Nyírő József - Erdély

Szerkesztő A, szo, 07/27/2013 - 00:11

 

 

 

 

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett a Gyerkó nagy cserefája alatt, a fűben. Idegen, ki tudja, hova való tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.
Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.
- Hé, atyafi! - kiáltott rá. - Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!
Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment rá, és akkor látta, hogy már meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga, és megütötte a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.
- No, ez csinált nekem elég bajt! - döbbent meg.
Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.
- Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!
Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.
- Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ... Hátha hozzuk tartozik.
Mátéfalva ugyanis tiszta román község.
- No, ezt jól eligazítottam! - kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz. Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörölte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz, és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. Így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet, és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.
- Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom - mormogta -, ott egye meg a fene a füvet! Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé meg¬könnyebbült.
- Vajon ki lehet? - jutott eszébe, hátha felesége, gyermekei voltak, akik - ki tudja hol - aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! - esett meg a szíve rajta. Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.
- Hátha romány? - vigasztalta magát. - Ott hadd üljön.
Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.
- Romány? - morfondírozott. - Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben... S azonkívül halott. Rosszallólag megcsóválta a fejét.
- Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről... Nem volt eljárás! Nem! Letette a kaszát - lesz, ami lesz -, és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.
- Jere vissza, földi! - szólt rá mosolyogva, és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.
- Maradj itt, ha már ide jöttél meghalni! A halott is, mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.
- Úgy no! - nyugodott meg Gyerkó. És egyszerre elmúlt a szorongása.
Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így nem tesznek kárt a fűben.
- Jelenteni kéne az elöljáróságnak! - jutott eszébe.
Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.
- Erről is levettem a gondomat! - nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.
Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:
- No, Isten nyugtasson!
Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kínyér.
- Megkínálnálak - szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított -, de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál... Meg... Jobb is így!...
Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van elég idő estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.
Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.
- Mindjárt jönnek! - biztatta. Juon eddig beért a faluba.
Tudja fene, miért nem tudta megállni, hogy ne beszélgessen vele. Így hozta a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindent hall az ember.
A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál.
- Ne bántsátok legalább ti! - pallotta le szelíden a testről Gyerkó.
A nap is odasütött.
- Valamivel be kéne takarni! - gondolta Gyerkó, de nem volt, mivel.
Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.
A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.
Azután újból munkához látott.
Fél óra múlva olyan ereje volt a napnak, hogy a kurtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.
- Mindjárt itt lesznek! - vetett egy pillantást rá. - Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.
A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták rongyait, de nem kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, és kijelentette, sehova se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.
- Ide leülsz, s ott maradsz! - parancsolta a csendőr.
- Kaszálni szeretnék! - bátorkodott Gyerkó.
- Nem lehet! - rivallt rá a csendőr.
- Baj van! - gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és leült csendesen a halott mellett.
A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került, de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a tűzlángja tudná megállni sokáig szó nélkül.
- Ekkora úr sohase voltam! - hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.
- Miért? - kérdezte a halott helyett a csendőr.
- Mert testőrséget kaptam - csúfolkodott a székely.
A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.
Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelefonálták a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta, és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.
A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.
- Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temessünk el minden tekergőt? - mondották az emberek.
A testet kitették a községháza elé, a csepegés alá. A községi cigány dobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, akik arra jártak, megdöbbentek és továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába, és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.
- Te még itt vagy, testvér? - köszöntötte ismerősen. - Neked nincs nagy szerencséd. Mégiscsak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg, Szándoki! - biztatta a cigányt -, vigyük be hozzám!
Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.
- Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó - mondogatták megkönnyebbülve az emberek.
Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mind a három templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.
- Vedd fel a fekete gúnyádat, asszony - parancsolta Gyerkó a feleségének -, s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije!
Így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestellték magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.
- Nem elég! - rendelkezett Gyerkó. - Hátha gyermekei is voltak?...
- Tiszta igaz!
Hogy ez nem jutott eszükbe!
Két fiúcskát és két leánkát odaültettek a lábához.
Így kivolt a család.
Siratták is tisztességesen.
- Igen, de ki temeti? - jutott eszükbe.
Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.
Mire azonban a gyűlőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.
- Hátha katolikus volt? - mondta a katolikus pap.
- Hátha református volt? - tűnődött a református pap.
- Hátha unitárius volt? - aggódott az unitárius pap.
Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.
A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.
A sírnál is megadták neki a tisztességet.
Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.
- Isten nyugtasson, földi! - búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.
Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.
Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát - ami kicsi lett - bétakaríthassuk.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap