult azok későbbi győzelméhez. Ha az együttműködés nem is válhatott stratégiai szövetséggé, de a nép-nemzeti társadalomnak a 30-as évek óta először nyílt lehetősége arra, hogy csonka társadalomból emancipált, teljes kulturális identitású társadalommá válva újra megkísérelje a politizációs tér meghatározó szegmenseibe való visszatérését. Pozsgay és szövetségesei előtt így, legalább is látszólag, 1989 nyaráig nyitva állt a lehetőség arra, hogy a rövidesen „hivatalosan” is elkezdettnek nyilvánított „rendszerváltás” uralmi terének is önálló, sőt akár meghatározó szereplői legyenek. E változat konkrét forgatókönyve – és ennek még 1989 augusztusában is volt realitása – akár egy olyan politikai kombináció is lehetett volna, amelyben Pozsgay Imre jelentős – közvetlenül a „néptől” szerzett – felhatalmazással köztársasági elnökké válik, a miniszterelnöki pozíciót pedig a „nemzeti nagykoalíció” vezetőjeként az MDF-elnök Bíró Zoltán nyeri el. Az ezt követő három-négy hónap során azonban a nép-nemzeti társadalom történelmi emancipációjának ez az ambiciózus programja a Pozsgay által képviselt létszerveződési alternatívával együtt látványosan megbukik, és ez a bukás egyúttal véglegesen determinálja is az ún. „rendszerváltozás” „globalo-komprádor” verziójának máig is töretlen győzelmét.

A bukásnak – ahogy mondani szokás – megvoltak a külső és belső okai. A belső ok a nép-nemzeti társadalom történelmileg kihordatlan vitáiból eredeztethető. Sem a közös világértelmezési logika, sem az erre épülő adekvát narratíva, sem az ezt az elbeszélést hordozni képes nyelv nem alakult ki. Ezek lehettek valószínűleg a fő okai annak, hogy nem volt képes tartós és teherbíró koalíciót kötni a Pozsgay körül szerveződő, az „egy-pártba” zárt nép-nemzetiekből álló, önálló párttársadalommá önmagát megszervezni már nem képes csoportosulás az alávetett, belső gyarmati nép-nemzeti társadalom MDF-fé szerveződő spontán lázadóival. Bár az MDF eredeti, 1982 és 1987 között szerveződő vezérkara valójában ennek a potenciális koalíciónak volt történelmi előképe, de az inkoherens értelmezési keret és az inkonzisztens fogalomkészlet folyamatosan sebezhetővé és törékennyé tette ezt a koalíciót. Minden igyekezetük ellenére, nem voltak képesek sem az éppen ebben az időszakban zajló rejtett rendszerváltozás mélyszerkezeti jellemzőinek, sem az ezt követő „látványtervezett” lejátszás-technikai – 1989-90-ben kezdődő –, ún. „rendszerváltozás” lényegének megértésére és különösen a kettőt összekapcsoló rafinált „dialektika” feldolgozására.

A létalternatíva bukásának külső okai rétegzett szerkezetűek. A legkülső héját a világhatalmi alkuk természete jelenti. Az a tény, hogy a szovjet birodalmi elit – élén Gorbacsovval – gondolkodás nélkül a globalo-komprádor változat mellett döntött, bizonyos értelemben megpecsételte minden, a Pozsgayéhoz hasonló szocietális stratégia sorsát az eastern univerzumon belül. Tegyük hozzá; nem is nagyon volt Magyarországon kívül máshol próbálkozás hasonló alternatíva megfogalmazására. Még az erre leginkább esélyes Lengyelországban és Csehszlovákiában is egymással versengtek a különböző régi és új elitcsoportok, hogy ki tud közülük megbízhatóbb és készségesebb komprádor stratégiát ajánlani a western globalitás új szuverenitásgazdáinak. Ez is aláhúzza annak a nem lebecsülendő létteljesítménynek a jelentőségét, amelyet a magyar nép-nemzeti társadalom nyújtott, és noha ez a kísérlet – akárcsak 1956-ban – 1989-ben is elbukott, de azt jelezte, hogy még mindig komoly ontoszociális potenciált képvisel ez az alternatíva. Az a tény, hogy a Nyugat csupán végre újra kiaknázható öko-szociokulturális nyersanyagmezőként kezelte a hihetetlenül olcsón „ölébe hulló” eastern univerzumot, és ezért elfogadta, sőt aktívan ösztönözte a globalo-komprádor politizációs attitűd „szelekciós-előnnyé” válását, hatalmas győzelem volt az Aczél György által felépített létszerveződési alternatíva nyertes „nagykoalíciója” számára.

Ez a koalíció, amelynek történelmi magját a 60-as évek során önmagát megformáló piaci szocialista párttársadalom képezte, 1989 előtt, alatt és után többször is komplex átalakulásokon ment keresztül. A legjelentősebb fejlemény az volt, amikor a kezdetektől meglévő diszkrét liaison a polgári államtársadalom liberokrata elitjével 1982-től professzionálisan vezérelt háttér-együttműködéssé vált. A „válságmenedzselés” káderigénye, hogy hogy nem, mindig éppen ebből a rekrutációs bázisból formálta újjá a külkereskedelmi, pénzügyi és banki szféra, a tudományos, egyetemi, akadémiai világ és a médiauniverzum belső struktúráit. (Ezért válhatott az ún. „rendszerváltás” rendszerének uralmi struktúrája kormányoktól teljesen függetlenül monolitikusan liberokrata bázisúvá.) A valóságos rendszerváltás hatalomgazdasági mélyszerkezetét, ennek meghatározó intézményeit, eljárásmódjait, legitimációs technikáit szinte kizárólag ez a – mindezt önmaga számára megkonstruáló – elit formálta ki 1982 és 1988 között. 1989 látszólag ennek a liberokrata elitnek a látványos önállósodását, sőt a piaci szocialista kreátoraikkal való szembefordulását hozta. Erre azonban, mint később kiderült, csupán taktikai okokból volt szükség. Miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az MSZMP „egy-párti”, többszörösen összetett párttársadalmi univerzumának teljes és látványos szétbontása látszik az optimális stratégiának, így mind a piaci szocialisták, mind a polgári államtársadalom liberokrata radikálisainak a felszínen való taktikai szembefordulás látszott a legcélszerűbbnek.

Az önmagukat a politizációs térben ekkor már Szabad Demokraták Szövetsége néven megszervező polgári államtársadalmi elitek 1989 tavaszától 1990 tavaszáig brutális (és kettős értelemben is hamis) antikommunista kampányba kezdtek, ami kettős célt szolgált. Az egyik cél az volt, hogy végleg rögzítsék az MSZMP-ről mint differenciálatlan monolitikus „egy-pártról” való hazug képet, a másik pedig, hogy a hisztériával biztosítsanak maguknak minél előnyösebb parlamenti pozíciókat. (Ez fényesen sikerült is, hiszen kezdetben a bejutásuk is kérdéses volt, és végül a parlament alig lemaradó második legnagyobb pártjává váltak.) Maga a kampányuk azért volt kettős értelemben is hamis és képmutató, mert egyfelől az alapvető kérdés akkor már réges-régen nem a „szocializmus” versus kapitalizmus volt, hanem az az ennél sokkal jelentősebb kihívás, hogy milyen létminőségű legyen az akkor már nagyon is formálódó kapitalizmus. Másfelől azért volt képmutató, mert – mint 1994-től világossá vált – az SZDSZ maga is az MSZMP „őspártjának” nagy ontoszociális univerzumából vált ki, és oda is tért vissza.

1989 őszén, néhány hét alatt három olyan esemény is lejátszódik, amely végleg el is dönti mind Pozsgay Imre saját személyes sorsát, mind az általa szimbolizált létalternatíváét. Az egyik ezek közül az MDF-ben játszódik le. Mivel egyre világosabbá válik, hogy a nép-nemzeti társadalom négy-öt politizációs alakzata közül az MDF lesz a legerősebb, és talán a választások várható győztese, az úri-nemzeti társadalom reprezentánsai egyre határozottabban jelzik, hogy a történelmi alávetettjeik által létrehozott alakzatokat maguknak követelik. És hogy ezt szinte ellenállás nélkül képesek is megtenni, azt Antall József elegáns hatalomátvétele jelzi. A nép-nemzeti „alapító atyák” kisebbrendűségi komplexusai kettős természetűek. Az egyik ok a „szakszerűség” hiánya. A szorongásnak kétségtelenül van valóságalapja, hisz a nép-nemzeti társadalom éppen csonka társadalom voltánál, alávetettségénél fogva nem volt képes saját szerves értelmiséget felnevelni. A 70-es évek végétől kezdve pedig a mindent elöntő liberokrata narratíva értelmezési kerete és főként fogalomkészlete még a csekély létszámú szerves értelmiség nagy részét is csapdába csalta. Ugyanilyen csapdának bizonyult az úri társadalom önmagáról terjesztett „szakértelem” mítosza is, hisz hamar kiderült, hogy ez a szakszerűség szinte kizárólag a liberokrata narratíva mentén képes „szakérteni”. A “szakszerűség, szakértelem” valójában azoknak a globális eljárásoknak, technikáknak az ismeretét jelenti, amelyek a “lokalitások” kifosztását, és lázadozó “bennszülöttjeik” fékentartását célozzák. És mivel a “politikai korrektség” uralkodó nyelve éppen ennek az elbeszélését zárja ki, “gyűlölet-beszédként” és összeesküvés-elméletként” megbélyegezve, így a csapda-helyzet felodhatatlanná válik.

Van azonban a nép-nemzetiek szorongásának egy másik oka is. Ez közvetlenül ugyan elsősorban az Antall József javára lemondó Bíró Zoltán morális dilemmája, de közvetett módon a nép-nemzeti vezérkar nagy részét érinti: és ez az MSZMP-hez és Pozsgayhoz, egyáltalán a „kommunistákhoz” (legyenek azok bár „reformkommunisták”) való viszony. Az egyébként is létező, de az SZDSZ által brutális cinizmussal gerjesztett hamis tematizáció lehetetlenné tette a kérdés higgadt, emberséges tisztázását, s mint minden frusztrációnak, ennek a sorsa is vagy a depressziót szülő elfojtás, vagy a neurózist kiváltó agresszió. Van a dolognak egy ma már egyszerre szívszorító és megmosolyogtató epizódja is. Közvetlenül lemondása előtt Bíró Zoltán egy baráti beszélgetés során úgy indokolja készülő lépését, hogy a legfőbb ok a Nyugat várható averziója azzal kapcsolatban, hogy személyében egy volt MSZMP-tag (igaz, 1988-ban látványosan kizárták) válhat miniszterelnökké. Sem Bíró Zoltán, sem az erre szomorúan bólogató „nagy öregek” akkor még nem sejthették, hogy a Nyugat 1994-ben a legteljesebb mértékben elfogad, sőt üdvözöl egy olyan miniszterelnököt, akinek „múlthoz kötődése” körülbelül három nagyságrenddel volt intenzívebb, mint Bíró Zoltáné.

Az úri társadalom meglehetősen ambiciózus színrelépése nem volt egészen váratlan és nem feltétlenül kellett volna azokhoz a „rendszerváltozás” létminősége szempontjából végzetes következményekhez vezetnie, amelyekhez vezetett. Ezekre végül is két ok miatt kerülhetett sor. Az egyik, hogy a nép-nemzeti társadalom maga is olyan szövetségi rendszer volt, amelyik nem „hordta ki” a saját természetes belső feszültségeit. Bár más szerkezetben, de nagyjából ugyanez jellemezte az úri társadalmat is. Túl sok feldolgozatlan történelmi trauma terhelte mindkét társadalom mentális tereit, és most egyszerre kellett volna professzionális, sőt mondhatni virtuóz módon, hihetetlenül rövid idő alatt ezeket úgy feldolgozni, hogy az úri társadalom mint „történelmi osztály” elfoglalja méltó helyét egy „nemzeti nagykoalícióban”. Az úri társadalom reaktiválódó elitjének reprezentánsai számos fogyatékossággal, csekély teljesítménypotenciállal, ám nagy ambíciókkal kapcsolódtak be a viharos gyorsasággal kavargó és egyre inkább a liberokrata elitek hamis tematizációja alapján hiszterizált politikai térbe. Fogyatékosságaik és korlátaik végül is döntő módon befolyásolták a kialakuló berendezkedés minőségét. Azt a tényt, hogy az úri társadalom elitje nem a nemzeti nagykoalícióra épülő átalakulási modellt választotta, nagymértékben determinálta a meghatározó reprezentánsok szociális karaktere. Az egyik az intellektuális felkészületlenség volt, annak a bonyolult mélyszerkezetnek a megértésére való képtelenség, ami az ún. „rendszerváltozást” megalapozta. Elitjeinek tudása „korszerűtlennek”, e tudásuk elbizakodott túlbecsülése pedig rutinszerűnek bizonyult. A másik a világhatalmi szerkezet részbeni félreértéséből és a feltétlen megfelelési kényszerből táplálkozó „opportunus” magatartás volt, vagyis akárcsak az előző fogyatékosság, mondhatni történelmi reflex. És végül a szintén reflexszerűen előtörő gyanakvás a nép-nemzettel szemben, amit most még a „kommunista” Pozsgay is tetézett, és az erre épülő cinikus számítás, ami végül is a mainstream liberokrata elitekkel való egyezkedés, „paktum-politizálás” felé lökte ezeket az uralmi csoportokat.

1989 őszének másik döntő fontosságú eseménye az MSZMP októberi kongresszusa volt. A párttársadalmi maradványok bonyolult belső koalícióra épülő konglomerációjaként üzemelő „egy-párt” elitjének el kellett döntenie, hogy milyen szerkezetű alakzattal kívánnak kilépni a versengő pártok politikai piacára a következő évi választások során. Bár az alapvető kérdés az volt, hogy az Aczél György örökségére épülő, de akkor már Nyers Rezső személyével szimbolizált piaci szocialista párttársadalom történelmi talapzatára vagy pedig a Pozsgay által képviselt nép-nemzeti alternatívára épüljön-e fel az új párt, volt egy ismeretlen főszereplő, amely végül is eldöntötte az események kimenetelét.

Az egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Grósz-féle „reformdiktatúrás” átmenetre sem a western birodalom, sem az ezt az “új” birodalmat képviselő polgári államtársadalom győztes liberokratái nem tartottak már igényt, így Grósz személye kiesett a további belső küzdelmekből. Ám ez korántsem jelentette annak a sajátos „rendőr-bankár” liaisonra épülő stratégiának a történelmi összeomlását, amely 1982 és 1988 között olyan nagy szolgálatot tett a rendszerváltás rejtett hatalomgazdasági struktúráinak és intézményeinek a kiépítésében. A klasszikus és a „fejlett szocialista” párttársadalom elitcsoportjai tehát változatlanul ajánlkoztak e szerepkészlet továbbfejlesztésére. Az is egyre világosabb volt számukra, hogy akár kulcspozícióba is kerülhet sajátos „maradvány-társadalmi” formációjuk, hiszen az ő döntésüktől függ, hogy az Aczél/Nyers vagy a Pozsgay-féle létalternatíva filozófiai talapzatára épül-e fel az új párt. Ennek az „apparátusi pártnak” olyan nagy rutinnal rendelkező figurája igyekezett egybetartani és „áramvonalasítani” ezt a párttársadalmi „törmelékkupacot”, mint Horn Gyula. A kongresszus három napja (és éjszakája!) alatt hihetetlenül intenzív alkudozás zajlott, és a ravasz taktikával operáló Horn „a mérleg nyelve” szerepét eljátszva „lebegtette” a támogatást. Azt pontosan tudta, hogy személyes népszerűsége és intellektusa miatt Pozsgay a veszélyesebb ellenfél. De annak is tudatában volt, hogy a piaci szocialistáknak a liberokrata radikálisok felé való „nyitottsága” szintén kockázatokat rejteget számára. Egyrészt a formálódó „őspártjának” reflexszerű zsigeri ellenszenve a piaci szocialisták és különösen liberokrata külső szövetségesei iránt, számára is erősen megnehezítene egy ilyen „frigyet”, másrészt azt is jól sejtette, hogy személye arról az oldalról is csupán fanyalogva elfogadott és átmeneti lehet. (Hogy az érzékei milyen pontosan működtek, az kilenc év múltán, 1998-ban derült ki igazán, amikor a liberokrata hatalmi elit inkább „hagyja elveszteni” a választást, és ezzel a kormányzati, uralmi pozíciót csak azért, hogy Horntól és „őspártjától” megszabaduljon.)

Horn tehát itt még óvatosan kulcspozícióba manőverezte magát, és „előzékenyen” hagyta, hogy ellenfelei – Nyers és Pozsgay – az előrelátható választási vereség súlyától szépen összeroppanjanak és „önként” megnyissák számára az utat a főhatalomba. Egy évvel később már egy lendületesen készülődő apparátusi-párt teljhatalmú ura, és igazi kádári kétfrontos politikát folytatva virtuóz módon igyekszik folyamatosan kijátszani a nép-nemzeti és piaci szocialista maradvány-társadalmakat az MSZP-vé „dizájnosodott” utódpártban.

Pozsgay igazi vereségét azonban nem is elsősorban az ún „első szabad választás” jelentette, hanem 1989 őszének harmadik nagy fordulata, az ún. „négyigenes” népszavazás. Az átalakulási folyamat döntő kérdése a 80-as évek során az volt, hogy az Aczél és Pozsgay által szimbolizált létalternatíva hogyan dől el. A polgári államtársadalom radikális elitje 1988-tól kezdődően, ahonnan nyíltan elkezdte politizációs alakzatának megszervezését, legfőbb ellenségének Pozsgayt és a nép-nemzeti létszerveződési modellt tekintette. Érthetően nagy aggodalommal szemlélte ezért, hogy Pozsgay messze a legnépszerűbb magyar politikusnak számított 1989 nyarán, és bizton számíthatott arra, hogy fölényesen megnyeri a köztársasági elnöki választást, amelynek valószínű időpontja ekkor november vége volt. A radikális liberokrata elitet ennél jobban már csak az aggasztotta, hogy mindeközben az SZDSZ támogatottsága a májusi 6%-ról júliusra mindössze 3%-ra csökkent. Az MDF stabilan 15%-on állt, az MSZMP – javarészt éppen Pozsgaynak köszönhetően – 27%-ról 37%-ra növelve támogatottságát, toronymagasan vezetett. Volt azonban egy másik „kárvallott” is, a Fidesz, amelynek népszerűsége 16%-ról 7%-ra csökkent.

A nyár vége felé közeledve a két radikális liberokrata párt, az SZDSZ és  Fidesz a teljes marginalizálódás felé haladt, és vezetőik úgy látták, hogy ha nem állnak elő valamilyen különleges politika-technikai mutatvánnyal, akkor akár a parlamentbe való bejutásuk is kérdésessé válik. Különösen megdöbbentő volt számukra, hogy hanyatlásukkal párhuzamosan érzékelhetően növekszik a Pozsgay által képviselt alternatíva, a nép-nemzeti “nagykoalíció” népszerűsége. A cselekvésre szeptember 18-a adott alkalmat számukra. Igazi hollywoodi látványtervezéssel egybekötve, drámai körülmények között megtagadták annak a megállapodásnak az aláírását, amely a békés átmenet törvényes kereteit jelölte ki. Nem emeltek ugyan vétót, tehát nem kockáztatták meg, hogy destruktív magatartásukkal az egész kerekasztal-tárgyalási sorozat eredményét semmissé tegyék, ám bejelentésük morálisan így is a megállapodás diszkreditálása irányába mutatott. Nem is nagyon leplezték, hogy a számukra leginkább elfogadhatatlan mozzanat a köztársasági elnök megválasztásának módja.

E látványos alkufelmondást követően a két párt „dupla vagy semmi” játékba kezdett. Olyan népszavazás kiírását kezdeményezték, amelyen e kérdésekben kérték volna ki a véleményt:

  1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására?
  2. Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?
  3. Elszámoljon-e az MSZP a vagyonával?
  4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?

A kérdéssor a szociálpszichológiai manipuláció klasszikus példája. Az utolsó három kérdésre azért evidens az igen válasz, mert ezekben a hónapokban e három folyamat lényegében már le is zajlott. Funkciójuk tehát önmagukkal kapcsolatban értelmetlen, sőt értelmezhetetlen. Értelmet kizárólag az ad nekik, hogy az „igenek” emocionális sodrásával kézenfekvővé tegyék az igen választ az első kérdésre is. Arra az első kérdésre, amely tökéletesen elfedi a lényeget. A lényeg ugyanis az, hogy ha sikerül a köztársasági elnök megválasztását a parlamenti választásokat követő időszakra áttolni, akkor majdnem biztosan meghiúsítható Pozsgay Imre megválasztása. Vagy úgy, hogy a parlament választ elnököt és ott aligha lesz 50% feletti többsége, vagy úgy, hogy az MSZP választási veresége után csökken az esélye egy MSZMP-s Pozsgay akár nép általi  megválasztásának is. A népszavazás sikerének az esélye szeptemberben, az akció megindításakor minimálisnak látszott. A köztársasági elnökválasztás tervezett napjáig mindössze két hónap volt hátra, ehhez képest az egyetlen hasonló kampányban (Bős-Nagymaros ügyében) fél évre volt szükség 140 ezer aláírás összegyűjtéséhez. A népszavazás kezdeményezése így inkább csak a szeptember 18-ai egyezséggel való szembefordulás politikatechnikai meghosszabbításának tűnt fel. Az első három hét szerény eredményei teljes mértékben alátámasztották ezt az értékelést: október 5-ig Budapesten és vidéken összesen 20 ezer aláírás gyűlt össze.

Ekkor azonban bekövetkezett az a fordulat, ami miatt valójában ilyen hosszan idézzük ezt az önmagában jelentéktelennek látszó, ám valójában sorsdöntő epizódot. Az történt ugyanis, hogy a parlamentben elkezdődött a békés átmenetet biztosító törvénycsomag vitája, és a média elképesztő intenzitással kezdte ontani a híreket, tudósításokat. Néhány nap alatt megrendítően egyértelművé lett, hogy a liberokrata pártstruktúra tökéletesen uralja ezt a terepet, és hogy az események befolyásolásának, a nyilvánosság hamis tematizációs ketrecbe zárásának teljes fegyverarzenálját birtokolja. A nagy erejű média „véleményhatalom” óriási mozgósító kapacitása így lehetővé tette, hogy az ezt követő mindössze tíz nap során több mint 120 ezer aláírást gyűjtsenek össze. Sőt, amikor a parlamentben néhányan kritikai megjegyzéseket tettek a népszavazási kezdeményezésre – hangsúlyozva annak csalárd voltát –, a durván hamisító liberokrata médiastruktúra provokatív torzításaival elérte, hogy három nap alatt újabb 60 ezer aláírás gyűljön össze. S ezzel az első részgyőzelem megszületett – a népszavazást november 26-ára kiírták. Mind Pozsgayt, mind a nép-nemzeti társadalmat megdöbbentették és elbizonytalanították a történtek. Reakcióik, illetve az ezt követő kampány során elkövetett súlyos kommunikációs melléfogásaik – amelyeket az egyre brutálisabban támadó média sokszorosára nagyított – egyre fenyegetőbbé tették a helyzetüket.

A népszavazás eredménye groteszk helyzetet eredményezett. Ahogy az várható volt, a három „alibi” kérdésre elsöprő erejű, 95%-os igen válasz született. Az egyetlen „igazi” kérdésre pedig 2 151 ezer ember válaszolt igennel és 2 145 ezer ember nemmel. A különbség hatezer fő, ami a választásra jogosultak 0,7%-a csupán! Vagyis néhány ezer ember lényegében eldöntötte az egész „rendszerváltozási” folyamat létkaraktere meghatározásának egyik döntő elemét. Mindez méltó nyitánya volt a „lejátszás-technikai rendszerváltásnak” és egyúttal pontosan jelezte is a hatalom kialakuló szerkezetének valóságos természetét. Az már csak hab a tortán, hogy ráadásul maga a népszavazás nem un. ügydöntő jellegű volt, vagyis végrehajtása nem jelentett kötelezettséget a kormány számára. Ám a végleteig hiszterizált politikai térben ez már végképp “nem jött át”. A harc ezzel eldőlt, a nép-nemzet döntő vereséget szenvedett, a rendszer lét-minőségének meghatározását a liberális elitek korlátlan monopóliumává vált.

 

 

   
Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap