A reimsi angyal (2/11)

Jókai Anna, k, 12/13/2016 - 00:06

 

 

 

 

Folytatás

– Majd dolgozik más. Akinek kenyérre kell. Ha van olyan… – mondta Szankóné, vörös arccal. Kezét nyújtotta, hátra, a férfinak. – Jöjjön. Vigyázzon, csúszós… Megnézzük a címkéseket. Az udvaron útba ejtjük a ponyvásokat is.

Nagy udvar. Középen koporsóformára feltöltve a hóbucka. Körbe-körbe lebegő, kifeszített sátorlapok. Alatta emberek, füles sapkában, vattakabátban. A sarokban világospiros tűznyelvek.

– Mindenkinek, aki itt dolgozik, meleg munkaruhát biztosítunk. A tűz is meg van engedve, amíg nem megy a munkafegyelem rovására. Nem lehet naphosszat körülötte ácsorogni, hiába.

– Mit csinálnak? – kérdezte Szontágh. Zsebre dugta kezét. – Huzatos ez az udvar; nem?

– Foltozzák a ponyvát. Kevés hely van, ahol ilyen precízen elvégzik, mint mi. Vastag zsákvarrótűvel… Sok ezer forintot mentünk meg a népgazdaságnak – mondta büszkén Szankóné.

Szontágh bekukucskált az egyik ponyva alá.

– Adj’ isten, nénike. Hogy ízlik a munka?

A néni fél szemmel odapislogott.

– Kemény a ponyva… nagyon kemény. Fagyos, tetszik tudni… – mondta illedelmesen. Keservesen átbökte a tűt a ponyván.

„Hideg lehet ez a tű” – gondolta Szontágh.

– Na és a kereset? – fordult a kész ponyvákat hajtogató, pajeszos fiúhoz. A fiú morgott valamit, tovább hajladozott.

– Nem titok, elvtárs, sajnos, még nem sikerült emelni nekik… De nem rajtunk múlik – mondta gyorsan Szankóné –, amennyit mi kapunk a végzett munkáért, mind kifizetjük, csak a rezsit vonjuk le. Nyáron keresik ezt a beosztást, a szabad levegő miatt. Képzelje, szarkalábakat ültetünk minden tavasszal, igazán kellemes. Télen persze nyafognak. Pedig Méderné teát is főz. Ami elő van írva, azt biztosítjuk, maximálisan…

– Aki rendesen dolgozik, annak itt is megvan az a hat forint óránként… – sündörgött Szontágh mögé egy magas, ötven év körüli férfi. – Nekem súlyos asztmám van, mégis kijelenthetem… ennél többet igazán nem várhat az ember… – ravaszkásan mosolygott, kereste Szankóné tekintetét. – És az is meg van ígérve, hogy a legjobbak átkerülnek a címkésekhez. Határozottan meg van ígérve…

– Ne fűzzön engem, Német bácsi. Nincs szükség a fűzésre… – mondta Szankóné. – Jól tudja, hogy a címkéseknél nincs felvétel. Az bonyolult, precíz munka…! – Az újságíróhoz fordult. – Nézze, én az igazság híve vagyok. Csak az lakkozza a dolgokat, akinek vaj van a fején. Sebők néni…!– kiáltott a ponyvák alá. – Délután viszik mind a nyolcat… Menjen föl az irodába a pecsétért.

Szontágh cipője átázott a havon. Mindenütt ugyanaz. Tülekedés, hogy lehetne könnyebben, többet. Ha az iskolát választja, fél délelőtt kész lett volna a cikk. De beugrott Lontainak! Érdekes téma, egyedi alakok, haha!

– Töröljük le a lábunkat! Urbán kartárs ebben is következetes: az ő részlege a legtisztább, pedig csak erre lehet bejárni, a ponyvásokon keresztül. Jövőre ajtót vágat, társadalmi munkában, az utca felé…

Kopogott. – Majd meglátja, milyen univerzális munkaerő ez az Urbán! – súgta. – Mindent elintéz. Ő hozza a legtöbb megrendelést. Nemcsak címkét, mindent. Nagyon meg kell becsülni…

Valami morgott odabenn.

– A címkenyomó gép? – kérdezte Szontágh.

– Nem… ez a Negro – mondta Szankóné, és még egyszer kopogott. – Díjnyertes kutya.

– Jaj, Lilike, nem hallottam, tessék beljebb, csinálom a hóvégi zárást…!

Szontágh kelletlenül bámulta a férfit. Raf Vallone, ápolt kiadásban. Tüskésre nyírt haj, erősen kirajzolt, vastag szájvonal. Úri divat, legfrissebb évjárat. Hogy kerül ez ide?

– Nem akarjuk zavarni, de az elvtárs az újságtól jött. Elsősorban maga az, aki tudna néhány érdembeli dolgot mesélni… – mondta Szankóné.

– Nagyon kedves, igazán, hogy megkerestek. – Urbán előbbre penderítette a karosszékeket. – Foglaljanak helyet…

Kezet fogtak. Szontágh látta az aranygyűrűt a kisujján, briliánssal.

– Hol a munkarészleg? – kérdezte egy kicsit nyersen. Asztalka, intarziával. Egy nagyobb asztal, sárga posztóval leborítva, rajta néhány karton, elegáns fadobozban. Körös-körül polcok, redőzött vászonfüggönnyel takarva. Az ablakon celluloid fényernyő. Előtte hatalmas, koromfekete bokszer, szürke foltokkal a hátán.

Urbán Zsiga nevetett. Kellemes, mély orgánuma volt. Lányosan hosszú szempillái ide-oda ugráltak zöldeskék szeme előtt.

– Kiadtuk bérbe a gépeket… mindjárt a megrendelőktől viszik a nyersanyagot, otthon nyomják le a métereket, tartósítják, speciális vasalással, göngyölítik, és ide már csak a szállításra kész tekercsek kerülnek… Elnézést, mondd még egyszer a nevedet…!

Tegezés. Fehér, ragasztott nyakú nyloning. Szontágh idegesen összébb húzta sötétbarna pólóján a sálat.

– Hevesi Szontágh…

Urbán elgondolkozva nyomorgatta az arcát. Közben elvonta a függönyt a polcról. Szabályos rendben, oldalukon kis cédulákkal sorakoztak rajta a tekercsek. Poharakat és konyakosüveget vett elő.

– Hevesi Szontágh… Hevesi Szontágh… várj, ne szólj egy szót sem! Hevesi Szontágh Pál: Őszi utazás… válogatott riportok!

Szontágh hitetlenkedve rázta a fejét. Másfél éve jelent meg a könyv, de erre még nem volt példa.

– Ismered? – kérdezte gyanakodva.

Szankóné büszkén közbevágott.

– Fantasztikus! Mondtam én az elvtársnak!

Zsiga töltött, megint nevetett. Egészségesen csillogtak a fogai.

– Tudod, ha az ember talál valamit a sok selejt között, akaratlanul is megjegyzi. Lilike, parancsoljon… parancsolj, kérlek…

Szontágh forgatta a poharat. Az üvegen Napóleon-jelzés. Jól megy ennek a kis foglalkoztatónak.

– Valódi Napóleon… nemcsak a címkéje! Nyugodtan megihatod. Nem reprezentáció. Maszekalap…

Kicsit drága vendéglátás – mondta Szontágh. Élvezettel öblögette száját a konyakkal.

Ami jó, az drága… Utálom a garasoskodást!

A kutya megint morogni kezdett, két lépéssel előbbre jött.

Negro… zurück! – kiáltotta Zsiga. Szeretettel megveregette a kutya nyakát. – Jó barát… na… Negro… Hát mi is érdekel tulajdonképpen? Mert hogy összevissza, annak nincs értelme. A jövedelmezőség vagy a szociális juttatások, esetleg a távlati tervek?

A karosszékbe vetette magát. Bokafixes zoknija és a nadrág között csupasz bőre világított. Mínusz nyolc fokban, bokafix!

– Inkább különlegességek, eredmények és természetesen, ha van, problémátok.

– Probléma?! Hol nincs probléma? De mi nem siránkozunk. Reálisan látjuk a dolgokat: honnan indultunk, és hova jutottunk. Ezt Lilike tudná a legjobban elmesélni. Ő itt törzstag; igaz, Lilike? Szinte az ő vállán nyugszik az egész…

– Ugyan, Zsiga. Az én személyemet hagyják ki!

Kopogtak.

– Bújj be! – kiáltotta Urbán. A ponyvafoltozók egyike megnyitotta az ajtót, résnyire.

– Szankó elvtársnét keresik… Zsófika üzeni, azonnal tessék lemenni a köpenyesekhez, zűr van a meóval!

– Na tessék! – Szankóné Zsigára pillantott. – Már megint ez a nő! Legalább az elvtárs is meglátja…

– Gyere te is! – mondta Urbán, és udvariasan Szontágh vállához nyúlt. – Lekísérlek benneteket, közben is beszélgethetünk. Ez a Zsófi kész regény, kérlek…

– Méderné! – közölte az asszony helyreigazítóan. – Nehéz vele dolgozni, nagyon nehéz…

– Különben eredeti pofa, nekem elhiheted. Az idegeivel van valami. Negro, te itt maradsz.

Negro három lépést tett előre, határozottan. Homályos szemével az ajtóra meredt.

– Hát akkor gyere – csapott a farára Zsiga. – Zsófi erre a szegény kutyára is allergiás… Pedig aki az állatot szereti, rossz ember nem lehet!

Kulcsra zárta az ajtót. Bekiáltott a ponyvák alá.

– Pali, megint nincs rajtad sapka! Meg ne lássam még egyszer, a beteg füleddel!

– Valósággal bálványozzák a dolgozók! – súgta Szankóné Zsiga háta mögött. – Sok ilyen ember kellene még!

– Hajaj – sóhajtott Szontágh. Gondosan elkerülte a kutyát.

– Sajnos, az utcán át jutunk csak a köpenyesekhez. Ott a pincelejárat – folytatta Szankóné.

A kapu alatt még mindig ott álltak a bedolgozók. Egy sovány, lencsés arcú férfi tojásos kenyeret evett, a falnak dőlve. Majszolva odaszólt:

– Délután sem jön az a kocsi? 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap