Október 2/2

Jankovics Marcell, sze, 10/03/2018 - 00:14

 

 

Folytatás...

Apám íróasztalánál egy sebhelyes arcú, betört orrú, középkorú detektív ül, feltűrt ingujjakkal, hóna alatt pisztoly. Amikor feléje fordulok, a fiókban turkáló keze zsebre vág valamit. Meglát, elvigyorodik. Mikor elmennek, átnézem a fiókot, mi hiányzik. Elvitték belőle az ezüst 5 pengősöket, róluk említés esik a jegyzőkönyvekben, és eltűnt Apám agancsnyelű bicskája, amit el akartam tőle kunyerálni. Ezt vághatta zsebre – magának. Akkor is úgy láttam, ma is azt gondolom, ő volt a csapatban a profi. Gengszternek is elment volna egy amerikai filmből. Valószínűleg átvették a régi rendőrségtől. A többiek fiatalok. Van köztük néhány sápadt, vékony, feketehajú fiatalember, akik valahogy nem illettek a csapatba.[8] Az egyik a könyvespolcnál áll. Megnézi a könyvek címét, a szeme végigfut találomra felütött oldalukon, végigpörgeti a lapjaikat, aztán a borítótáblájuknál fogva széttárja, megfordítja és megrázza őket, hátha el van bennük rejtve valami iromány. Egy másik a fotelkárpit réseibe nyúlkál könyékig. A gyerekszobában egy nagydarab kesehajú férfi az én holmim között kutakodik. Talál egy karikatúrát, ami cilinderes kapitalistát ábrázol à la Ludas Matyi, fekete napszemüvegben, a fekete lencséken egy-egy $ jel. Kövér, karvalyorrú, hiányos fogai közt hatalmas szivart tart. Megdicsér. Úgy elszégyellem magam, hogy többé nem rajzolok politikai karikatúrát.

A nővérem is jelen van. 16 éves nagylány, érettebb a koránál. Amióta levágathatta – végre! – a copfját, kifejezetten nőies. Neki van egyedül jó emléke erről a napról. Az egyik nyomozó megtalálta Apám pecsétgyűrűjét és ezekkel a szavakkal: – Kislány! Ez a gyűrű magát illeti. – odaadta neki.   

Amikor a nyomozók ’bűnjelet’ találnak, Horthy 5 és 10 pengősöket, ’reakciós tartamú’ könyveket, térképeket, 3 rozsdás világháborús szuronyt, kérdéseket tesznek föl Maminak. Ezek a tárgyak bekerülnek majd a vád bizonyítékai közé. Amikor a házkutatásnak vége volt, és elmennek, nagy jövésmenés támad. Jankovics nagymama és más családtagok jönnek (a kitelepítés előtti csomagolás alkalmával megismétlődik a jelenet).

Nincs előttem, mi van ezután, az ezt követő félév hogyan telik el. Mintha kiesett volna az emlékezetemből.

Memóriazavarom a családdal és az otthonunkkal kapcsolatos. Bár kiűztek a ’paradicsomomból’, Mami a lakás 3 szobáját kiadta albérlőknek, köztük a gyerekszobát is, ezzel kapcsolatban csupán egy képet tudok felidézni arról, amint éppen szüleim franciaágyában ébredek. Méghozzá azon a napon, amelyen Mami a másnapra szóló kitelepítési végzést veszi kézhez. Mintha egyszeri történésekké sűrűsödne minden otthoni esemény. Mintha nem hiányozna Apám sem. A tudatom alá szorítottam volna mindazt, ami rá emlékeztetett? Az iskolában és az utcán megtörtént dolgokra jobban emlékszem, csak nem tudom időhöz kötni őket, nem vagyok benne biztos, hogy épp ebben a félévben történtek meg.

Apámról sokáig nincs hír. A többi, „MNB-ügyben” letartóztatott rokonaival Mami tartja a kapcsolatot, minden barátot, ismeretséget megmozgat, hogy megtudjon valamit. Annyit tudunk, hogy él. Egyesek látják a bíróságon, amikor megbilincselve kísérik a folyosón. Aztán Mami értesítést kap Apám hivatalból kirendelt védőjétől, dr. Bolgár Györgytől. Nocsak! Véletlen egyezés a kiváló balliberális újságíró és pornószerző nevével?

Mami két dolgot említ a vele való találkozásokról. Egy alkalommal véleményt mer nyilvánítani az ügymenetről, mire a védő ráförmed: - Majd magát is melléje csukják, ha sokat ugrál!

Az ügyvédtől tudja meg, hogy a vád hűtlenség, deviza bűntett és lőfegyver-rejtegetés, az ítélet életfogytiglani kényszermunka, 10 évre eltiltás a közügyektől, mellékbüntetésként vagyonelkobzás. A deviza bűntett: a fiókjában talált ezüst Horthy 5 és 10 pengősök. A lőfegyver a valóságban 3 katonai rohamkés volt. Ezeket háztartási célra, többek közt konyhakésnek, tüzelőfa aprításra használták.  (A hűtlenség tartalmára vonatkozóan l. a köv. jegyzetet.) Első fokon 1951. január 31-én, a Legfelsőbb Bíróság határozatával megerősítve ugyanazon év május 19-én. Azt is az ügyvéd mondja el neki, hogy az ügyész minden fokon halálbüntetést kért Apámra, s azt is, hogy ő, mármint az ügyvéd útmutatásának köszönheti, hogy életben maradt. Ezek között említ olyasmit is, aminek az általam látott peranyagban nincs nyoma. Ha Mami jól értette, meggyőzte Apámat, mely vádpontokat kell beismernie, és melyeket nem ahhoz, hogy megússza a kötelet.

 

Az ítélet kihirdetése után 3 héttel végrehajtják a vagyonelkobzást, Mamit, Esztert és engem pedig kitelepítenek. 1953 őszén hagyhatjuk el kényszerlakhelyünket. Apámtól életjelt szintén a Nagy Imre kormány idején kapunk először. 1954-ben agyvérzés éri a börtönben. Tipikus börtönbetegség, elsősorban az ártatlanokat sújtja. 

A peranyagából tudom meg, hogy tényleg ártatlan volt. Börtönigazgatója ’56 nyarán kegyelmi kérvényre terjeszti fel, Indokai: az ellene felhozott vádakat nem sikerült bizonyítani; illetőleg amit tett, megfelelt a MNB mindenkori eljárási rendjének;[9]a vallomásait erőszakkal csikarták ki; egészségi állapota nagyon súlyos. (Fél oldalára részlegesen megbénult, a beszédét alig  érteni, pszichéje visszafordíthatatlanul sérült.) A kegyelmi kérvényére valaki ceruzával firkantotta rá: elutasítva, mivel különösen veszélyes, büntetése 8 évre leszállítva. 

A szabadulása.

November 1-jén a Kozma utcai börtön politikai foglyait Luka László rab és társai szabadítják ki ’belülről’.[10] Ezzel egyidejűleg szabadságharcosok ’kívülről’ nyitják meg előttük a börtön kapuit. A szabadítók között van Darvas Iván, aki a bátyjáért jött. Közismert, hogy ezért a forradalom leverése után őt is lecsukják. Lukát nem, mert nyugatra menekül. Apámat a család rögtön kórházba ’dugja’. November 4-e után eljön érte két civil nyomozó, hogy visszavigyék a börtönbe. Anyám nem árulja el, hol tartózkodik. Később már megelégszenek azzal, hogy rendőri felügyelet alá helyezzék.

Az életben gyakoriak az olyan találkozások, amelyeknek a szereplői épp a legfontosabbat nem tudják egymásról. Luka László egyszer, már a 70-es években felhívott Genfből, és meghívott Genfbe előadni. Valamiért nem jött össze. Akkor még nem tudtam, hogy ő volt Apám szabadítója, ő sem tudta, hogy én az egyik általa kiszabadított rab fia vagyok.

És most visszatérek a jelenbe.

Ami nem jellemző, valamiért megvettem a 168 óra 2005. november 10-i számát. Azt hiszem, Kövér László feje a borítón juttatta eszembe, hogy biztos írtak az előző hétvégén tartott Szövetségi gyűlésről, és érdekelt, milyennek találták ők az eseményt.

Csak másnap figyeltem föl arra, amiért most szóba hozom a lapot. „A nemzeti bank áldozatai” címmel Sándor Zsuzsanna számol be arról – a maga szemszögéből láttatva persze a dolgot -, hogy

„A Magyar Nemzeti Bank közleményt adott ki: bocsánatot kér a kommunizmus áldozatául esett alkalmazottaitól. Azon kollégák – vagy leszármazottaik – jelentkezését várják, akik 1945 és 1960 között politikai üldöztetést szenvedtek: ’Az MNB tisztában van azzal, hogy a múlt nem maradhat lezáratlan.’ Vannak, akik szerint ezzel az akcióval Járai Zsigmond egyértelművé tette: az MNB nem független intézmény.”

Elöntött a boldogság. Alig néhány hete, hogy hozzáfogtam emlékirataim megírásához, amire felkértek, és azért vállalkoztam, hogy nagyapám után apámnak is némi elégtételt szolgáltassak lehetőségem szerint, és ekkor onnét érkezik elégtétel, ahonnét a legkevésbé vártam. És ezt nekem a 168 órából kell megtudnom! Megpróbáltam nyugodtan végigolvasni a cikket. Aljas kis írás, nem volt könnyű. Utána rögvest kikerestettem a MNB Interneten olvasható közleményét. Ez már másképp hangzott, azonnal könnybe is lábadt a szemem.

Nem vagyok babonás, de szemet szúrt két véletlen egybeesés. A bank a közleményt október 20-án tette közzé, egy nappal 64. születésnapom előtt. Apám a halála utáni napokban töltötte volna be 64. évét, és 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján, amikor ez az írás reményeim szerint megjelenik, lenne éppen 100 éves.

Visszatérve a revolverújság cikkére, első helyen Petschnig Mária Zita ítéli el elfogadhatatlannak tartva a bank akcióját, később Fekete János hallatja negatív véleményét. A lap megszólaltat a MNB „akciója” mellett érvelő szakembereket, a bank szóvivőjén kívül Bod Péter Ákost és Botos Katalint, illetőleg látszólag semlegesen nyilatkozó bankárokat, Kajdi Józsefet, a MNB FB tagját, Erdei Tamást és Surányi Györgyöt. Idézett szövegük mondatról mondatra keveredik a lap álláspontjával, amiből világosan kitetszik, hogy valakik félnek, illetve valakiket féltenek: Jaj, csak ki ne derüljön az igazság!

Mivel minden mondatához bekezdésnyi magyarázatot fűzhetnék, nem látom értelmét, hogy a teljes szöveget elemezzem, csak néhány részletére hívnám föl a figyelmet. Így Petschnig:

„Az MNB súlyos identitászavarát jelzi, hogy politikai szerepet is akar vállalni. Az ötvenhatosok rehabilitálása állami feladat. Ez már sokszor megtörtént. A Fidesz arra törekszik, hogy pártos céljaira használja ’56-ot. Elvitatják a baloldali emberek jogát a méltó ünnepségre. A bank kezdeményezése a Fidesz új csapásirányát mutatja.”

Később odáig megy, hogy kijelenti:

„Az 1989. novemberi négyigenes népszavazás egyik döntése szerint nem szabad a politikát beengedni a munkahelyekre. A jegybank a népakarattal fordult szembe.”

Hogy nem szakad rá az ég! Az igazságtalanul meghurcolt egykori munkatárstól bocsánatot kérni politika? Milyen népakarat tilthatja ezt? Ha volna ilyen, az csak a lincselő tömegé lehet! Szerencsére, ez csak Petschnig vacogó képzeletében létezik, a valóságban nem.

Miért csúsztatja össze Petschnig az 1945–60 közötti időszakot a forradalmi napokra? Mi köze ehhez a Fidesznek? Kit félt a közgazdászasszony? Vagy neki van oka félni? Mit tud azokról az évekről ő, a gazdász, amiről a köz nem?

Az én válaszaim:

Apámat 1950-ben tartóztatták le és a forradalom napjaiban szabadult. Jóllehet ártatlan áldozat volt, aki sohasem politizált, mégsem rehabilitálta eddig az állam egyetlen kormány alatt sem. Melocco Miklós kérte apja rehabilitálását, meg is kapta, csak éppen abban, ahogy lefolyt az eljárás, nem volt semmi köszönet. A Bank bocsánatkérése nem politikai rehabilitáció, csak nemes gesztus és jóleső elégtétel azoknak, köztük nekem és a nővéremnek – és ha odaátról figyelnek bennünket, akkor a megboldogult szenvedőknek is. E lépéssel elismeri továbbá, hogy azok a nemzeti bankosok, akik politikai üldöztetést szenvedtek a jelzett időben – és nemcsak ’56 után! -, nemzeti bankos állásuk miatt, és nem attól függetlenül kerültek szörnyű helyzetbe. Ezt sajnálja tőlünk, tőlem P. M. Z.? Ha a Fidesznek ehhez bármi köze lenne, akkor én, a Fidesz Kulturális Tagozata Elnökségének a tagja talán nem a 168 órából tudom meg, mit tervez jövőre a MNB.

És mit mond Fekete János, az agg pénzügyi guru, aki a Kádár-korszak MNB-os vezetőjeként eladósította az országot, s aki történetesen abban az évben került a bankba, amikor apámat onnét kirúgták, majd letartóztatták? Azt mondja:

„Inkorrekt a bank mostani kezdeményezése. Az ötvenes években, majd ’56 után néhány esetben előfordulhatott, hogy politikai okok miatt távolítottak el valakit. Tömeges megtorlás nem volt.”

Mikor nem lett volna inkorrekt a bank? Ha csak tömeges megtorlás esetén kezdeményezi a bocsánatkérést? Néhány – néhány tucat, néhány száz? – tönkretett embertől bocsánatot kérni inkorrektség? Hány ember nevezhető tömegnek? Ki (volt valójában) ez az ember? Netán lelkiismeret-furdalása lenne a történtekért?

Eszembe jut erről, amit az utóbb lelepleződött, rokonait is besúgó Bácskai Tamás válaszolt feleségem kérdésére, hogy miért történt az apámmal az, ami történt? (A feleségem a Magyar Külkereskedelmi Bank alkalmazottjaként beszélt Bácskaival, aki mint gazdaságtörténész akkor írta az MKB történetét.) Bácska konkrét magyarázatot nem adott, cinikusan csupán csak annyit mondott: - Kellett a hely a mieinknek.    

Mit mond Kajdi József?

„Az erkölcsi jóvátétellel egyetértek, az anyagit kissé aggályosnak tartanám, mivel azt állami pénzből, a bank működési költségéből fizetnék.”

Ó igen! Én is azt tartanám helyesnek, ha azok fizetnék a jóvátételt, akik haszonélvezői voltak annak a kornak, és akik ebből adódóan a haszon élvezői ma is, ha nem személyükben, akkor vérszerinti és szellemi örököseik révén. De, mint tudjuk, a jóvátételt sohasem ők, hanem mindig az államok fizetik meg. Ha megfizetik.

Azt ez a revolverújság, amit Ákos mester, a főszerkesztője eufemisztikusan véleményújságnak nevez, sohasem fogja firtatni, hogy az állami pénzek évtizedeken át mely magánzsebekbe vándoroltak és vándorolnak ma is. És hogy ezen pénzek előbb más magánzsebek kifosztása révén kerültek az államkasszába. Hát persze, hogy az lenne a helyes, ha az előbb magán-, utóbb állami vagyonok fosztogatói ily módon adóznának legalább. Vajon ki foglalta el Apám bankbeli helyét? Kiket költöztettek kitelepítésünk után hajdani lakásunkba? Kiknek a lakását díszítik ma a tőlünk elkobzott képek?

De vissza a véleményújsághoz. A következő számot azért vettem meg, mert a borítóján Járai szerepelt. Alatta ez állt: „Az üldözött”. Számítottam erre a fordulatra, mármint, hogy le akarják járatni Járait, hiszen a technikájuk kiszámítható.

Arra is, hogy ezúttal más, valójában ugyanolyan Buják Attila mire fogja kihegyezni a témát. A „kommunizmus alatt áldozatul esett bankárokra”. Háromszor írja le ugyanis különböző formában, és persze, ismét belekeverve az ügybe a Fideszt, hogy a bank „bankároktól” kér bocsánatot.

A magyar nyelvben a bankár és a banktisztviselő, a banki alkalmazott egészen mást jelent. A bankár a bank tulajdonosa, ilyeténképpen bankár csak magánbankos lehet. Még ha elfogadnánk is, hogy magas állású banktisztviselő, például az elnök, elnök-vezérigazgató, vezérigazgató a rangjánál fogva maga is bankár, ez a MNB mai és a kommunista idők előtti vezetőire nem áll meg, mivel kinevezésük kötött időre szól, és korántsem biztos, hogy előtte vagy utána is bankban tevékenykednek, míg a bankárság nem állás, hanem foglalkozás, hivatás, vagyis életre szóló kategóriát jelez.

Horváth Magda néni, apám idős titkárnője, aki 3 évet kapott, vagy Meznerics Iván, a bank jogtanácsosa, akit szintén leültettek néhány évre, bankárok lettek volna?  Apám és elüldözött, kirúgott, bebörtönzött, társai nem bankárok voltak, hanem köztisztviselők és közalkalmazottak. Apám a lefokozása előtt nem tartozott a bank csúcsvezetői közé. A bankárról alkotott közkeletű kép sem illik rá. Ingatlan vagyona nem volt, még autója sem. Busszal járt mindennap a hivatalba, nem jött érte reggelente állami autó sofőrrel, a háború után a telefont sem szerelték vissza a lakásunkban.

A csúsztatás szándékossága félreérthetetlen. A bankárokat ui. a szocialista agymosásnak köszönhetően utálni kell. (Kivéve, ha a „mi bankárunk” az illető, Surányi György vagy éppen Kunos Péter.) Még némi aljas kis kódolt zsidózás is van benne, hogy az általuk előszeretettel alkalmazott tollfordulatot alkalmazzam. A hajdani magyarországi pénzarisztokráciáról köztudott ugyanis, és a bolsevik propaganda sem hallgatta el, hogy jelentős részük zsidó származású volt. Érdemes fellapozni a rákosista Ludas Matyi egykori példányait, milyennek ábrázolják a „tőkéseket”. (L. a házkutatás alkalmával megtalált karikatúrámat.)  És miután a mai ballib sajtó szerint a magyar nép, s azon belül nyilván az ő olvasótáboruk is antiszemita, úgy gondolhatják, hogy a bankár megjelöléssel Járait és a MNB lépését ellenszenvessé lehet tenni.

A Magyar Nemzeti Bank megemlékezésének időpontja október 20-a, helyszíne a Zeneakadémia nagyterme. Az eseménnyel a Bank egyúttal az ’56-os forradalom és szabadságharc előtt is tisztelegni kíván.

Én nem vettem részt forradalmi harcokban. Másodikos gimnazista voltam, és ’56 őszén iskolakezdéstől a téli szünidőig iskolámban, Pannonhalmán tartózkodtam. Azért van eseménynaptáram. Íme:

1956. október vége. Felbolydul az iskola. Söveges Dávid igazgató azzal próbál lecsendesíteni bennünket, hogy kijelenti: mi közünk ahhoz, hogy Budapesten két kommunista banda öli egymást. A következő napokban változik a véleménye. Részt veszünk a falu forradalmi ünnepén. Ledöntjük a szovjet emlékművet.

1956. november 4. után. Iskolánknál meg-megállnak a nyugatra menekülők. Közöttük három Corvin-közi harcos egy félig szétlőtt Pobjedán. Egy-két kamaszkorú forradalmárt befogad a gimnázium. A kollégiumban lakhatnak, és itt folytathatják tanulmányaikat. A felsős diákok közül sokan nekivágnak a határnak. Köztük a MNB egyik jelenlegi alelnöke.

1956. december. Nővérem és 3 unokatestvérem disszidál az anyjukkal. Apám telefonon kér, hogy ne menjek utánuk.

1956. december 14. A fűtés és áramszolgáltatás akadozása miatt hazaküldenek. Szüleimet és engem itthon maradt nagybátyám fogad be.

1956 telének napjaiban. Letépkedem az Alagút falára ragasztott, géppel írt kormánypárti feliratokat.

Az alábbi jelenet szemtanúja vagyok: a  Mészáros utca és az Ág utca sarkán lévő kocsmából kitámolyog egy részeg, kezében üres söröskorsóval. Átbotorkál az utca túloldalára, és a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium kertjének kőfalára mázolt feliratot – ÉLJEN A KÁDÁR KORMÁNY! – sírva próbálja a korsó fenekével levakarni. Két járőröző rendőr körülveszi, és gumibottal eszméletlenre veri (az ágyékát is ütlegelik), majd elvonszolja.

1957. március. A MUK miatt ideges kormány orosz katonákat és magyar karhatalmistákat küld Pannonhalma ’ellen’. Az épületre ágyú és géppuska szegeződik. Általános házkutatás és testi motozás. Söveges Dávid igazgatót a matracában talált ’56-os versek miatt letartóztatják. (3 évet kap.) Orosz kiskatona tényleg azt hiszi, hogy Szuezben van. Egy karhatalmista sorozatot ereszt iskolatársunk falábába, mert az a felszólítás ellenére nem volt hajlandó kijönni a szekrényből. Az egyik nyomozó a fiókomban talált műanyag Kossuth-címer szegélyéről letöri a gyászszalagot.

1957. április. Egy osztálytársam két rendőrre félhangosan azt mondja séta közben: ’Kádár-huszárok’. Meghallják. Mindkét rendőr haptákban állt a szovjet emlékmű ledöntésekor. Beviszik a győrszentmártoni őrsre, és gumibottal dagadtra verik mindkét kezét.

 

A Jankovicsok rendre abban a hónapban, 10 napon belül haltak meg, amelyben születtek. Marcell nagyapám novemberben, Apám, aki szintén Marcell volt, júniusban, Judit nagynéném februárban. Október az én hónapom. Az első figyelmeztetést már megkaptam. Tavaly október 31-én elütött egy autó.

 

Jankovics Marcell

 

[1] A középkori magyar naptár nem január 1-jével, hanem Jézus születésének ünnepével, december 25-ével kezdte

az évet. A hónapok számolását is ettől a naptól kezdte: december, vagyis Karácsony hava is ezzel a nappal kezdődött, ami több-kevesebb pontossággal egybeesett a csillagászati hónapok közül a Bak havának kezdetével. Ez így ment végig az esztendőn. Ennek megfelelően az októbert, vagyis Mindszent illetve Skorpió havát október 24-étől számolták.

[2] Fehérváry István 1978-ban írott összeállításában (Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Kiadása, 1990) harmincegynéhány politikai pert sorol fel 1945 és az Apám letartóztatása közötti időből. (A nyilasok, háborús bűnösök és kommunisták elleni perek nem szerepelnek a könyvében.)

[3] Erdei Ferenc, Darvas József a Parasztpártból a nehézipari és a belkereskedelmi tárcát kapják, Bognár József és Ortutay Gyula a Kisgazdapárt színeiben külkereskedelmi illetve vallás- és közoktatásügy miniszter lesz.

[4] Baranyai Lipót, a MNB elnöke 1938 –43 között, Kárász Artúr, a MNB főfelügyelő-igazgatója 1946–48-ban és Quandt Richárd, a Bank vezérigazgatója az országból való távozásukat követően nemzetközi karriert futottak be a bankszakmában. Baranyai Lipót a Bank of Englandnál ’48-tól, a Világbanknál ’51–59 között, majd a Deutsche Banknál 1970-ben bekövetkezett haláláig. Quandt Richárd 1944-ben az Aranyvonat kísérőjeként hagyta el az országot. (Az Aranyvonat menekítette a front elől a MNB aranykészletét, értékpapírjait a bank trezorjaiban őrzött nemzeti kincsekkel Németországba, ahol felelős kísérői az amerikaiak gondjaira bízták a szállítmányt.) Az ausztriai amerikai katonai kormányzat Quandt Richárdot bízta meg a bizalmi vagyongondnoki teendők ellátásával. További sorsa ismeretlen előttem. Azt tudom, hogy fia, Richard Quandt néven szintén sikeres bankszakember lett a világban. (Botos János: A Magyar Nemzeti Bank története I–II. Presscon Kiadó, Budapest, 1999.) Apám, ha hallgat rájuk, hasonló karriert futhatott volna be. Gróf Bethlen Géza Apám bankbeli szobatársa és barátja volt, hozzá a török terület tartozott. Ő két ízben is elhagyta az országot. Először az Aranyvonattal, másodszor ’48-ban Argentínába ment, s ott munkásként kezdett új életet. ’56-ban a felesége és két fia utánament.

[5] A rá vonatkozó adatok forrásai: a Dunánál c. folyóirat (2005. 1. sz.), Fehérváry fentebb hivatkozott könyve (97. o.).

[6] Helyesen Conlegner. Fehérváry sokszor, sok adatában pontatlan. Honnan vette pl., hogy Melocco orvos volt? Mentségére szóljon, hogy 1978-ban, amikor könyvét külföldön megjelentette, jószerivel csak a kiszabadult és ’56-ban nyugatra távozott rabtársak emlékezetére támaszkodhatott.

[7] A fogdaleltárban, amit a tőle elvett tárgyakról 14-én du. 2-kor vettek fel, a következők szerepelnek: „karóra (gy. Eterna), jegygyűrű aranynak látszó, cigarettatartó, nyakkendő, fésű, irattárca iratokkal, kabátöv, térdszorító, nadrágszíj, zsebkendő, cipő talpbetét, zokni, bőrkesztyű, 9 frt. 30 fillér.” A térdszorító gumiharisnya lehetett, ami nélkül nehezen tudott járni a beteg térde miatt.

[8] Utólag, a '60-as évek elején ötlött az eszembe, hogy azok közül valók voltak, akiket a Rabbiképzőből toborzott az ÁVH. Kezembe került egy Izraelben megjelent magyar nyelvű könyv. Anat királynő virágai volt a címe, tárgya a magyar antiszemitizmus volt. Magyar származású zsidó szerzője vagy szerkesztője – a neve nem jut az eszembe – az előszavában leír egy jelenetet, aminek ő volt a szenvedő alanya. Az ’50-es évek elején letartóztatták, bevitték az Andrássy út 60-ba. Miután alaposan helybehagyják, és vérbe fagyva kihallgatásra hurcolják a folyosón, szembe jön vele egy snájdig ávós tiszt, tetőcserépnyi váll-lapokkal. Felismeri hajdani rabbinövendék társát, Klein Lexit, aki utóbb Karsai Elek néven történészként lesz ismert. Akkor már tudtam, hogy Komlós János, újságíró, megmondó ember, kabaréigazgató, korábban ávós volt, azt megelőzően szintén rabbinövendék, azt azonban még nem, hogy egyike volt az Apámat kihallgató tiszteknek. 

[9] Ha Magyarország és valamely állam cégei között valamilyen üzleti megállapodás jött létre, erről a MNB Államközi Osztálya tájékoztatni volt köteles az érintett országok diplomáciai kirendeltségeit. A háború után mindenféle nemzetközi megállapodásról a Szövetséges Hatalmak Magyarországon működő Ellenőrző Bizottságait is tájékoztatni kellett. Ez Apám feladata volt.  ’47 után, a hidegháború kezdetétől tartani lehetett attól, hogy ez a procedúra támadási ürüggyé válhat, ezért főnökeivel egyetértésben már csak a szovjeteknek juttatta el a kérdéses dokumentumokat. Ez sem mentette meg.

[10] L. Rendhagyó életút. Luka Lászlóval beszélget Sneé Péter. Basel – Budapest, 2005, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem – Magyar Napló.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap