A reimsi angyal (7/11)

Jókai Anna, h, 12/19/2016 - 00:04

 

 

 

 

Folytatás
 

– Értse meg – kiáltotta Zsófi, és ide-oda rángatta a tele zsákokat. – Értse meg, hogy képtelen vagyok visszaadni nekik! Nézzen ide – dühösen Anna néni orra alá dugta a kefét.

– Hiszen még én sem tudom kiszedni azt a rohadt fércet… Minek kell felvállalni ilyen állati munkát?

Anna néni végigsimított a kefe szőrzetén.

– Ezzel nem is… ez szenteltvíz… – Ócska szatyrába nyúlt. – Gyökérkefe… látod, fiam? Idesüss… – Nehézkesen felállt, az asztalon kiterített köpenyhez lépett. Munkához látott. Repült a férc szanaszét. – Ez kell ide… még ma veszünk ötven-hatvan darabot, mindenki kap egyet használatra… Fogyóeszközalap, vagy mi a hétszentség…

– Mit szól ehhez Szankóné… és Kertész bácsi?

– Azt csak bízd rám. Elintézem a csekket, te meg elmész a Zsigával, beszerzitek.

– A Zsigával nem – mondta határozottan Zsófi.

– Az a dög nagy kocsi hajtson valami hasznot is. Minek cipelni, ha nem muszáj? Mennék magam, de estére nem hagyhatom a gyereket…

– Miféle gyereket?

– Hát a Katiét, na… összepakoltam, áthoztam, amíg az anyja rendbe nem jön… a keservét…

„És az az író ma már nincs itt – gondolta Zsófi szomorúan. – Kotlik valahol az ostobaságain. Pedig ezt megírhatta volna. Anna nénit és az ügyeit.”

– Inkább egy pár új cipőt venne magának – mondta szemrehányóan.

– Ejnye, hát nem nézel a lábamra? – Anna néni tréfásan a cipőjére mutatott. – Hát ez mi?

Fényes bőrű, széles orrú, fűzős barna félcipő. A legnagyobb gyerekszám.

A réginek leesett a sarka… Csúszik a talpa, kicsit szokatlan… – Joli viharzott be, üvöltő táskarádióval.

– Kezicsókolom… ez a Kovács Kati… tetszik szeretni a Kovács Katit? Te sem bírod, Zsófi? – csalódottan lekattintotta. – Telefonáltak a BÁV-tól, holnap jön a meós, átveszik az egész cuccot. Elintézte ez az isteni klassz Urbán! – mondta lelkesen, és forgatta a szemét.

– Joli, eredj a dolgodra! – kiáltotta Szankóné még a lépcsőről. Megvárta, amíg a lány kiiszkol az ajtón. – Te Anna – mondta óvatosan hangsúlyozva –, te Anna, mit keresnek az utcán azok a népek?

– Berendeltem őket… szétosztjuk ide-oda…

– Tudod, hogy nincs fölvétel… Aztán ezek is csak válogatnak. Mire jó? Nem kenyérre kell nekik, te is tudod…

– De nem is toronyórára… Más is szereti a túrós buktát meg a jonatánalmát, nemcsak te, Lili…

Szankónét megint elöntötte a pirosság.

– Várj az új részlegig… akkor mindenkinek jut. Különben nem szólok bele… Téged szidnak majd, ha nem kapnak eleget.

Körbetapogatta a teli papírzsákokat. Fürkészve Médernére nézett.

– Benne van a tíz?

– Nyolc… – felelte Zsófi. Ugrált a szemhéja. – Több nem fér…

– Mi az, hogy nem fér? – Szankóné kiborított egy zsákot.

– Mit képzel? Tízesével veszik át… azt akarja, hogy csalásért lecsukjanak?

– Gondoltam, hogy figyelmeztetem, aki…

– Maga ne figyelmeztessen senkit! Ahhoz magának nincs joga. Három évvel ezelőtt állapotos volt, nem racionalizálták… most már nem állapotos, ezt jegyezze meg!

– Lili fiam! – intette le Anna néni.

– Nagyon megbánod még, Anna, nagyon megbánod! A te bolond jó szíveddel! – Szankóné kérlelhetetlenül felborította a zsákokat. – Tí-ze-sé-vel!

Eltűnt a hátsó ajtón. Hallották a hangját két pincén át.

– Holnapután szállítás… ha estig itt kuksolnak, akkor is kész kell lenni… gyorsabban! A saját érdekük!

– Őt is meg kell érteni – mondta csöndesen Anna néni. – A szállítás, az szállítás… Nincs mese. Mit művelsz azokkal a zsákokkal…?

– Széttépem cafatokra tépem… Nem fér bele! Hát ha egyszer nem fér…! – zokogott Zsófi. Rázta a papírzsákokat.

– Te hülye vagy, fiacskám – mondta derűsen Anna néni. – Mosd meg a képed a csapnál, vagy én öntelek nyakon! Nézz ide: oldalt is van hajtás, alul is… a köpenyeket kisebbre csavarjuk… így ni…

Hajladozott. A zsákok tágultak a keze alatt. Zsófi nézte egy darabig, azután sóhajtva nekilátott.

– Tessék csak hagyni… és kösz – tette hozzá nagy nehezen. Anna néni egyengette a derekát, elsétált az ajtóig. Kiszólt:

– Jó reggelt kívánok… Bal oldalra a fölvételesek, jobbra a köpenyesek… géprongyvarrás elfogyott. Vár valaki köpenyre?

A lépcsőn szorongók hallgattak.

– Legalább kifújom magamat!

– Gyere szépen… te majd írod az adatokat és a határozatot! Nálad gyorsabban forog a ceruza!

Zsófi sóhajtott. Anna néninek nem mondhat nemet. Anna néni ingyen dolgozik, ő mégiscsak kap havi ezerhatot. Hála a csoportvezetői státusnak.

Hosszú évek alatt kifejlődött az a képessége, hogy kétfelé szakadjon. Tudott már úgy írni, csomagolni vagy akár számolni is, hogy közben egészen másra gondolt.

Anna néni kettesével hívta be a várakozókat. Zsófi előtt összemosódtak az arcok, gépiesen írt, ha kellett. Mindenféle képek jártak az eszében. Morajló tengerpart, napfény. Sima homok, piros-kék ernyőkkel. Urbán Zsiga ül a fonott székben, barna, izmos testén parányi fürdőnadrág. Karcsú pohárból gyöngyöző italt szív, szalmaszállal. Marci énekel a fürdőszobában, fekete szakállát fésüli, nevet. Apró, göndör szőrök a fehér mosdókagylóban, és a szappanba ragadva. Éjjel két óra. Ágika bömböl a kiságyban. Nemsokára hároméves, és még alig beszél. Csak bömböl. Az óvónő sem tudja, miért. Miért? „…mert neked nincsenek művészi ambícióid – mondja Marci –, azért érzed értelmetlennek… de hát itt vagyok én és Ágika. Mi ketten…” Kidülleszti a mellét, emeli büszkén a gyereket. – „Mi kell még a boldogsághoz?”

– Engem tessék a műanyaghoz kiírni – sipította egy női hang, s a vállához nyúlt. – Én előnyben vagyok!

Zsófi fölrezzent.

– Várj csak, fiam – mondta Anna néni. – Magának dolgozik a férje, az ezerkettő. A lánya bőrdíszműves… maga is kap hétszáznyolcvan nyugdíjat…

– Előnyben vagyok – hajtogatta a szikár asszony sértődötten. – Igazolt munkás… – Frissen dauerolt haja mereven szétállt.

A másikon ezer cérnával összetartott perzsabunda maradványa. Püspöklila, kopott bársonysapka a fején, hiányos strasszkővel díszítve.

– Nem jöttem volna, ha nem volnék éhes – mondta vékony gyerekhangon. – Kettőszázharminc havi szociális segély a községházától…

– Olyan nincs, hogy ez kapja a műanyagot… az az idő elmúlt. Megszűntek a naccságák – sziszegte a bárányhajú.

– Kettőszázharminc – rebegte a néni. – Nincs már eladnivalóm.

– Szakszervezeti aktív munkát végeztem. Ismer a Szeder elvtárs is! – Zsófi Anna nénit figyelte. Mit csinál ilyenkor az elveivel?

Anna néni zord arcot vágott. Mérgesen a „naccságára” mordult:

– Báró Prikker Karolin… mi az, hogy báró, még most is? – erélyes mozdulattal kihúzta a bárót. Zsófi keserűen elmosolyodott. – Írjad, Zsófi fiam: Prikker Karolin s a többi s a többi… Itt a személyi igazolványa. Műanyag orvosságosdoboz válogatása, január 15-től. Akkor jön az első szállítmány…

– És én? – kiáltotta a másik.

– Maga, kedves Kovácsné, vihet köpenyt, vagy előjegyzem az új részlegünkbe…

Prikker Karolin madárujjaival megragadta a cédulát, kikocogott, köszönöm nélkül.

– Ennek még lesz folytatása – mondta tompán Kovácsné. – Ezért kapja a fizetését, hogy így bánjon a munkással?

Anna néni nem felelt. Zsófihoz fordult.

– Készen vagyunk. Ne felejtsd el, hogy Szeder elvtárssal aláírassam.

Kovácsné még ott lézengett egy darabig. Azután elment. Becsapta a pinceajtót. Anna néni utánaszólt:

– Gondolkozzon otthon egy kicsit… Hallja, kedvesem?

Zsiga jött, teddy-bear kabátban.

– Csókolom, Anna néni! Ez a delnő majdnem elsodort. Megint kivégzett egy osztályellenséget?

– Te, fiam – rontott rá Anna néni. – Eredj fel Kertészhez! Kérj egy közületi csekket hatvan gyökérkefére, aztán uzsgyi, ugorj el érte… sürgős!

– Én? – kérdezte Zsiga, furcsa félmosollyal. – Én ugorjak el érte?

– A kocsidba befér… legföljebb nem viszed a kutyát. Gyámolíts egy szegény, elesett öregasszonyt… – mondta Anna néni enyhe gúnnyal. – Vagy nem azért jöttél?

Urbán Zsiga Zsófira nézett.

– Hogy van? – kérdezte kurtán.

– Kitűnően – biggyesztett Zsófi. Talán mégiscsak be kéne ülni abba a vajszínű kocsiba. Kiszabadulni innen, ha csak egy délutánra. 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap