A reimsi angyal (6/11)

Jókai Anna, v, 12/18/2016 - 00:07

 

 

 

 

Folytatás

 

Kertész felugrott íróasztala mögül, a széket kissé hátratolta. Meghajolt.

– Végtelenül örvendek a szerencsének… roppantul sajnálnám, ha megvárakoztattam…

Szontágh legyintett. A fotelba hanyatlott. Itt azért mégis más. Szőnyeg, filodendron, rézkarc. Ez a minimum. Jolika még mindig gépel, változatlanul két ujjal. Éppen olyan vidám, mint reggel. És a fekete vonal is éppen olyan friss a szemhéján.

– Tulajdonképpen Szeder elvtársat meg kellene várnom – mondta bizonytalanul. Még letolják a szerkesztőségben, hogy igazgató nélkül!

– Szeder elvtárs telefonált! – Jolika oldalt perdült a széken. – Sajnos, ma már nem ér vissza, de telefonált… Azt üzeni a Szankó elvtársnőnek, tessék nyugodt lenni, kapunk helyiséget és remek gépeket, jutányosan.

– Új részleget tervezünk, ahogy említettem – kapcsolódott be Szankóné lelkesen. – Bővítünk, bővítünk… korszerű technológiával, papírfeldolgozó, dobozkészítő részleget!

– Kizárólag anyagi fedezet kérdése – mondta precízen Kertész kartárs. Egyengette oldalt választott, őszülő hajában a választékot. – Háromszázötvenháromezer forint beruházás…

– Ez már részletkérdés – szögezte le Szankóné. – De ha belegondolunk: néhány éve a béka feneke alatt, zacskóragasztás, és most ilyen perspektívák… Ezt írja meg, hálás téma!

– És Szeder elvtárs érdeklődött, nem keresték-e az ökölvívó-szakosztálytól a holnapi Ruggyanta–Keltex miatt?

– Íme, a számszerű eredmények… – Kertész hozta a pénztárkönyvet, banknaplót. – Harmincszázalékos rezsikulcs, 01 és 02-es béralappal, félig a tanács égisze alatt…

– Azért a pincehelyiségek elég piszkosak… az a szörnyű fal a köpenyeseknél… – jegyezte meg Szontágh erőtlenül.

– Hiába, nem lehet mindent egyszerre – vágott a szavába Szankóné. – Jövőre ott is modernizálunk… Pontos terveink vannak! De nem lehet egyszerre! Hohó, arra már ráfizettünk! – fejezte be jelentőségteljesen.

– Persze, persze… ha volna olyan szíves, a kis kartársnőnek, a gépbe… – sóhajtott Szontágh.

– Az egyenleg jelenleg száztizenhatezer forint… Ehhez kell még, durván számítva, hogy az a bizonyos részleg…

– Mert volt egy műkéz-részlegünk is, csak a műkezek megsültek… – pöntyögte Joli.

– Ülj a géphez – mondta Szankóné vészjóslóan. – Kertész kartárs diktálni fog.

Kertész Szontágh elé sétált. Bő nadrágszára csattogott a bokáján.

– Egy problémát szeretnék fölvetni… meg kell ragadnom az alkalmat, hogy a magyar sajtó figyelemre érdemesít bennünket; ugyebár?

– Szeder elvtárs elsőrangú bokszoló lehetne, csak kicsi a keze… és egyszer beverték az orrát, de nem nagyon…

Szontágh keserűen bámult maga elé. Elvesztegetett nap. Szimpla ügy, szimpla emberek. Bár ez a májbeteg mint figura érdekes. Az élet törékeny és rövid… Ha erre gondolna Bányay a felvonás végén, akkor mégis kinyitja, mintegy megbocsátva, azt az ajtót. A halál szemszögéből. A halál szemszögéből…

– A könyvelésben már idestova harmincéves praxisom van. A háború előtt hites könyvvizsgálóként működtem, mellesleg. Szóval a számok: hozzátartoznak az életemhez… de a mostani SZTK-rendelkezés, a bedolgozókkal, nehézkes, kérem, adminisztratívé… Amelyik hónapban a határ alatt keres, ki kell jelenteni az SZTK-ból, ha pedig újra többet, ismét vissza… adminisztratíve rettenetes túlmunka…

– S a dolgozók érdekeit is sérti, ne felejtsük el! – vágott közbe gyorsan Szankóné. – Igen, igen… ezt föl lehetne vetni!

– Tessék ezt is lediktálni! – mondta fáradtan Szontágh. – Ha nem haragszik az elvtárs, most magára hagyom… – Szankóné az órájára nézett. – Nemsokára zárunk, és még végig kell szaladnom. Remélem, nem okoztunk csalódást…? – kérdezte várakozóan.

– Csalódást? Ugyan, asszonyom. Holnap, mielőtt nyomdába megy, elküldöm a cikk másolatát, nem szeretem a zsákbamacskát. Az igazgató elvtárs majd láttamozza. Végül is a fejlődés kétségtelen…

– Örülök, hogy az elvtárs is így látja a dolgot – mondta Szankóné, és még sok mindent mondott, mielőtt kilépett, de Szontágh már nem figyelt. Urbán Zsiga, ez tud élni. Legalább élvez, mielőtt rácsukják a koporsófedelet.

Kertész gondosan, helyesírási utasításokkal gépbe mondta a szöveget. Eszébe jutott valami. Megszakította a diktálást.

– Apropoó… a mi Annánkkal találkozott?

– Nem – morogta szórakozottan Szontágh. – Annára nem emlékszem.

– No csak azért, nehogy utólag sérelmezzék. Tudja, ő fontos személy… – Hangsúly nélküli szavaiból nem csendült ki semmi. – Ő intézi a bedolgozók felvételét.

– Hol az asztala? – kérdezte Szontágh. Nehogy belekössenek!

– Nincs asztala… csak egy fiók, a köpenyeseknél. Társadalmi munkában végzi, az irodán ritkán látjuk.

„Társadalmi munkában? – gondolta Szontágh. – Akkor jó. Nem sok szava lehet.”

– Ma tárgyalásra ment az egyik asszony privát ügyében… de ha holnap vissza tetszene jönni…

– Hm, hm… – sajnálkozott Szontágh. – Mit tehetek…? Holnap már nem…

Kertész orrcsontjához nyomta szemüvegét. Folytatta a diktálást. Szontágh az ablakhoz lépett. Még mindig esik a hó. Urbán Zsiga most fordul ki a kapu alól. Bevágja magát a zsemleszínű Opelbe, csak úgy csattan a kocsiajtó. A strucctollas öregasszony a pincéből vánszorog elő. Hatalmas zsákot cipel. Mi lehet a zsákban? Mi volna? Rongy.

– Egy pillanat, még átfutom, kontroll nélkül, ugyebár…

Méderné, divatos bundában, kucsmával. Nehéz rácsot rángat, kínlódik vele. Lezárja a pincét. Most bezzeg boldog, itt hagyhatja a koszos melót.

Jolika melléje furakodott, a körmeit fújta. Nézte ő is Médernét.

– A kis kölyök már a padon bőg… mindig ott szokott bőgni, mire a bölcsődébe ér…

– Hát tessék, elvtársam, amennyire lehetett, ilyen rövid idő alatt…

Szontágh kezet fogott mindenkivel. Kertésszel kétszer is. A lépcsőn ismét megnyomta a bordáját. Talán még utolérné Médernét. De mit kezdjen vele? A pesti aszfalton tucatjával szaladgál hasonló. A darabot kell megírni. Amíg nem késő.

– Az az ember rám lehelte a halált – motyogta, s állt egy kicsit a ház előtt. Dédelgette magában ezt a furcsa iszonyatot. Mégsem múlt el a nap hiába. „Ide bármikor visszajöhetek, végül is, ha valami még hiányzik…” Vállat vont, megindult a letaposott, csatakos havon. – „A Pátria nem szalad el!”

 

2

– Hol a nyilvántartási lista? Hova a fészkes fenébe keveredett? – dühöngött Anna néni. – Egy napig nem vagyok itt, és már semmi sincs a helyén – kotorászott a nyikorgó szekrényfiókban.

– Senki sem nyúl bele – csattant fel idegesen Zsófi. – Kit érdekelnek azok az ócska kartonok?

– Jó, jó. Azért nem kell kiabálni!

– Nem én kiabálok!

– Itt az a nyavalyás! Az egész paksaméta… Figyeld meg, fiacskám, mostanában végképp kihagy az agyam… – dünnyögte Anna néni. Elővette szemüvegét. A hiányzó szár helyén madzag fityegett. Komikus mozdulattal fülére tekerte.

– Hogy lehet ilyet csinálni? – kérdezte Zsófi. – Miért nem hozatja rendbe? Húsz perc… – Csomagolta a köpenyeket, nyolcasával. Ha egyszer tíz nem fér a zsákba!

– Húsz perc az rengeteg idő!… A Stettner, kérlek, sírt tegnap a tárgyaláson. Hogy nem ő vitte el a nyolc méter damasztot, és a kanalakat is a szomszéd vitte zaciba, akivel az asszony összeszűrte a levet… Nem tudok az ügyben kiigazodni, fiacskám… Kati szerint a férje úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de az meg sír…

– Csak azt tudnám, mi köze Anna néninek ehhez?!

– Kati teljesen összeomlott, haza kellett kísérnem. Édes Anna néni, nem megyek én holnap magukhoz csiszolásért, ezt hajtogatta… aztán kiverte a hab. Ott a kilencéves gyerek… hívtam az orvost, de hát SZTK-ja sincs a nyomorultnak, a múlt hónapban nem keresett… Százkilencvenöten várnak, látod… – rábökött a kartotékokra. – Húszat hívtam mára, akárhogy is, valahol szorítunk nekik helyet. Nem várhatnak ítéletnapig!

Zsófi legyintett. Reménytelen! Amíg nyugdíjba nem ment, súlyos ízületi gyulladása után, a Kender–Juta üdvöskéje volt. Azt hinné az ember, most végre nyugton marad, gyógyítgatja magát. Ahelyett „társadalmi munkában” leszáll ebbe a koszos, nyirkos pincébe, böngészi a névsorát, aztán egyszerre fölkerekedik, és beleavatkozik vadidegen emberek ügyes-bajos dolgaiba. De arra nincs ideje, hogy normális frizurát csináltasson, vagy a hiányzó fogait pótoltassa… Három éve ugyanabban a nyúzott kabátban!

– Te meg, édes fiam, mit műveltél tegnap megint? Szankóné szerint betelt a pohár… Csak egyszer nem vagyok itt!

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap