Nyikolaj Gumiljov: Stradivari hegedűje

Arató János, h, 01/14/2013 - 00:09

 

 

 

 

    Paolo Belleccini mester éppen szólóját írta hegedűre. Ajka is mozgott, ahogy dudorászott, lába idegesen ütötte a taktust, hosszú, vékony és fehér keze pedig mintegy csínytevésképpen szórakozottan hajlítgatta a hegedű rugalmas fáját. A mester számos tanítványa félt e kezektől, melyeken az ujjak olyanok voltak, mint valami fehér indiai kígyó. Az agg mester hírnévnek örvendett, és valóban nem akadt párja a csodálatos zeneművészetben. Uralkodó hercegek vették kitüntetésnek, ha megismerkedhettek vele, költők szentelték neki verseiket, az asszonyok pedig, megfeledkezve koráról, mosollyal és virágokkal halmozták el. Ám háta mögött sugdolózás mérgezte a dicsőség édes és mámorító nedűjét. Azt rebesgették, dicsősége nem Istentől való, és határtalan arcátlanságában szentségtörő módon szakítani merészel az előző mesterek szent tanításaival. És háboroghattak a mester kedvelői, hajtogathatták, hogy a sértett hiúságból fakadó irigység beszél a pletykák értelmi szerzőiből, e szóbeszéd akkor sem nélkülözött minden alapot. Az agg mester ugyanis sohasem ment misére, mert játéka nem volt egyéb fékevesztett repülésnél a lehetetlen, sőt talán a tiltott felé, és reménytelenül esetlen nyúlánkságával és ösztövérségével a déli országok mocsári madarára emlékeztetett.
    Dolgozószobája pedig inkább boszorkánymester lakhelyére hasonlított, mint közönséges zenészére. Fenn kőből boltíveket faragtak furfangosan kiagyalt görbületekkel és ívekkel, hogy jobban lehessen hallani a hangokat. A sötét sarkokban csodálatosan megformált hatalmas csellók, lantok és vaspulpitusok szorongtak hagymázas látomásokként, Lorraine és Callo torz figuráiként.
    A falakat pedig teleírták bonyolult algebrai egyenletekkel, kitöltötték rombuszokkal, háromszögekkel és körökkel. Az öreg mester, miként a matematikusok, kiszámította alkotásait, és a zenét a lélek algebrájának nevezte. A szoba egyetlen dísze a málnapiros bársonnyal bevont tok volt, amely a hegedűjét óvta. A hegedű a neves Stradivari legkedveltebb alkotása volt, a mester életéből kerek tíz esztendőn át dolgozott rajta. Még el sem készült vele, s már dicshimnuszt zengtek róla az egész művelt világban. Birtoklásáért uralkodók alkudoztak egymással, s a francia király felajánlotta, hogy annyi aranyat ad érte, amennyit egy erős szamár el bír vinni. A pápa pedig – a bíborosi süveg bíborát kínálta. De a híres mestert nem csábították el sem a vonzó ajánlatok, sem a burkolt fenyegetőzések, és ingyen odaadta a hegedűt az akkor még ifjú és ismeretlen Paolo Belliccininek. Csak annyit kért tőle, tegyen ünnepélyes fogadalmat, hogy soha, semmilyen körülmények között sem válik meg ettől a hegedűtől. És Paolo megesküdött. Élete legjobb óráit neki szentelte, a hegedű a világot jelentette neki, amitől elszakította magát a művészetért, s a hegedű hol szégyenlős menyasszony volt, hol zsörtölődve megadó szerető. Megható volt, ahogy a hangja elakadt a mester különös fehér kezében és ahogy felsírt a rugalmas vonó érintésétől. Még a legszerelmetesebb ifjak is elismerték, hogy hangja barátnőik hangjánál is dallamosabb.
    Későre járt. Az éjszaka régi mesterek komor oratóriumaként nőtt a kertben – ahol a csillagok szerteszét szóródtak, mint a jácintok vörös, kék és fehér szirmai –, és a magas velencei ablak előtt meginogva bement, és aztán megdermedt a boltívek alatt. A mester lelkében az éjszakával együtt nőtt a kínzó türelmetlenség, és vékony jeges vízsugárként kioltotta az alkotás nyugodt tüzét… A szólójának kezdete gyönyörű volt. Az óriási lendület azonnal magával ragadta a hangok könnyű raját, és azok egymás hegyén-hátán sebesen szökelltek föl valami ismeretlen csúcsra, hogy ott mirhavirágként – magasztos zenei frázisként – nyíljanak ki. De ez a végső döntő repülés sehogyan sem ment az agg mesternek, pedig érzései rendkívül feszültek és áthatóak voltak, s a csalhatatlan matematikai számítás megingathatatlanul vitte őt a gyönyörű befejezés felé. Agyán hirtelen korbácsütésként hasított végig a szörnyű gondolat. Mi van, ha géniusza már a kezdet kezdetén végső pontjára hágott, és már nincs ereje magasabbra emelkedni? Hisz akkor nem fejezi be az eddig nem hallott szólót! Várjon, törekedjen a tökélyre? De hisz ehhez már túlságosan öreg, az ima pedig csak a jámbor, Istennek tetsző dolgok alkotásánál segít. Íme, ezek az alkotás kínjai, minden igaz férfinak ez a végzete, és ehhez mérten szánalmasak és jelentéktelenek a vajúdás női kínjai. És az agg mester a kétségbeesés őrült reményével kapaszkodott a hegedűbe, hogy az megragadja azt, ami elillan, birtokba vegye azt, ami hozzáférhetetlen. Hiába! A hegedű, mint mindig, most is megadón és gyengéden nevetett és énekelt, könnyedén siklott a gondolatokon át, de amikor eljutott a végzetes határig, lecövekelt, mint valami tüzes arab pej, amely visszahőköl, ha könnyedén megrántják rajta a zablát. És úgy tűnt, hízeleg barátjának, hogy bocsásson meg neki engedetlenségéért. Büszke ókori költők súlyos kötetei feketéllettek a falak mentén, együtt éreztek a hegedűvel, és mintha a művészet nevében emlékeztettek volna a szent örökségre. De a féktelen mester nem értett meg semmit, és gorombán a tokba lökte a hegedűt, amiért nem segített neki.
    Az ágyban még sokáig forgolódott, mivel nem tudott elaludni. Fenyegető bíborvörös sasként kóválygott felette a gondolat, hogy a szóló befejezetlen. Végül az irgalmas álom lezárta szemét, enyhítette a halántékát gyötrő éles fájdalmat, s kedvesen és feltartóztathatatlanul húzta magával a véget nem érő folyosón, amely egyre csak szélesedett és mind világosabbá vált, s valahová messze tartott. Körös-körül valami kedves és elfeledett dolog sóhajtozott szelíden, és fülében a tarantella gyötrő motívuma visszhangzott. Paolo vigaszt nyert, s röpke gondolatként szinte nesztelenül elsiklott felette, és hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Ki tudja, mióta, mellette haladt valami rövidre nyírt fekete szakállas és metsző tekintetű ismeretlen, hajdanán a német szerelmi dalnokokat ábrázolták ilyennek. Csupasz kezét és lábát szürke, fekete és rózsaszín igazgyöngysorok fonták be, a mesébe illően csodálatos bíborvörös selyemből szőtt tunikáért pedig a konstantinápolyi szultán legszeszélyesebb és legszeretettebb ágyasa is megőrült volna.
    Paolo bizalmasan rámosolygott az útitársra, ő pedig bársonyos és nyájas hangon belefogott mondandójába:
    – Ne félj semmitől, érdemes mester, én tudom tisztelni a művészet méltó szolgálóit. Számomra hízelgő, ha fekete uralkodónak és a bűn atyjának neveznek: én csak a szépség atyja és minden gyönyörűség kedvelője vagyok. Amikor a tündöklő Káin rendezte a régi számlákat a földöntúlival és a világ építésével kívánt foglalkozni, tanítója lettem a művészet dolgában. Én voltam az, aki megtanította a vers ritmusával megváltoztatni a közönséges szót, éles gyémánttal elefántagyarba vésni emberek és állatok alakjait, hangszereket alkotni és bánni velük. Csodálatos áriákat adtunk elő hűvös estéken a Libanon hegyeit borító cipruserdők alatt. Az illatos ezdreloni mezőkről hatalmas, egy pillanatra ki nem hunyó déli csillagok néztek le ránk, s árnyak szálltak le porként az irdatlan fekete lepke – az éjbe borult ég – szárnyairól. Lent gazellák érkeztek a vízfolyáshoz. Sokáig füleltek fölemelve kecses fejecskéiket, majd itták a holdfényben tajtékzó nedűt. Gyönyörködtünk bennük, miközben játszottunk. Azóta sem hallott ilyen zenét a világ. Orpheusz jól játszott, de beérte mindennapi teljesítményekkel. Amikor dalaitól könnyekre fakadtak a kövek és lecsillapodtak a lusta tigrisek, nem törekedett többé a tökélyre azt gondolván, hogy felért a művészet csúcsára, pedig épp hogy csak a talapzatáig jutott el. Csak a görögök voltak elragadtatva tőle, akik túl szépek ahhoz, hogy ne legyenek buták. Aztán még szomorúbb és még sápadtabb napok jöttek, az emberek elfeledték a hangok csodálatos művészetét. Én logikával foglalkoztam, filozófiai vitákon vettem részt, és Georgijjal beszélgetve még őszintén lelkesedtem is. Az eszelős szerzetesekkel együtt szörnyek szobrait agyaltam ki az Istenanya székesegyház tornyaira, és a legcsábítóbb Lédát rajzoltam, amit aztán elégettek Savonarola féktelen követői. Megfordultam még Ausztráliában is.
    Ott a hosszú kezű, költői képzelőerőnek híján lévő embereknek feltaláltam a bumerángot – pompás játék, még ma is nevethetnékem támad, ha rágondolok. Feléled a vadember kezében, repül, megfordul, és miután szétloccsantja az ellenség fejét, visszatér a gazda lábához, ilyen sima és ártatlan jószág ez. Szó ami szó, felér a ti ágyúitokkal és mozsaras ütegeitekkel.
    De mindez csekélység, és én komolyan búsultam a hangok miatt. És amikor Stradivari megalkotta az első hegedűjét, el voltam ragadtatva, és azonnal felajánlottam neki a segítségemet. De a makacs öreg hallani sem akart semmiféle megállapodásról, és órákon át imádkozott a Megfeszítetthez, akiről nem szeretek beszélni… Lelki szemeimmel már láttam a szörnyű lehetőségeket. Az emberek eljuthatnak a legmagasabb harmóniához, amely csak kedvenc Példakép-hegedűm számára hozzáférhető, de nem az én nevemben, hanem az Övében. Kiváltképp megrémített, hogy megalkották a hegedűt, amely most nálad van.
    Még ezer év megfeszített munka, és aztán örökre elmerülök a nemlét szomorú alkonyában. De szerencsére hozzád került, és te nem akarsz várni ezer évig, te nem bocsátod meg neki a tökéletlenséget. Ma teljesen véletlenül rátaláltál arra a dallamra, amit akkor éjszaka szereztem, amikor a hunok elvették egy frank monostor falai között rejtőzködő félezer szűzlány ártatlanságát. Ez – szerencsés dolog. Ha akarod, eljátszom neked, befejezetlenül.
    Az ismeretlen kezében hirtelen előbukkant a hegedű, sötétvörös lakk fedte, ránézvést hasonlított az összes többire. De Paolo gyakorlott szemével azonnal felismerte a minőséget a kis hajlatokból és a nyak sajátos kiképzéséből, s az agg mesternek elállt a szívverése az elragadtatástól.
    – Jó kis szerszám! – állapította meg nevetve az útitárs. – De makacs és szeszélyes, mint a bizánci hercegnő opálos szemével és a drága gyűrűkkel az ujjain. Valamit mindig kiötöl, és olyan dallamokat szül, amilyeneket nem is gyanítottam. Még nekem sem könnyű zöldágra vergődni „vele”. – És aztán az útitárs játszani kezdett.
    Aphrodité felzokogott a tajtékzó tenger melletti fehér szikláknál, és Adoniszt hívta. Paolo lelki szemei előtt hirtelen minden megvilágosodott. Fölfogta, hogy tulajdonképpen mivégre epekedett még nem is olyan régen, és azt is, mi az, amiért epekedhetne és mi elérhetetlen számára a földi életben. Minden megváltozott. A kövér termőföldek zizegtek a déli szélben, de a kalász kékes aranyszínben játszott, és a gabonaszemek helyett rubintok piroslottak. A nap káprázatosan fénylett az égben, mint érett gyümölcs az élet fáján, különös madarak rikácsoltak hívogatón, és lepkék szálltak virágról virágra. És a Minta-hegedű pengett és dalolt, hatalmába kerítve eget, földet és levegőt a boldogság kínt hozó gyönyörével, amitől az ember szívének meg kell szakadnia.
    És Paolo szíve meg is szakadt. Szemére bánat ült, és sötét gondolatok gyötörték, amikor fölébredt a végzetes álomból. Mire megy vele, hogy emlékszik a dallamra, amit hallott? Vajon akad-e a földön olyan hegedű, amely hamisítatlanul visszaadja? Az álnok démon elérte célját, játékával, ravaszul egymásba öltött szavaival megmérgezte a gyenge és mohó emberi szívet.
    Ó, te szegény, szeretett hegedűje Stradivarinak! Rossz órájában adott téged a mester Paolo Belliccini kezébe. Te, aki oly alázatosan adtad át a nemes emberi gondolat megannyi árnyalatát és beszéltél az emberekkel a saját nyelvükön, most meghalsz, hasztalan áldozatot hozva az elkerülhetetlenért! És megint sok évszázaddal későbbre halasztódik az ember anyag feletti győzelmének szent pillanata.
    Paolo Belliccini mester tigrisként lopakodott a vágyott tok felé. Óvatosan kivette hű barátnőjét, és keserűen lehorgasztotta fejét, miután elsőként vette észre, hogy híján van a tökélynek. De az agg mesteren már a gondolattól is féltékenységi roham vett erőt, hogy átadja valaki másnak. Nem, soha senki nem nyúlhat hozzá, hisz oly drága neki és oly erőtlen. És süketen hangzottak a cipősarok dühödt ütései és a szétvert hegedű halk nyöszörgése.
    A zajra betóduló tanítványok a megháborodottak menhelyére vitték a mestert. A város szélén akadt ilyen építmény, barátságtalan volt és komor. Sivalkodás meg üvöltés hallatszott ki onnan, és az őrök váratlan támadástól tartva páncélinget hordtak a ruhájuk alatt. Ott helyezték el az eszét vesztett Paolót egy alacsony és sötét pincében. Úgy látta, hogy véres a keze. Az érdes falakba törölte, és kiöntötte rá az egész vizet, amit inni kapott. Öt nap múlva az őr szomjan halva találta, és éjjel elásta az árokban, miután templomi gyónás nélkül hunyt el.
    Így pusztult el Stradivari legjobb hegedűje, ily gyalázatosan végezte gyilkosa.

Arató János fordítása

 

Nyikolaj Gumiljov (1886–1921) 1912-ben megalapította a szimbolizmus parnasszista, neoklasszicista megújítására törekvő úgynevezett akmeisták csoportját, melynek többek között Anna Ahmatova, a költő felesége és Oszip Mandelstam is tagja volt.
    Írásművészetét a dekoratív egzotikum jellemzi, eszményképei az erős egyéniségek (Nietzsche és Kipling).
    Állítólagos ellenforradalmi összeesküvésben való részvételért 1921-ben kivégezték.

 

 

 

Megjelent: Napkút, 1999. febr.-márc.

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap