A reimsi angyal (9/11)

Jókai Anna, szo, 11/01/2014 - 00:08

 

 

 

 

Folytatás

– Az én Sárikám éppen ennyi idős, és önállóan vezet egy egész háztartási boltot Pesterzsébeten. De ő tudja, hova forduljon. Talaj van a lába alatt…

– Semmi értelme, Kertész bácsi. Hazugság és hazugság. Szép családi élet! Hasznos tevékenység… tessék ezzel békén hagyni!

– Engem két háború vihara tépett – mondta Kertész ünnepélyesen –, mégsem vagyok ilyen borúlátó. Átvezettem a családomat a szörnyűségeken… nem kicsiség…

– De a többi megdöglött a gödörben. Vessünk rá keresztet, fő a békesség! – kiáltotta Zsófi.

Kertész elgondolkozott. Forgatta a tintatartót.

– Zsófi – mondta végül halkan. Mit szólhatnék én magának?… Én vasárnap nem a presszóban ülök, hanem a Jézus-szívében… és nekem végtelen öröm, ha esténként körülvesznek a gyerekeim… pedig már nagyok. Icuka behozza a vacsorát…

– Miért, azt hiszi, én presszóban akarok ücsörögni? Öröklakásra vágyom és nercbundára? Mást nem tudnak elképzelni…? Valami egészen mást?

A fiú már türelmetlenül fütyörészik a pince előtt. Normában van.

– Mást? – Kertész kutatva nézett Zsófira. – Valahova tartozni kell. A lámpa a mennyezeten lóg, a képet a falra szögezték. A levegőben nem marad fönn az ember… ez fizikai törvény, Zsófika…

– Magának mindegy, hova kapaszkodik? Mindegy, hogy hova tapad, mint a bogárnak? – Zsófi megmarkolta, mozgatta a kilincset.

– Katolikus vagyok – húzta ki magát Kertész. – Sosem tagadtam. Ego sum via, veritas et vita…

– Latinul minket nem tanítottak – mosolygott Zsófi szomorúan. – Ne tessék fáradni…

Végighúzta tenyerét a lépcsőház korlátján. Szentáldozás. Előtte gyónás, rácsos ablakok. Anya még tanulta. Böjtök. Parancsok, pontokba szedve. Pokol a vétkeseknek. Örök tűz. És azt mondják: Isten.

Meg kellett volna kérdezni azt az írót. Vagy beszélni vele, hogy írja meg. De mit?

– Jól van, Jóska. Eredj vissza, ezt a fél órát beszámítják! – A cigány megbiccentette széles, rojtos karimájú kalapját. Elszaladt; nyakkendőjén kövér, meztelen nő libegett.

 

– Lilit baltával sem lehet agyoncsapni – mondta Anna néni. – Délelőtt még szívroham, s most már a ponyvásoknál dirigál. Bámulom ezt az asszonyt. – Új cipője sarkát piszkálgatta. – Vasat vertek rá, hogy ne kopjon. Figyeld meg, seggre esem benne, úgy csúszik…

– Nem kell annyit mászkálni – morogta Zsófi. – Hol marad Urbán a kefékkel? Mindjárt jönnek a bedolgozók…

– Megint keresett a férjed… miért tagadtad le magad? Összezördültetek?

– Mi nem szoktunk összezördülni. Nem bírom, ennyi az egész… – fakadt ki Zsófi.

– Mit nem bírsz benne? A gyereked apja! – mondta Anna néni döbbenten.

– A fekete szakállát…! Mit tudom én. Azt a hülye sapkát a fején, meg a dumáját, hogy mikor lesz végre segédvágóból vágó! Mert ez művészet… minden művészet nálunk, még a vécépucolás is…

– Hát akkor mi a fenének mentél hozzá…?

– Szerettem. Tessék: ha hiszi, ha nem, őrülten szerelmes voltam belé… a fekete szakállába meg a sapkájába… – kiáltotta Zsófi. – Ugyanazt szerettem benne, amit most utálok… Mit csináljak? Hintsek hamut a fejemre? Nem bírom, ha hozzám nyúl, egyszerűen nem bírom!

– Te! – mondta Anna néni, és szertartásosan rámutatott. – Neked van valakid!

– Senkim sincs… – Zsófi az ajtóhoz szaladt, kinézett. – Mindjárt jönnek…

– De hát a gyerek… a gyereked… A gyereket csak szereted?

Zsófi leült. Kitöltötte a keltezést az átvételi cédulákon.

– Szeretem – mondta komoran. – De nem úgy, ahogy engem szeretett az anyám… – Hallgatott egy kicsit. Azután kibökte, restelkedve: – Azt hiszem, ha történne valami… ha történne valami vele… menne minden tovább… – Elsírta magát. Folyton sír! Talán valóban orvoshoz kéne menni.

Anna néni felszisszent. Hátat fordított Zsófinak, matatott a köpenyek között.

– Én nagy dohányos voltam, és bolondja a táncnak – mondta darabosan. – Amikor még éltek…

– Tessék? – kérdezte Zsófi. Szétmázolta a könnycseppeket az indigón.

– Amikor még élt a két gyerek – folytatta Anna néni, mereven a fal felé fordulva. Leszakadt kabátbélése lábszárát verdeste. Harisnyáján vastagon szaladt a szem.

– Milyen két gyerek?

– A férjemtől elváltam, még harmincnyolcban. De a gyerekekre adott, elég tisztességesen. Táncolni nagyon szerettem… – Leemelt egy köpenyt, kiejtette kezéből, puffant a betonon. – És a cigarettát… az volt a szenvedélyem.

Zsófi előredőlt az asztalon. Remegett.

– Negyvennégy telén nem volt kaja… cigaretta sem volt… már lőtték a kerületet, december végén… nem volt cigaretta. A trafikba hoztak, éppen szembe, három lépésre, két ládával. Marika sírt: mama, ne menj le… Pisti megfogta a kezemet, az ujjaimat harapdálta: mama, maradj – Anna néni visszafordult, két öklét teljes erővel arcába vágta. – Mama, ne hagyj itt…!

Zsófi felnyöszörgött.

– Úristen!

Katona néni lenyomta a kilincset, mögötte még négyen szorongtak.

– Három óra öt… be szabad már jönni?

Anna néni ökle kinyílt. Végiggereblyézte archúsát.

– Jöjjenek csak… természetesen. – Elfordult megint, öt-hat köpenyt a karjára rakott. – Fiacskám, ezekből adjál, ezek jobbak – mondta, kis szünet után.

Zsófi bénultan ült.

– Válasszon, Katona néni. Válasszanak csak… És hogyan?

– Mind a kettő… mire visszamentem. Egyetlen lövedék, ahogy az ablaknál lestek. Akkor, ott mellettük, elszívtam az utolsót… Nézze, bácsi, ezt vigye… És az élet „ment tovább”…

– Tovább…?

– Vagy akkor kezdődött, talán… Vigyázzon, bácsika, ne egyszerre. Fáj nekem ez az új cipő, Zsófi fiam… Nem tudok én azóta rongyokat aggatni magamra…

– Itt tessék aláírni – mondta csöndesen Zsófi. – Nem lesz ez sok? Mivel viszik el?

– Kiiiiskocsival… kööözösen – dadogta Tukics bácsi. – Úuugye áááát tetszik venni, ha egy kiiiis férc benne marad?

– Később lesz gyökérkefe – mondta Anna néni. – Azzal gyerekjáték. – Katona néni bólogatott.

– És ha nem, Zsófika megteszi, már csak unalomból is… – Elmentek.

– Ne haragudj, fiam – mondta Anna néni. – Véletlenül bukott ki belőlem… Ezért nem is tudom én igazában megérteni, pedig szeretném: mi bajod lehet neked ebben a világban?

– Anna néni! – Zsófi felállt. Ide-oda rebbent a szeme. A vésett járatokra, a kartotékokra és a műszőrme bundára a szögön. – Anna néni, kérem… – Kereste a szót, görcsös igyekezettel. – Tessék nekem megmondani… aki nem kommunista… és nincs tehetsége sem, amibe kapaszkodjon… a vallásban pedig már nem hisz… megint teleszaladt a szeme könnyel. Gyámoltalanul megfogta Anna néni könyökét. – … de annyira nem buta, hogy a pótlékok elkábítsák… Az mit csináljon?

Anna néni gondolkozott. Nem értette pontosan.

– Ne foglalkozz mindig magaddal… – mondta végül, és hátba vágta Zsófit. – Tartsd egyenesen a hátadat… mi lesz veled, mire megöregszel?

– Velem még nem történt semmi… sem halál, sem háború… tessék megérteni!… Anna néni, az erőt, az erőt honnan merítsem?

Anna néni gépiesen névsorba rakosgatta a cédulákat.

– Nem tudom – mondta csöndesen –, de azt ne várd meg.

 

– Anna, hova szaladsz? Gyere fel az irodára, döntenünk kell!

Anna néni a lépcsőről fordult vissza.

– Gyere le te, van itt hely…

Szankóné kelletlenül követte. Zsófira mordult.

– Maga mit firkál?

– A készletet egyeztetem – mondta Zsófi. Ceruzája hegye pattant az asztallapon.

– Hát csak egyeztesse… S ha azt hiszi, minden el van felejtve, téved! Szeder elvtárs is dühös, hogy éppen egy külső ember előtt…! Feltűnési viszketegség!

Zsófi a számoszlopra hajolt. Csatakos hajfürtje kiszabadult, arca elé esett, mint egy függöny. Nem válaszolt. Szankóné csalódottan fújt. Két széket egymás mellé húzott.

– Figyelj ide kicsit, Anna! Nem dönthetünk egyedül. Később aztán panaszkodsz, hogy téged meg sem kérdeztek…

Anna néni elhelyezkedett. Nagy cekkerét ölébe fektette, átkarolta.

– Ötre a körzetbe hívtak, és még ott a Kati gyereke… mi kell, Lili? 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap