Remake 1/2

Jókai Anna, k, 03/19/2019 - 00:07

 

 

A mese a könyökünkön jön ki. A história az öreggel, a fiával meg a szamárral. Némelyek idézgetik: lám, úgyse lehet mindenkinek a kedvére tenni; ezért aztán, hacsak nem akarunk nevetségessé válni, arra hogy ki mit mond, nem kell odafigyelni. Mások felháborodnak, a demokráciában lejárt mese ez, a tanulság az önkényeskedőket segíti. Hohó, ma már nem úgy van, hogy csak bandukolunk az úton, komótosan, vagy ami gyanúsabb, célra tartva, a többiek véleményére oda sem bagózva. Bár az már az eredeti történetben is furcsa, hogy az senkit sem érdekel, honnan jönnek a szereplők, mi járatban vannak, és hová tartanak, csupán azt firtatják, milyen az egymás közötti viszonyuk; kit kell elmarasztalni, kit kell – a másik rovására – úrrá tenni. Ki üljön a szamárra – egyáltalán szabad-e ezt a szerencsétlen szamarat akár minimálisan is megterhelni?

A vándorok jócskán elfáradtak, de a meséből nem lehet kiszállni. Virradattól talpon vannak. Az apa egyre szomjasabb, a fiú egyre éhesebb, a szamár egyre csapzottabb. Az út meg most sincs mással, mint jószándékkal kikövezve, az meg, tudjuk, önmagában akár a pokolba is vezethet.

Vegyük tekintetbe, hogy embereink nem idegenek. Vérségi kapcsolat: apa és fia. Hosszú múlt és tágas jövő: találkozásuk a röpke jelenben. Csak a szamár státusa nem tisztázott: tulajdonuk-e a szamár vagy csak merészen elkötötték, netán csupán melléjük szegődött? Van-e batyu a hátán, s ha van, mekkora; sőt – pontatlanul minősítve őt szimplán szamárnak – nem ő-e a főhős az egész dologban? Nem őt kell-e – csomagostul – biztonságos földre vezetni? Melegebb istálló, illatosabb széna, egy gyengédebb gazdakéz: jogos igény, haladásra ösztönző vágyakozása minden robotra fogott lénynek.

Az apa nem annyira öreg még, mint képzelnénk. A fiú sem olyan fiatal már. Az apa ismeri az előzményeket, ezért nem vidám. A fiú a következményeket viseli, ezért szomorú. Az egyiket nyomasztják az emlékek, a másikat aggasztja a holnap. Az idősebb azt hiszi, hazamennek, végre. Az ifjabb tudja, az otthon még messze van. A szamár fölveri a port, s örül, ha olykor-olykor egy útszéli árokban elheveredhet.

A jelenet – a baljós előérzettől függetlenül – eleinte idilli. Ők ketten a szamárkát vezetve, valami rosszat kétségkívül maguk mögött hagytak. Az öreg fogja a kötőféket, a fia a szürkét hátulról szelíden noszogatja. Jól megvannak így hármacskán; voltaképpen nem is sietnek, balhé után az ejtőzésnél misem természetesebb.

– Szerencse, hogy nem került sor a bicskára – mondja az öreg.

– Nincs is bicskád – mondja tárgyilagosan a fiú.

– De van a te zsebedben – az apa hangsúlya félig kérdő, félig kijelentő.

– Szalonnához és kenyérhez. Fát faragni, papírt vágni. Amire való – a fiú hangsúlya inkább nyugtató, mintsem kioktató.

Az öreg sóhajt. A sóhajtásban együtt a féltés és a megkönnyebbülés.

„Derék jószág – gondolja az öreg, és lazábbra ereszti a kötelet. – Neked is elég. Csupa horzsolás a hátad.”

„Szegény pára – gondolja a fiatal –, az oldaladat is felsebezték.”

A szamár – a korlátozott tudat alatt – reménykedik. Hátha ott áll majd a csókra csücsörítő királylány a következő elágazásnál. Volt már a megváltódásra példa. Igaz, többnyire a békavilágban. A fordítottja tipikusabb: emberből változni állattá; büntetés a szamárbőr, a szamárfül közderültség tárgya. Szamarunkban valamiféle vesztett őstegnap feldereng. Itt az ideje a vedlésnek. Itt az ideje megmutatni. A szamárbőgés viszont csak idegesítő, lázongásnak erőtlen. Rúgni nem akar; rendes fickók ezek, de a varázslat nem az ő tisztük, sajnos.

Hát csak mennek-mendegélnek, ahogy az út kanyarog, türelmesen, se jobbra, se balra letérve, az orruk után előre. A reggel lassan délelőttbe döccen, a nap már langyosítja a nemrég csípős levegőt. Feltűnő, milyen kihalt (vagy tán még be sem népesült) a táj. Senki előttük, senki mögöttük. Legalábbis látótávolságra. Csak ritkás szembeforgalom, egy-egy csukott, áramvonalas fekete kocsi; talán rabmobil, talán luxusautó, talán halottszállító, szinte egyremegy: száguldás, mindenképpen vissza.

Az út mentén bukkan fel, váratlanul, guggolóállásból, lesből a göndörszakállú, őszes férfi, szalmakalapban.

(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)

– Egykomám – dörrent az idősebbre –, hol hagyta a sütnivalóját? Amikor itt ez a haszonállat, gyalogosan…? A maga korában…?! Jót akarok, másszon gyorsan fel, ne mondjam kétszer…!

„Parancsnak hangzik – gondolja az apa –, de okosabb tanácsként megfogadni…”

„Tiszteld apádat és anyádat – gondolja a fiú –, így is fel lehet fogni.”

A szamár – mint közismerten csökönyös – a lábát megvethetné: a plusz teherből nem kér s egy tapodtat sem mozdul tovább –, de nem teszi. Tűri, hogy az apa fölkapaszkodjon. Úgy látszik, a szerepek elrendeltek.

Poroszkálnak. A nap delelőre hág. A fiú tocsog a verítékben. Az apa elégedett. Jogos a kivételezettség. A kényelem a tevékeny élet jutalma. A tapasztalatot, íme, megbecsülik. Hagyomány, erkölcs, talpkő, fontos címszavak.

Az út mentén újra felbukkan valaki, váratlanul, guggolóállásból, lesből: gyér, de hosszan lebegő hajú, kopasz fejcsúcsú fiatalember; csokornyakkendőt visel rövidujjú inghez.

(Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt vagy a beleit ürítette? Ugyan miféle dolgát végezhette?)

– Kedves uraim – hadarja, mosolyog keskeny késpengeajakkal –, nem, mintha beleszólnék, de ez abszolúte visszatetsző… Szakadjon meg a fejlődő fizikum, mindig csak a hájas középréteg, aggok, érelmeszesedés, bebetonozott konvenciók, semmi nyitottság? Nem, mintha személyiségi jogait korlátoznám, de tüstént cserélni! Mi vagy te, szilvalekvár? Pattanj, haver, dinamikusan!

„Voltaképpen agresszív alak – gondolja a fiú –, modortalan, neveletlen… De végül is a nyálas szentimentalizmus már a múlté! Próba szerencse!”

„Röstellem – gondolja az apa –, hogy magamtól nem jutott eszembe. Ennek a mitugrásznak kellett beleugatni!”

A szamárnak édesmindegy. Csak mintha az erélyesebb nógatástól tartana. Éppen elég ez az iram. Lappadt tarisznyával, pihenés nélkül.

Kocognak, egy kicsit élénkebben. A nap olvasztja a földet. A szellő megroggyan, elheveredik. Rekkenő hőség, közhelyszerűen. Nyomás az öreg szíve táján. A pulzusa megugrik. A fiú elégedett. Jogos a kivételezettség. Erőgyűjtés a gigantikus feladatokra. Szuperötletek hiperlegyártásban. Gyorsaság, kreativitás, pragmatizmus, fontos címszavak.

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap