Németh László: Széchenyi

Jókai Anna, p, 04/18/2014 - 00:12

 

 

 

 

A színházi előadást nehezen tudtam követni. A mondatgörgetegek nem mindig álltak össze drámai helyzetté, a hatás különben is a szöveg súlyában rejtezik. A szövegben, amit a Madách Színház most példamutatóan tisztelt: otthon újraolvasva az 1946-ban keletkezett darabot, szinte egyetlen szót sem találtam, ami az előző estéről a fülemben vissza nem csengett volna. Ez meghatott; hozzászoktunk, hogy a klasszikusokat sem kíméli olykor a kísérletező rendezői virtus, a színházi világ „átszabási” vágya. Rövidítések, átcsoportosítások, meghökkentő szerepfelfogások, néha komikumba hajló jelmezek idétlen díszletek között: a színész s a kellék elválik egymástól, a darabba élet helyett idegenség költözik, valami érték megsemmisül, anélkül hogy új születne a helyébe. Ilyenkor az ötlet ötlet marad csupán, nem terjed ki mélységében-magasságában az előadásra, az „újrateremtés” nem sikerül – a vékony választóhártya, ami ott remeg a szánandó pojácaság és a megrendítő művészet között, átszakad. Mert nagyon nagy egyéniség kell ahhoz, hogy a rendezői üzenet a korok és divatok felett átívelő óriás írók üzenetével vetélkedjen. Szerencsésebb, ha a színre hozó mára élezett áthallással ugyan, de az újításban mértéktartóan közvetíti az eredetit. A szellem ereje előtt pedig egyenesen kötelező az alázat. A szolgálat – ami sohasem azonos a hízelgő szolgaisággal.

A Madách Színház a szó szerinti szöveget egy kicsit az írói szándéknál csöndesebbre, nyugodtabbra fogja, a Széchenyi-dikciók, az összecsapások robbanólövedékeit patronjátékra hangszereli; néha a mennyezeten, a fejünk fölött pukkan szét egy-egy keservesen szép, gyötrő gondolat, a széksorokba csak a töredékek, a repeszek hullnak, de ezek is olyan bőr- és lélekingerlők, hogy feltámad az erre beoltott ember vágya szöveggel való négyszemköztiségre, a dráma olvasására. Talán ezért nem hálás feladat Németh Lászlót rendezni, játszani: ez az anyag ellenáll a külső látványnak, hiába színpadi mű, formája szerint annál valahogy kevesebb és furcsa mód több, ugyanakkor. Ezért a többért, a többletért érdemes színpadra állítani mégis. Ez paradoxon, meglehet, de a rendezés intelligenciája erre a paradoxonra épül, néha, mintegy kényszeredetten, a megszokott látvány javára némi engedménnyel.

Ítélünk, döntünk. Döntéseinkben hiszünk, és szeretjük azokat mások által is igazolva látni. Széchenyi, a lázállapotú kivételesség sem fogadja el azonnal a helyzetére vonatkozó egyedül helyes vélekedést – ez az öntörvényű, makacs sors is gyermekké válik a legnehezebb döntés előtt, hogy aztán mégis „kihallja” magának a sokféleségből a számára legtesthezállóbb tanácsot: azt, amit elméje maradandó, kristályos része amúgy is tudott – hogy eljött az utolsó pszichológiai pillanat, amikor még módjában van szabadon akarni.

A környezet tanácsai átszövik mindennapjainkat. A közhelyintelmeket agyunk már föl sem fogja, kölcsönös jóindulatunk sztereotípiává fakult. Apró és nagyobb válságok szorítójában állandóan foglalt a Lelki Segélyszolgálat telefonja, akik ide fordulnak, csak egy emberi hangra, egy befogadó fülre áhítoznak. Az igényesebbek keresik és megtalálják önkéntes, valami okból bölcsebbnek vélt tanácsadóikat – úgy járnak az enyhítő szóért, az útirányt jelölő ceruzás feliratért oda, mint ahogy a méh szedi a záruló-tárulkozó, sokszor tiltakozó kehelyből a virágport. Verve vagyunk sérülékenységgel – s ez a sérülékenység már-már az egymás iránti érzékenység, a világ dolgaiban való részvétel ára és feltétele. Egyre több a „mégis és mégsem”-fajta ember, ahogyan Németh László Goldmark doktora megjósolja: „Ha a civilizáció alaposabban elterjed a földön, az egész emberiség ilyen lesz” – mármint idegrendszerében érintett, de a vegytiszta őrületbe át nem hulló, örökké vívódó lélek. A „tanácsadók” edzettebb, tapasztaltabb rétege tudja, nincs más feladata, csak a kusza szövevényből a megfogant elhatározás vékonyka szálát kimenteni, megtámogatni, vezérfonallá dúsítani: s a panaszló máris erőre kap, eleresztik kétségei. A demagógok frázisbajnokai, a személyiségismeret nélküli „külső megváltás” sarlatánjai mellett igazi, szerény aprómunkát végző orvoslók működnek.

Széchenyinek – az írói látomásban – nincsenek ilyen orvosai. „A lángésznek a középszerűség az orvossága” – mondja Lonovics érsek, a jó barát. Középszerű helyzetekben, bizonyára. De nem a végső választás perceiben. Lonovics gyermeki hitű, érzelmi érvei nem szakítják át Széchenyi kegyetlen logikájú értelempajzsát. Goldmark csöndes, meghasonlott démonisága, cinizmusnak álcázott passzív kétségbeesése sem megtartó erő. Talán mindkét alak Széchenyi két irányba, a két véglet felé való lélekhasadása, hogy középütt keményen cselekedhessen a felelősséget elbíró, a tévedés kockázatát is vállaló szabad akarat, amely ebben az esetben egyetlen mozdulatban, az önmegsemmisítés – s egy történelmi-nemzeti dimenzióban az önteremtés – mozdulatában mutatkozik. Széchenyi azonos lesz a szereppel – ha Goldmark vádjai egyáltalán igazak: „…a szerepek bolondjává lettünk. Egyik szerepből a másikba estünk, mint aki folyton csak ruhákat vált, és közben nincs is teste… sem élete.” Széchényinél a nemes álarc beleégett a húsába: a „saját halál” gesztusával tűnt el póz és valóság között az utolsó leheletfinom különbség. Pedig ő a szerepjátszás bélyegét is tűrte, a szándék és a cél hitében. „Nem kell-e hálásnak lennünk a csábító kép és a komédiázási hajlam iránt, mely mégiscsak az igazságot gyújtotta föl, s – bár maga a gyufa elég bele – jelt tud adni egy nép számára, ekkora éjszakában?”

Az embert a választott szerep is minősíti. Az önzetlen, nagy ideákon munkálkodó „alakítás” mögött nem zizeghet szalmabábu.

Széchenyi a döntő tettre valójában soha nem kap döntő tanácsot: titkára, az egyszerű lelki szerkezetű Kiss, sakkjátszmája közben csak elismétli, amit Széchenyi már elhatározott – ha a királynak nincs hova lépnie, ne várja meg, amíg széttépik.

A kivétel maga alakítja törvényét: csak emberi gyöngesége, ha a tett előtt mégis csatába száll, méltó ellenfelet keres és megütközik. Előre tudja, hogy sajnos és szerencsére győzni fog.

De a kivétel nem szabhat érvényes rendet. Ami számára kötelező, az az átlagnak elkerülhető. A lehetőségek közül mindig a folytathatót kell választania – ha csak a legcsekélyebb jó irányába is.

A halott színészek

A novemberben nyíló rozsdás őszirózsa, kusza virágú krizantém helyett sokan drótszárú margarétát, viaszrózsát tesznek a vázákba, nézik-nézik, s lassan elhiszik: valódi… Irtózom a művirágtól. Inkább a keserű illatú krizantémmal barátkozom. Hálás virág, sokáig él, míg a nyári rózsa átmenet nélkül, már a kifeslés teljességének pillanatában pusztulásra szánja magát. Az őszi virág makacs szívóssága ellenáll a dérnek, néha még a korai hó alatt is fennmaradással kísérletezik. Praktikussága avatta temetői dísszé: szomorúságot képzelünk köré, csupán ezért szomorú. Ilyenkor tűnődőbb a lélek, Babits Mihály Esti kérdés-e szól:

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny fűszálat:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi „program”, mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni – hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.

Öregség – fiatalság. Meddig tart az utóbbi, hol kezdődik az előbbi? Hiteles mérce-e a biológiai mérce? A szellem rugalmassága legyőzheti-e a hanyatló testet? S az összetartott has kárpótolhat-e, ha eltompul a lélek, a szellem „kivérzik”? S közben küzdünk a kétoldalú, ritka csodáért: az „ép testben ép lélek” eszménye vonz, így szeretnénk élni, öregen is, a kegyelmes halálig. Én – többek között – az idő múlását felettem saját halottaim szaporodásával mérem. Ahogy egyre sokasodnak körülöttem, az egykor jelenvalók, mint emlékképek, már megmásíthatatlan lenyomatban. A végső távozás magánügy, tudom: s a birkózás a keletkezett hiánnyal szintén az egyes ember legszemélyesebb ügye.

A „kedvencek” halála viszont szinte közügy. Ha meghal egy színész, országos döbbenet kíséri. Úgy mondogatják buszon, hivatalban, társaságban, mintha közeli, bensőséges barátjukat vesztették volna el: „Hallottad, meghalt a…!” Pontok. Hivatalos nekrológok, a „pótolhatatlan” jelző elmaradhatatlan odaragasztásával. Pedig hát, tudjuk, senki emberfia nem pótolhatatlan, hiszen ha így lenne, fekete lyukakkal égetett pukkadt labda lenne régen a világ… Morbid humorral meg is jegyezzük néha: ha olvashatná a nekrológját, ha láthatná a saját temetését szegény ez-az, milyen boldog lenne! Bár néha ez sem érvényes, néha még a halottjainkat sem becsüljük – nemhogy akkor álltunk volna melléjük, amikor még a változtathatóság birodalmában mozogtak!

Folyik az utólagos törlesztés is persze, a pedig már semmit számon nem kérő valaha voltnak. A legtisztességesebb az olyan megemlékezés, ahol egy hasonló értékű elme alázattal vállalja a másikat, ahogy életében, úgy halálában. Holta után sem erőszakol rá semmit, amit életében nem viselt: mert nem igényelte vagy nem kaphatta. A megrendülés az őszinteségben fogan. S mi mondogatjuk: „Hallottad…?” Néha gyanakodva figyelünk, befelé: mennyi ebből az igazi gyász s mennyi a szenzációéhség? S egyáltalán, igazságos ez? Meghal egy tanár, meghal egy szövőnő, meghal egy pásztor: csend; a családtagok apró betűs közleménye. Pedig „minden halál hősi halál” (Rákos Sándor gyönyörű egysorosa). Ó igen, ha gyilkosság áldozata az a „közember”, akkor a nyilvánosság – mint egy tévékrimit – napokig beszéli, hozzá is tesz, a borzalmakat fantáziája fölfokozza.

Igazságos hát a megkülönböztetett részvét? Egyszerre igazságos és igazságtalan. Hiszen minden pillanat az utolsó valakinek a világban – pillanatonként van ismeretlenül is mindig halottunk. Ha az emberben az egyetemes empátia munkál, akkor természetes, hogy egy-egy valamely módon (tudással, tehetséggel) megkülönböztetett egyedben lássuk csúcsosodni a közös sorsot. A „híres” emberek halála szerénységre int: az időben való cselekvésre mozgósít, a véglegességre és viszonylagosságra figyelmeztet, a törvényre – az egyetlen törvényre, ami alól nincs kivétel. S felerősíti bennünk a „túlélés” örök emberi sóvárgását, azt a vágyat, hogy ne tűnjünk el egészen.

November harmadikán közvetítette a televízió Noel Coward vígjátékát, a Vidám kísértet-et. Nem vagyok érzelgős, inkább edzett és tárgyilagos. Mégis meghökkentett, valami furcsa viszolygás támadt bennem a képernyő előtt. November három – a halottak napját követő órák… Akinek valaha volt kit elsiratnia, még élénken látja a temetőt, a fejfát, a borostyánlevelet, a fenyőt, a keresztet – az imbolygó mécsesek tétova lángját. Leül a tévé elé, talán óhajtja is a felüdülést, végignézne bármily bohózatot, amely gondolatait eltereli. Aztán (ha az ostobácska darabot nem ismerte volna) néhány perc múlva ráébredt: itt a „vicc” maga a halál; a szobában a holt feleség „megidézett” lelke járkál, s éppen azon töri a fejét, hogyan emelhetné ki az élők sorából egykori férjét. Ez már magában is ízléstelen. Hát még akkor és így. Lehet, hogy véletlen, de szívszorító véletlen ráadásul, hogy ez a férj a nemrégiben elhunyt Somogyvári Rudolf. Mint egy pofon, minden úgy csattan. A végén két halott asszony „kísért” már – a férfi pedig örömmel szabadul meg mindkettőtől.

Azt hittem, csak én vagyok elfogult ebben a témában, de másnap is hallottam, imitt-amott felháborodva: ezt azért nem kellett volna… Napirendre tértünk, persze, mint annyi más fölött. Én az egyedi eset érvényességén túl egy kicsit tovább töprengtem. Milyen erősen működik az emberben az az ösztön, hogy a filmen vagy a képernyőn pergő cselekményből először a szereplőket csoportosítsa: élők és holtak tábora egy percre élesen elkülönül. Azután megszokjuk, egybemosódik a határ. Néhány év múlva akár a bohóctréfában sem találjuk ízetlennek az egykori drámai színész megjelenését, de a halálát közvetlenül követő „mozgó képek”; a szöveg- és jellemkörnyezet, amelyben viszontlátjuk, gondosabb választást kíván. Amikor Tímár József meghalt, utolsó alakítása, Az ügynök halála méltó búcsú volt, méltó arra, hogy reprezentálja Tímár József nagyságát, s egyúttal színészi karakterét is jelezze. Telitalálatként hatott – a megszámolhatatlan Latinovits-emlékműsor között –, amikor a rádióban felhangzott Kosztolányi Halotti beszéd-e, Latinovits hangján.

Tévedés ne essék: nem az idegborzoló drámaiságot kérem minden esetben számon, csupán úgy vélem, a tiszteletadás úgy igazi, ha a lényegét fejezi ki annak, aki volt, s aki ebben a számára lényegesben valósította meg önmagát, művészetét. Ha például Salamon Bélát látom, kabaréjelenetben, számomra éppoly megható, mert ő ez volt valóban, hamisítás nélkül él tovább. Az utókor felelőssége éppen abban rejlik, hogy válogat a hátrahagyott, sokszínű képből, segít kialakítani a legérvényesebbet, legjellemzőbbet, legmaradandóbbat.

Mert az emlékezés is lehet tetszetős művirágkoszorú – s aki nincs már ebben a szférában, nem követelhet helyette bár csak egyetlen szál őszirózsát – de valódit.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap