Rendszerváltás kérdőjelekkel 15/23

Bogár László, v, 01/13/2013 - 00:10

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

7. Jóléti rendszerváltás?

 

Mielőtt a 2002-es választások után hatalomba lépő új kormány tevékenységének elemzésébe belekezdenénk, előbb egy fontos kitérőt kell tennünk. Ez a kis közbevetés azzal a kérdéssel kíván foglalkozni, amely lassan most már egy évtizede alapvető eleme az uralkodó közgazdasági diskurzusnak. A 2002 és 2010 közötti időszak „ősbűnének” ugyanis azt a „végzetes pénz-szórást” tartják a mainstream közgazdászok, amely a 2001 és 2003 között időszakban ment végbe. Ez a számok nyelvén azt jelenti, hogy ebben a három évben összesen 32%-kal nőttek a reálbérek, amire az elmúlt évszázad történetében csupán egyetlen példa akad, 1955, 1956 és 1957, amikor szintén három év alatt 36%-kal emelkedtek a reálbérek. Összehasonlításul elég azt végig gondolni, hogy ezekben az időszakokban 30% feletti reálbér-növekedés mindössze három év alatt ment végbe, miközben a 2010-es reálbérek szintén kb. 30%-kal magasabbak, de nem a három évvel, hanem a negyven (!) évvel ezelőttinél, az 1970-esnél. Az uralkodó nézet-rendszert valló jobb és baloldali közgazdászok között lényegében teljes az egyetértés, a különbség legfeljebb politika-taktikai jellegű. Ez azt jelenti, hogy a jobboldali közgazdászok vagy diszkréten hallgatnak arról, hogy a radikális reálbérnövelés, már 2001-ben tehát az Orbán kormány utolsó másfél évében elkezdődött, vagy azt mondják, hogy az még „jó” reálbér növekedés volt, szemben a Medgyessy kormányéval, amely viszont „rossz” reálbér növekedés volt. A baloldali közgazdászok viszont ezzel ellentétben éppen azt hangsúlyozzák, hogy (szerintük) valójában Orbán Viktor féktelen hatalomvágya indította el azt az „ígéret-cunamit”, ami aztán szegény következő kormányt is áldozatként magával sodorta. A kérdés lényegének a megértéséhez tehát arra van szükség, hogy az említett közbevetésben áttekintsük a reálbérek növekedésének történelmi trendjeit, és összevessük azt a társadalom által megtermelt összes jövedelemmel, amely utóbbit általában a GDP-vel szokás mérni. Ha ugyanis az 1950 és 2010 közötti 60 év hosszú távú statisztikai idősorainak két fontos elemét, a GDP (tehát a mindenkori nemzeti jövedelem) és a reálbérek alakulását összehasonlítjuk, elgondolkodtató összefüggésekre bukkanhatunk. Az egyik döntő felismerés, hogy ez alatt a közel teljes emberi élet hosszát jelentő időszak alatt a reálbérek növekedési tendenciáját tekintve, folyamatos az elmaradás az összes jövedelemhez képest.  Miközben az egy főre eső GDP 60 év alatt 10-szeresére nő, a reálbérek 2010-ben mindössze 3,3-szor magasabbak, mint 1950-ben voltak. Ez, akár, hogy is szépítjük, azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők jövedelmi talapzatát jelentő reálbérek csak harmad olyan gyorsan növekedtek, mint az összjövedelem. Vagyis a bérből és fizetésből élők „kifosztási rátája” 60 év alatt megháromszorozódott, hisz 10-szer annyit dolgoznak, de csak 3,3-szor annyi pénzért. És persze ennek a dolognak a másik oldala, hogy a tőke-tulajdonosok jövedelmei viszont 2,6-szor olyan gyorsan növekedtek, mint az összes jövedelem (GDP). Vagyis elképesztő erejű eltolódás ment végbe a munkaerő tulajdonosok felől a tőke tulajdonosok felé. És ezen semmit sem változtat az a tény, hogy, legalább is látszólag, 1950 és 1990 között nem voltak tőke tulajdonosok. Az állam ugyanis akkor közvetlenül testesítette meg a tőke-tulajdonosok „politikai kapitalista” oligarchiáját. Az is igaz persze, hogy a tőke tulajdonosok adóinak egy része az állami újraelosztási mechanizmusokon keresztül részben visszakerült a munkaerő tulajdonosok erre leginkább rászoruló részéhez. Ám azt is hozzá kell tennünk, hogy a „liberalizálj, privatizálj, deregulálj, (Washingtoni Konszenzus) hármas parancsa az elmúlt két évtized során az állami újraelosztás radikális visszavágásával, jelentősen csökkentette és csökkenti ma is folyamatosan ennek terjedelmét.

A GDP és a reálbérek közötti, az utóbbi rovására zajló, elnyílás az 1950 és 2010 közötti hatvan év során folyamatosan és többnyire egyenletesen növekszik. Ezt az egyenletes növekedést csupán három időszak töri meg. Mindhárom esetben arról van szó, hogy először néhány éven át brutálisan növekszik az elnyílás a reálbérek kárára, majd mindez éles fordulatot vesz, és néhány év alatt a reálbérek radikális emelkedésével az elnyílás visszatér a trendhez. Az első ilyen akciósorozat 1949 és 1957 között ment végbe, a második 1995 és 2003 között, és a harmadik 2006 és feltehetőleg 2014 között fog lezajlani. Az első az ötvenes évek brutális hatalmi kísérlete a „munkaerő állatok” kifosztásának növelésére, majd kétségbeesett kísérlet a kompenzálásra. Rákosi a kifosztó, és aztán előbb Nagy Imre, majd Kádár a „jóvá tevő”. A második kifosztási kísérlet a már részletesen elemzett Bokros csomaggal kezdődik, majd Orbán Viktor és a Medgyessy Péter a „jóvá tevő”. A harmadik kifosztási kísérlet végrehajtója a Gyurcsány-Bajnai kettős, a „jóvá tevés” lehetősége pedig újra Orbán Viktornak adatik meg. A jelek szerint ezek a neurotikus ciklusok 7-8 évig tartanak, és az alapvető okuk az, hogy az éppen aktuális „birodalom” fokozza a kifosztó szivattyúinak működését, amit a kollaboráns elitek engedelmesen „rávezetnek” a saját társadalmukra. Ám a kialakuló válság fenyegetése arra kényszeríti őket, hogy „kompenzáljanak”, aminek nyomán viszont súlyos belső feszültségek keletkeznek, hiszen a forrás-elszívás miatt a kompenzálásnak nincs valós alapja, és egy idő után kezdődik, előröl az egész. Elgondolkodtató azonban, hogy a „hosszú Kádár korszak” alatt, mert, hogy az előző évtizedeknek ez a trendje 1989 és 1995 között is még 5-6 éven át folytatódik, nincsenek ilyen kiugrások, az elnyílás, tehát a kifosztási ráta növelése folyamatos, ám alig észrevehetően lassú és egyenletes. Különösen szembetűnő, hogy 1967 és 1978 között 11 éven át egyáltalán nem is növekszik az elnyílás, vagyis a kifosztási ráta. És a reálbérek 1978-ban már elérik azt a szintet, ahol 33 év elteltével ma is állnak. Ennek a ténynek minden bizonnyal szerepe van abban, hogy az ötven év feletti nemzedékekben Kádár János szerepe és maga az egész korszak többnyire nemcsak egyszerűen pozitív „előjelű”, hanem egyenesen az elmúlt évszázad legsikeresebb, példaértékű korszaka. Természetesen sokféle módon kritizálható ez a megközelítési mód, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy az elmúlt évszázad során ez az egyetlen olyan összefüggő időszak, amikor a bérből és fizetésből élők létalapját jelentő reálbérek a nemzeti jövedelem egészének növekedési ütemével azonos módon változnak. Ezért aztán érdemes megfogadni Kosztolányi Dezső tanácsát: „Mielőtt megbotránkoznál a kokainistán, gondolkodj el az okain is tán!”

Visszatérve ezek után témánk eredeti fonalához, a reálbérek tehát 2011-ben újra az 1978-as 33 évvel ezelőtti szinten állnak. És ennek ismeretében zeng folyamatosan a 2001-2003 közötti 32%-os reálbérnövelést, mint felelőtlen pazarlást, és a pénzügyi egyensúlyt végzetesen megbontó lépést jobb és baloldalról egyaránt elítélők uniszónó kórusa. Arra persze e kritikusok ritkán hívják fel a figyelmet, hogy, ha ez a jelentős béremelés nem ment volna végbe, ma az átlagkereset nem a 33 évvel ezelőtti, hanem a 40 évvel ezelőtti szinten állna.

Az uralkodó közgazdasági diskurzusban ugyanis elbeszélhetetlen a lényeg. Az tudniillik, hogy a reálbérek ilyen történelmileg is példátlan süllyedése mögött tudatos globális birodalmi logika munkál. Ez egy végzetes harapófogót jelent a magyar társadalom számára. A harapófogó egyik ágán a munkaerő árát (vagyis a bért) rögzítik a 70-es évek Kádári „aranykorának” a szintjén, miközben a munkaerő újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások árát globális piaci szintre emelik. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy az utóbbi évek során Ausztriában akár olcsóbban is lehet egy hétvégi nagybevásárlást lebonyolítani, mint Magyarországon, miközben az ottani bérek éppen négyszeresét teszik ki a magyar béreknek. A komplex humán-újratermelés legfőbb színterét jelentő „családüzem” azonban ugyanúgy viselkedik, mint bármely más üzemfajta. Ha tartósan nem kapja meg „termékének” értékesítésekor még az elemi költségének a fedezetét sem, tehát önhibáján kívül tartósan és durván alulértékelt a terméke, akkor két dolgot tehet. Vagy tehetetlenül hagyja „lerohadni” az üzemét, vagy megpróbál áthidaló hitelt felvenni, remélve „jobb időket”, amikor talán a termékéért nemcsak az önköltséget, de szerény átlagprofitot is kap. A magyar családüzemek milliói egyre kétségbeesettebben próbálták/próbálják kombinálni a két eljárást, az általános lelki, erkölcsi, szellemi, népesedési és egészség lepusztulást tekintve egyre sikertelenebb módon. A lepusztulási lejtő döntő oka, hogy a rendszerváltás rendszerének cinikus-gátlástalan kollaboráns elitje kísérletet sem tette arra, hogy a saját népük elemi humán-reprodukciós tereit megvédjék, hanem inkább abban versengtek egymással, hogy melyikük tudja ezeket a tereket még jobban kiszolgáltatni a birodalmi kifosztó szivattyúknak.

 

A 2002-ben hatalomra kerülő Medgyessy kormány tevékenységét is ebből az általunk alapvetőnek tekintendő szemszögből igyekszünk megítélni. Medgyessy Péter személye és egész életútja teljes mértékben kötődik a liberális-globális megközelítési módhoz, tipikus példája a megalkuvó, Bibó István által „hamis realistának” nevezett értelmiségi szemléletnek és viselkedési módnak. Példamutató módon kiszolgálta az előző birodalmat is, majd amikor ennek eljött az ideje, természetesen kellően opportunus elővigyázatossággal igyekezett minél nagyobb érdemeket szerezni az új birodalom kiválasztó-hatalmi gépezetének urai előtt is. Nyílván ez a fajta megbízhatósága emelte a miniszterelnöki székbe is. Ám a történet már az első lépéseknél különös fordulatot vett. A D 209-es ügy, vagyis Medgyessy titkosszolgálati múltjának drámai leleplezése már a kormányzás legelső időszakában, arra utal, hogy a globális kiválasztó hatalom mégsem bízott meg teljesen benne. Félreértések eloszlatása végett szeretnénk leszögezni, hogy minden nagy botrány, a Tocsik és K&H ügy, a BKV ügyei és a D 209-es ügy kirobbanása nem a véletlen műve. A globális kiválasztó hatalomnak mindenkiről „dossziéja” van, és ezek a dossziék mindig kíméletlenül „kinyílnak”, ha a kiválasztó hatalom ezt „jónak” látja. Vagyis amikor a „cél-személy” hibázik. Az is nyilvánvaló, hogy a „leleplezés” közvetlenül, vagy közvetve mindig a birodalmi „helytartó”struktúra, vagyis az SZDSZ felől érkezik. Az SZDSZ, mint azt már többször is jeleztük, nem egyszerűen kollaboráns, mint a politikai pártok általában, hanem ő maga a „laboráns”, ahogy a pesti keserű humor fogalmaz. Létrejötte pillanatától kezdve az ő privilégiuma volt, hogy megfellebbezhetetlenebb ítéleteket mondjon mindenki felett, aki a globális tematizációs és értelmező hatalommal szembeszegül. A tematizáció itt azt jelenti, hogy ez az ultra-kollaboráns szerkezet határozza meg, hogy a „világ miről szóljon”, hogy mi fontos és mi nem. Az értelmező hatalmi erőszak-struktúrák pedig azokat zárják ki a diskurzusból, akik nem a „politikailag korrekt” megközelítési módot használják. A büntetés lehet agyonhallgatás, nevetségessé tétel, megalázás, kigúnyolás, vagy megsemmisítő bélyegekkel (rasszista, fasiszta, nacionalista, vagy éppen marxista, ortodox, piac és kapitalizmus ellenes, maradi, ókonzervatív stb.) való ellátás. A tematizáció terén az SZDSZ, mint a globális kiválasztó hatalom lokális ügynök-hálózata kezdettől totálisan kisajátította a kezdeményező megszólalás lehetőségét a demokratikus berendezkedés, az emberi jogok terén, a környezetvédelmi ügyekben, a korrupció elleni küzdelemben, és természetesen a „régi rendszert” leleplező, főként ügynök múlttal foglalkozó kérdésekben. Ez a tematizáció már eleve ki is rajzolta azt a hamis értelmezési rendszert is, amelyben az, hogy mi a „demokratikus”, mi az „etikus” jogi és erkölcsi értelemben egyaránt, azt ezek az uralmi struktúrák határozták meg. A legsúlyosabb „bűnt „pedig az követte el, aki azt merészelte firtatni, hogy az SZDSZ, és pláne a globális kiválasztó hatalmi „főnökség” kitől kapta a felhatalmazást arra, hogy ő állapítsa meg, hogy politikailag valami korrekt, vagy sem.

Mindez azért lényeges, mert aligha kételkedhetünk abban, hogy Medgyessy Péter azért „ütötte meg” globális főhatalom képviseletében az SZDSZ, mert vagy már a legelején elégedetlen volt a teljesítményével, vagy „figyelmeztetni” kívánta az elkövetni szándékozott „hibákkal” kapcsolatban. Ez a „hiba” pedig egyszerűen az volt, hogy a miniszterelnök elkezdte komolyan gondolni a választási kampányban tett ígéretek teljesítését. Vagyis például azt, hogy a „jóléti reform” az most kivételesen valóban azt jelentené, hogy a bérből és fizetésből élők pozíciói tartósan javulnának. Mindez, érthető módon először bosszankodó ciccegést, majd egyre súlyosabb ellenállást váltott ki az uralmi struktúra meghatározó köreiből. Pontosan soha sem lesz rekonstruálható, hogy már az első hónapok végén valóban meg akarta-e tehát buktatni a főhatalom, vagy csupán a feltétlen engedelmességét próbálta kiprovokálni. Az utóbbi verzió látszik valószínűbbnek. Vagyis hogy csak miután hiábavalóan próbálták Medgyessyt jobb belátásra bírni, értsd rávenni, hogy azonnal lásson neki valóságos feladatának, az államháztartási reform véghez vitelének, akkor határozták el, hogy eltávolítják az útból. Félreértés ne essék, egy pillanatig sem próbáljuk Medgyessy Pétert mentegetni a titkosszolgálati múltjával kapcsolatban. Azt azonban nem árt előre bocsátani, hogy noha az SZDSZ, mint mindig, ekkor is a demokratikus értékek és tiszta erkölcs legfőbb őrzőjének tűntette fel magát, a valóság, mint láttuk egészen más. Alapító tagjai azért lehettek ügynök szempontból is „tiszta múltúak”, mert amikor ez a „múlt” formálódott, a 70-es és 80-as években már éppen ők voltak azok, akik globális gazdáik lokális érdekeinek kijáróiként diktáltak az akkor még látszólag rendíthetetlen kádári hatalomnak. Vagyis ők már akkor is inkább a globális hatalom „tartó tisztjeiként” működtek a Magyarország nevű lokalitásban, így a formális értelemben vett „érintettségük” logikailag kizárt, mert az éppen akkoriban felépülő „diktáló” pozíciójuk eleve kizárta, hogy az „érintettségük” kialakuljon. Az Aczél adminisztrációjával való látszat-súrlódásaik pedig egészen az apoteózisig fokozták hamis „szabadságharcosi” imázsukat, amit aztán az 1988 és 1991 között szintén hamis pózként felvett militáns antikommunizmusuk tett teljessé.

Azt ma már nehéz pontosan rekonstruálni, hogy vajon Medgyessy Péter, aki egész karrierjét a globális hatalommal való kollaborációjának köszönheti, miniszterelnökként miért került egyre inkább súrlódásba ezzel az erővel. 2004-es megbuktatásának körülményei azonban arra utalnak, hogy az ügynök múltjának előszedésével való figyelmeztető jellegű megfegyelmezése nem lehetett alaptalan. Feltételezhetően már kormányzásának kezdetén is mutatta jeleit annak, hogy átlátja a fent elemzett végzetes szocietális harapófogónak a működését, és, hogy komolyan próbálna valamit tenni azért, hogy legalább mérséklődjön ennek pusztító hatása. A kétségtelen tény, hogy folytatta az Orbán Viktor által helyesen elkezdett reálbér növelési stratégiát, a három év alatt lezajló 32%-os növekedésből kb. 14% fűződik az Orbán kormányhoz, és 18% Medgyessy Péter kormányzásához.

Fontos tehát újra rögzítenünk, hogy, ha ez a reálbérnövelés nem megy végbe, akkor ma nem „csak” a 33 évvel ezelőtti szinten lenne az egy keresőre jutó reálbér, hanem a 40 évvel ezelőtti szinten. A mindezt felelőtlen osztogatásnak, pénz-szórásnak minősítő jobb és baloldali közgazdászoknak el kellene gondolkodni azon, hogy vajon miért szegényedik folyamatosan a magyar állam és a magyar állampolgár, miközben a termelékenységét, teljesítményét folyamatosan növeli, és ma már a nyugat európai országok termelékenységének kb. 67%-át éri el, ám bérei közben egyre inkább elmaradtak a nyugati bérektől, és ma már kb. annak 27%-át teszik ki. A globális tőke logikája teljesen érthető, hisz számára ez a 40% pontnyi „gap” a lezsilipelhető extraprofit legfőbb forrása. Ami érthetetlen, hogy a magyar társadalmi, gazdasági, politikai elitek miért nem értik meg, hogy ez a folyamat egy évtizeden belül végzetes következményekkel járhat, mert a magyar társadalom vesztes létre ítélt kiszolgáltatott többsége lassan elérkezik kifosztottsága legvégső fiziológiai korlátaiig.

2003 végén, a következő évi költségvetés stratégiai céljaiból már világosan látszik, hogy a birodalom és belső kollaboránsai megelégelték a harapófogójuk logikájával szembe menő folyamatokat, és 2004 már a megszorítások és a felsejlő rosszemlékű „reformok” elindításának éve lesz. Az Európai Parlamenti választások azonban a politikai erőviszonyok brutális átrendeződést hozzák magukkal, világosan jelezve, hogy a választók ezzel „üzenik”, hogy nem kérnek a megszorításokból és a „reformokból”. Medgyessy tehetetlenül vergődik, és a nyár végén már mindenki érzi a növekvő politikai feszültséget. A színfalak mögött két erő csap össze. Egyfelől az SZDSZ és az MSZP uralmi struktúráiban meghatározó szerepet játszó SZDSZ-es „belső” párt, másfelől az a sajátos és, mint kiderült gyenge, koordinálatlan ellenerő, amelyet a „népi szocialisták” és a pragmatikus kádáristák jelentettek. Ennek megértéséhez azonban újabb kitérőre van szükség az MSZP történeti genezisének felidézésével.

Amint azt az 1989-es folyamatok elemzésénél már kifejtettük, az MSZP születése pillanatától kezdve három belső párt bonyolult koalíciója volt. Kezdetben a Pozsgay Imre, és az általa fémjelzett nép-nemzeti belső párt kétségtelenül volt a legnépszerűbb, ám a valóságos hatalmi pozíciók már akkor is a globalo-kollaboráns belső SZDSZ kezében voltak. A harmadik alakzat, amelynek vezetője, Horn Gyula, ösztönös politikai érzékkel ismerte fel, hogy az általa vezetett formáció éppen e két fő erő között válhat a mérleg nyelvévé, a kádári párttársadalmak törmelékkupacából alakult ki. Ezt az alakzatot nem elsősorban ideológiai törekvések vezették, hanem „pragmatikusan” uralom-technikai szolgáltatásait ajánlotta fel a globális főhatalomnak, amelyet az végül el is fogadott. Az uralom-technika pragmatikus volta azt jelentette, hogy természetesen a belső SZDSZ által képviselt birodalmi logikát képviselte, de ezt igyekezett úgy tenni, hogy közben a nép-nemzetieknek tett gesztusokkal, a társadalom-reprodukciós katasztrófát elkerülhetővé tevő intézkedésekkel igyekezett némi egyensúlyt, vagy inkább ellensúlyt képezni. Ahogyan azt láttuk, Horn és kádárista belső pártja a józan parazita stratégiai pozícióját igyekezette felvenni, aki tudja, hogy, ha mindent gátlástalanul elpusztít, végül ő maga is elpusztul. Valószínűnek látszik, hogy a Horn kormány 1998-as tudatos bukni engedésének fő oka éppen ez volt. A globalo-gazdi a jelek szerint apró elhajlást sem engedett az általa meghatározott kifosztási rendből. (Csak zárójelben tesszük hozzá, hogy a Horn kormány bukni engedésének volt azért egy másik oka is, amelynek mélyszerkezetéről később majd önálló alfejezetben szeretnénk szólni. Ez a jelenség-halmaz nem más, mint az „szuper-struktúra” amelynek működését hibásan leegyszerűsítve általában csak korrupcióként szokás emlegetni. Bizonyítani szeretnénk, hogy a Tocsik ügytől a BKV-s ügyekig tartó ív egy sokkal mélyebb szociológiai talapzattal rendelkező komplexum, mint amilyennek az eddigi elemzések vélték. A kifejtésre itt még nem rátérve, csak annyit jegyzünk meg tehát, hogy a globalo-gazdi, a későbbi fejlemények tükrében azt kell, mondjuk, indokoltan tarhatott attól 1998-ban, hogy ha ezt a párttársadalmi konglomerátumot 1994 után most már a második egymást követő választáson is győzni engedi, akkor ezek a haramia-struktúrák a javak olyan tömegét tulajdoníthatják el, ami már az ő globális kifosztó-szivattyúinak működését is veszélyeztetné.)

Visszatérve Medgyessy Péter bukásához, az látszik valószínűnek, hogy az a brutalitás, ahogyan a globális birodalmi érdekeket követve a külső és az MSZP-ben székelő belső SZDSZ megbuktatta Medgyessyt, arra ösztönözte az MSZP-n belüli maradék nép-nemzeti erőket és a horni-kádárista párttársadalmak józanabb képviselőit, hogy kihasználva a kínálkozó alkalmat, a formálisan a többséget képviselő belső koalíciójuk szerezze meg a miniszterelnöki pozíciót. Ösztönösen is helyesen érezték meg, hogy ez ugyan kockázatos, kalandos lépés, de ha nem teszik meg, az, az MSZP-re nézve végzetes következményekkel járhat, és ebben teljesen igazuk is lett. Mert, bár ez a „végzet” ugyan nem a következő, 2006-os választáson sújtott le a pártra, hanem csak négy évvel később, a csapás súlya ettől a késleltetéstől csak még tovább növekedett. Ám akciójuk szinte teljes kudarccal végződött, mert kiderült, amit egyébként sejteni lehetett, hogy a globális birodalomnak és lokális kollaboráns szerkezeteinek már megvolt a jelöltje, sőt maga kormányfő buktatás is már valójában csak az utolsó lépés volt az új uralmi struktúra létrehozásában. Ez a jelölt Gyurcsány Ferenc volt, és mivel az ő tündöklése és bukása a következő önálló fejezet tárgya, itt most csak azt a mozzanatot elevenítjük fel, ami világosan rámutat azokra a rejtett dimenziókra, amelyeken keresztül a globális birodalmi érdekeknek a lokalitásokban való feltétlen érvényesítésére sor kerül. Azokat a sajátos logikai feltételezéseket, amelyekkel ebben a könyvben is élünk, a „politikai korrektség” globális véleményhatalma gyakran gúnyos mosollyal összeesküvés-elméletgyártásnak minősíti. E vélemény-diktatúra evidens célja természetesen az, hogy mindenkit arra kényszerítsen, hogy csak az általa összeeszkábált mutatványos-bódéban szigorúan ellenőrzött körülmények között eljátszott bábjáték történetek minősüljenek „valóságnak”, és, hogy minden, ami ettől eltér, az idiotizmus és/vagy gazemberség. A következő fejezetben, amelynek egyik központi „toposza” mi lehetne más, mint a hazugság, Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása kapcsán majd igyekszünk részletesen is kifejteni az összeesküvés elméletekkel kapcsolatos álláspontunkat. Most csak annyit, hogy minden hatalmi rendszer legmélyebb lényege valójában mindig láthatatlan marad. A „láthatóságok” világa, ahol „királyok, hercegek, grófok”, majd később egyre inkább miniszterelnökök, államelnökök és egyéb közjogi méltóságok sürögnek-forognak, az csupán arra szolgál, hogy diszkrét spanyolfalként elfedje azt, amit az avatatlan szemek elől jobb elrejteni. De talán még világosabbá teszi a lényeget, ha már mutatványos-bódéról szóltunk a zsinór-padlás szó használata. Azé a zsinór-padlásé, ahonnan a valóságos hatalom a politikai uralmi rend nagytekintélyű bábfiguráit mozgatja.

Nos, tehát átkötésként a Gyurcsány Ferencről, a hazugságról, a manipulációról és a zsinór-padlásról szóló fejezethez álljon itt egyelőre kommentár nélkül a következő történet. Medgyessy Péter utódját végül is két személy közötti választással döntötték el az MSZP uralmi elitjei 2004 augusztusában. A két jelölt Kiss Péter és Gyurcsány Ferenc voltak. Az előbbi a nép-nemzeti és a horni-kádári pragmatikus „közép” közös jelöltje volt, az utóbbi pedig a külső és belső SZDSZ koalíciójáé. A kongresszuson lezajló döntést megelőző napon a Financial Times című tekintélyes globális vélemény-hatalmi orgánum igen előkelő helyen és igen nagy terjedelemben számolt be az eseményről. A lap második oldalának közepén hatalmas betűkkel a következő cím virított: „Holnap a magyar szocialisták Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak”. Talán nem kell kommunikációs szakembernek lenni ahhoz, hogy világossá váljon, vajon a két jelölt közül ki volt a birodalom kegyeltje.

 

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap