Órás Manci

Koczeth László, cs, 01/24/2013 - 00:06

 

 

 

 

Az éjszaka nagy pelyhekben halkan, szinte észrevétlenül hullott a városra az első idei hó. Hajnalra a szikrázó hidegben megjelentek az ablakokon a jégvirágok. Az emberek álmosan, pirosra csípett arccal köszöngetnek egymásnak, leheletük sejtelmes párája lengi körül őket. Néhányan munkába sietnek, mások bizakodva munka után néznek. A külváros felé az acélgyár fényreklámja villog, melyből a kialudt A betű groteszk célokat sugall az arra igyekvők számára. Már csak egy melléküzem működik. Fémtepsiket gyárt egy olasz multicégnek. Kenyeres kocsi kanyarodik be mellettem, kerekével ropogtatva a fagyossá vált havat. Kóbor kutyák kis csapata szalad tovább. A legrátermettebb feltartott orral beleszagol a levegőbe, és irány váltva egy keresztutcába hívja az utána igyekvőket. Felborított kukák, szanaszét szóródott papírok, műanyag flakonok jelzik útjukat. Az egyik sarkon egy öregasszony sziluettjét pillantom meg a derengő, hunyorgó napfelkeltében. Egy kerítésre kapaszkodva kémleli az utat, jobbra-balra tekingetve. Mikor közelebb érek, látom a fekete fejkendőbe zárt, ráncokkal teli arcot, és az alacsony fakerítésbe csimpaszkodó csontos, fagyos ujjakat. Régóta figyelhet, mert kendője fehér a hótól, pedig már egy jó ideje nem esik. Mikor odaértem hozzá, megszólított: - Fiacskám, meg tudnád mondani hány óra van? Nem sok időm volt, hogy kiérjek a vasútállomásra az induló vonatomhoz, így kissé idegesen tűrtem föl kabátom ujját. - Pár perc múlva hét óra, néni kérem – válaszoltam és indultam is tovább. Nagyanyám jutott eszembe a hatvanas évek elejéről, mikor, a Várna utcában, prakkerrel veri a szőnyeget, és forgatja meg az adventi első hóban. Mindkét oldalára fordítva jó alaposan megcsapkodja, mint ahogy minket, mikor utánunk suhintott, ha öcsémmel belenyalakodtunk a féltett, télire elrakott lekváros, dunsztos üvegjeibe. Hangosan, Karádyt énekelve rendezgette a szőnyegeket. A házmester füles sapkában, kissé pityókásan billegve tolta a havat, és dudorászott hozzá: - Ágyő, kis gárdahadnagyom, ágyő… A Papa meghalt, még ötvenegyben, pont egy évvel születésem előtt, egy sterilizálatlan fecskendőtől kapott májgyulladásban. Azóta van egyedül a Mama. A harmadik emeleti ablakból lestük, mikor végez. Magas, erős asszony volt. Illett rá a lányneve: Sudár Katalinnak hívták. A szobában birsalmaillat terjengett, ahogy vártuk a Karácsonyt. A jégvirágos ablakba körömmel véstük bele nevünket: Buci, Öcsi. Egy hét múlva újra a vasúthoz igyekeztem, mikor megint észrevettem az öreg nénit a kerítésen. Amikor meglátott, elmosolyodott, s ahogy a közelébe értem, már tudtam mit fog kérdezni: - Rég láttalak fiam, megmondanád mennyi az idő? Valahogy nem tudtam haragudni rá, biztosan magányos szegény. - Hét óra lesz mamikám! – feleltem, s láthatóan jólesett neki, hogy mamikámnak szólítottam. A Várna utcában utáltuk a cukros káposztás tésztát. A Mama, pedig mindig így csinálta. Én már nagyfiú voltam, iskolás. Öcsém még a Dongó utcai óvodába járt. Úgy akartuk enni mi is, mint apánk. Sóval, és borssal. Egy nap, mikor a Mama nem látta, cukor helyett borssal és sóval hintettük meg a tésztát. Megettük, nagy könnyhullatások közepette az egészet. A Mama csodálkozott is, hogy egyszerre milyen kedves lett az utált cvekedli. Én meg dicsértem, hogy milyen jó, ilyet még nem ettem. Hősiesen begyűrtük az egészet. A Mamát mintha hájjal kenegették volna, de csak addig még rá nem jött a turpisságra. A vége felé, már nem bírtuk ki köhögés nélkül. Ittunk rá egy egész kancsó vizet, majd utána jót nevettünk saját magunkon. A Mama nagyon emberesen tudott nevetni, a végén már az ő nevetését nevettük. Sokszor mentem el az öreg ház előtt, megmondva a pontos időt, de közelebbi kapcsolatba nem kerültem a nénivel, mígnem egyszer arra kért, hogy hozzak neki vizet a kútról. - Kisfiam megtennéd, hogy hozol vizet az ártéziről – kérte szinte könyörögve – a Bolond Jóska sincs elől, valahová fát vágni ment az ártatlan. Tudod, mosni szeretnék, azért kell a víz. Fél órám volt az indulásig, így tudtam szánni rá egy kis időt. - Hozok szívesen – mondtam, és már fogtam is a kikészített két piros bádogkannát. A fagyos kút néhányat hörgött, majd ontani kezdte a vizet. Ösztönösen kavicsot kerestem, mint gyermekkoromban, hogy ne kelljen állandóan nyomni a kart. Gyorsan megteltek a kannák. Bevittem a kitárt fakapun, egyenesen a házba. A nénike levette a kannák tetejét, és egy-egy horgolt, kerek csipkét terített rájuk. Egy pillanatra körülnéztem az öreg szagú padlós konyhában. A masina fölött ott volt a házi áldás. A régi kredencen pléhbögre a sarokban lóca. A konyhaasztalon egy díszes, rózsaszín szívekkel körülkeretezett képet vettem észre, melyen egy őszes férfi egy szőke hajú feleség és egy ötéves forma kislány mosolyogtak felém. Nagyon ritkán láthatja őket, ha mindig szem előtt tartja – gondoltam. A néni hirtelen kotorászni kezdett a zsebében, de én már indultam is kifelé. Mindenáron a zsebembe akart csúsztatni valamit. - Na, fogadd el fiam – próbált győzködni – a Bolondnak is ennyit szoktam adni. Amikor visszautasítottam, hálásan nézett rám, és köszöngetve kísért ki a kapuig. Miikor nálunk járt a verklis, mi is kihajoltunk a kovácsoltvas függőfolyóson, persze amikor a Mama nem látta, mert különben bezavart volna minket. Ötfilléreseket dobáltunk. Szegény öregember csak hajladozott és szedegette, mi meg hasunkat fogva nevettük, hogy minden egyes aprópénznek megemeli a kalapját, és úgy köszöni meg. Öcsémmel mesebeli királynak képzeltük magunkat és mindig távolabbra próbáltuk dobni a pénzdarabot. Az öregúr azonban mindet megtalálta, és a szokásos koreográfiával felvette. Ha a Mama valamit sütött, mindig vitt le belőle az öregnek, aki ekkor hálásan kezet csókolt neki. Ekkor szegény Mama úrinőnek képzelte magát. Február végén, amikor latyakossá vált a hó, és az ereszcsatornák is csorgatták magukból a vizet, újra elmentem a kis ház előtt. Csodálkoztam, hogy az öregasszony nem áll kinn az utcára tekingetve, a jövőmenőkkel beszélgetni. Be is néztem az udvarra, s a kerítés tövében egy kopott sámlit pillantottam meg. Na, gondoltam magamban ezért tudott ez a kicsi asszony kilátni az utcára, ezért kellett oly görcsösen kapaszkodnia a deszkákba. - Kit keres itt fiatalember, a Manci nénit? – szólított meg egy fiatalasszony, aki épp a boltból érkezhetett, két tele szatyorral kezében. -A néni kórházban van. Combnyaktörés. Elesett az udvarban, mikor bevitte a fát. - Azt a Bolond Jóska szokta, ő nem volt elől? - kérdeztem kissé tudálékosan, a beavatottak bizalmasságával. - Áh, a Jóska, tudja ő nem százas, ha a kocsmában parancsolgatnak neki, akkor mindent megtesz… Vasutas sapkát hord, és katonának hiszi magát. Ha egyszer valamelyik hasonszőrű nem normális vezényel neki, ő végrehajtja, bármit is mondanak, még a pocsolyába is hasra vágja magát… Amúgy senkire nem veszélyes. Képzelje a múltkor… - Mi van a Manci nénivel? – kérdeztem rá, nyomatékosan. Tudja, ő nagyon egyedül van szegény. A fia valami ügyvéd, de feléje se néz. Az unokáját is csak fényképről ismeri. Az emberek is gonoszak vele. Azt mondja az egyik: - Mi maga öreganyám éjjeliőr? Reggel, ha jövök, itt van, ha este jövök, itt van, s mindig rám huhog akár egy kísértet. - Maga kije neki? – kérdezte váratlanul az asszonyka. - Csak egy ismerőse vagyok.- mondtam, aztán elköszönve indultam is tovább. Nem hagyott nyugodni a dolog, néhány nap múlva felhívtam a kórházat. Nagy sokára sikerült választ kapnom kérdésemre. - Ja, a Manci néni? Két napja meghalt. Tüdőgyulladás. Az ügyvéd úr már itt járt, és intézkedett a temetésről. Amikor a Mama meghalt, előtte sütőtököt sütött a masinában. Ezekre az illatokra ma is emlékszem. Amikor elvitte a mentő, csak annyit mondott: - Ne féljetek, csak egy kis kivizsgálás. Többé soha sem láttuk, csak a fülünkbe cseng harsány nevetése. Halljuk, ahogy énekel: - Ágyő, Mama, ágyő… Eljött a tavasz. A cinkék kórusa betölti a külvárost. Az ismerős ház felől sűrű füstgomolyagra lettem figyelmes. Ruhákat, régi rongyokat égetett egy festett szőke nő. Egy dobozból megsárgult fényképek hullottak ki, s felpöndörödve, lángot kapva égtek rajta a nagybajszú katonák, a népviseletbe öltözött lányok, a nagy lakodalmak emlékképei, régi mulatságok fotográfiái. Egy nyolcéves forma lányka játszott körülötte. - Kis szívem, hozd ide azt a rossz sámlit a kerítéstől!- szólt oda neki kedvesen az asszony. A gyerek odaszaladt, s észrevéve engem, már mondta is: - Tetszik tudni meghalt a mama, és mi most áruljuk a házát! A virágba borult barackfa mögött egy ősz hajú férfit pillantottam meg a kettős létrán. - Kislányom igyekezz már, nem akarok itt éjszakázni! – hívta magához a lányt a szőke nő. A gyerek hozzáfutott, mire ő az égő rongyok tetejére hajította a sámlit. Az ősz férfi egy táblát szögelt a kis ház oldalára. - Ez a ház eladó. Érdeklődni lehet… *** Órás Manci eközben egy bárányfelhőn ül, és az arra röpködő angyaloktól kérdezi: - Mennyi az idő? Az angyalok nevetgélve szállnak szerteszét. Itt a Földön az idő kereke egyre csak forog tovább…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap