Rendszerváltás kérdőjelekkel 18/23

Szerkesztő C, v, 01/27/2013 - 00:10

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

9. A reformok végnapjai.

 

A megszorítás és reform két olyan liberális mantra, amelyek most már lassan három évtizede a hamisan megkonstruált magyar közbeszéd talán legfőbb toposzai. Az első mai értelemben vett megszorításra 1979-ben került sor, amikor a szocializmusnak nevezett politikai kapitalizmusnak végleg kimerültek a rendszer-adekvát erőforrásai, és amikor az új birodalom megkezdi berendezkedését.  A következő 1987-ben már egyértelműen az új birodalom figyelmezetető-fegyelmező hatalmának diktátuma, hiszen az ország már gyakorlatilag elemi szinten sem üzemeltethető a globális uralmi rendszer jóváhagyása nélkül. A harmadik, és mindeddig legbrutálisabb megszorítás, amely 1995-96-ban Bokros csomag néven híresült el, már a berendezkedett birodalom első beszabályozási kísélete, a a fő célja, hogy a reálbéreket visszavigye a 60-as évek szintjére. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy megkezdődjön annak a végzetes harapófogónak az összezárulása, amelyről már szóltunk, és, amelynek fő célja, hogy a munkaerő ára a 30 évvel az előtti szinten rögzüljön, ám a munkaerő újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások ára a mindenkori globális piaci szinthez igazodjon. A negyedik megszorítás a 2006-os imént elemzett, Gyurcsány Ferenc nevéhez fűződő akció-sorozat, és végül az ötödik, amely Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt, a globális válságra hívatkozva hatja végre az intézkedéseit.

A megszorítások logikája ez alatt a harminc év alatt lényegében semmit sem változott. Az érvrendszer mindíg három fő pillérre épül. Az első az a hamis állítás, hogy a nép túlfogyaszt, pazarol, hedonizál itten össze-vissza. A második, hogy ezért aztán a hozzá ily módon illetéktelenül eljutott jövedelmeket vissza kell venni, ez maga megszorítás aktusa. Ehhez a második érvhez egyre nyíltabban kapcsolódik az, az okfejtés, hogy a “piacokat ez idegesíti és nem tűrik tovább”, hogy folyamatosan deficites legyen a fizetési mérleg és az állami költségvetés. És végül a harmadik mozzanat, mikor  a hatalom megsimogatja a nép buksi fejét és azt mondja: “nem baj, de MAJD így lesz JOBB!”  Ezt jelzi az is, hogy az Országos Tervhivatalban a 80-as évek végén a kezdetleges számítógépes rendszerben volt is egy olyan “mappa”, hogy MADJOBB, ahol azokat a hosszú távú modelleket gyűjtötték, amelyeknek az volt a feladata, hogy demonstrálják, a megszorítás elengedhetetlen ahhoz, hogy aztán majd igazán jó legyen. Ez a “jó” azt jelenti, hogy így nő majd gyorsabban a nemzeti jövedelem és vele együtt a bérből és fizetésből élők jövedelem-alapja, a reálbér.

Ha azonban alaposan megvizsgáljuk az elmúlt most már több, mint harminc év folyamatosan és rendszeresen ismétlődő megszorításokra épülő gyakorlatának következményeit, drámaian eltérő képet látunk, mint amit ez a liberális uralkodó logika állít. Kezdjük legelőször is a végével, tehát, hogy a MAJDJOBB vajon valóban “jobbat jelent-e”. Ennek szemléltetéséhez elég, ha rátekintünk azokra a már említett hosszú távú idősorokra, amelyek az elmúlt 60 év nemzeti jövedelem, foglalkoztatási és reálbér adatait tekinti át. Ennek az időszaknak a második felére esnek az új birodalom megszorításai, az előző harminc viszont az előző birodalom  függési rendszerét írja le. Nos 1950 és 1980 között a nemzeti jövedelem 370%-kal nőtt, 1980 és 2010 között a növekedési ütem még az 50%-ot sem éri el. A reálbérek 1950 és 1980 között 150%-kal nőttek, 1980 és 2010 között pedig lényegében semmivel sem, hisz 2010-ben a reálbérek az 1978-as szinten álltak. Ami pedig a foglalkoztatást illeti 1980-ban 25%-kal volt több munkahely Magyarországon, mint 1950-ben, 1980 és 2010 között 20%-os csökkenés ment végbe, így ma kb.ugyanannyi munkahely van hazánkban, mint 1950-ben 60 évvel ezelőtt volt. Ami pedig a külső eladósodást illeti, noha ez az 1950 és 1980 közötti időszakban is jelentős volt, az elmúlt 30 évben még tovább gyorsult. Ráadásul az 1950 és 1980 közötti 30 év eladósodásának a döntő része a 70-es évekre esik, amikor a színfalak mögött már zajlik a új birodalmi szuverenitás-gazdánk befolyásának előkészítése, sőt éppen a tudatos eladósítás az, amely ennek a eszköze, sőt fegyvere. Az új birodalom befolyásának növekedése és “vivő-anyagának” a globális tőkebefektetéseknek a magyar társadalmi-gazdasági térben való megjelenése ugyanis eleve adósság-generáló hatású. És ennek az, az alapvető oka, hogy az itt megjelenő globális tőke eleve olyan kedvezményeket, juttatásokat kényszerített ki, amelyek nyomán “ideiglenesen hazánk teületén való állomásozásuk” folyamatosan deficit-termelő hatású számunkra. Úgy használják ugyanis érték-tereinket, hogy nemcsak, hogy nem fizetik meg ennek az árát, de az ingyenes használaton kívűl, afelett még kb. 30 milliárd dollár nemzeti ajándékban is részesültek. Ennyivel több állami támogatást kaptak ugyanis az elmúlt 22 év során, amióta bejöhetnek az országba, mint amennyi adót az állami költségvetésbe befizette. Ebben a szerkezetben a gazdasági növekedés erőltetése hosszú távon lényegében öngyilkosság. A megszorításokra pedig éppen azért van szükség, mert az állam és annak polgárai időről-időre eladósodásukkal próbálják kétségbeesetten üzemeltetni önmagukat. Ám ez logikusan csak ideig-óráig sikerülhet, mert hiszen ez “idegesíti a piacokat”, amelyek természetesen hallgatnak arról, hogy ami idegesíti őket, az éppen az ő művük. És azért idegesíti őket, mert attól tartanak, hogy a jövedelem-folyamokon belül esetleg éppen az ő jövedelem-szivattyúik működtetésére nem marad pénz. Ezért is terjesztik az utóbbi években azt a hamis mítoszt, hogy az “államcsőd” a legnagyobb katasztrófa, ami csak egy országgak megeshet. A helyzet ugyanis az, hogy az államcsődnél sokkal súlyosabb fejlemény a társadalmi szétrohadás. Az állam pénzügyi csődjéből, bár ez rendkívül ritkán fordult elő, minden ország képes volt “kijönni”, de a társadalmi újratermelés visszafordíthatatlan katasztrófájából nincs “kijárat” , bármit is állítson erről  a globális hatalom. Márpedig a megszorításokban éppen az jelenti a legfőbb fenyegetést, hogy valójában semmi egyebet nem tesz, mint, hogy a pénzügy-technikai deficitet, társadalom-újratermelési deficitté alakítja át. Mindez azért rendkívül veszélyes, mert a pénzügyi deficit látható és nyilvántartható, ám a társadalom komplex újratermelési rendszerében “szétterülő”, azt bonyolult, nehezen követhető módon át meg átszövő deficit-hálók olyan öngerjesztő lepusztulási örvényeket kelthetnek, amelynek következményei akár visszafordíthatatlanná is válhatnak. És az ebből következő egyre súlyosabb helyzet az egész társadalmi berendezkedést is tartósan károsíthatja, egyre nagyobb fenyegetést jelentve az uralmi rend, az alkotmányos berendezkedés egész politikai építményére, permanens polgárháborús állapotokat generálva.

A nyugati uralkodó közbeszédben “szerkezeti reformoknak” a hazai uralkodó nyelvben “államháztartási reformnak” azt az intézményi-szervezeti változás-sort írja le, amelynek fő célja, hogy rögzítse a megszorítások enélkül csak “esetleges” eredményeit. Az uralkodó beszédmód azért sűrgeti tehát Magyarországon is az elmúlt harminc év során ezeket a “reformokat”, mert ezektől reméli a megszorításokkal elért pozíció-javításának visszafordíthatatlanságát.

Gyurcsány Ferenc és kormánya számára tehát 2006 után az volt a globális birodalmi utasítás, hogy előbb a megszorításokkal növelje a birodalmi kifosztó szivattyúk szívás-intenzitását, aztán pedig a beindított “államháztartási reformmal” igyekezzen ezeket a “vívmányokat rögzíteni is. A “reformok” fő célja természetesen a Washingtoni Konszenzus rég óta ismert parancsainak a teljesítése volt, vagyis a liberalizálás, deregulálás, privatizálás felgyorsítása volt a fő feladat. Ez a tudatos államtalanítási stratégia megpróbálja a komplex társadalmi újratermelési folyamatok egészét a globális tőke-logika felügyelete alá vonni, de úgy, hogy a számára szükséges feltételek megteremtését továbbra is az általa így fokozatosan egyre inkább működésképtelenné tett államtól várja, illetve a következményeket rá hárítja. Úgy akar tehát korlátlan főhatalmat gyakorolni, hogy az ezzel járó felelősségből viszont semmit sem kíván vállalni. Már csak azért sem , mert a globális vélemény-hatalom folyamatosan gyűlölet-beszédnek és/vagy összeesküvés-elméletnek tekint minden olyan törekvést, ami egyáltalán arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy ez a láthatatlan (önmagát szándékosan “láthatatlanná” tevő) “világerő” létezik. A helyzet tehát hasonlít kicsit a mindnyájunk által ismert nagyon kedves de enyhén debil Micimackó történetére. Amikor Micimackó meglátogatta Nyuszi barátját, az éppen nem nagyon érzett kedvet a Micimackóval való társalgáshoz, ezért érdes hangon kiszólt a kopogásra: “Nincs itthon senki!” Szegény Micimackó ahogy Petőfi írja a Helység kalapácsában “Éles eszével azonnal átlátá a helyzet mibenlétének hátrafordulását a szándokok szerint” és azt motyogta, hogy, de hogy, ha nincs otthon senki, akkor ki mondta azt, hogy nincs otthon senki.Vagyis, ha ez a “világerő” nem létezik, akkor ki beszél a “piacok” nevében, ki fenyeget, tilt, figyelmeztet, ki határozza meg a “politikailag korrekt” beszédmódot, ki vádol minket összeesküvés-elmélettel, ha aki mindez, az nincs is? Természetesen nincs válasz ezekre a kérdésekre, de a világ igen veszélyes irányba halad, ha nem is lesz. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a világot egy olyan erő irányítja, amely ugyan mindent meghatároz, ám a következményekért semmilyen felelősséget nem vállal, hisz nincs is, következésképp, aki nincs, az semmit sem vállalhat, így felelősséget sem.

A reform címszó alatt zajló radikális államtalanítás, és ezzel a vesztes csoportok helyzetének további lerontásának döntő színtere az egészségügyi rendszer volt. A globális birodalom lényegében a 80-as évektől tesz meg megújuló kísérleteket arra, hogy a magyar egészségügyi rendszert is a globális egészség-business (helyesebb volna talán globális “betegség-ipari műveknek” nevezni) részévé tegye. A feladat végrehajtását azonban sok minden nehezítette a globális hatalmi rend belső struktúráiban is. Az egyik ilyen mozzanat, hogy két globális egészség-hatalmi csoportosulás létezik, amelyek részben egymás versenytársai is. Az egyikük inkább a “szolgáltatók” (tehát kórházak, klinikák, rendelőintézetek) privatizációjával képzeli el a folyamatot, a másik viszont inkább magának az egészségbiztosítási rendszernek a magánosításával. A magyar egészségügyi rendszer eredményes globalo-privatizációját tehát valószínűleg éppen az akadályozta meg eddig, hogy a globális hatalmi szerkezet legbelsejében is zajlott/zajlik a rivalizálás a két uralmi-üzleti tömb között. Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt a jelek szerint az a hatalom-gazdasági vonulat erősödött fel, amely az egészségbiztosítási rendszer privatizálásával kívánja átvenni a magyar társadalom komplex újratermelési folyamatának e döntő fontosságú szegmense felett. Étvágygerjesztőül a leendő privatizátoroknak be kellett vezetni a pácienesek közvetlen pénzbeli hozzájárulásának rendszerét, hiszen a biztosítási business igazi “értelmét” az adja (adta volna), hogy az új “gazda” számára intézményesen megnyitják azt a teret, ahol a mindenki “testre-szabott” biztosítási-csomagban vásárol magának egészségügyi szolgáltatásokat. Ezt a célt töltötte volna be a vizit-díj intézménye. Ám a remélt siker helyett ez az akció az elmúlt két évtized legdrámaibb társadalmi ellenállási mozgalmának az elindítója lett. A dolog a legtöbb ember számára természetesen nem a 300 forintos költség miatt volt elsősorban súlyos csapás. A vizit díj a rendszerváltás elitjei cinikus-gátlástalan politikájának a szimbólumává vált. Azt jelezte, hogy miközben az ultra-liberális elitek azt skandálják, hogy “nincsen ingyen ebéd” és mindenki számára tudott módon egyszerűen legitimált rablásból halmoztak fel mesés vagyonokat, mindezzel nem elégszenek meg. Azt is szükségesnek látják, hogy a most már történelmileg igen rövid időn belül többször is kifosztott döntő többséget, a számára a testi-lelki kiszolgáltatottság legdrámaibb szimbolumát jelentő egszségügyi rendszert illetően is, a kifosztás újabb hatalmas, ráadásul ismeretlen mélységei felé taszítsák. Mindez az elemi társadalmi immunreakciók olyan erejű feltámadásval járt, ami megpecsételte Gyurcsány Ferenc, az uralkodó liberális elitek és végső soron egész nyolcvanas évek óta fennálló rendszerük sorsát. A 2008 márciusi népszavazás volt tehát az a detonátor, amely végül is a 2010-es választásokon rárobbantotta a globalo-kollaboráns elitekre egész berendezkedésüket.

 

E drámai helyzet egyik bizarr mozzanata volt, hogy az összeomlás kellős közepén igen tekintélyes közszereplőkből (például a Magyar Tudományos Akadémia volt és jelenlegi elnökeiből) álló szervezet jött létre, amely magát Reformszövetségnek nevezte. Deklarált célja az volt, hogy, az ő megfogalmazásukkal élve, „társadalmi nyomás-gyakorlással sürgesse és ösztönözze a kikerülhetetlen reformokat, amelyek a jelenlegi politikai patt-helyzetben megfenekleni látszanak”. Még meghökkentőbb volt, hogy maga a köztársasági elnök is látványosan rokonszenvéről és támogatásáról biztosította a kezdeményezést, és egyenesen úgy fogalmazott, hogy: „Ha egyik párt sem áll elő távlatos programmal, akkor a társadalom oldaláról jelentik be ennek megalkotását, ráadásul nem szerény óhajként, hanem kifejezett követelésként. A Reformszövetség ugyanis valódi alkupozícióban van; nem úgy, mint az Érdekegyeztető Tanács, melyben a szakszervezeteknek – gyenge legitimitásuk miatt – nincs erejük. A Reformszövetség viszont megvonja a támogatását, a tőke pedig kivonul az országból, ha nem kezdődik el a szükséges átalakulás.” Nos, világért sem szeretném megbántani a Reformszövetségben szerepet vállaló neves közszereplőket, és a még nevesebb köztársasági elnököt, de azért akad ebben a történetben néhány furcsa mozzanat, amelyeken érdemes lenne kicsit eltöprengeni. De még mielőtt ezt megtennénk, idézzük fel egy másik köztársasági elnök idevágó mondatát. Göncz Árpád néhány héttel az első Orbán kormány 1998-as megalakulását követően egy interjúban a következőket mondta:

“Bárki kerül is kormányra, annak mozgástere, választási ígéreteitől függetlenül, igen korlátozott. A gazdaság 75%-át már nemzetközi vállalatok adják, és az a kormányfő, aki ehhez bármilyen formában hozzá akar nyúlni, három hónapnál tovább nem maradhat a posztján.”

Ez tiszta világos beszéd, és, ha hozzá tesszük, hogy Sólyom László iménti “reformokat” sűrgető szavai idején 2008-ban a globális vállallatok már a teljes profit 92%-át tudhatták magukénak, sok minden érthetőbbé válik. Például az is, hogy a globális kiválsztó hatalom kiket is szokott a legmagasabb közjogi méltóság, a köztársasági elnök székébe ültetni.

Azt talán e tekintélyes közszereplők is érezhették, hogy Magyarországon a „reform” szónak nincs igazán vonzó csengése, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Ne szépítsük, a magyarok döntő többsége gyanakvással figyel minden reformot, élet-terének, megélhetésének újabb súlyos korlátozását sejti minden ilyen próbálkozás mögött, és tegyük hozzá, okkal! Az elmúlt évtizedek során ugyanis a „reform” világszerte és Magyarországon is az uralkodó liberális értelmiségi csoportok legfőbb „hívószava” lett, amelyre hivatkozva valójában a globális pénz-hatalmi oligarchiák  gátlástalan terjeszkedésnek rendelték alá a „lokalitások” egész társadalmi-gazdasági, ökológiai és kulturális újratermelési rendszerét. A „reformot” az a Washingtoni Konszenzus nevű egyezség-rendszer definiálta, amely 1989-től világossá tette, hogy csakis a „liberalizálás, deregulálás, privatizálás” szentháromsága az egyetlen üdvözítő út. Az IMF-Világbank „fegyelmező-hatalmi” intézményei pedig gondoskodtak is róla, hogy példás büntetésben részesüljön minden olyan engedetlen lokalitás, amely vonakodna ezeket az „előremutató” reform-lépéseket felgyorsítani.

A helyzet tragikomikumát az adta, hogy a hazánkban 2008-ban valóban fennálló, a megalakult Reformszövetség által kárhoztatott „reform-képtelenséget” éppen az a politikai patt-helyzet okozta, amely azért jött létre, mert a magyar társadalom döntő többsége határozott nemet mondott ezekre a pusztító reformokra. Arról már nem is beszélve, hogy globális válság-örvények, és az ennek nyomán elszabadulni látszó vészjósló fejlemények éppen a „reformok” által jellemezhető hatalmi törekvés-nyaláb látványos bukását hozták a világon és Magyarországon is. A reform szó igazi jelentése ugyanis „vissza-alakítás”! És egy-két évtized alatt mindenütt, lassan-lassan itthon is világossá vált, hogy minek a „vissza-alakításáról” is van szó. Természetesen a globális tőke-struktúráknak arról a nyílt és brutális diktatúrájáról, amelyet a „jóléti államnak” nevezett hatalmi egyezséget (melynek történet-filozófiai alapját a New Deal jelentette) megelőző időszakokban gyakorolt. E diktatúra „áldásos gyümölcseit” tapasztalhatták meg a föld népei a két világháborúban (némi kis világválsággal, holokauszttal és málenkíj robottal fűszerezve). Valóban e történelmi korok „visszahozása” lenne az a vonzó perspektíva, amelyre olyan büszkék voltak a Reformszövetség tagjai, és amelyet tőle szokatlan hevességgel támogatott a legfőbb közjogi méltóság? A törekvések lényege ugyanis semmit sem változott, a liberalizálás, deregulálás, privatizálás neo-liberál-bolsevik imperatívuszai mögött a múltban is és most is a radikális államtalanítás húzódik meg. Aligha véletlen, hogy a Reformszövetség „bal és jobboldali” tagjai egyaránt kifejezték elszántságukat a radikális állami kiadás-csökkentés végrehajtásával kapcsolatban. A „köz” akaratát demokratikusan megtestesítő állam pedig azért van „útban” a globális pénz-hatalmi rendszer urainak és a lokalitásokban őket kiszolgáló kollaboráns uralmi csoportoknak, mert legalább némileg ellensúlyozhatja, lassíthatja a „munkaerő-tulajdonosok” gátlástalan kifosztását, amelyet általában a „versenyképesség” örvendetes növekedéseként szoktak ünnepelni a „reformok” elszánt bajnokai, és amelyért a Reformszövetség síkra szállt. A magyar társadalom helyzete valóban súlyos volt, és az ma is, és valóban szükség van/volna történelmi léptékű átalakításokra. Csak hogy ezek megkezdéséhez először talán egyenlő esélyeket teremtve minden megközelítési mód számára „elbeszélhetővé” kellene tenni a mély válság valóságos okait. A Reformszövetségben „közbeszélők” értelmezési kerete és fogalom-készlete semmi kétséget nem hagyott a felől, hogy az általuk „reformnak” vélt lépések végzetesek lennének a magyar társadalom számára, és így végrehajtásuk csak a döntő többség demokratikus akarat-nyilvánításával szembeni diktatórikus fellépéssel lett volna elképzelhető.

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap