A reimsi angyal (8/11)

Jókai Anna, k, 12/20/2016 - 00:06

 

 

 

 

Folytatás

– Na jó – mondta vontatottan Urbán. – Hatvan gyökérkefe. Majd a Feri, a ponyvásoktól, eljön rakodni. Úgyis dolgom van a trösztnél.

– Mi közünk nekünk a tröszthöz? – sóhajtotta Zsófi.

– Titok! – csücsörített Zsiga. Kalapot emelt. Erős levendulaillat maradt utána. Marcinak csípős izzadságszaga van. Barettsapkát visel, bohémesen a fél fülére húzva.

– Én ezt az embert meg tudnám ölni – suttogta Zsófi. Ökölbe szorította a kezét.

– Ugyan, ugyan. Annyit nem ér!

– Őt kéne kidobni innen legelőször… ha én volnék a vezető!

– Akkor aztán becsukhatnánk a boltot, te szamár! Urbán hozza az üzletet, a munkát!

– Nem szívességből csinálja, tessék nyugodt lenni! Az a kutya többet zabál egy nap, mint az én gyerekem!

– Szívességből…? – kérdezte tárgyilagosan Anna néni. – Ki dolgozik ingyen?

– Például Anna néni… – mondta Zsófi, gúnyosan.

– Az más… ne téveszd össze. Ez valami egészen más, fiacskám!

– Tudom – biggyesztett Zsófi. – A szocializmus!

– Akarsz egy pofont? Ezzel ne viccelj, gyerekem, mert kihúzod a lutrit! – kiáltotta Anna néni. Villogott a szeme.

– Ugyan kérem…! Mit összemelózik nekik, mégsem törődnek magával! Itt volt az az újságíró: még a nevét sem említették, hogy itt az Anna néni, aki…

– De te biztosan megemlítetted… – mondta Anna néni. Zsófi hirtelen elhallgatott. Sírva fakadt. Tenyerébe temette arcát.

– Ne bőgj… Minek bőgsz? Hát hiányzik nekem a dicséret? – Anna néni játékosan megcibálta a haját. – Ne bőgj, mert kiverem a fenekedet!

– De hát akkor miért? – kérdezte Zsófi. – Se pénz, se dicséret! Miért? – hajtogatta makacsul. – Ilyet normális ember nem csinál!

Anna néni nem felelt. Mozdulatlanul állt, a mennyezetre nézett.

Zsófi kifújta az orrát. Szenilitás. Nem lehet más.

– Az Urbánt meg hagyd csak – mondta végül Anna néni csöndesen. – Néhány év, szépen kifejlődünk; s akkor majd ő is kisebb fiú lesz.

– A mór megtette kötelességét, a mór mehet! Nekem ez sem nagyon tetszik! – morogta Zsófi.

– Te magad sem tetszel magadnak, azt hiszem – mondta vontatottan Anna néni. – Az az újságíró meg hadd firkáljon. Ami rossz, úgyis nekünk kell kijavítani. Attól még nem lesz jobb, ha fecsegnek róla.

– Egy író, mégis… Anna néni nem ért az irodalomhoz! De talán Petőfit tetszik szeretni… – Kár volt vitába keveredni! Vakkal a színekről!

– Fiacskám… a Petőfi-félék nem így jönnek: hivatalból kiküldve…!

– Hanem álruhában, mint a mesebeli herceg! Arra várhatunk. Talán éppen ponyvát foltoz az udvaron…

Cica néni esett be a hátsó ajtón. Fején a muszlinkendő félrecsúszott.

– Az elvtársnő rosszul lett, tessék gyorsan hátrajönni…

– Kicsoda? A Lili? – ugrott fel Anna néni.

– Azt én nem tudom… A Szankóné elvtársnő. Merthogy a Laji nem jött be, tetszik tudni, az éjjel kivérzett, és most felborult a brigád…

– Vizes törülközőt! A szíve… – Anna néni a csaphoz szaladt.

– Mondtuk, nem lehet ma befejezni… de csak kötötte magát, hogy így a szállítás, meg úgy a presztics, vagy micsoda… aztán egyszer csak elesett, rá a bálára, még az a szerencse…

Anna néni rohant a vizes törülközővel. Cica néni utána, sopánkodva. Zsófi megsértődött. Őt is hívhatták volna. Elvégre emberek vagyunk! Bár ha Szankónét betegállományba teszik, két-három hétre, könnyebb lesz a levegő.

– A Méderné mennyen fel az irodára! – kiáltott le a ponyvásoktól a kis cigány. – Telefonozáshoz várják!

Zsófi vállára terítette bundáját.

– Ide figyelj, öcskös – mondta a fiúnak. – Itt megállsz az ajtóban, egy lélek sem mehet le idegen… Megértetted?

Urbán szokott így viccelni. Felhívja a város másik végéből, s banális ostobaságokkal traktálja.

Kertész udvariasan nyújtotta a kagylót.

– A férjecske… barna bariton.

– Szankóné rosszul lett – súgta oda neki Zsófi, mielőtt a kagylóba szólt. Kertész aggódó arcot vágott. Sajnálkozva hümmögött.

– Halló! Szervusz… Hogy vagyok? Ezért hívtál?

– Ideges vagy, kis szívem? – kérdezte Marci.

– Nem vagyok ideges… mindig ezzel jössz…

– Dehogy, kis szívem. Csak azért hívtalak, mert itt az újság a kezemben. A Hunyadban játsszák a Sziporkázó csillagok-at… Tudod, az az amerikai revüfilm, Bandiék szerint óriási kiállítás… Vegyek jegyet estére?

– Utálom a revüfilmeket! És mi lesz Ágival?

– Fél hatra elvihetjük… okos gyerek, meglátod, hogy fogja élvezni!

– Fáradt vagyok – mondta kurtán Zsófi. Micsoda perspektíva! Nyafogó gyerekkel az ölében, revüfilmet bámulni, nápolyit ropogtatva!

– Hát ha nem, nem. Azt hittem, örülsz neki… Átmehetnénk anyámhoz is, mi a véleményed? Telefonált, hogy felbontotta a szilvadzsemet…

– Nem megyek sehova – kiáltotta Zsófi.

– Azért ne kiabálj, szívecském… Tettem Belloidot a táskádba. Jó hírem is van: a Szecskai behívatott, hogy amíg a Monostori beteg, nekem adja a Mindennap szilveszter vágását! Mit szólsz…?

– Óriási! – mondta ingerülten Zsófi. Kertész nyájasan bólogatott, atyai mosollyal. – Gratulálok…!

– Csak akarat kérdése… előbb-utóbb sikerülnek a dolgok! Először kivívni a szakmai tekintélyt, azután lépcsőzetesen…

– Ne haragudj, várnak a vonalra… – nyögte Zsófi. Reszketett a keze a kagylón.

– Jól van, édes életem… és ha fáradt vagy, otthon is maradhatunk. Otthon is csaphatunk egy kis murit, kettesben, ugye? – kérdezte Marci, és nevetett.

– Elég! – kiáltotta Zsófi teljesen ostobán, és letette a kagylót. Az egyik fotelba roskadt.

– Rosszul van, Zsófika? Egészen fehér… Egy pohár vizet…?

– Nem kell semmi… Szankónét nézze meg!

Kertész fölemelte Zsófi lecsüngő kézfejét, megveregette.

– Csak nem készül újra valami örvendetes családi esemény…? A feleségem például, amikor a másodikat várta, mindig sírórohamot kapott. Rendkívül nehéz kilenc hónap volt, de ha Pirikémre nézek, azt mondom, megérte…

– Nekem ez az egy is sok!

– Sok…? – Kertész méltatlankodva bökött egyet Zsófi vállán. – Ne kísértse az Istent! Négy lányom van, de mit nem adnék még egy fiúért…

– Hát akkor rajta… csak igyekezzen! – mondta Zsófi. Görbe este, Marcival kettesben! Ízetlen huzakodások, verejtékszagú tusa az ágyban! És az a nevetés! Ahogy silány kis élvezeteit szürcsöli, mint nyitott bödönből a szilvalekvárt!

– Késő, Zsófi kedves… késő. Az én életem párja már nincs abban a korban, az én Icukám – sóhajtott Kertész. – Mert mi az élet értelme, kedves Zsófika, ha nem a gyerek?

– Na mi? – kérdezte gépiesen Zsófi. – Majd Szankóné kioktatja magát, ha újra erőre kap. A munka, kartársam, a munka a munkáért, mint önmagába visszatérő görbe… A határidők meg ennek a Pátriának a presztízse!

– Volt ez valamikor híresebb is – bólogatott elérzékenyülve Kertész –, persze, nem foglalkoztatónak nevezték… Istenkém, hogy múlik az idő! Még külföldre is exportáltunk karácsonyfadíszeket… itt készült a búcsúkra a hazai gyártmányú „törökméz”… kis üzem volt, de fogalom!

– Tudom – jegyezte meg Zsófi. – Itt dolgozott az anyám is. Ők festették az üvegcsúcsokra az aranykarikát. Majd megdöglöttek a sok acetontól. Azóta sem bírja a körömlakkot.

– Kétségtelenül… nem volt lampionos kerti ünnepély… Ezek szerint a kedves mama ajánlotta be, igaz? – Kertész cigarettára gyújtott. – Ötöt engedélyeztem magamnak. Amolyan erőgyakorlat. Ez a harmadik.

Zsófi súrolgatta talpával a vastag perzsaszőnyeg bolyhait. Menni kellene. De jólesett a puha fotelban ülni.

– Szeder elvtárs?

– Most ment el. Nem találkozott vele? Köztünk legyen mondva, magát szereti. Szankóné sokat panaszkodik, Zsófika, nagyon sokat. De az igazgató elvtárs csak azt hajtogatja, próbálkozzunk, még próbálkozzunk, hátha betörik… hiszen az anyja igazi derék munkásasszony…

– Hát nem török be, mit szólnak hozzá – ugrott fel Zsófi.

– Adok egy Valerianát… – Kertész megcsóválta a fejét. Szemüvegét tisztította. – Az apja lehetnék… Ez a baj magukkal… nincs semmi a hátuk mögött. Aztán jön az idegösszeomlás.

Zsófi hisztérikusan felcsuklott. Idáig jutott? Ez a vén madárijesztő ad tanácsokat?

– Zsófika… maga még olyan fiatal. Rendes férje van, nem is akárki. Vágóasszisztens, még sokra viheti… művészi pálya! És az az aranyos kisgyerek! Kértem szépen, tanulja meg a könyvelést, a maga eszével az semmi… Most ott ülne az irodán, és nem kellene a koszos pincében dideregni… Úgy ajánlották, mint kitűnő, univerzális munkaerőt – folytatta Kertész, szelíd szemrehányással.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap