Rendszerváltás kérdőjelekkel 3/23

Bogár László, szo, 10/06/2012 - 07:41

 

 

 

 

Folytatás...

 

3. Ciklusok hullámvasútjában.

 

Az első ciklus 1945-1952 közötti szakasza a legújabb kori magyar történelem talán legsúlyosabb időszaka. A nemzeti vagyonának 40%-át elvesztő ország történelmi mélyponton van a háború után. Anyagilag, mentálisan, morálisan lepusztítva, kifosztva, idegen megszállás alatt, a felemelkedés minden reménye nélkül. Ám akárcsak más földig rombolt országokban – főként a fő vesztesnek számító Németországban és Japánban – bekövetkezik a „csoda”, valóban három év alatt eléri az ország az 1938-as utolsó békeév termelési szintjét. Vagyis bebizonyosodik, hogy a mentális, morális, spirituális „készletek”, a humánvagyon pusztulása mesze nem olyan nagy, mint amilyennek sokan gondolták. S mivel ezek a „belső” vagyonok sokkal kevésbé sérültek, mint az anyagi struktúrák, így ez utóbbiak viszonylag könnyen és gyorsan rekonstruálhatók.

A „látható” világok „mutatványos bódéjában” ekkor még a piac és a demokrácia minden fontos intézménye üzemképes vagy legalább is annak látszik. Az újjáépítés sikerességét biztosító gazdasághatalmi intézmények felett azonban kezdettől fogva a Magyar Kommunista Párt dominanciája érvényesül. Az 1946. évi pénzreform irányítását is alapvetően ők végzik, és a kiépülő Országos Tervhivatalon keresztül elkezdődik annak a rejtett hatalmi térnek a felépítése, amelynek később döntő szerepe lesz a párttársadalmi felhalmozás-maximalizációs stratégia vezérlésében.

A hároméves terv, mint politikai keret, azt sugallja, hogy az ország újjáépítésének döntő intézménye a kommunista párt. A terv megjelenésével együtt elkezdődik annak a mítosznak a felépülése is, amelynek a lényege, hogy a „tervszerűség, tudatosság és arányosság”, vagyis a kommunisták által favorizált berendezkedés az egyetlen esély arra, hogy a gazdaság fejlődése egyszerre dinamikus és kiegyensúlyozott legyen. Az 50-es évek egészének gazdasági adatai egyébként groteszk cáfolatai e feltevésnek, hisz soha sem alakultak olyan anarchisztikus és kiszámíthatatlan módon a gazdaság fő folyamatai, mint éppen akkor, amikor a tervszerűség hatalmi intézményei – látszólag legalább is – totális uralmat gyakoroltak a folyamatok felett. Az okok mélyrétegében erre viszonylag egyszerű a magyarázat. A párttársadalom ugyanis viharos gyorsasággal számolta fel a 40-es évek végétől a közvetítő mezőket, és így a politikai akarat számára gyakorlatilag megszűntek a korlátok. Egészen rövidtávon tehát bármilyen léterőszak megvalósíthatónak, kivitelezhetőnek látszott. A megerőszakolt szocietális tér a maga többnyire tradicionalitásbeli eszközeivel azonban immunreakciókkal válaszolt, és egy idő után e védekező mechanizmusok hatalmas láthatatlan szövedéke szinte mozgásképtelenné tette a „szertelenné” váló politikai akaratot.

1948 végétől kezdődött el az első ötéves terv kidolgozása, amelynek fő célja az volt, hogy mind a felhalmozás arányát, mind az ipari termelést egyetlen ötéves időszak alatt megkétszerezze. Ráadásul, ahogy 1948-tól 1950-ig a kialakuló párttársadalom egyre korlátlanabbnak vélte saját „akaratszabadságát”, úgy váltak a „tervszámok” egyre irreálisabbá. Ahogyan Rákosi fogalmazott, „az a jó terv, amit csak lábujjhegyen állva lehet elérni”. A tervszámok növelése a kiépülőben levő párttársadalmi hatalomszerkezetnek azt a mohó vágyát tükrözte, hogy a lehető legjobban felgyorsítsa saját uralmi intézményeinek a megvalósítását. A „vas és acél országa” azt a grandiózus „politikai ipari műveket” jelentette valójában, ami a hatalomgazdasági bázisát képezte e párttársadalomnak.

Ám az 1951-es diadalmas szárnyalást követően 1952 a látványos kudarc éve lett. A szinte összeomlásszerű visszaesés több tényező eredője volt. Kétségtelenül szerepe volt annak, amit Jánossy Ferenc a trendelméletében megfogalmazott, vagyis, hogy az újjáépítési ciklus igazából csak ekkor ért véget. Jelentkeztek már azok a védekező mechanizmusok is, amelyekkel a megtámadott alávetett társadalmak kifejezték ellenállásukat. És végül az évszázad legsúlyosabb aszálya is sújtotta a döntően még mezőgazdaságának teljesítményeire épülő magyar társadalmat. Ebben az évben tehát a brutálisan előrenyomuló párttársadalmat olyan súlyos csapás érte, aminek egy éven belül érzékelhető hatalomszerkezeti következményei lettek. A párttársadalom ugyanis ontoszociális értelemben nem volt tökéletesen homogén struktúra. Lappangva változatlanul léteztek benne azok az árnyalatbeli különbségek, amelyek a 20-as évek szovjet vitáiban is a felszínre jöttek. A felhalmozás-maximalizációt illetően teljes volt az egyetértés, de létezett egy olyan irányzat is, amely az „áldozatok” óvatosabban haladó kifosztását szorgalmazta, azzal érvelve, hogy így lehet elkerülni ezek összeomlását és ezzel a párttársadalom hatalmi törekvéseinek meghiúsulását. Ezt a nézetrendszert a 20-as évek vitáiban a legkövetkezetesebben Buharin képviselte, a magyar párttársadalmi eliten belül pedig 1953-ban Nagy Imre körül csoportosultak azok, akik – éppen a hatalmi komplexum megóvása érdekében – az áldozatok mértékletesebb kifosztásának stratégiáját javasolták.

Az 1952-es összeomlás ugyanis javarészt annak volt a következménye, hogy a kifosztás valamennyi eszközét egyszerre és minden tompítás nélkül szabadították rá a magyar társadalom belső gyarmataira. Társadalomgazdasági értelemben két fő típusa létezik a felhalmozás-maximalizáció érdekében véghezvitt kifosztásnak. A legdurvább változatot az jelenti, amikor a folyó fogyasztás is csökken. 1951-52-ben, két év alatt több mint 20%-kal csökkentek a reálbérek, így ez a lehető legbrutálisabb formában valósult meg. (Ehhez hasonló gazdaságpolitikai terrorakció csak 45 évvel később, 1995-96-ban a Bokros-csomag megvalósítása során játszódott le.)

Vannak azonban a kifosztásnak olyan időben elhúzott formái is, amikor nem a folyó fogyasztás csökken, hanem a felhalmozásban visszaesik azoknak az ágazatoknak a súlya, amelyek a fogyasztást szolgálják. Ezek a mezőgazdaság, illetve a népesség életfeltételeinek egyik alapját jelentő infrastrukturális rendszerek. A negatív hatás itt részben közvetlenül, de – és ez talán a legveszélyesebb – közvetve, hosszú távú ökológiai és szociális lepusztulásban nyilvánul meg. Ezért nevezi ezeket Kornai János találóan „halasztásnak” és „mulasztásnak”, a folyó fogyasztást csökkentő „áldozattal” szemben.

Az 1949-52 közötti időszak azért volt különösen brutális, mert valamennyi kifosztási módozatot egyszerre és koncentráltan próbált felhasználni, és ez néhány év alatt igen súlyos helyzetet idézett elő. Az 1953 és 1963 közötti évtized valójában a permanens válság évtizede, amely egyúttal végleg meg is bontja az addig egységes párttársadalom belső szerkezetét. 1952 és 1958 között az egyébként hétéves gazdasági ciklus hat évre rövidül, aminek a fő oka, hogy 1956 nemcsak politikai értelemben borította fel a folyamatok menetét, hanem makrogazdasági értelemben is. De térjünk vissza 1953-ba.

Az 1952-es kudarc olyan erejű, hogy a párttársadalmi elit kénytelen a kevésbé gátlástalan kifosztási technikát szorgalmazó Nagy Imrét előtérbe tolni, így ő lesz a miniszterelnök. Arra azonban sem ideje, sem ereje nincs, hogy a hatalmi szerkezet belső átalakításába is belefogjon, mert alig másfél év áll rendelkezésére Rákosi 1955-ös megerősödéséig, amikor ismét leváltják és lényegében belső emigrációba kényszerítik. E rövid idő alatt csupán annyit sikerül elérnie, hogy a folyó fogyasztás jelentős növelésével igyekszik kárpótlást adni az „áldozatért”, illetve némileg lassítja a mezőgazdaság kifosztását.

Ez az 1952-58 közötti gazdasági ciklus az egészen szélsőséges gazdasági irányváltások időszaka, ami mögött a párttársadalom egyre nagyobb belső feszültségei húzódnak meg. 1956-ra ezek a tektonikus feszültségek nyíltan is megjelennek, és az összeomlás elérhető közelségbe kerül. Igen különös, mondhatni groteszk kísérője 1956-57-nek, hogy szemben 1951-52 gazdaságpolitikai terrorakciójával, amikor több mint 20%-kal csökkennek a reálbérek, itt most három év alatt – 1955-56-57-ben – minden idők legmagasabb reálbér növekedése játszódik le, összesen kb. 35%-os növekedéssel. (Szinte már-már misztikus elem, hogy a 90-es évek rendszerváltást követő rendszerében a Bokros-csomag után szintén négy-öt év telik el, és a lelkifurdalástól gyötört, lázadástól tartó elitek újra példátlan reálbérnöveléssel kísérleteznek 2001-2003-ben, amikor három év alatt 32%-os reálbér-növekedés megy végbe.)

Az 1956-os reálbérnövelés nyilvánvaló célja a lázadás lecsillapítása, ami végül is sikertelen volt. Az 1957-es reálbérnövelés célja viszont az új berendezkedés elemi szintű konszolidálása, a lázadó lakosság pacifikálása – és ez többé-kevésbé sikeres volt. Ám ennek ára van. 1958-ra ugyanis kiderül, hogy a klasszikus párttársadalom hatalomgazdasága képtelen úgy működtetni önmagát, hogy „áldozatok” formájában nem csökkenti folyamatosan a folyó fogyasztást. Ezzel a klasszikus párttársadalom reprodukciós bázisa 1958-ban végleg összeomlik.

Kádár és az őt támogató elitcsoportok innentől kezdve „hátrálásba” kezdenek, ami persze nem egyenes vonalú, de a 80-as évek végéig folyamatosan tart. A hátrálás lényege, hogy kikerülhetetlenül elkezdődik a „mutatványos bódé” közvetítő mezőjének újra berendezése. Az a piac és az a demokrácia, amivel kezdetben kísérleteznek, szánalmas barkács-termék, de később, az adott viszonyokhoz mérten, kifejezetten ötletes és ideig-óráig sikeres konstrukciók is felbukkannak a mutatványos bódé kelléktárában.

A legfőbb dilemmát az okozza, hogy ha a folyó fogyasztás megcsonkító brutalitása nem alkalmazható, akkor milyen erőforrásokból táplálható a felhalmozás-maximalizáció gazdasághatalmi gépezete. Az 1958-tól 1965-ig tartó harmadik ciklus a „halasztások, mulasztások” stratégiáját folytatja, így nem nyúl az „életszínvonalhoz”, viszont durván tovább csökkenti a mezőgazdaság és az infrastruktúra tőkefelhalmozásból való részesedését, így biztosítva a „politika-ipari művek” felhalmozási szükségletét.

A módszereken kicsit enyhítve, de lényegében minden ellenállást megtörve, véghezviszik a mezőgazdaság párttársadalmi hatalomgazdasági alávetését a „szövetkezetesítés” formájában. Ennek fő célja, hogy egyenletesebben és megbízhatóbb feltételek között legyen kiszivattyúzható az agrárgyarmatokra kivetett hatalomgazdasági „adó”. A magyar falu belső gyarmattá süllyesztett nép-nemzeti alávetett társadalma néhány évig szinte polgárháborús állapotok színterévé válik. Van azonban az átalakulásnak két olyan eleme, ami itt még nem kap különösebb figyelmet, de egy évtizeden belül kiderül, hogy a folyamat egyúttal szocietális laboratóriumként is működött. Az egyik ilyen mozzanat, hogy érzékelhető társadalomszerkezeti eltolódás megy végbe a termelőszövetkezeti vezető pozíciókra kiszemeltek rekrutációs bázisában. Ami Rákosi szövetkezetesítés kísérleténél még elképzelhetetlen volt, itt most bekövetkezik. A szintén alávetett és gyarmati sorba kényszerített úri társadalom egyes tagjainak beemelésével óvatosan, de mégis csak demonstratív módon megkezdődik a „szakértelem” újra felfedezése. A dolog azért érdemel különös figyelmet, mert a párttársadalom hatalomgazdasága az „érdemek” és „lojalitások” által megalapozott „uralmi szakszerűségre” épült, és teljesen figyelmen kívül hagyta a western modernizáció gazdaságpiacának szakszerűségi kritériumait.

Mint később látni fogjuk, mind ez az óvatos kísérlet, mind a másik komoly ontoszociális potenciált hordozó intézmény – a háztáji gazdaság – az egész párttársadalmi hatalmi struktúrát, sőt az egész uralkodó társadalmi valóságot átfogóan módosító változások előhírnöke volt. A háztáji gazdaság a kalkulatív piaci logika elemi szintű és „szigorúan ellenőrzött” feltételek mellett zajló „kitanítási” intézménye volt, amely kinyitotta azokat a tereket, ahol a szabad akarattal vállalt önkizsákmányolás lényegesen magasabb szintje valósult meg, mint amilyet a párttársadalom nyers fegyelmező hatalmai valaha is kikényszeríthettek volna. Tekintettel azonban arra, hogy egy most már „szocialista módon átszervezett” mezőgazdaságot mégsem lehetett olyan durván fosztogatni, mint annak előtte a belső gyarmat agrártársadalmait, a rendszer 1965-re újabb kritikus ponthoz érkezett.

Az 1963-as amnesztia volt az első jelzés, hogy a párttársadalom hatalmi gépezete kezdi feldolgozni azt az 1958 óta nyilvánvaló tényt, hogy uralkodó társadalmi valóságának egész szerkezetét át kell alakítania ahhoz, hogy a permanens válságból valahogy kikeveredjen. 1958-tól nem építhetett a folyó fogyasztás csökkenéséből adódó forrásokra és 1965-től végleg lezárult az agrártársadalom forrásainak felélésére épülő stratégia is. Az infrastrukturális rendszerek belső forrásfelélése ugyan folytatódott még egy cikluson át, de ez azzal együtt sem biztosított elegendő forrást, hogy veszedelmesen lepusztult állapotba kerültek azok a nagy rendszerek, amelyek nélkül egy társadalom egyszerűen működésképtelen.

Az amnesztia diszkrét üzenet volt az úri társadalom, de főként a polgári államtársadalom elitjének, hogy bizonyos feltétellel és bizonyos szintig a hatalomszerkezet egyes jól ellenőrzött szegmenseinek részévé válhatnak. E nagyon kényes hatalomszerkezeti operáció csak az uralkodó társadalmi valóság párthatalmi struktúrájának átalakításával volt keresztülvihető. Kádárnak és közvetlen uralmi környezetének minden taktikai képességére szükség volt ahhoz, hogy 1963 és 1968 között végrehajtsa azt a talán legnagyobb szabású változást, ami a klasszikus párttársadalom mellé egy új „piaci szocialista” párttársadalmat épített be az uralkodó társadalmi valóság szocietális univerzumába. A folyamat a politika lejátszás-technikai felszínén, mint a „gazdasági mechanizmus reformja” jelent meg. Ezzel az uralkodó társadalmi valóság kettős szerkezetűvé vált. Az eddig egységes „politikai ipari művek” hatalomgazdasági komplexumának egy része megkezdte „hosszú menetelését” a „re-ökonomizálódás” felé.

A folyamat valójában egy nagyon komplex történéssorral írható le. A központi tervutasítás megszűnése, ami formálisan a reform lényege volt, azt jelentette, hogy a redisztributív káder-elit ezen túl csak bizonyos korlátozásokkal szivattyúzhat át erőforrásokat a gazdaságilag is többlettermék létrehozására képes üzemekből a „politika-ipari művek” felé. Vagyis csak akkor és csak olyan mértékig, ahogy a most már kettős szerkezetű uralkodó társadalmi valóság két párttársadalma megegyezett. Bár a klasszikus párttársadalom alkuereje változatlanul meghatározó volt, de totális monopóliuma az 1953-as megroppanás, az 1956-os forradalom, az 1958-as gazdasághatalmi lehetetlenülés, az 1963-as amnesztia és az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus ívén haladva tizenöt év alatt felmorzsolódott, és kénytelen volt egyezkedni újdonsült riválisával, a piaci szocialista párttársadalommal.

A változások kulturális, ideológiai következményekkel is jártak. Fokozatosan alakult át a klasszikus párttársadalom médiamonopóliuma egy olyan szerkezetté, amelyben egy évtized elteltével a piaci szocializmust támogató erők kerekedtek fölül. Virtuóz módon kezelte az itt kialakuló média-elit az ekkoriban tömegessé váló új „fegyvert”, a televíziót. Ez a folyamat egyúttal véglegesen rögzítette is a véleményformáló csoportokban azt a meggyőződést, hogy a polgári államtársadalom elitje és az a mainstream liberális „piacelvű” reformközgazdász kör, amelynek doktrínája az ún. „rendszerváltozás” uralkodó ideológiájává válik, a magyar társadalom számára az egyetlen lehetséges jövőt képviseli. A professzionális színvonalú „kitanítási” folyamat több évtizedes ívű determinációnak bizonyul.

S noha Kádár számára az 1968-as prágai események kellő erejű figyelmeztetést jelentenek, az ezekből levonható következtetéseknek csak egy részét tudja érvényesíteni. A szovjet birodalmi haditársadalom katonai fegyelmező erejének hadmozdulatai józanságra intik mindazokat, akik nem csupán piaccal, hanem demokráciával is fel akarják tölteni a mutatványos bódé közvetítő terét. Ennek ellensúlyozásaként azonban nem nagyon mutatnak óvatosságot a klasszikus párttársadalom politika-ipari műveivel való bánásmódjuk terén. Egyre látványosabb feszültség alakul ki a rohamosan növekvő agrártársadalomban tapasztalható piaci jövedelmek és a stagnáló, sőt részben visszaeső párttársadalmi birodalmi bérek között. Ráadásul az egymással versengő két párttársadalom 1967 és 1972 között már alig talál kifosztható belső erőforrást – az infrastruktúra készleteinek felélése már nem elégséges –, így óvatosan, de már ekkor elkezdődik az addig tabunak számító nyugati hitelfelvétel. A folyamat 1971-re veszélyesen magas felhalmozási rátához és e mögött meghúzódó jelentős külső eladósodáshoz vezet. A rivalizáló párttársadalmak csak a vazallusaiknak és politikai bérmunkásaiknak juttatott beruházásokkal képesek hatalmi talapzatukat konszolidálni. Így érkezünk el az újabb ciklus végpontjához, az 1972-es társadalmi, politikai és gazdasági határkőhöz. Ezzel az évvel végleg lezárul a belső erőforrások kifosztására épülő stratégia, hiszen sem a folyó fogyasztás, sem a mezőgazdaság, sem az infrastruktúra felélése nem alkalmazható többé. Ez utóbbi különösen veszélyes méreteket ölt. Szinte egyszerre derül ki, hogy a közlekedési rendszerek, az energiarendszer, a víz- és szennyvízrendszerek, az oktatási-kulturális és egészségügyi szociális rendszerek „lehasználtsága” történelmileg kritikus szinthez érkezett. Nemcsak hogy további kiszivattyúzásnak nincs esélye, hanem éppen ellenkezőleg, halaszthatatlanul el kellene kezdeni e nagyrendszerek horribilis forrásokat igénylő rekonstrukcióját. A felhalmozásra és fogyasztásra egyaránt építő stratégia körül a növekedési válság csapdája bezárulni látszik.

Ezt a helyzetet és a szovjet birodalmi elittől érkező biztató jelzéseket kihasználva, a klasszikus párttársadalom uralmi struktúrái mindent egy lapra tesznek fel. Nemcsak egyszerűen a rivális piaci szocialista párttársadalomra kívánnak döntő – lehetőség szerint megsemmisítő – csapást mérni, hanem az ezért általuk „főfelelőssé” tett Kádárra is. A konspiráció biztatóan halad, és 1972 novemberében lényegében bezárul a gyűrű a rendszer ura körül. Bár azon a nevezetes központi bizottsági ülésen végül is el tudja kerülni a bukást, de ennek ára az, hogy az egész piaci szocialista párttársadalmi elitet „beáldozza”. Ezt olyan látványosan és drámaian sikerül előadnia, hogy a meglepett puccsisták kicsit elbizonytalanodnak. Kádár pedig – utat engedve a klasszikus párttársadalmi médiának – igyekszik a hatalomgazdasági „gőz” kiengedésével csillapítani a feszültséget. Egymás után születnek a demonstratív politikai döntések egyfelől a „munkásosztály helyzetének javításáról”, másfelől a „munka nélkül szerzett jövedelmek” visszaszorításáról. Az előbbi a klasszikus párttársadalom politikai bérmunkásainak „kárpótlását”, az utóbbi a piaci szocialisták belső gyarmati sorból éppen hogy csak felszabadítani kezdett társadalmi bázisának megfegyelmezését és radikális „visszavágását” jelenti.

Sajátos vonulata a kiéleződő politikai és ideológiai konfliktusoknak, hogy néhány látványos „leszámolás” történik a szimbolikus térben is. A piaci szocialista párttársadalom ideológiai talapzatát jelentő néhány szociológus és filozófus demonstratív száműzetésével (részben külső, részben belső emigrációba kényszerítésével) a klasszikus párttársadalom jelképesen is fel kívánja mutatni teljes győzelmét. A győzelem azonban csak Kádár eltávolításával válna teljessé, és ez csak késik. Aligha véletlen azonban, hogy akkoriban kezdett elterjedni először az a pesti vicc, amelyik azt kérdezi, hogy miért nem disszidál a magyar értelmiségi; s a válasz, hogy természetesen kalandvágyból. Kádár tehát maradt, sőt valójában hatalmi mozgástere még növekedett is. A piaci szocialisták elbizakodott vezérkarának feláldozásával és a diszkrét, de gyilkos erejű és pontosságú megtorlással mindkét párttársadalmi elitet sikerült megfegyelmeznie. A belső erőforrások teljes kimerülése nyomán azonban az új szerkezetű uralkodó társadalmi valóságát ő sem tudta üzemeltetni. Pontosabban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ebben a hatalmi patthelyzetben csak a külső erőforrások finanszírozhatják a kiépítés és üzemeltetés költségeit. Sem a „kétfrontos harc” taktikai csatáinak bűvöletében égő Kádár, sem a rivalizáló párttársadalmi elitek – legalább is döntő többségük – nem érzékelték azt a globális hatalmi teret, amelyben a döntő fontosságúnak, sőt végzetesnek bizonyuló szocietális fegyverként működő adósságcsapda éppen az ilyen és ehhez hasonló esetekre volt bekészítve a szovjet birodalom nyugati peremtársadalma mit sem sejtőn rövidlátó elitjeinek.

Két rendkívül súlyos tévedés összekapcsolása is kellett e csapda kialakulásához. Az egyik az a feltételezése volt, hogy az olajárrobbanás csak átmeneti jelenség, és átmenetileg is csak a Nyugatot sújtja. A másik annak a feltételezése volt, hogy létezhet olyan befektetési cél a magyar társadalom-újratermelési térben, amely képes akkora western modernizációs értelemben vett profitot termelni, amiből az adósságok a kamatokkal együtt visszafizethetők. A két hamis feltételezés összekapcsolása tette lehetővé, hogy egyetlen újabb hétéves ciklus alatt, 1972-től 1979-ig, relatíve a világ egyik legjobban eladósodottá vált nemzetgazdaságává legyünk. A hitel felvétel kivitelezését az a Fekete János vezette elit-csoport szervezte meg, amelynek „jogutódjai” az egész „rendszerváltás” meghatározó agytrösztjét jelentették. Ez az SZDSZ ős-alakzatainak egyik döntő elemét is jelentette egyben.

A 60-as évek során a világállam fegyelmező hatalmaként üzemelő IMF álláspontja az volt, hogy az adósságszolgálati ráta szintje 20% és 25% között már veszélyzónát jelent, és 25% felett a fizetésképtelenség közvetlen közelébe jut az eladósodott gazdaság. Magyarország 1978-ban már túllépte a 40%-ot és kb. 15 éven át nem is kerül ez alá a szint alá; a legkritikusabb 1982 körüli időszakban pedig a 60%-ot is meghaladja.

Döntő fontosságú annak hangsúlyozása, hogy a mainstream gazdaságideológiák állításával szemben a hatalmas külkereskedelmi deficitek és az eladósodás nem a fogyasztás, hanem a felhalmozás nagyarányú növekedésének a következménye. A hétéves ciklus során a felhalmozás éves növekedési üteme eléri a 15%-ot (!), míg a lakossági fogyasztás dinamikája évi 3% alatt van. Ez a hisztérikus felhalmozás-növekedés (1974-ben egyetlen év alatt 40%-kal nő a felhalmozás) az egymással viaskodó párttársadalmaknak abból a törekvéséből fakad, hogy saját birodalmi elitjük lojalitását mindenáron biztosítsák. Az 1978. évi 38%-os felhalmozási arány a nemzeti jövedelmen belül minden idők legmagasabb akkumulációs rátáját jelenti… És egyben a történet végét. A kritikus szintű eladósodás ugyanis véget vet az 1948-tól 1978-ig zajló felhalmozás-maximalizációs történelmi korszaknak. Csupán egyetlen rövid évtized alatt a felhalmozási ráta az induló szintre esik vissza, egyetlen cikluson át mindent (belső és külső erőforrásokat) feláldoznak. Az eastern modernizáció kényszerű mítosza néhány év alatt szertefoszlik. Még az is összeomlik, amit pedig Kádár János birodalmában mindenki axiómának tekintett. Élt ugyanis a legenda, hogy amíg Kádár van hatalmon, éppen az ötvenes évekbeli tapasztalataira építve, nem fogja megengedni, hogy a folyó fogyasztás 1956 után valaha is újra csökkenni kezdjen. 1979-cel azonban ez a legenda is összeomlik. A KSH még valamilyen módon igyekszik fenntartani az alacsony inflációs ráta igézetét, ám a kietlen valóság jelzései meggyőzőbbek a vesztes többség számára. 1978 és 1998 között összesen négy év (négy „választási év”!) van csupán, amikor szerényen, de növekszik a reálbér, a többi évben folyamatosan csökken, és 1996-ban már a 30 évvel azelőtti 1966-os szinten áll, és 35%-kal alacsonyabb, mint 18 évvel az előtt 1978.ban. Az 1978-as reálbér szintjét még a hatalmas arányú 2001-2003-es reálbér-növekedéssel is csak megközelíteni sikerült, de elérni csak 2006-ban, majd újabb visszaesés után 2010-ben sikerült.

1979 tehát lényegében az eastern modernizáció „szocializmusának” végleges bukását jeleneti.

 

   

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap