A nevető ember

Ircsik Vilmos, cs, 09/29/2011 - 06:45

 

 

 

    Ha foglalkozásom felől kérdeznek, magabiztos ember létemre is zavarba jövök: elvörösödöm, hebegek-habogok. Persze, könnyű annak, aki kijelentheti, hogy teszem azt kőműves. Mennyire irigylem a könyvelőt, a fodrászt, az írót, akik egyszerű, közérthető hivatalt viselnek, amely nem igényel hosszadalmas magyarázkodást. Bezzeg én a fenti kérdésre kénytelen-kelletlen ezt felelem: nevető vagyok. Ez a kijelentés óhatatlanul újabb kérdéssel jár: Na és miből él? – amire az igazságnak megfelelően azt kell válaszolnom: Hát a nevetésből. És valóban a nevetésemből élek, méghozzá nem is rosszul. Ugyanis – hogy üzletiesen fejezzem ki magam – a nevetésem iránt nagy a kereslet. Jó és képzett nevető vagyok, senki nem léphet a nyomomba, senki nem érti úgy művészetem minden csínját-bínját, mint én.
    A kínos magyarázkodásokat elkerülendő, sokáig színészként mutatkoztam be, de mimikai és beszédkészségem oly csekély, hogy ez a megjelölés egyszerűen nem volt igaz. Márpedig én szeretem az igazságot, és az igazság az, hogy nevető vagyok. Se bohóc, se komikus, hanem nevető! Hiszen nem derítem jókedvre az embereket, hanem csak derültséget alakítok. Nevetek, mint egy római császár vagy mint egy csupaideg érettségiző, a XVII. század nevetése éppúgy a véremben van, mint a XIX. századé, és ha kell, nevetek bármely évszázad, bármely társadalmi osztály, bármely korosztály modorában. És mindezt egyszerűen kitanultam, ahogy más a cipőtalpalást. Keblemben, illetve torkomban szunnyad Amerika és Afrika nevetése, a fehér, vörös és sárga nevetés, amit bizonyos honorárium ellenében, a rendező óhaja szerint megszólaltatok.
    Nélkülözhetetlen ember lettem, nevetek hanglemezre, nevetek magnetofonszalagra, és a hangjátékrendezők szinte a tenyerükön hordanak. Nevetek mélabúsan, diszkréten, hisztérikusan, nevetek, mint egy villamoskalauz vagy mint egy fűszeressegéd, a reggeli nevetést, az esti nevetést, az éjszakai nevetést, az alkonyórák nevetését csak rám kell bízni, és kész.
    Talán elhiszik nekem, hogy egy ilyen foglalkozás kimerítő. Hát még ha hozzáteszem, hogy van egy specialitásom: a fertőző nevetés. Ezzel lettem pótolhatatlan a harmad- és negyedrangú komikusok számára, akik joggal reszketnek poénjaikért. Így szinte minden este a varietékben ücsörgök, mint valami vájtfülű klakőr, és a műsor gyatra részeinél elkezdem a ragályos nevetést. Ezt a munkát egy óramű pontosságával kell végezni: szívből jövő, hahotázó nevetésem nem harsanhat fel se túl korán, se túl későn, hanem csakis a kellő pillanatban. Ilyenkor menetrendszerűen elkezdek pukkadozni, amire a hallgatóság is felröhög, és a poén meg van mentve.
    De aztán elcsigázva a ruhatárhoz vánszorgok, felveszem a kabátom, és örülök, hogy végre lesz egy szabad estém. Otthon azonban legtöbbször ilyen táviratok várnak: „Sürgősen szükségünk van a nevetésére. Felvétel kedden.” És néhány óra múlva, sorsomat átkozva már egy túlfűtött kupéban ülök…
    Mindenki beláthatja, hogy ünnepnap vagy a szabadságom alatt nem szívesen nevetek. A fejőnő is boldog, ha elfelejtheti a tehenet, a kőműves is örül, ha leteheti a vakolókanalat. Az asztalos otthonában rendszerint nyikorognak az ajtók, vagy csak nagy nehezen lehet kiráncigálni a szekrényfiókokat. A cukrász a savanyú uborkát imádja, a hentes a marcipánt, a péknek pedig jobban ízlik a kolbász, mint a kenyér. A torreádor galambot tenyészt, a bokszoló pedig elsápad, ha gyerekének elered az orra vére. Megértem őket, mert ünnepnap én sem nevetek soha. A magánéletben halál komoly ember vagyok, sőt pesszimistának is tartanak – nem alaptalanul.
    Házasságunk első éveiben nejem gyakran kérlelt: – Ugyan, nevess már egy kicsit! – de idővel rájött, hogy lehetetlent kíván. Hiszen boldog vagyok, ha elgyötört arcizmaimat, túlhajszolt kedélyemet búskomorsággal egy kissé felüdíthetem. Már mások nevetése is ingerel, mert az is a foglalkozásomra emlékeztet. Ezért házaséletünk csendben és békén zajlik, ugyanis időközben feleségem is leszokott a nevetésről. Néhanapján ugyan rajtacsípem egy bágyadt kis mosolyon, és ilyenkor én magam is elsomolyodom. A varieték és felvevőtermek ricsaját annyira gyűlölöm, hogy egymás között csak suttogva beszélgetünk.
    Akik nem ismernek, zárkózott embernek tartanak. Talán az is vagyok, ám szolgáljon mentségemül, hogy túl gyakran kell hivatalból nevetésre nyitni a szám. Úgy élem hát le magánéletemet, hogy közben egyetlen arcizmom sem rándul, és csak néha-néha engedek meg magamnak egy halvány mosolyt. Gyakran foglalkoztat a gondolat, hogy nevettem-e egyáltalán valaha. Mindenesetre testvéreim tudomása szerint már kisfiúnak is nagyon komoly voltam.
    Így hát én, aki annyiféleképpen tudok nevetni, nem ismerem a tulajdon nevetésemet.  

 

 

Megjelent: Napút, 2004. jan.-febr.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap