A reimsi angyal (10/11)

Jókai Anna, h, 11/03/2014 - 00:08

Folytatás

– Nézd, Szeder elvtársnak éppen elég gondja van… és most dühös is, mert kihagyták az edzőlistáról. Elintézte a helyiséget, rendben az engedély. Fantasztikus, mennyit lótott-futott utána. Most már csak egy nyilatkozat: és akár a jövő héten nekifoghatunk. Olyan papírrészleget teremtünk, hogy megkétszerezi a mostani forgalmunkat…

– Nem tudom, mi van ezen töprengenivaló? Hány új bedolgozót tudunk ezzel elhelyezni? – kérdezte Anna néni katonásan.

– Szinte korlátlanul… persze, a gépesített előkészítő fázishoz szakmunkásokat. Egyébként szinte korlátlanul. Óriási a kereslet, Urbán Zsiga felmérte…

– Akkor nincs mese! Százötven elhelyezetlen emberem van! Neki kell vágni! – ütött az asztalra vidáman Anna néni. Már emelkedett is. – Csak aztán be ne dögöljön, mint a műkéz! – a szekrényre bökött. – Még most is itt penészednek, elfuserálva!

– Ahhoz nem volt szakember – állította meg Szankóné bosszúsan. – Ez más! Ülj csak vissza! A pénzügyi része a nehéz.

– Gondolom, a hitelkeret… – mondta Anna néni bizonytalanul.

– Nincs hitel – Szankóné keményen Anna néni kezére ejtette kezét. – Értsd meg. Hitel nincs.

– Talán a minisztérium… vagy a tanács… Vagy a megrendelő vállalat… – Anna néni lehajtotta a fejét.

– Kaptunk, nem? Induláskor kaptunk. Meddig lehet? Van a számlánkon, mutatta Kertész az egyenleget. De az nem elég…

– Hát akkor, a többit…?

– Most egyszeribe de csöndes lettél – mondta Szankóné. – Nem tudod elképzelni? Persze, nem hálás feladat. Átmenetileg emeljük a rezsit.

– A gyakorlatban…? – Anna néni papírt, ceruzát kotort elő.

– Magasabb haszonkulcs, kevesebb kifizetés, amíg az új részleg fel nem fejlődik… később duplán visszatérül.

– Mennyi? – ismételte konokul Anna néni.

– Hogy egy példát említsek: a köpenyért kaptak eddig hét ötvenet. Elsejétől hat hatvan… ha a fölöttes szerv jóváhagyja. Igazán minimális…

Anna néni letette a ceruzát.

– Ebben én nem vagyok benne. Ez disznóság.

– Vegyék le a címkéseknél! – kiáltott Zsófi, haját hátradobva. – Onnan vegyék le!

– Legyen szíves a munkáját végezni! – szólt rá Szankóné. – Nem tartozik magára!

– Ilyet nem szabad csinálni! Kérjetek hitelt!

– Ajánlja fel a saját fizetését!

– Anna, vedd elő a józan eszedet! Hiába kértelek, gyere fel az irodára, de veled nem lehet zöld ágra vergődni… Arányosan veszünk le mindenütt. A fixeseknek alsó bérhatár… Egy év vagy két év múlva újra emelünk, sokkal magasabb szintre! – Szankóné mellére szorította a kezét.

– Kölcsönt vagy hitelt. Vagy valami támogatást. Nem hagyom őket megnyomorítani… Így nem bővítünk. Erre nem szerződöm… – mondta Anna néni izgatottan. Simogatta a kartonokat.

Szankóné felállt. A pinceajtóhoz lépett, fölnézett az utcára.

– Ha nem bővítünk, meg fogunk fulladni – mondta szokatlanul csöndesen. – Zacskóragasztással kezdtük. Nem szabad abbahagyni. Másképp elnyel a konkurrencia. Miért nem akarod megérteni? Nagyobb forgás… legyen egy kis nevünk a szakmában… – szembefordult Anna nénivel. – Azt akarom, hogy nőjön ez a kis foglalkoztató!

– Engem nem érdekel, hogy mekkora! Az az üvegtábla sem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy akik itt vannak, ne csalódjanak, hogy jó legyen nekik, hogy értük legyen, Lili fiam… ez a Pátria igazi értelme! kiáltotta Anna néni. Ide-oda tologatta a kartonjait. – Fújhatod a bővítésedet, ha közben minden szerencsétlen megszentségeli… Köpök az ilyenre!

– Nem állhatunk örökké egy helyben! Ezt nem lehet érzelmi alapon elintézni. Nagyon sajnálom, de ez nem érzelmi kérdés. A Pátriának jövője van, és nem fogjuk a jövőt egy tál lencséért eladni!

– A Pátria van az emberekért, és nem megfordítva! Ez az én elvem!

– Pátria, Pátria…! – Zsófi felugrott. Összegyűrte a számolócédulát. – Vihar a lavórban. Mi az a Pátria? Kávépótló a konyhakredencen…

– Fogd be a szád, fiam – mondta Anna néni élesen. – Ne szólj bele, amihez dunsztod sincs…

– Az enyém is…! Kitaníttattam, diplomát adtam a kezébe, és most New-Brunsvickben harisnyát árul. Ezeknek koptatjuk mi a szánkat? – fakadt ki hirtelen Szankóné, és Zsófira mutatott, keserűen.

– Nem ír? – kérdezte Anna néni, lassan csillapodva.

– Egy sort sem, hat éve… Bánom is én, él vagy meghalt. Mind ilyenek. Mindegy, hogy hol, csak izzadni ne kelljen… Nem lehet így, Anna. Gondolj arra: mikor fogod elhelyezni azt a százötvenet?

Anna néni hintáztatta lábát a szék alatt.

– Éhen nem halnak – motyogta.

– De a túrós buktát szeretik… meg a jonatánalmát; ugye, Anna?

Próbáljuk meg, forduljunk valahova – erőlködött Anna néni. A szatyor fülét morzsolgatta. – Szívesen segítenek…

Szankóné két tenyerével az asztalra nehezedett. A másik arcába hajolt, úgy mondta, tagolva:

– Nem volt elég? Értsd meg, ez a mi dolgunk! Ki oldja meg helyettünk? Csak mi magunk. Nincs más.

Anna néni lehunyta a szemét. Úgy rémlett, mintha aludna. Azután szó nélkül szedegette a kartonjait. Megszólalt nagy sokára.

– És ki fogja megmondani nekik?

– Benned bíznak – mosolygott Szankóné szomorkásan. – Majd te. – Egymásra néztek, sóhajtottak.

– Fáj a lábam… Mostanában nehezen forognak a csontjaim… – mondta Anna néni. Hóna alá kapta a szatyrot. – Mégiscsak elkérem Kertésztől a számításokat… Hogy a távlatot is lássam. Az okvetlenül benne legyen!

– Benne lesz! – mondta Szankóné. – Nekem meg a lapockám szúr… az időváltozás miatt. Gyere, karolj belém!

Összekapaszkodtak, szuszogva felmásztak a lépcsőn. Zsófi utánuk bámult, irigyen.

 

– Itt vannak a gyökérkefék! Csupa karcolás a bőrülésem! – kiáltotta Urbán Zsiga. Kivágta az ajtót. – No, Feri, hajigáld csak, szaporán!

Repültek a gyökérkefék, némelyik megperdült a levegőben, mint a zsonglőrbuzogány.

– Helyes, öcskös… Ez a tied! Lelépni… – Zsófi látta, hogy tíz forintot dug a fiú rongyos felső zsebébe. Órájára pillantott. Még harminc perc ötig.

Zsiga lejött a kutyával. Nylonzacskóba csomagolt mirelitmájat tett a vaskályha fölötti polcra.

– Nem is ebédelt a nagy rohanásban! Negro, várj, még jeges!

Negro a polc mellé húzódott, száját nyalogatva.

– Mi a ma esti program? Egy kis színház, hangverseny? – Zsiga kigombolta a teddy-bear kabátját. Zsófi felállt, s az ócska szekrénynek támaszkodott.

– Mire innen hazavetődöm…

– Zsófi, Zsófi… fogja a cuccát, és fusson innen, amíg tönkre nem megy… Nem magának találták ki ezt a helyet. Túl egzotikus maga ide… – mondta Zsiga. Közelített.

– Kicsiben, nagyban, de mindenütt ugyanez. Nincsenek illúzióim…

– Itt akar megöregedni, a formás lábával, kis mandulaszemű?

– Sehol sem akarok megöregedni – mondta Zsófi. Idegesen krákogott. – Nem jó nekem sehol…

– Ugyan, ugyan, milyen pesszimizmus! Az élet nagyon szép… nagyon – erősítette meg határozottan. – Csak még nem ismeri! Más környezet, valódi táptalaj! Ha látná: nálam csupa virág minden, csupa hatalmas pálma. Szobaszökőkút!

– Maga miért van itt? Miért nem megy el egy elit nagyüzembe? Ne engem agitáljon…

– Ja! – nevetett Zsiga. – Én? Az más… Nem bolondultam meg. Elárulom: itt én az Urbán Zsiga vagyok. Mit gondol, nagyobb helyen hány ilyen futkos? Az ember legyen tisztában reális helyzetével. Erre már sokan ráfizettek. Itt császár, másutt csak pucer… Tudja, mi ez, Zsófika? Filozófia…

– Sivár filozófia! – biggyesztett Zsófi.

– Magának még ilyen sincs, drágám – Zsiga eléje lépett, tréfásan megpöckölte az orrát. – Csak hadonászik a piskótáival…

– Én legalább bevallom! – kiáltotta Zsófi. Csattanósat ütött Urbán kezére. – Nekem van hozzá bátorságom…

– Mihez? Mihez, kis Zsandark? – gügyögött Zsiga, és adott megint egy fricskát. – Egyem azt a helyes kis nóziját…

– Én legalább tudom, hogy nulla vagyok, érti? És rohadt és önző és minden… nincs bennem semmi. De nekem fáj ez a semmi… fáj, érti?

– Hol fáj? Muti, hol fáj?… – Zsiga az asszony mellbimbójához ért, lágyan, az ujja hegyével. – Itt?

Zsófi lökött rajta egyet. 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap