A reimsi angyal (5/11)

Jókai Anna, szo, 12/17/2016 - 00:00

 

 

 

 

Folytatás

Méderné csüggedten végigsimított a haján.

– És ezt maga mondja… – Lábával köröket húzott a férchulladékba. – Nekem nincs tehetségem…

Szontágh értetlenül figyelte.

– Semmiféle tehetségem nincs. De ha volna! – fakadt ki vadul, s odaállt a férfi elé. – De ha volna… nem tudnám kicentizni!

– Csacsi gyerek – rezzent össze Szontágh –, hiszen már kinőtte a kamaszkort…

Zsófi kurtán nevetett.

– Szeretem a komoly embereket. Maga is komoly, hasznos ember, mint az Urbán Zsiga.

Szontágh szedelőzködött. Szankóné várja a rongyosoknál. Egzaltált csirkékre nincs ideje.

– Most azt hiszi, megdicsértem – szólt utána az asszony gúnyosan. Keféje nyelével lepiszkálta a bogarakat, freccsentek sarka alatt, ahogy rájuk taposott.

 

– Jöjjön csak, jöjjön – kiáltotta Szankóné. – Juliska, széket az elvtársnak!

Szankóné hatalmas rongyhegy tetejében forgolódott, szürke kendőbe bagyulálva. Néhány öregasszony kavarta kétoldalt, hosszú botokkal, a háromszög alakú rongyokat. Szontágh tüsszentett. Orrába ment a por.

– Ami leesik a szabásnál… tiszta dolog ez, csak elő kell készíteni – mondta Szankóné, és fáradhatatlanul turkált, taposott. – Ott, nézze csak, Rózsika, egyben azt a vastag kupacot.

Lekecmergett. Kezét a mellére szorította.

– Pedig bevettem a csöppeket… Géptisztítókat állítunk össze belőle. Az a titok, hogy vannak nagyobb darabok. Ha nem keverjük össze, a fecnit senki sem viszi el, a nyakunkon marad. Pedig azt is fel kell dolgozni, akárhogy is, kilóra fizetik… – Előtuszkolt egy sovány, ráncos asszonyt. – Juliska felelősségteljes munkát végez… csak vékonyan összevarrt készárut vehet át, mert, ugyebár, vastaggal nem lehet gépet tisztítani!

Juliska nyakában sárga, nagy szemű gyöngy lógott. Törökös sál a fején körbecsavarva. Piros rózsaklipsz a fülében.

– Minden egyes darabot külön-külön megvizsgálok… – közölte öntudatosan.

– Afféle kis házi meó… de Juliskának olyan gyakorlata van, egy tapintás, és már tudja, hányadán áll. Szerencsére, nem mindenki Méderné!

– És ön mászik fel a tetejébe? – kérdezte Szontágh hirtelen ellenérzéssel. – A beteg szívével? Nincs erre más ember, csak a gazdasági vezető, személyesen?

Méderné benyitott, kopogás nélkül. Állt az ajtóban.

– Nem merem megkockáztatni – mondta Szankóné. – Tudom, hogy ez túlzás, de csak így vagyok nyugodt. Ez állandó, stabil munka. Függünk a megrendelőtől.

– Vagy a minisztériumtól, vagy a központtól, de mindig függünk valakitől – morogta Méderné. – A kiváló Pátria!

Szankóné megint kivörösödött. Szontágh megsajnálta, melléje állt szorosan. Mire jó a folytonos piszkálódás? Végül is vannak objektív tények. A kis béka; a lánya lehetne.

– Anarchia! Nem fogja szétzülleszteni a munkámat – nyögte Szankóné. – Holnap beszélek Szeder elvtárssal. Tartsa el a férje, ha kibírja!

Méderné megijedt.

– Ideges vagyok – hebegte. – Csak úgy általában… A rongyosok már kint várnak. Azért jöttem: beengedhetem őket…? Fáznak.

– Öt percet várjanak! Juliska, Rózsikám, szurkálják még egy kicsit a bal sarkát! Így lesz igazságos. Egyforma munkáért egyforma bér.

– Három negyven egy kiló – mondta Méderné, és Szontágh felé bökött. – Írja fel! – Csöndesen betette maga mögött az ajtót.

Juliska megcsörgette nyakán a láncot. Felháborodva ciccentett.

– Agyára ment a jólét. Mit tudják ezek a taknyosok, már bocsánat, mi az igazi nyomor?

– Csak jár a szájuk… No de a kutya ugat, a karaván halad… Itt már nincs sok érdekes. Az ott a fonalválogatás. Keveset fizet, inkább csak kísérlet – Szankóné letette a kendőt, és a kis csapóajtóra mutatott –, de ha már idáig eljutottunk…

– Természetesen – bólintott Szontágh. Leküzdhetetlen álmosságot érzett. Ezzel a piti riporttal még ma végez. Holnaptól jobban beosztja az idejét. Az ilyesmi után futkossanak csak a kiskollégák, akikben úgysincs egyéb ambíció.  Negyven felé az ember nem tékozolhat. Azt a darabot már régen meg kellett volna írni. Nincs ennél fontosabb.

– Vigyázzon – kiáltott Szankóné az ajtófélfánál –, alacsony. – Szontágh az utolsó pillanatban húzta be a nyakát. Hosszú, lóistállóhoz hasonló terem. Éles világítás, elkerített fülkék. Középen színes pamutbála, összegubancolódva. Kezek nyúlnak ki a válaszfalak mögül, furcsán, minden előzmény nélkül, és tépik, húzzák a szálakat.

Ingerült női hang kiáltott:

– Ne zabáljon megint! Ha folyton zabál, nem hozunk össze még két kilót sem…

– Itt nincs egyéni teljesítmény – mondta Szankóné mentegetőzve. – A munkaügyisünk ötlete: dolgozzanak hármas brigádokban, helyet mi adunk, de elvileg bedolgozás… Ön tapasztalt ember, író, tudja, mi van ilyenkor. Az egyik húz, a másik csak lazsál. A fizetségnél meg tépik egymás haját.

– Közös lónak túros a háta – hajolt ki egy ravasz szemű, csipás bácsika. Hatalmas csomót tépett a bálából, behúzta magához, mint pók a legyet. – Örök igazság!

– Jöjjön ezekhez – mondta Szankóné. Laposra fordulva férkőztek a negyedik fülkéhez. – Ők legalább nem veszekednek. Haladunk, haladunk?

A negyedik fülkében két asszony és egy középkorú férfi üldögélt, ronggyal takart sámlin. Vesszőkosárban dinnye nagyságú pamutlabdák, válogatva, a kék szín különböző árnyalatai szerint. A deszkafalon Jean Marais, jelmezben és civilben. Roger Moore, amint hanyagul a fehér Jaguárra támaszkodik.

– Itt kislány is dolgozik? – kérdezte Szontágh. Az egyik asszony, aszalt körte arcú, ormótlan, vastag lábbal, felmosolygott:

– A kislányokat nem itt kell keresni… öreglányoknak való munka ez, igaz, Cica néni?

Cica néni piros pettyes muszlinkendője maslira kötve a homlokán.

– Régen volt az… csak hát, mi is szeretjük a szépet…

– Mondom az elvtársnak, hogy maguknál megvan az egyetértés, sosem civakodnak… – unszolta őket Szankóné.

– Nem is – szólt a férfi halkan. – Abból nem lesz forint.

– Dolgozik a Laji szépen… meg mi sem azt nézzük, mikor, hol lehet egymásba akadni… – dicsekedett a körtearcú –, aztán amit összehozunk, békésen megy háromfelé. Csak, tetszik tudni, az az egy kikötésünk, hogy mi a kéket keressük…

– Nyugtatja a szemet – folytatja Cica néni. – Lajit is kifaggattuk, amikor iderakták: mi a kedvenc színe? Kék, aszonta. Hát ha kék, akkor üljék le…

– Tessék a Lajinak elintézni az esztékát – a körtearcú megfogta Szankóné szoknyáját. – A múlt hónapban ötszázon felül volt, érvényes a jogosultság!

– Már csak a gyógyszer miatt – mondta a férfi. Szontághra nézett. – Tessék ide hajolni…

Kelletlenül engedelmeskedett. A férfi megfogta Szontágh kezét, és dagadt hasára vezette.

– Ez a májam… legalább hat kiló! – tette hozzá büszkén, méltósággal. Lehelete Szontágh arcába csapott. Szontágh visszakapta a fejét, hátrált.

– Hát akkor tovább, tovább – hadarta Szankóné. Segített Szontághnak a bála mellett. – Csak mindig a nyomomban… – Az ajtónál odasúgta, sajnálkozva: – Kóros májduzzadás… két hónapja, ha van. Nem is tudom, kit állítok a helyére. Olyan jól összeszoktak!

– Hány éves? – kérdezte Szontágh. Oldalát tapogatta. Itt szokott szúrni, ha siet.

– Negyven, negyvenöt… a kartotékra rávezettük – felelt készségesen Szankóné.

– Ha nem haragszik, egy kis szabad levegőt…

– Fáj a feje? Kertész kartárstól kapunk fájdalomcsillapítót, úgyis vár minket.

Áthaladtak a rongyosokon.

– Rendet! Tartsuk meg a sort! – kiabálta Juliska. – Amíg nem állnak sorba, ítéletnapig sem kapnak semmit. Jut mindenkinek, egyformán!

– A fecni… csak a fecnije! – rikácsolta egy öregasszony, strucctollas kalapban. – Mindig csak a fecni!

– Ez a Juliska megfizethetetlen! – mondta Szankóné. Lesújtó pillantást vetett Médernére, ahogy keresztülmentek a köpenybontón. Méderné a hideg rakott krumplit ette, lábasból. – Akkor eszik, amikor eszébe jut! Fütyül az ebédidőre!

Szontágh Szankóné után ballagott, szórakozottan. Holnap Bokros Karcsival megvizsgáltatja magát. Szúr. Határozottan szúr a bordák alatt. Persze, a máj lejjebb van.

– Nem akar bekukkantani a műanyagosokhoz? – kérdezte Szankóné. Megállt a lépcsőház földszintjén. – Itt van az udvaron, a címkével szemben. Az ablakon beláthat. Olyan csiszolókorongot szereltettünk fel, bizonyos benti folyamatokra, önerőből, hogy még a Kábelgyár is elfogadná… futószalag viszi a szériát!

– Nem, nem, köszönöm. Majd leírják nekem pontosan az adatokat, nem is kérek többet – tiltakozott Szontágh. A főkönyvelő kimásolja szépen, s ő udvariasan távozik, hazamegy. Még ma este összeüt valamit a kis kócerájról, és holnaptól kezdve csak a dráma… ha egyáltalán be tudja fejezni. Már régen gyanús volt ez a szúrás! 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap