Rendszerváltás kérdőjelekkel 5/23

Bogár László, szo, 10/20/2012 - 00:02

 

 

 

Folytatás...

 

5. Hamis alkuk csapdájában.

 

A párttársadalmak közül azonban a 80-as évek elejétől a piaci szocialisták – most már Kádár személyes kiválasztottjaként funkcionáló – új vezérkara kerül domináns pozícióba. Stratégiájuk széles körű támogatását többféle módon is igyekeznek biztosítani. Az egyik – később döntővé váló – törekvésük, hogy tömegesen kezdik el a történelmileg az 50-es évektől az alávetett társadalmak közé száműzött polgári államtársadalom reprezentánsait bevonni a külkereskedelmi banki és pénzügyi apparátusokba, a legmagasabb egyetemi és akadémiai pozíciókba és az egyre hatalmasabb szerepet játszó média világába. Valójában ezen a módon és ekkor válik – egyébként párhuzamosan Reagan és Thatcher monetáris ellenforradalmával – a mainstream liberokrata ideológia nemcsak abszolút domináns narratívává, hanem az egész értelmiségi generáció számára az egyetlen lehetséges világszervező értelemmé, létszervező logikává. Amiből is kitetszik, hogy a western globális birodalomnak talán nem is a rafinált adósságcsapdán keresztül elért gazdasági szuverenitás-kontrollja volt a legsikeresebb fegyverténye, hanem az, hogy játszi könnyedséggel úgy szerezte meg az értelmezési és azonosságképző hatalmat, hogy azt szinte felkínálták neki az újdonsült komprádor elitek és mit sem sejtő, önfeledten készülődő áldozataik. A radikális liberokrata értelmiség így egyre nyíltabban hirdeti a „reform reformját”, ami most már nem az 1968-as óvatos kvázi-piacot jelentené, hanem valóságos tőkeviszonyt. E radikalizmust tompítandó, a piaci szocialista párttársadalom viszont kerülni igyekszik még a reform kifejezés használatát is, helyette a „gazdaságirányítási rendszer korszerűsítése” szemérmes eufémizmusát alkalmazza.

Sokkal gyanakvóbb viszont a domináns pozícióba jutó új piaci szocialista vezérkar az ötvenes években szintén alávetett pária társadalommá csonkolt úri-nemzeti társadalom lassan szintén emancipálódó világával. A számukra nyitott tér valójában ugyanaz, mint a még inkább alávetettként kezelt, de a klasszikus párttársadalom ellen mesteri módon felhasznált nép-nemzeti agrártársadalomé, vagyis a dinamikusan szélesedő ún. „második gazdaság”. És ez a második gazdaság a pacifikálás bázisa a klasszikus és a „fejlett szocialista” párttársadalom hirtelen vákuumba kerülő alávetett politikai-bérmunkás osztályával kapcsolatban is. A második gazdaság történelmileg egy átmeneti hatalomszerkezeti „egérút” volt mind az uralkodó, de hanyatló társadalmak alávetett osztályainak, mind pedig az eleve alávetett és csonka társadalmaknak. Valójában egyszerűen egy ravasz önkizsákmányolási csapdáról volt szó. A politika-ipari művek gazdasági értelemben eleve csak veszteséget termelni képes világának csapdájába szoruló társadalmi csoportoknak a lázadás alternatívájaként a kizsákmányolási szint önként vállalt jelentős növelését ajánlották fel, de úgy, hogy a megszerezhető jövedelem abszolút mértéke kétségtelenül nőtt. Csakhogy ezért a „rendelkezésre álló idő” – vagyis a humán reprodukcióra szolgáló idő! – jelentős csonkítása volt az ár, amelyet a „boldog” milliók önként fogadtak el, nem sejtve, hogy ezzel önként lökik magukat a magyar történelem eddigi legveszélyesebb lepusztulási lejtőjére.

A legjelentősebb leleménye a piaci szocialista vezérkarnak kétségtelenül a „harmadik gazdaság” társadalom szerkezetének megkonstruálása volt. Ez a rejtett hatalmi zsilip a párttársadalmak uralkodó társadalmi valósága által létrehozott olyan „légi híd” volt, mint amilyen például 1975. április végén a saigoni elnöki palota tetejéről induló helikopterek leszállóhelye és a kikötőben állomásozó 7. flotta anyahajói között működött. Lehetőséget nyújtott a történelmileg egymásra torlódó párttársadalmak elitjei arra „érdemes” tagjainak a „kimentésére”. Arra, hogy diszkrét és védett körülmények között begyakorolják az új „rend” hatalomgazdasági működésének rutinjait, s ha mind a western globalitás iránti komprádor lojalitás, mind e rutinok terén létrejött a szükséges teljesítménypotenciál, a „kiválasztottak” bebocsátást nyertek a rejtett korai privatizációk diszkrét és elegáns vadaskertjeibe. A családtagokon és a szűkebb baráti összefonódásokon keresztül a politikai uralmi tőkék, a kapcsolati tőkék, az uralkodó tudások, készségek és képességek tőkekészleteinek bonyolult és az avatatlanok szeme elől elrejtett komplex „pártpolitikai tőzsdéi”, cserefolyamatai építették itt fel ezekben az években azt a komplexumot, amit később a csalódott és kisemmizett többség indulatosan (és hibásan) nomenklatúra-burzsoáziának, a haverok kapitalizmusának nevezett el, gengszter-váltásnak, vagy módszer-váltásnak titulált.

Az ezekben a jól izolált terekben formálódó új komprádor elitek leendő birodalma demokratikus legitimitásának biztosításához arra is szükség volt, hogy meginduljon annak az új jogrendnek a megkonstruálása, amely a többség számára észrevétlenül megteremti a „szocializmus” politikai kapitalizmusa pártpolitikai magántőkéjének a sokoldalú és zavartalan konvertálását a „reökonomizált” új kapitalizmus „normál” magántulajdonára. A magyar jogász elit hatalmas negatív teljesítménye, hogy ez a grandiózus mű történelmileg rendkívül rövid idő alatt és professzionális minőségben készült el. Ez tette, és teszi ma is lehetővé annak a pusztító csapdának a működtetését, amelynek lényege, hogy erkölcsileg ugyan erőteljesen kifogásolhatók a lezajlott folyamatok, de „jogilag minden szabályos”. Ha ugyanis egy emberi közösség tartósan engedi érvényesülni ezt a végzetes anomáliát, akkor ezzel tudatosan saját magát roncsolja szét.

Az uralkodó pozícióba került piaci szocialista párttársadalom e komplex „rendszerváltó” tevékenységét a berendezkedés-kiválasztó főhatalom egyre nagyobb részét Kádártól „békés” eszközökkel elorzó Aczél György és a mögötte kialakuló „nagykoalíció” irányította. Ez a nagykoalíció magába foglalt a radikális liberokrata értelmiségi csoportok (később SZDSZ-ként megformálódó) „reformelitjétől” kezdve a „szocialista” nagyvállalatok technokrata struktúráján és a banki „pénzügyes” eliten át a western globalitás iránti lojalitásra kész párttársadalmi disszidensekig mindenkit. Mindazokat, akik a saját uralmi pozícióik előzetes bebiztosításáért cserébe, lényegében komprádorként funkcionálva szolgáltatták ki az ország szociális terének gazdag értékmezőit, az ezt „külszíni fejtéssel” a vesztes többség érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával „letermelő” transznacionális tőkestruktúrák hatalomgazdaságának. Ma már persze nagyon nehéz megmondani, hogy létezett-e ennek a nagy erejű „rendszerváltó forgatókönyvnek” reális alternatívája. Történelmi tény viszont, hogy a komprádor nyertesek nagykoalíciójával szemben nem sikerült megszervezni a vesztesek nemzeti nagykoalícióját. Az Aczél Györggyel szemben megformálódó alternatív létmód szimbolikus hatalmasságává Pozsgay Imre kezdett felépülni, ám mind az ő politikai életműve, mind az általa megformálandó szociális univerzum végül is csonka és befejezetlen maradt, és valójában az ma is. Mondandónk végének egyik döntő kérdése pedig éppen az lesz, hogy vajon a 2010-es választás békés „forradalma” képes lesz-e befejezni e művet.

Lássuk először is, hogy milyen társadalmakból és társadalom-fragmentumokból építkezhetett volna fel ez a nemzeti nagykoalíció. Szociális bázisának fő elemét elsősorban a nép-nemzeti paraszttársadalom képezte. Ez a sajátos ontoszociális képződmény valójában egy valaha létezett univerzum maradványa: az európai tradicionalitás univerzális szakralitása adja a történelmi előképét. A XIX. század elejétől kezdve, ahonnan a modern értelemben vett politizációs szerkezet kialakulása elkezdődött Magyarországon, a nép-nemzet paraszt-társadalma többször is tett kísérletet önálló politizációs konstrukciójának megformálására. Bár voltak e próbálkozássornak biztató elemei, de összességében mindig kudarcba fulladt. Fontos adalék ehhez a kudarchoz, hogy az elmúlt kb. 170 év során egymással is ádáz csatákat folytató két domináns társadalom, az úri nemzeti társadalom és a polgári államtársadalom mindig kész volt összefogni a nép-nemzet ellen. Koalíciójuk így sikerrel akadályozta meg mind a nép-nemzet önálló politizációs struktúrájának felépülését, mind pedig azt, hogy e társadalom szocietális törekvései komolyan befolyásolhassák a western modernizáció lezajlását Magyarországon.

A nép-nemzet így valójában minden törekvése ellenére csonka társadalom maradt kétféle értelemben is. Csonka volt, mint szocietális univerzum, mert sem teljes differenciáltságú osztályszerkezete, sem a különböző osztályainak konfliktusait kezelni képes intézményrendszere, sem értelmező és azonosságképző hatalmai nem vagy csak részben épültek fel. Nem volt képes olyan védelmi rendszer kiformálására sem, amelyek a nagy – tektonikai mélységű – elosztási konfliktusok esetén megóvhatták volna a csonkoltságot tovább súlyosbító kifosztásoktól. De csonka volt a szűkebb politizációs értelemben is, amennyiben csak igen ritkán volt képes olyan nagyformátumú reprezentánsok felépítésére, akik érvényesíteni tudták volna a nép-nemzet tradicionális értékeit, de egyben ezt „kor-szerűen” tenni is alkalmasak lettek volna. És végül, de nem utolsósorban azonosságképző szociokulturális intézményrendszere is mindig fogyatékos maradt.

A két világháború közötti periódus során először mutattak bizonyos fejlemények abba az irányba, hogy e számos elemet érintő csonkoltság megváltozhat. Valószínűleg szerepe volt ebben annak a megnövekedett manőverezési szabadságnak is, ami abból származott, hogy az úri-nemzeti és a polgári államtársadalom konfliktusai egyre mélyebb szocietális szakadékot hoztak létre. A nép-nemzet paraszttársadalma számára a II. világháború után egy új komplex nemzetépítési stratégia minden eddiginél jobb esélyeket nyújthatott volna a teljes társadalommá váláshoz. Az első néhány év során a kommunisták számára szinte létkérdésnek is számított, hogy a nép-nemzetnek kínált szövetség legyen az a diszkrét paraván, amely a háttérben nagy erővel zajló párttársadalom-építést elfedheti az avatatlanok szeme elől. 1948 és 1953 között aztán a nép-nemzet történetének egyik legsúlyosabb árát fizette a rosszul megválasztott stratégiáért. Az iszonyú erejű, minden eddiginél pusztítóbb erejű rombolás sokkolta a nép-nemzetet, és 1956-ig csak kevés ideje maradt a felépülésre. Ám ehhez képest hatalmas és megrendítő létformáló erőről tett tanúbizonyságot a forradalom rövid időszaka alatt. Mint azt már az előző fejezetekben jeleztük, 1956 törekvéseinek ontoszociális mélyszerkezete nemcsak az eastern és a western modernizációt utasította el, hanem kísérletet tett a létmódválasztás e hamis síkjából való kilépésre is. A forradalom leverése és értelmének meghamisítása ezért volt elemi érdeke mind a western globalitás, mind az eastern globalitás hatalmi struktúráinak. És lássuk be, az ma is!

A kádári berendezkedés uralkodó társadalmi valósága némileg átalakította a nép-nemzeti társadalom kezelésének stratégiáját. Míg az 1948-53 közötti brutális sztálinizmus párttársadalma szinte megsemmisítéssel fenyegette a nép-nemzetet, körülbelül úgy, mint ahogy a Nyugat évszázadokon át a csupán „rabszolgalelőhelyként” tételezett Afrikát, addig Kádár már a XIX. századi Nyugat gyarmatosítója. Célja nem a megsemmisítés, hanem a tartós kiaknázás. A gyarmatosítás hatalomgazdasági szerkezete ugyan elég durván indít, de ezt a 60-as évek második felétől enyhíti az önkizsákmányolás „szabadság-tereit” megteremtő háztáji gazdaság és más ellenőrzött, de létező „piacosítási” törekvések. A gyarmati alávetés súlyosabb következményekkel járt viszont azokban a rejtett szociokulturális mezőkben, ahol az értelmező és azonosságképző hatalmak működnek. Az ortodox párttársadalom pusztító dühe 1948 és 1953 között, majd alig tompítottan 1956 és 1961 között, nem volt teljesen alaptalan. Okkal tartott ugyanis attól, hogy a nép-nemzeti társadalom kulturális identitásának meghagyása állandósíthatja a teljes társadalommá válás veszélyét. Ez pedig végzetes fenyegetést jelentett a párttársadalmak által csak iszonyú erőszak és pusztítás nyomán nagy nehezen összetákolt uralkodó társadalmi valóságra.

Azzal azonban Kádár is tisztában volt, hogy valamilyen formában reagálni kell azokra az óriási feszültségekre, amelyeket az identitásképző intézmények szisztematikus szétverése idézett elő. Megpróbált tehát a hatvanas évek során a nép-nemzeti társadalom „szimbolikus hatalmasaival”, az elsősorban Illyés Gyula és Németh László vezette írócsoporttal olyan sajátos viszonyrendszert felépíteni, amely a kialakuló feszültségeket, ha megoldani nem is, de legalább kezelni próbálta. Nagy valószínűséggel csak ez a konstrukció tette lehetővé, hogy a párttársadalmi ellenforradalom legnehezebb időszaka során, a hetvenes évek derekán a már említett módon hatékony szövetség jöhetett létre az Aczél György vezette piaci szocialista párttársadalom és a nép-nemzeti csonka társadalom között. Sőt, felgyorsulhatott az a folyamat is, amelynek eredményeként magában az uralkodó társadalmi valóságban is megjelenhetett a nép-nemzet képviselete. Valójában ez a sajátos és az eastern modernizáció peremtársadalmaiban példátlan konstrukció tette lehetővé, hogy Pozsgay Imre és a személye körül szerveződő új írónemzedék az uralkodó társadalmon belül önálló jövőbeli létszervező modell felépítésébe kezdjen bele. A létmodell lényege, szemben az Aczél vezette komplexummal, az volt, hogy a magyarság előtt álló nemzetstratégiai feladatoknál meg kell fordítani a narratívában szereplő alapkérdést.

A komprádor elitek uralkodó társadalmi valósága – legyen szó az eastern vagy a western birodalmakat kiszolgáló komplexumról – reflexszerűen úgy közelít a problémához, hogy a célpiramis csúcsán a birodalmi uralkodó valóság hatalomszerkezeti céltételezése áll. Az eastern esetében a „szocializmus építése”, a western esetében pedig a „világgazdasághoz való versenyképes alkalmazkodás” a legfőbb birodalmi imperatívusz. Ehhez aztán még számos alárendelt cél is kapcsolódik, és a folyamat végén mintegy e célok szerény derivátumaként, legfeljebb közvetett formában, a fenti „követelmények” teljesítésének jótékony és automatikus következményeként jelenik meg a nemzet hosszú távú komplex értelemben felfogott „egész-sége”. A nép-nemzeti társadalom létszervezési módjának alapjai fordított logikára épülnek. Itt a célpiramis csúcsán áll az, ami az előbb említett szerkezetben csupán derivátum, tehát a nemzet egészsége. És ezután következik az a nemzetépítési stratégia, amelyben e célhoz képest minden csak eszköz, legyen szó a „szocializmus építéséről” vagy éppen a „nemzetközi pénzügyi intézetek”, esetleg a „multinacionális befektetők” globalo-mainstream követelményeiről. És persze jönnek azok a kikerülhetetlen kompromisszumok is, ahol a külső hatalmi struktúrákkal való alku során a nemzetépítő célok szerkezetét és időbeli ütemezését óhatatlanul módosítgatni kell. Ám e folyamat során is mindig egyértelmű az alapvető cél és az abbéli törekvés, hogy a nagy erejű külső követelményekhez való alkalmazkodás kompromisszumain keresztül is ezt az alapvető célt igyekszünk megvalósítani. És hogy ehhez képest a legmagasztosabb cél is – mint mondjuk az Európai Unióhoz való csatlakozás – csupán eszköz, és felhasználhatósága, „használati értéke” kizárólag attól függ, hogy milyen mértékben képes hozzájárulni az alapvető cél eléréséhez.

Ma már világosan látszik, hogy noha 1982 és 1988 között a kétféle létszerveződési elv együtt létezett, és az időszak végén – egy rövid pillanatra – úgy tűnt fel, hogy a Pozsgay által szimbolizált alternatíva akár meghatározóvá is válhat, de a valóságos rejtett erőviszonyok ezt sem akkor, sem az óta nem tették lehetővé. Sőt, bár időnként erőteljesebb megnyilvánulásokra is képes, de a nép-nemzet társadalma hosszú időre minden eddiginél alávetettebb belső gyarmattá vált az ún. „rendszerváltozás” hatalomszerkezetében. A kritikus 1982 és 1988 közötti időszakban a kettős-szuverenitás uralkodó-valóságának formálódó-átalakuló komprádor elitje valójában úgy tudta felépíteni az új berendezkedés leendő hatalomszerkezetének alapstruktúráit, hogy a nép-nemzeti társadalom reprezentánsai nemcsak teljesen kimaradtak ebből, hanem hellyel-közzel értelmezni sem tudták, hogy valójában mi történik. Az 1984 és 1987 között zajló formális reformmunkálatok fő célja a leendő western modernizációs hatalomgazdasági intézményrendszer jogi alapjainak és fő szerkezeti elemeinek a megformálása volt. Ezek a folyamatok először a különböző gazdasági intézményi formák piaci irányú kikísérletezését célozták. Ekkor jöttek létre az első, most már hivatalosan is deklarálható polgárjogi társaságok és gazdasági társulások, s ez a folyamat vezetett el az alapvető cél: a társasági és átalakulási törvény felépítéséhez. Mindez valójában már az új hatalmi struktúra alapjainak a kiformálását jelentette, a nélkül azonban, hogy az egészet vezénylő piaci szocialista párttársadalom urain és legfőbb szövetségesein kívül bárkinek sejtelme lett volna arról, hogy valójában mi zajlik. Hogy ami történik, az nem mást jelent, mint hogy a még regnáló kádári berendezkedés színfalai között már zajlik az új „kiválasztó hatalom” beüzemelése. Hogy itt végleg el is dől a leendő hatalmi elitek viszonylag pontos összetétele és a berendezkedés létminősége. Hogy felépülnek azok a rejtett hatalmi intézmények, eljárások és technikák, amelyek – mai áron számítva – kb. 150 milliárd dollárnyi állami tulajdonban lévő nemzeti vagyon sorsát döntik majd el.

A folyamat egyik legbizarrabb epizódja az ún. „Fordulat és reform”-ügy volt 1986-87-ben. Pozsgay ekkor, mint a Hazafias Népfront vezetője tevékenykedett, de „minőségét” az adta, hogy Kádár és Aczél mellett ekkor már ő is részese volt a berendezkedés kiválasztó hatalma körüli küzdelemnek. Az új szuverenitásgazda hatalomszerkezetének kiépüléséért harcoló piaci szocialista párttársadalom nem akart közvetlen konfrontációba keveredni nem a most már a folyamatokból kisodródni látszó Kádárral. De valószínű utódként az „áramvonalasított” klasszikus és fejlett szocialista párttársadalmak maradványai nevében militánsan fellépő Grósz Károllyal sem, aki persze diszkréten jelezte a piaci szocialistáknak, hogy számára a fő ellenség a Pozsgay-féle létalternatíva és megegyezés esetén kész „reformdiktatúrát” gyakorolni. Ez utóbbi hatalomszerkezeti tartalma az lett volna, hogy az új szuverenitásgazda hatalmi talapzatának engedelmes kiépítéséhez a szocietális térben „fenntartja a rendet” s cserébe az átmenet időszakára „szabad elvonulást” és persze kényelmes „beilleszkedést” kapna „elvonuló” népe, a bukott párttársadalom. (S noha ez az egyezség formálisan soha nem jött létre, de a már említett „rendőr-bankár” nagykoalíció szocietális értelemben nagyon is jól működő bázisul szolgált a vesztes többség kifosztásához.) A kockázatok csökkentése, illetve egy esetleges vészhelyzetben Pozsgayra (és rajta keresztül a nép-nemzeti társadalomra) hárítása érdekében a piaci szocialisták militáns piac-hatalmi elitje – az ún. „reformközgazdászok” ‑ ajánlatot tettek neki. Ennek lényege az volt, hogy a nyílt szuverenitásváltás „tesztprogramjaként” megfogalmazott hatalomgazdasági manifesztumukat demonstratív módon vitassa meg a Társadalompolitikai Tanács. Ez utóbbi testület formálisan Pozsgay, illetve a Hazafias Népfront elnökségének tanácsadó grémiuma volt, de ténylegesen egyfajta „nagykoalíciós” kísérlet színtereként működött. Az értelmiségi elitek szintjén 30 éve az első olyan kísérlet volt tehát, amelyben a különböző párttársadalmak és az általuk belső gyarmati sorban tartott alávetett társadalmak intellektuális reprezentánsai vettek részt. A TPT meghatározó szegmense azonban a hatalmi szempontból erősen túlreprezentált piaci szocialista párttársadalom, illetve fő „külső” szövetségese, a rendkívüli gyorsasággal „túlemancipált” polgári államtársadalom, vagyis lényegében a leendő SZDSZ volt. A Fordulat és reform, mint a hatalomváltás gazdasághatalmi manifesztuma, több évvel megelőzve az ún. Washingtoni Konszenzus nevű globális hatalmi diktátumot, esszenciálisan liberokrata program, amelynek fő üzenete a brutális államtalanítás. „Az állam a legrosszabb tulajdonos, ezért teljesen mindegy, kinek a kezébe adva és mennyiért, de lehetőleg minél előbb privatizálni kell az egész állami vagyont” – nagyjából ez volt az alapvető ideologikus szlogenje a dokumentumnak, itt még persze csak szemérmesen körülírva.  (Az Enrontól a WorldCom-ig és az Arthur Andersentől a Moody’s-ig tartó mega-botrányok, a globális hatalomgazdaság cinikus korruptságának megrendítő lelepleződése és az ezt követő összeomlás napjainkban kicsit különös megvilágításba helyezi a „mindenki helyből jobb tulajdonos, mint az állam” típusú megközelítési módokat.)

A Fordulat és reform vitái több mint fél éven át a magyar értelmiség „belső nyilvánosságának” szenzációs történései voltak. Az eredetmítosz legendáriuma innentől számítja a „gazdasági rendszerváltást”, és a hősi pózba merevült „reformközgazdászok” elszánt csapatát, mint a szabadságharcosok elit osztagát ünnepli. Ezt az extatikus ideológiai gyönyört fokozta a végsőkig, amikor ‑ már a frissen kinevezett miniszterelnök, Grósz Károly pénzügyminisztere bizonyos Medgyessy Péter ‑ "megtorlásként" felszámolta azt a Pénzügykutató Intézetet, amely a liberális gazdaságideológiák, hatalmi narratívák történelmi genezisének fő színtere volt. E látványos dramaturgia alapvető célja az volt, hogy az egész magyar közgondolkodás számára kétségbevonhatatlan evidenciaként rögzüljön, hogy ami van, az „szocializmus és rossz”, ami pedig ezt felválthatja, az kizárólag ez a privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő „reform-közgazdaságtan” hatalomgazdasága. Az értelmezési kereteknek és a használt fogalomkészleteknek egy olyan hatékony diktatúrája épült fel, ami az azóta eltelt két évtized során csupán erősödött. A nyers politikai megtorlás helyét pedig átvette az értelmező és véleményhatalom tematizációs terrorjának megbélyegző-kirekesztő eljárásmódja mindenkivel szemben, aki kételkedni merészelt mindebben.

Az MSZMP 1987 júliusában jóváhagyott stratégiája, amely a „gazdasági-társadalmi kibontakozási program” címet viselte, már a Fordulat és reform fogadtatása nyomán a belső konfliktustérben tovább erősödő piaci szocialisták térnyerését jelzi. Mivel megerősíti, hogy fizetőképesség megőrzése az alapvető stratégiai cél és mindent ennek kell alárendelni, ezzel lényegében véglegessé válik az új szuverenitásgazda meghatározó szerepe. A dinamikus „entré”-val indító új miniszterelnök – Grósz Károly – politikai megnyilatkozásaival és nyugati látogatásaival újra felajánlkozik a „reformdiktatúra” vezéri szerepére. Vagyis világosan jelzi, hogy a párttársadalmi maradványok „szabad elvonulásáért” cserébe hajlandó a „kommunista rendőr” rendfenntartó erejét a brutális piaci átalakulás veszteseinek féken tartására felhasználni, amíg a „western bankár” beüzemeli az új berendezkedést. A fenyegetés és az édesgetés taktikáit folyamatosan kombinálva, ezt az ajánlatát még a Kádár megbuktatásával megszerzett legfőbb kiválasztó hatalom birtokában is megismétli néhányszor. S noha óriási ambíciókkal készült erre a szerepre, 1988 végétől az események hónapról hónapra csökkentik e stratégia kivitelezhetőségét.

 

   

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap