A reimsi angyal (4/11)

Jókai Anna, cs, 12/15/2016 - 00:03

 

 

 

 

Folytatás

– Még egyszer, minden jót… Igazán sajnálom. Akkor ezek szerint, természetesen… – Urbán Zsiga előtt kissé meghajolt. Urbán kezet nyújtott, bal kezével Barta hátát veregette.

Nagyon örültem… alkalomadtán Lajcsi is megtudja, milyen lelkiismeretes munkatársai vannak… legyen nyugodt.

Szankóné kivárta, amíg Barta eltűnik a lépcsősor tetején. Szembefordult Médernével. – Még egy ilyen, és útilaput kötök a talpára… Megértette?

Méderné lefejtette magáról a vattamellényt, fuldokló kapkodással. Az asztalra borult.

„Szép kis melle van – suhant át az újságíró agyán –, de egy kereke hiányzik. Ez a vén nő úgyis kiirtja előbb-utóbb.”

– Igazán restellem – Szankóné felháborodottan lihegett. – Ha szól az ember, jelenetet csinál. Jöjjön, szerkesztő elvtárs, talán megjött a főkönyvelőnk…

Szontágh az órájára nézett. Csak ki ne derüljön valami. Semmi kedve beleavatkozni. Sima riportra hajlandó, ezt vállalta, semmi egyebet. Be kell fejezni a második felvonást. Kulcskérdés, hogy Bányay ajtót nyit, vagy sem.

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most elszaladok ebédelni… délután, kettő felé, ha nem vagyok alkalmatlan…

– Alkalmatlan! Ne csacsiskodj! – Urbán Zsiga méltatlankodva széttárta a karját. – Bármikor szívesen látunk!

Szankóné helyeselt.

– Addigra én is helyrejövök. Szívgörcsöm van, valósággal. Reggel hattól este nyolcig dolgozom, még sincs némelyekben belátás… Délután tovább kalauzolom készséggel. Ha Zsiga nincs… – közelebb lépett Médernéhez. Rákiáltott: – Köszönje meg Zsigának!

Méderné fölegyenesedett. Csupa maszat volt az arca. Urbán Zsigára meg a kutyára nézett gyűlölködve. A férfi, mint a kígyóbűvölő, állta a tekintetet.

 

Két óra múlt, mire Szontágh visszatért. A központi irodát zárva találta. Kis cédula kiakasztva, aláírás nélkül: „Alsó részlegekben vagyok.” Tanácstalanul, bosszúsan köhécselt.

Jolika kidugta fejét a könyvelésből.

– Jé, már itt tetszik lenni? Hallottam a lépéseket… Kartancs bácsinak segítek összeadni.

– Szankó elvtársnő? Vagy Kertész elvtárs?

– Kertész kartárs telefonált, hogy azonnal indul, de hatvan kilóval kevesebb volt a koksz… Az elvtársnő a rongyosoknál… A köpenyhez le, onnan jobbra hátul. Lekísérjem?

– Köszönöm, csak gyakorolja az összeadást. – Jolika biggyesztett. Hosszan utánanézett, a korlátra hajolva.

Méderné az asztal mellett ült, mereven támasztott háttal. Urbán Zsiga az asztal sarkának dőlt, és nadrágja élét simogatta. A kutya a bontatlan köpenyeken heverészett.

– Szervusz, kérlek – mondta Zsiga hanyagul –, mi jót ebédeltél?

– Töltött káposzta és lekváros derelye – felelte Szontágh vontatottan.

– Mert képzeld, ez a szép asszony éhségsztrájkba kezdett. Nem tudom rávenni, hogy befizesse az üzemi ebédet…

– Van nekem ennivalóm – mondta Méderné. – Tegnapi rakott krumpli, lábasban. Csak nem vagyok éhes.

– Enni kell – jelentette ki Zsiga határozottan. – Délben az ember ebédel.

– Paraszt arat, úr ír… minden a maga rendjén. Tíz perc a vendéglőnkig, oda-vissza… Húsz perc alatt lenyomni az ebédet, és rohanás… Harc a másodpercekért, utána már lehet lógni… – legyintett Méderné. Csipkedte a kiterített katonaköpeny férceit.

– Ugyan, Zsófika! A többiek sosem fakszniznak… Szankóné, s ezt meg lehet érteni, kényes a pontosságra. De egy kis ravaszsággal minden áthidalható… – mondta Zsiga, s az asztalra telepedett. Lóbálta a lábát. – Magyarázd meg neki, kérlek… tudod, Zsófikának sosem nő be a feje lágya, hét éve érettségizett, férje van, gyereke, mégis ilyen butaságokat csinál…

– Miért nem ment egyetemre? – kérdezte Szontágh. Felült ő is az asztal másik oldalára. Érdekes helyzet. Kis, cakkos fülű csinoska, közrefogva.

– Mert nem volt kedvem… – mondta Méderné. Érez-e elhivatottságot, kérdezte az orvostudományin a felvételi bizottság elnöke. Nem, felelte, de még megjöhet. Kirúgták.

– Persze – folytatta hirtelen dühvel –, akár miniszter is lehetnék, a kitűnő érettségimmel; miért ne…?

– Én sokkal lejjebbről kezdtem – mondta büszkén Urbán –, nem tagadom. És most nézze meg a tragacsomat! De maga úgy él, mint a vadonban! A szabályokat meg kell tartani!

– A szabályok! – morogta Méderné. – A nagykapu és a kiskapu…

– Ez az! – Zsiga közelebb csúszott az asztalon. – A kiskapu! Mindenen lehet segíteni! Csak vegye már észre azt a kiskaput, az isten áldja meg…!

Szontágh ásított. Megér ez a nő ennyi fáradságot?

– Ilyen allűrökkel ezen a helyen nem maradhat! Segíteni szeretnék magán! – Zsiga igazított kézelőjén. – És tudom is, hogy mi baja…

Zsófi bólintott.

– Mindenki tudja! Az égvilágon mindenki!… Mert a hiba csak bennem lehet! Csak bennem… olyan biztos ez? – idegesen kaparászta a szálkás asztallapot.

– Na… na, Zsófika – mondta Zsiga, és kemény mozdulattal megfogta az asszony állát. – Tudom én, hogy mi a baj… – Szája szögletében a két vonás elmélyült. Negro feltápászkodott, és a gazdája mögé állt, szétterpesztett lábbal.

– Előbb-utóbb mindenki megunja… mindig ugyanaz a fej…

Méderné remegett. Szontágh leszállt az asztalról, önkéntelen férfiszolidaritással. De ekkor kaparásztak az ajtón. Negro fenyegetően kaffantott.

– Kérem szépen, Zsófika… tessék kinyitni, kivételesen… – nyöszörögte valaki.

– Ne – mondta parancsolóan Zsiga. – Még negyedóra félfogadásig. Ne nyissa ki!

Zsófi ellökte arcától a kezet.

– De… de kinyitom… – kiáltotta – és vigye innen a kutyáját! – Szaladt az ajtóhoz, feltépte a kilincset. A néni betotyogott, hátán batyuba kötött abrosszal.

Zsiga lekicsinylően mosolygott. Szontágh-hoz hajolt.

– Ma este beugrom a Budapestbe… Nincs kedved egy kis murihoz? No persze, csak szolidan, ne értsd félre… semmit sem szabad túlhajtani…

– Tudod, egy postamunka… – dadogta Szontágh. Nem is volna rossz. Ennek van pénze, dögivel.

– Kérlek, természetes! A munka, az munka… – mondta elismerőleg Zsiga. – Teljesen megértelek. És még egyszer: az a riport, igazán… – csettintett a nyelvével. A kutyának rövidet füttyentett: – Zsófi.! – Pát intett, köszönésképpen. Nyitva hagyta az ajtót maga után.

Méderné a köpenyt nézegette.

– Hát ezt hogy csinálta? – kérdezte csodálkozva. – Ilyet még nem is láttam! Egyetlen férc sincs benne! Gyönyörű…!

A töpörödött nénike elragadtatottan kuncogott. Arca pirosan égett.

– Tudtam, hogy meg tetszik dicsérni… ezért viszek én csak egyet, egyet… szépen, lassan, de tökéletesen… napokig… elmesélem a Mancinak, hogy meg tetszett dicsérni!

– Ki az a Manci?

– A menyem lánya mint eltartó. Nem fogja elhinni, mert tegnap is eltörtem egy bögrét…

– Ha akarja, adok róla papírt is… – Méderné megfordította az átvételi elismervényt, és ráírta, gyöngybetűkkel: „A legszebb munka.”

Még az utcáról is lehallották a néni üdvözült motyogását. „Nem rossz nő – gondolta Szontágh –, végeredményben nem rossz. És helyes kis melle van.”

– Ez a Szankóné nem valami szimpatikus. Megjátssza magát, hogy mennyit dolgozik – mondta együttérzően.

– Folyton dolgozik… Bottal sem lehetne innen elzavarni – legyintett keserűen Méderné –, ezt gyűlölöm benne a legjobban.

– Nana – intette le Szontágh. – Vigyázzon… Kétoldali munkaundor? Legalább ne hangoztassa!

Méderné felhajította az összecsomózott köpenyt a halom tetejébe.

– Ez nem munka… Látástól vakulásig, bele a vakvilágba…

– Tanult közgazdaságtant? A munka az a tevékenység…

– Amely értéket hoz létre… – darálta Zsófi. Végigmérte a férfit.

– Pedig már azt hittem, új elméletet alkot…

– Azt maguknak hagyom. Csináljanak az írók is valamit.

– Köszönjük a biztatást… Tulajdonképpen kire haragszik? És miért nincs a könyvelésben, ha egyszer csoportvezető?

– Mert nem tudok könyvelni – mondta szárazon Méderné. Teljes erővel nyomkodta a teli zsákot, de a tizedik köpeny így is kilógott.

– Ilyen pici asszonyka, és nem fér a keretbe… – mondta Szontágh. Csóválta a fejét.

Méderné hasított a papírzsákon. A köpenyek kibuggyantak. Beléjük rúgott. Azután a falra bámult, tehetetlenül. Labirintusjáték, kivésett járatokkal. Néhány eltévedt bogár, középtájt megtapadva.

– A keretből sohasem szabad kilógni… – folytatta Szontágh. Remek hasonlat. Ezt még felhasználhatja a harmadik felvonásban. – Úgy kell igazodni, hogy az ember beleférjen… – ügyeskedő mozdulatot tett – …mert egyedül marad, mint a farkasok… 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap