Otthon

Kondra Katalin, k, 11/14/2017 - 00:15

A Ház magányosan állt. Várakozó nagy ablakszemeit az utca felé fordította, tetőkalapját a szél kissé megemelte, ettől úgy nézett ki, mintha mindenkinek köszönne, aki elhalad előtte. Falai megráncosodtak a sok gondtól, itt-ott lehámlott róla a vakolat, máshol egy kis sártapasz fedte repedezett sebeit, de belül tartotta magát, nem engedhette meg az összeomlást. Hátha visszajönnek! Akik lakták szerették, de valami megváltozott. Az öreg fapadló gyakran felsóhajtott, ha eszébe jutottak a régi szép idők. Szinte érezte a meleg lábak érintését. Az ajtók nyikorogva viselték a törődés hiányát. Hiába hallgatóztak, próbálták felidézni a hangokat, csak szú sercegett egy régi asztalfiókban. Minden olyan volt, mintha élne, csak pókháló fedte be az időt, hogy megmaradjon. Hátha visszajönnek! Előbb az öregember ment el. Egy hétre rá az öregasszony fény-fehér ruhában libbent ki a csukott ablakon. A függöny csodálkozott, hogy hozzá sem ért. Az ágy felnyögött. Úgy látta, ami utána maradt, csak por és hamu. Azokban a napokban mindenféle rokonok jöttek. Sírás és bánat szorult a falak közé. A Ház szinte összeroskadt a sok fájdalomtól. —Majd a hagyatéki tárgyalás eldönti a sorsát —jegyezte meg valaki a temetés után. Mit jelenthet ez?—riadt meg a Ház, és azóta várta, mikor jön a Hagyatéki. Sokáig nem történt semmi, aztán egy nap valaki feltépte a kaput. Súlyos léptekkel ment végig az udvaron. Durván markolta meg a kilincset. Recsegett, ropogott a zár, az ajtó, ahogy kitárult. Nem az én kedveseim—remegett meg a padló a kemény bakancstalpak alatt. A falak szinte elsüllyedtek, olyan megvetéssel bámult reá az ember. Ezt a porfészket minél előbb el kell adni —állapította meg komoran. Eltelt a nyár, az ősz. Tél jött és a rideg sötétség. A kandallóba mindösszesen egyszer fűtöttek be, akkor is régi leveleket és iratokat égettek csak benne. Szalmaláng életű melegség. —Még a nyáron meg kellett volna szabadulnunk tőle — szólalt meg a férfi. —Majd, ha felmennek az ingatlan árak. Annyi pénzért nem adom!— makacskodott a nő. —Te tudod, de nem tesz jót neki, ha nem lakják. Bár a Ház bólogatott, senki sem látta. Hiányzott belőle az élet, a tűz, a hangok. Nem volt senkié, se valakié. A pókhálókkal szépen megbarátkozott, a port is elviselte, de a hideg kikezdte. Egy nap arra ébredt, hogy jégvirágok fedik az ablakszemeket és penész kezd bimbózni a virágmintás tapétán. Bánatában dermesztő álomba szenderült. Akkor tért magához, amikor kaparászást érzett az eresz alatt. Valami besuhant kalapja alá, aztán el és vissza. Ez ment egész nap, de az ablakszemek nem tudták felderíteni ki lehetett a betolakodó. Egy hét múlva már két suhanást észlelt, majd hangos csivitelést hallott. —Jó lesz, szép lesz. Kész lesz? —csicsergett a fecske menyecske. —Jól van, kész van —válaszolt a párja. A Ház elcsodálkozott, mert a kémény felett egy gólyapár körözött. Ezek mind itt laknak—állapította meg, és egyszerre melegséget érzett a szíve tájékán, ahol a kandalló volt. Nyár elején, csinos kisautó állt meg bámészan a ház előtt. Fiatal pár szállt ki belőle. —Jobbra számítottam —szólalt meg a nő csalódottan. —Nemsokára gyönyörű lesz! —mosolygott a férfi. Bementek a kapun, végighaladva az udvaron próbálták elképzelni a jövőt. A kilincs halkan kuncogni kezdett, mert úgy érezte meleg kéz csiklandozza. Az ajtók puhán kitárultak, nem nyikorogtak többé. Néhány hét múlva a homályos ablakszemek kifényesedtek. A por a pókhálóval megszökött. A padló boldogan fürdött a felmosásban, s a falak színes-tisztasággal ragyogtak. Egy este, amikor hűvösre fordult az idő, a fiatalember be akart fűteni a kandallóba, az asszony gyengéd mozdulattal megállította. —Ne tedd! Gólyafiak vannak a kéményen. —Hamarosan nekünk is fiúnk lesz —mosolyogtak egymásra s nem fáztak többé. A Ház felélénkült mikor a kalaptető a helyére billent. Tudta, ami kis hiba még van rajta, azt is kijavítják a gondos kezek. Nevetni szeretett volna a boldogságtól, de csak egy tüsszentésre tellett tőle. —Hallottad? —kérdezte az asszony a férjét. —Ennek a háznak lelke van, vagy szellemek lakják—nevetett a férfi, és beleszippantott a jóízű levegőbe. —Meg akarsz rémíteni? —ijedt meg a nő. —Dehogy! A mi házunkban csakis kedves szellemek vannak. Fáradtan dőltek végig az ágyon. Elalvás előtt sokáig a plafont bámulták. Nem szóltak, de mindketten arra gondoltak, vajon mitől lett a házukból Otthon.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap