Óda Calliopéhez 2/3

Turcsány Péter, szo, 04/21/2012 - 00:03

 

 

 

 

Folytatás

 

2. Lássuk a dolgot magát – Az idegen című novelláról

 

Sokat beszélhetnénk, értekezhetnénk e nyitókérdések fölvetette feladatainkról, de most Tormay Cécilet, egykor volt irodalmi nagyasszonyunkat, ébreszteni jöttünk össze, szellemi feltámadásának nagyszerű megünneplése alkalmából.
Ehelyt magam is „csupán” egyik kiemelkedő novellájának értékelésére, bemutatására és újrafelfedezésére teszek kisérletet.
Milyen volt Európa, a „nagyvilág”, s benne Magyarország a mű megírásának idején? S milyen lehet írónőnk sorsanalízisében e novella helye?
Vannak-e un. társnovellái az életműben, s ha igen, akkor milyen esztétikai és/vagy írásdramaturgiai, netán személyiségfejlődés-horizontú vonatkozásban?
A műalkotásnak milyen üzenetei hatnak a legmesszebbmenő frissességgel ma, a 20. sz. második évtizedének kezdő éveiben?

In medias res a történet első színe: egy vasúti katasztrófa már-már világvégi eseménye. Fejest az 1. Világháború utáni általános katasztrófák egyedített mélyvizébe. A szimbolikus tér: a civilizáció nagy vívmánya, a VASÚT-élmény heroikus megéneklésének visszavonása… /Emlékezzünk az Emberek a kövek között című regény vihar-jelenettel kiegészített acélparipájának zabolázatlan, de MÉG életerős, dinamizmusal teli dübörgésére az 1. Világháborút megelező évekből, vagy B. Crendrars Transszibériai express című költeményének korszakos élményeire./ 
Itt időzzünk el kissé a VASÚT-szimbólum negatívba fordulásának eseményénél, ill. az 1.világháború tömegszállítmányainak és katasztrófáinak  írói-költői párhuzamainál.
Magam V. Hlebnyikov kifejező VONATKÍGYÓ – MENEKÜLÉS című versében – 1915-ból – már katasztrófa-élményként aposztrofálhattam a különös módon tercina rímekben megénekelt – azaz leénekelt eseményt.  S 1917-ben Darkó Istvánnak, egy szintén újrafelfedezésre érdemes felvidéki írónak a Legnagyobb úr című novellájában a vasúti katasztrófa végső soron már a háborúba sodort magyar katonák közönyét megpecsételő végkifejletét szimbolizálta.
Írónőnk nagyhatású kezdőjelenetének mi is adja egyedi értékét? A narráció személyiséghez közelítettsége! Vagy az időkorszak-felidézések aktualizálása? Szinte a főhőssel együtt vesszük számba a mindenétől megfosztott ember széttekintésének „eredményét”: a semmi maradt neki, de legalább ez is élet… S mindez 1927-es időzítettségben.
Hiába az objektivált világ leírása, narrációjával Tormay – életművében nem először és nem is utólszór! – a tőle idegen férfi legbensőbb személyiségköreivel azonosul, azaz a vele való azonosultságba helyez minket, olvasót is. (Pedig még nem is jutottunk el Az idegen, az idegenség összetettebb vonatkozású és átfogóbban értelmezendő szemantikai köreihez!)
Az írói tehetség tudatos vonalvezetése irányítja a kompozíciót már az eleitől fogva. Három idősík között villódzik-vibrál a főhős tudata: az 1. világháború olaszországi frontélménye,  a  forradalmi terrorlegények parlamenti pincéjében töltött rabsága és a kiszámíthatatlan, váratlan katasztrófa jelene között.
A nagyszerű és világhírű  angol kortárs Virgina Woolf 1923-ban jegyezte fel először a Tormay Cécile művészi előadásmódját is meghatározó írástechnikai eljárást:

„Egy esztendei tapogatózásba tellett, míg sikerült magamban felfedeznem azt, amit az utántöltés technikájának hívok: ennek segítségével részletekben mondom el a múltat, ahogy éppen szükségem van rá…” 

Valóban, már a novella első részében az embert az időteljességben egyszerre láttató alkotásmódról van szó, hangsúlyozottan személyiségközeli narrációval, de otthonosan és közvetlenül jelenítve meg az objektivált személyeket, jelenségeket is. Az írónő megejtően egyszerű, nagy összegző erővel mondja ki a nemzedékeket ért kettős trauma tartós jelenlétét a jelenben élők életében:

„Most is olyan hirtelen jött, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az idő, és aztán jött... a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vasúti szerencsétlenség.”

„A szerencsétlenség szabad pályán történt, ismeretlen tájon”.  A narrátor e bejelentése szinte azonmód szimbolikus térré, sőt parabolisztikus kiterjedésűvé teszi a novella cselekményét. Donát ugyan magára maradt, hiszen a forráscsobogástól megmámorosodott ember lemaradt a katasztrófához küldött segélyvonat indulásáról, de ugyanekkor már itt, e nyitó jelenetsor végén a gyógyulás forrásának mitológiai terében találjuk őt, ahogy azt egy korábbi bekezdésben az írónő már ki is mondatta titokzatos és mindenkor részvétteljes narrátorával: „A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert.”
A főhős magányának szürreális vízióiból egy közönséges szekér és kocsisának szófukar tájékoztatásai vezetik tovább szó szoros értelemben a főhőst és a fabulát. E jelenetsor nagysága éppen abban áll, hogy az ebben a kietlen tájban otthonos fuvarosember – maga is háborús rokkant! – „egy mély árokba” vezette a szekeret…, s éppen itt érzi meg egymásrautaltságát a két úton levő:

„Halkan beszéltek mind a ketten, mégis megértette mindegyik, amit a másik mondott, és hirtelen nagy közösség támadt a két ember között, aki sohase látta egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezették a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék.” 

A harmadik színt kifejező lírai megszemélyesítésekkel, a jelenlét, a tájban benne lét emberi azonosulásával vezeti fel a novella:

„A csapásban locsogott a kerék, és a sötétből nagy, vizes fák tántorogtak elő. Aztán hátrálni kezdtek a fák, és középütt szabad térség támadt.”

S máris itt vagyunk a titokzatos esemény mögött és fölött őrködő magyar múlt emblematikus „védművében”: az eltévedtek előtt megnyílik a vár, megnyílik a vörös terror alatt kivégzett grófi tulajdonos targikus sugallatoktól nyomasztó várkastélya.
A kulcsár és neje fogadja az ismeretlent. Minden olyan itt, ahol semmi sem a múlt már, de semmi sem a jövő. Ismét kivetíthető, általánosítható és parabolisztikus az esemény vonalvezetése. De a jól ismert visszatöltős elbeszélésmód kegyetlen pontossággal vázolja fel a közelmúlt tragédiáját, s ennek mocskos emberi hátterét:

„Ez a kastély, ahogy itt Boldogkőn mondja a nép, emberemlékezet óta a boldogkői Mártonffy uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordíttatta odalenn az oroszlános címert. Az a kőmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes idő volt akkor is, mikor az urat levezettette az udvarra.”

A helyhez kötés nem csökkenti az eseménytér további általánosíthatóságát. Ahogy a magyar történelmi sorsidőhöz való lehorgonyzottság sem kicsinyítheti az általánosított emberkép jelentőségét: ahogy a novella folytatásában az általam személyiség-osztódásnak kategorizált civilzatórikus öneszmélés nagyságát sem!
Mielőtt a vendégszobában maradt főhős újfent különös élményeivel szembesítené az olvasót a narrator, még egyszer visszatekint, hogy tudatosítva nyomatékosítsa a történelmi kataklizma 1920-as évekbeli alázuhanását:

„Előzőleg a kőmíves­legények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz, és alázatosan hajlongtak a magyar urak előtt. Semmi sem látszott, és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsabban múljék az idő. Aztán... lezuhant a vonat a töltésről...”

Talán szükségtelen ez a olvasóra tekintő magyarázat? Ki-ki eldöntheti maga. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy még egyszer aláhúzza az írónő: nem egyedi látomássorozat vár a következőkben  a főhősre.
Gyorsul a próza ritmusa, Donát szíve is mintha izgatottabban verne, a narratíva már-már teljesen azonos a hős nézőpntjával.

„Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne.
Ingerülten ütött a párnába. Ekkor már a közelben hallatszott a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújtott. A nagy szekrény mellett, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme, és olyan újnak tetszett előtte, hogy ott van, mintha csak most keletkezett volna.
Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt.”

Üveges ajtó, gyertyák, az örök tükör. A szembenézés. Az elhasználtáság érzése. S mindez ismétlődve. Karos gyertyatartó. Egy korábbi itáliai témájú novellából jól ismert Mária-szobrocska a falfülkében. Lépcsők fölfelé, és végre a toronyszoba.
Íme: a novella utolsó színe. Tormay Cecília zseniális írói higgadtsága és előrejezése, ahogy megnyitja a nagyszabású zárójelenetet:

„A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódott, minden elrendeződött. Csupán a legelső padban maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetette, mégis ott volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy, és nem néz oda többet. De ettől még izgatottabb lett. Nem tűrheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben...”

 A pszchikai tér megnyílása ez. És a személyiség belső hármasságának, az örök ember személyiség-osztódásának nagy tényeire vetülnek itt a karosgyertyák lángos fényei.
A világirodalom nagy belső ajtóinak megnyitásához  hasonló jelenetsor, mint Karamazov és Aljosa beszélgetése után egy másfajta – talán éppen ellentétes – megnyitásé, amely a Nagy inkvizitor és a Néma Jézus találkozását volt hivatva bemutatni…
Itt, a toronyszoba látomásos terében ismét – Virginia Woolf szép kifejezésével –utántöltődik  a történet. Márton fia, Kelemen mester, az ötszáz évvel ezelőtti toronyépítő fia fordul szavaival Donáthoz.
Az írónő a dosztojevszkiji semleges narrációval ellentétben továbbra is lélegzet-, lélek- és látványközelben közli főhősének érzéseit és gondolatait.
De…! Éppen itt történik fog megtörténni a hármas nézőpontváltás pergő és drámai elbeszélésmódjának megvalósítása. Kelemen mester a szenvedés és az ima tanító, megtisztító erejéről szól. S a váratlan harmadik, az Idegen éppen az oltár felől csap le az előbbiek édes kettesben történt beszélgetésére: fölcsattanása, mint káromlás csapott le közéjük. Az idegen Istent kacagta ki, helyére flagmán és cinikusan a Természettudományt állítva.
Vita bontakozik ki a középkori szerzetes és a modern kor embere között. Az Idegent és korszakának emberét felejtő embernek tartja a bölcs pilisesfejű, s tovább folytatja ítéletét, amikor dialógustársa „a tudás”  szószólójaként tüsténkedik:

„Ismétled magadat, uram. Már mondtam egyszer, és megértettem belőle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál, és pusztulásba rántottad egész korodat.”

Ebben  a nagy párbeszédben Kelemen mesternek arra is telik figyelméből, hogy Donátjához szólva, őt, a jelen emberét, a novella időszámítása szerint az 1927-es esztendő emberét is biztassa, erősítse:

„Ő elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember. Ő nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelkedő ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhínség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. Őt csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten...”

A mű zárómondatát már nem a narrator és nem a középkori ember, a mindenkori emberek lelki irányítója és lelkiismerete, és nem is a novella történetét és kifejlődését hordozó főhős szájából halljuk. Éppen a címadó: Az idegen mondja ki végérvényesen lezárva a történést, szembesítően akkor és ma is önmagunkkal:

„– Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború előtt.”

Tormay novellájának nagy újdonsága, hogy a tudattalan látomás folyamatban, a „képzelet” kibontakozó világában, miként maga az írónő írta barátjának, nemcsak a magunk előtt gyakran letagadott árnyék-énünk nyer markáns, hangos és erőszakos életet, hanem a csöndjeinknek, lelki erőnknek és imáinknak is hellyel szolgáló fölöttes és fényes énünk is: a múltból jelenünkbe átlépő és irányt adó személyiség-metszetünk. Így teljesítve be személyiségünk belső hármasságának C. J. Jung által is elismert nagyszerű egymásratalálását.

 

 Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap