Nyárelő

Cservenka Attila, szo, 12/13/2014 - 00:04

 

A múlt heti fagyos éjszakák után szokás szerint hirtelen, minden értesítés nélkül megérkezett a nyár. Valamikor régen gyermekkoromban sokat meséltek a szüleim egy fura évszakról, mely békítőleg a zord tél és a tikkasztó nyár közé ékelődött, mintegy átmenetet képezve, hogy a természet szép lassan, folyamatosan tudjon igazodni a tél és a nyár merőben ellentétes körülményeihez.

Ha jól emlékszem szüleim azt az évszakot tavasznak hívták, - és most kapaszkodjanak meg – ugyanúgy három hónapig tartott, mint a manapság jól ismert két évszak, így telt ki a tizenkét hónapos év. Talán ennél is hihetetlenebb, de volt a nyár és a tél közötti átmenetet szolgáló évszak is, az ősz!

                Ám ma már a kisiskolások is jól tudják, hogy az utóbbi időkben tél és a nyár hat-hat hónapig tart, az évet kitevő hónapok száma viszont azóta sem változott.

Éppen három napja volt a váltás. Előző nap még viharos szél fújt, sok helyütt esett az eső, egyes helyeken elszórtan hószállingózásról is beszámoltak. Az éjszakák pedig fagyosak voltak. Vagyis tél volt.  Másnap hirtelen elvonultak a felhők, kisütött a nap, a nappali hőmérséklet húsz fok fölé szökkent, beköszöntött a nyár…

A meteorológusok szájából még egy tétova uv riasztás is elhangzott.

Ilyenkor jön rá az emberekre az érzés, hogy nézzük meg közelebbről mi is történik ott a városoktól távoli természetben, melynek képei már-már elhomályosulni látszanak. S kirajzanak, mint a méhek a kaptárból.

Ez történik velem is, rohanok a kiskertbe, feléleszteni az ott élés lehetőségeit. Midőn evvel megvolnék, pihenésképpen leülök a nyugágyba, és tekintetemmel mohón körülpásztázom a terepet, emlékeim felfrissítése céljából.

Rendszerető ember lévén (na persze ez így nem igaz, csupán az ellentétpár felállítása miatt indítok így), szép sorjában számba veszem a gyümölcsfákat, hogyan is állnak a reménybeli gyümölcshozam ügyében. Látom ám, hogy vannak fák, melyek előbb hoznak virágot, később leveleket, mások előbb hoznak leveleket, mielőtt virágoznának. Egyeseknél egy időben jelennek meg a virágok és a levelek, míg másoknál több levél jelenik meg, mint virág, s olyanok is vannak, melyeknél a virágok száma felülmúlja a levelekéit.

Furcsa érzésem támad. Mi ez az önkényeskedés. Minden fa kénye kedve szerint kel fel a téli álmából. Itt hasított belém először a szörnyű felismerés. Ez rendetlenség, összevisszaság, anarchia. Nem úgy, mint otthon a városban, ahol a házak szépen, egymás után sorakoznak. Minden tízedik házat egy bevásárlóközpont követ, ahol az autók előre meghatározott helyeken parkolnak, a polcokon pedig minden áruházban ugyanazon a helyen található az adott típusú áru. Mennyivel átláthatóbb rendszer, mennyivel biztonságosabb, mennyivel kevesebb kellemetlenséget okoz.

Lenézek a fűre, és mit látok? Sárgálló pitypangok szerte széjjel, nem ám libasorban, s a sorok ismétlésével táblázatszerűen elosztva, hanem teljesen véletlenszerűen, több helyen csomókban, máshol meg egy-egy magányos szál árválkodik. S ezt a reménytelen képet itt-ott kicsiny ibolyák tarkítják még nagyobb összevisszaságot sugallva. Hová lett s szép, egyenletes pázsitfüvem? Melyet kellően távolról nézve, nem fedezhetőek fel a különálló fűszálak, s ilyen módon kellemes érzéssel lehet rátekinteni, mint a szép egyenletesen zöldre festett vízakna-fedélre.

Éppen kezdem összeszedni magam a kellemetlen vizuális élmények okozta sokkhatás alól, amikor újabb kíméletlen támadás éri immár egy másik érzékszervemet. Madarak csivitelnek, cserregnek, csicseregnek fülsértő zenebonát okozva. És mi a legnagyobb probléma? Nincs hangerő-szabályozó gomb! Nem tudom őket lehalkítani úgy, mint odahaza a rádiót, vagy a televíziót. Mert ugyebár a rádiót vagy a televíziót akkor halkítom le, amikor akarom. (Na persze ez megint nem így van, ugyanis az említett eszközöket akkor halkítom le, amikor arra utasítást kapok.)

S ha ezt a hangzavart is túlélem, akkor jön a rovarok támadása. A sok vicik-vacak alig látható szárnyas kellemetlenkedőtől kezdve, a körülzizegő darazsakon át, az ismeretlenségbe burkolódzó legkülönfélébb jöttmentig mind-mind parkolóhelyet keres rajtam, mintha én lennék életük végcélja. Itt már erősen felsejlik a mielőbbi hazamenetel víziója.

 

Hátramegyek a kertben, s a rendezetlennek tűnő málnásban megpillantok egy ereje teljében lévő sündisznót. Menekülésre fogja a dolgot, de nem fér bele az éppen arra alkalmasnak tűnő csőbe, úgyhogy csak az elülső részét dugja bele, az ismert szabály okán: ha nem látja a veszélyes ellenséget, az nincs is. De azért időnként kipislant.

 Hirtelen jó ötletem támad. Elkezdek cuppogni felé hajolva. Minden cuppogásra összerázkódik. Parádés reflexe van. Valószínűleg egy félelmetes, nagyobb termetű ragadozó madárra emlékeztetem, ami kellő megnyugvással tölt el. Mégsem én vagyok a legelesettebb élőlény ebben a szeszélyes, öncélú, veszélyekkel teli természetben.

 

2013.04.22

CsA     

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap