„Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak.” (2. befejező rész)

Jankovics Marcell, k, 06/28/2011 - 05:55

 

 

 

 

Folytatás
 

Fényszárnyak

 

A szárny, ha egy állat vagy egy emberi alak vállából nő ki, mint a fentebb ismertetett lurisztáni zabla agancsos ünőjének vagy egy angyalnak az esetében, magáért beszél. A csodalény égi voltára hívja fel a figyelmet, azzal, hogy égi haladásra szolgál, tulajdonosa repülni tud vele, csakúgy, mint a görög mitológia táltos paripája, a Pégaszosz; Mohamed emberarcú hátasa, a Buraq; a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsajának vadászó fejedelmét szállító táltos lény; a szibériai sámánok némelyikét égbe röpítő „pegazus”.[1]A szárnyak a helyükön nem keltenek feltűnést. Hozzászoktunk, hogy a mesebeli lények vállukból kinőtt szárnyukkal repülnek, úgy, mint a valóságban a madarak.

Effajta szárnyas szarvast magyarjaink ismertek. Borsos Béla közli egy, a gyűjteményébe tartozó, XVII-XVIII. századi agancs lőportartó képét, amely ilyen táltos szarvason repülő férfit ábrázol (2)
A mitológia szárnyas lényeiről, a bibliai négy lelkes állatról és az angyalokról tudjuk, hogy nem a madarak, hanem az égitestek szférájában lakoznak. A Pégaszosz csillagkép (Pegasus néven); az apokaliptikus fenevadak a Bika-korszak égnegyed- és évszakjelző csillagképeit testesítették meg eredetileg; a fényességet árasztó angyalokról a gnosztikus és apokrif iratokból[3]derül ki, hogy valójában csillagokat, csillagképeket, bolygókat, elvont csillagászati fogalmakat személyesítettek meg. Ez rendszerint az ábrázolásukból is kiviláglik. A szárnytollak sugaras elrendeződése, az aranyszőke hajkoszorú, a glória, a fényforrástól (fejtől) távolodva sötétülő tónusok, a homlokon ékeskedő csillag (XIX. század végi giccses szentképeken és karácsonyi levlapokon!), a karácsonyi díszek szimbolikája[4]mind erre utalnak.

A hatszárnyú szeráfok kifejezetten csillag formájúak. Szárnyuk lángvörös, héber nevük azt jelenti: ’égők’. Testetlenek, csak a fejük látszik. (Vallásos magyarázat szerint szárnyuk Isten iránti tiszteletből takarja testüket.) Fényességet jelez a tollakról ránk pislogó szemek sokasága.[5]  A bibliai Seregek Ura a szerzők szándéka szerint nem egy „angyalos”, politeista panteon felett trónol, hanem égi világítótestek miriádjain.

Amikor Jézus születését az angyalok a pásztoroknak, majd a napkeleti bölcseknek fényességben megjelentik, valójában az történik, hogy a hajdani csillagnézők e két csoportja, a pásztorok és a mágusok, a csillagok állásából kiolvassák az új korszak (királyának) eljövetelét.

Természetesen a madarak mint (l)égben röpdöső szárnyas lények maguk is égitestjelképpé, főleg napállatokká váltak. (Van ugyan példa arra is, hogy attribútumként más égitesthez társítottak madarat, de a Nap madárseregletéhez mérten elenyésző számban.) A napmadár többértelmű jelkép. Utal arra, hogy az égitest látszólagos égi haladása a madáréra emlékeztet, szimbolizálja az elhunyt égbe távozó lelkét (ezen út egyik állomása rendszerint a Nap), és jelképezi az égitest fényét.

Szibériai ket és szölkup, valamint kanadai eszkimó napábrázolások gyakori jellemzője, hogy a Nap sugarain madarak ülnek, madarakból áll a Nap lángkoronája. E képet segít értelmezni az aztékok egyik napistenének, Vicilopocstlinak névadó szent madarára, a röpdöső virághoz, drágakőhöz hasonlított kolibrire vonatkozó képzet. (A Vicilopocstli név jelentése ’Baloldali’ vagy ’Déli Kolibri’.) A kolibri egyebek mellett a kiváltságosok lelkét jelképezi, mely a Nap sugárkoronájában lebeg, és annak a kristálynak a megelevenedett mása, mely az óegyiptomi fénykvantumhoz hasonlóan a napsugár közép- és dél-amerikai szimbóluma volt.[6]

A fényszárny metafora egészen különleges példája a szárnyas napkorong (5. kép). Helyszűkében itt nem részletezhető feltevésem szerint ez az ábrázolási forma nem az égitest repülését, lebegését jelzi. (Más égitestet nem ábrázolnak így, a Napot viszont sokféleképpen ábrázolják a „szárnyas napkorongos” műveltségeken belül is.)

Ez a jelkép csak abban az övezetben fordul elő, ahol olyan gyakori a napfogyatkozás (Közép-Amerikában, Egyiptomban, Mezopotámiában, Iránban), hogy rendszeres megfigyelés és tapasztalatgyűjtés tárgyává válhatott. Napfogyatkozáskor például „tezkatlipokán” (azaz obszidiánon) keresztül nézve azt látjuk, hogy a Nap belső koronája vagy virág alakú, azaz egyenletesen veszi körbe a Napot, vagy csak kétoldalt terül ki szélesen. Ez utóbbi esetben a belső korona alakja kiterjesztett szárnyú madárra emlékeztet. A virág alakú korona naptevékenységi maximumot, a madár alakú naptevékenységi minimumot jelez. A naptevékenység eme két szélső értéke a földi időjárásban jelentős eltérést eredményez. Ingadozása döntő mértékben befolyásolta a hagyományos agrártársadalmak sorsát. Belátható, hogy a naptevékenység előrejelzése, a napisten hangulatának kifürkészése mérhetetlenül fontos lehetett a számukra.[7]Hajdani műveltségeink között kimutatott kapcsolat alapján állíthatjuk, hogy mind a szibériai madársugaras nap, mind az iráni szárnyas napkorong ismert lehetett őshazában élő eleink előtt.[8]Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek mint a középkorban még használt és értett képjelek szolgáltak volna alapul Szent László látomásához. Csupán jelzem, hogy a szóban forgó fényszimbolika más műveltségekben keletkezett formáit eleink is megismerhettek.

A szarvasagancsok között lebegő Nap mindenesetre analóg kép a szárnyas napkorongéval. Sőt, egy elölnézetű agancskorona és egy kiterjesztett szárnypár tollas szerkezetét összevetve, a kettő hasonlósága nyilvánvaló.

De közelítsük meg gyakorlatiasabban a kérdést! A szkíta (szaka), pártus, hun, permi, kaukázusi, bizánci csodaszarvas-ábrázolások többségén a szarvas ragadozó madárral együtt látható (6, 7, 8. kép). Ezek az ábrázolások megörökíthetnek közönséges vadászjelenetet, illusztrálhatják a csodaszarvasmonda totemisztikus ősváltozatát, és – feltételezem – tanújelei lehetnek annak a folyamatnak, amelynek során a szarvas és a madár eggyé válik, összetett csodalény lesz belőle. Olyan elv szerint, mint az a ragadozómadárból és négylábúból összegyúrt griff, amely épp a csodaszarvas-ábrázolások másik főszereplője.

Szakmai körökben ismert, hogy Közép- és Belső-Ázsiában őzre, szarvasra ma is vadásznak nagyobb termetű ragadozó madárral, idomított szirti sassal. Valószínűleg ilyen vadászjelenetet örökít meg a 6. kép. (Csontfaragvány a Paluj folyó vidékéről. Nyugat-Szibéria. Kr. e. III. század. Bánó Attila rajza.) A solymászat eme formáját (sassal nagyvadra) a barokk-kori Magyarországon  még bizonyosan űzték. A noszvaji templom famennyezetének egyik XVIII. századi táblája  őzre támadó sast ábrázol. A kép már heraldikai jelleggel bír, nem feltétlenül mindennapi jelentésű, mindamellett őrzi annak emlékezetét, amire visszavezethető. A Lehel-kürtjén látható csodaszarvas hátára ragadozó madarat faragott az ismeretlen művész. (7. kép. László Gyula rajza.) Ez a kompozíció emlékeztet azokra a szaka, hun, pártus állatküzdelem-ábrázolásokra, amelyeket csodaszarvasmondánk totemisztikus előképeinek szokás tekinteni. László Gyula a kürtön kifaragott szarvast a csodaszarvasmonda témakörébe vonta.[9]Egyfelől tagadhatatlanul vadászjelenetet ábrázol, másfelől különös jelek: a vadász felé forduló feje, nyakörve és az agancsán csüngő perec, kiemelik a közönséges vadak köréből.

Megjegyezném, hogy a csodaszarvasmondák uráli változataiban[10]a menekülő jávorszarvast űző két vadász totemős, Szárnyas és Gyalogjáró Pasker, egyszer állat, másszor ember alakban repül, jár. Az előbbi ragadozó madár (szirti sas?), az utóbbi négylábú ragadozó (rozsomák) képét is felöltheti. Ebből következik, hogy a szarvas solymászat ábrázolása akkor is kétértelmű, ha az ábrázolás minden tekintetben valószerű.

Ami a visszapillantó fejtartást illeti, magában véve természetes viselkedésnek is tekinthetnénk az üldözőjére felneszelő vad részéről. Csakhogy ez az ábrázolás időben és térben igen széles körben ismert, különösen nagy számban népművészetünkből, nem egyszer úgy, amint szájából kivirágzó beszéddel visszaszól üldözőjének. Ezek a többnyire dunántúli faragványok mintha a dozmati regösének szarvasát vagy mesebeli megfelelőjét[11]ábrázolnák, abban a pillanatban, amikor megáll és felfedi kilétét üldözője előtt. De ha nem is beszél a vadászhoz, ez a testtartás óhatatlanul a monda- és legendabeli csodaszarvasokra jellemző, hiszen az a dolguk, hogy meg-megállva, visszanézve maguk után, egy adott helyre csalogassák üldözőiket, ahogy teszi ezt a mondabeli Eneh, a váci egyház alapítási legendájának gyertyás agancsú szarvasa és – feltevésem szerint – a zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas (8. kép). Filmes, grafikus szemmel nézve ugyanis az aranyszarvas fejtartása a mi tekintetünket a háta mögé irányítja, a láthatatlan vadászra. A szkíta szarvas egymagában is mintha a csodaszarvasmondát mesélné el.

Ráadásul nincs is egyedül. A figyelmes szemlélő a füle mögött fölfedezhet egy sólyomfejet, mely már nem szarvast támadó madárnak hat, hanem a testrészének tűnik. Űzött és űző eggyé válik, a madár a szarvas fejébe olvad. Ennek valós alapja az, hogy a madár a hozzá képest nagytestű vadnak a fejét, szemét támadja. Mind a 6. kép, mind a noszvaji tábla jó példa erre.

Van más különös jegye ennek az állatnak. Mint sok szkíta aranyszarvasnak, az ő agancsa is végletekig stilizált, ugyanakkor rendhagyó a többiéhez képest. Lobogó, hegyes lángra emlékeztet, olyasfélére, amilyen majd a muzulmán angyalok glóriája lesz.

A zöldhalompusztai szarvas engem Szent László látomásának ősforrásához vezet. Az altáji Pazyryk V–III. századi fejedelmi sírjaiból olyan lómaszkok kerültek elő, melyek a temetéskor feláldozott lovakat mondhatni táltossá varázsolták, olyan csodalénnyé, mely leginkább szarvasra emlékeztet. Ezek közül a lómaszkok közül két olyant mutatok be, melyen az állat páros fejdíszét szárnyak egészítik ki, illetve szárnyak helyettesítik.

Az egyik, V. századinak mondott fejdísz gímszarvas-fejet formázó füles sapka, amit bőrből készült sajátos agancs koronáz meg. Az agancságak ugyanis kakasfejekben végződnek (Martynov griffeknek látja őket[12]), nem hegyesen cakkozott, hanem szirmosan lekerekített tarajjal a fejük búbján. E kakasfejek a pazyryki tetoválás agancsvirágaira emlékeztetnek. A szarvasfő egy óriás griff csőréből bújik ki, s ez utóbbi fejéhez kétoldalt bőrből kivágott madárszárnyat illesztettek. Első látásra azonban a griff fej nem szúr szemet, és a szárnyak a szarvas fejdíszének tűnnek (9. kép).[13]

A másik lómaszk tetején a szárnyak a szarvakat helyettesítik, illetőleg a szárnyak között egy kőszáli kecske szarvas feje ékeskedik (10. kép.) A maszk pofarészén, a szárnyakon és a kecskeszarvakon látható aranylemezkék arra vallanak, hogy valamikor a maszk nagy részét arany borította. Az agancsszárnyak tollai tehát éppoly fényesek voltak, mint amilyennek László herceg látta másfél évezreddel később.

 

Következtetés

Mi következik a számomra mindebből?

Azt állítom, hogy a Szent László-i látomás nem a krónikás fejéből pattant ki, nem is keresztény legendaszerzők tollán körvonalazódott, bár mint véletlen ráhibázást ezt sem zárhatom ki, de ha logikus fejleménynek tekintem, keleti, ázsiai szkíta (szaka) eredetű képzetnek kell lennie, amit Árpád magyarjai az őshazából hozhattak magukkal örökségként. Tény, hogy a fényes szárnynak látott agancs képéhez a formáját tekintve legközelebb a két pazyryki szárnyas szarvas maszk áll. És jelen tudomásom szerint az agancsszárnyaknak Pazyryk a világon az egyetlen lelőhelye.[14]

A szkíta és a magyar kép(zet) közt feltételezett kapcsolatot alátámasztja, hogy a lovagkirály alakja körül kirajzolódott legendárium több más eleme is keleti eredetű. Maga a csillagcsoda, ami szentté avatásához szolgált igazolásul. III. Béla kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én, déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László napját, a szokástól eltérően, azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján üljük, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján.

A csodának valóságalapja van. A mondott időszakban a Sirius – az égbolt legfényesebb csillaga! – együtt áll a Nappal, ami azt jelenti, hogy ha a két vizitátor déltájban, a déli irányban nézte a székesegyház feletti eget, a Sirius valóban ott lebegett 2 órán át, csak nem látták, mert a fénye beleolvadt a Nap fényébe. De művelt emberek lévén, tudhattak róla – és nekik csoda kellett. Megfelelő, különleges körülmények között még meg is pillanthatták volna, például napfogyatkozás esetén, vagy ha épp sötét felhők borítják az égboltot, kivéve a Sirius közvetlen környezetét, de tiszta időben is, ha kéménykürtő vagy kút, esetleg a sötét templom mélyéről ablakrésen át láttak rá.

Keleti eredetű a sziklából fakasztott víz csodája, amit Mózes csodatételeként ismerünk a Szentírásból, így éppenséggel származhatna onnan is (Kiv 17). Része azonban az ó-iráni mitológiának is, mely Tistrja esőhozó csillagisten, illetve Mitra (Mithra, Mithrasz) csodatetteként tartja számon.[15]Tistrja, a „ragyogó és dicső csillag”, az „első csillag”, a „vizek magja” maga volt a Sirius, mely csillagot az ókorban – és nemcsak Egyiptomban! – az áradás jelzőcsillagának tekintettek. Mitra a Siriusszal szomszédos Orion csillagképet megszemélyesítő isten volt. És hogyan szólítja Szent Lászlót a XV. századi magyar ének? „Cyllagok kozoth fenesseges cyllagh”, vagyis „Csillagok között fényességes csillag”.

Még meggyőzőbb származásbeli kapcsolatot jelez az a két szaka arany övveret, mely a Szent László és a kun legendájának záróképének, a fejbenézés-jelenetnek legkeletibb és jószerivel legrégibb előképe. A Nagy Péter gyűjteményéből való veretek (IV–III. század, Ermitázs) szimmetrikus csatpárt alkotnak. Egy-egy fa tövén ülő nőalakot ábrázolnak, akinek jellegzetes fejdísze a fa csúcsáig ér. Két-két férfialak is látható a csatokon. Egyikük behunyt szemmel fekszik, feje a nő ölében, a másik ébren, törökülésben ül, kezében a két fához kötött ló egyikének a kantárjával. A fán fegyverek függnek, alighanem a fekvő alaké (11. kép).

A mondott jelenet későbbi, szászánida-kori, és iszlám időkből való párhuzamait ismerjük Iránból és Közép-Ázsiából (Leila és Medzsnun története), meg a magyar műveltségen belül más műfajokból (a 3. Az elcsalt menyecske típusú, közismert nevén Molnár Anna balladából, a BN. 300. Sárkányölő típusú mesékből). A Szent László és a kun közt lezajló legendabeli küzdelem sajátosságainak, amilyen a sebezhetetlenség egy pont kivételével, a fegyvertelen birkózás, az Achilles-ín elmetszése, a többi honi és külföldi, elsősorban keleti párhuzama is jól ismert a szakkutatók előtt.[16]

Bármilyen nagy az idő- és térbeli távolság a pazyryki szárnyas szarvas maszkok és a Krónika keletkezése között, a Szent László-i legendárium tér- és időbeli folytonosságot jelző párhuzamai azt áthidalhatónak mutatják. Hogy a Pazyrykban temetkezők agancs ~ szárny képzete eleinknél fennmaradhatott a Képes Krónika idejéig, azt segítette az – úgymond – kedvező szellemi közeg, mely a fényszimbolika hasonló, fentebb ismertetett képeivel élt. A hagyomány erejét tanúsítja, hogy a regösének szarvasának agancsán ma is – 750 évvel azután, hogy Kálti Márk a váci csodát lejegyezte, változatlan gyújtatlan gyulladnak a misegyertyák, akár a karácsonyi regölők, akár Berecz András, akár a „vágtázó csodaszarvas”, Grandpierre Attila hangján.

 

 

Folytatása (befejező rész) következik

Irodalom

 

Berze Nagy János

1927 A csodaszarvas mondája.Ethnographia.

Berze Nagy János

1957 Magyar NépmesetípusokIII. Pécs, Baranya Megyei Tanács kiadása.

Borsos Béla

1982 Magyar vadász lőportartók. Budapest, Corvina Kiadó.

Dömötör Tekla

1974 A népszokások költészete. Budapest, Akadémia Kiadó.

Erdődi József

1970 Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk. Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai, 124. sz.

Gryaznov, Mikhail

1969 Sibérie du Sud. Genève – Paris – Munich, Les Editions Nagel.

Hénokh könyve

1980 In: Vanyó László (szerk.): Apokrifek. Budapest, Szent István Társulat.

Hinnels, John R.

1992 Perzsa mitológia. Budapest, Corvina Kiadó.

Jankovics Marcell

1991 A fa mitológiája. Debrecen, Csokonai Kiadó.

Jankovics Marcell

1996A A Nap könyve. Debrecen, Csokonai Kiadó.

Jankovics Marcell

1996B Ahol a madár se jár. Pontifex Kiadó.

Jankovics Marcell

2004 A Szarvas könyve. Debrecen, Csokonai Kiadó.

Kákosy László

1979 Ré fiai. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kákosy László

1984 Fény és káosz. A kopt gnósztikus kódexek. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kálmán Béla (szerk.)

1980 Leszállt a medve az égből. Vogul népköltészet. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Krupp, E. C.

1983 Echoes of the Ancient Skies – The Astronomy of Lost Civilizations. New York, Harper & Row, Publishers.

László Gyula

1967 Hunor és Magyar nyomában. Budapest, Gondolat Kiadó.

László Gyula

É. n. A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest,Corvina Kiadó.

László Gyula

1993 A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest, Tájak–Korok–Múzeumok Könyvtára, 4. sz.

Martynov, Anatoly I.

1991 The Ancient Art of Northern Asia.Urbana and Chicago, University of Illinois Press. 

Mitológiai Enciklopédia I-II.

1988 Budapest, Gondolat Kiadó.

Nagy Katalin

1994 „Hét határon hallik húros daru hangja”. Morzsák az uráli nyelvcsaládhoz tartozó népek irodalmából és életéről. Tansegédlet. Budapest, Faunus Kiadó.

Turi, Johan

1983 A lappok élete. Budapest, Gondolat Kiadó.

Valkay Erzsébet

1976 Őrszem, létrás életfa, szárnyas napkorong. Művészet. 10.

Vargyas Lajos

1979 A regösének problémájának újabb, zenei megközelítése. Etnographia XC. 2. 163–191.

 


[1]Jankovics M. 1996. 183.

[2]Borsos B. 1982. 36. kép.

[3]Hénokh könyve. 1980. 38–144. Kákosy  L. 1984. 101.

[4]Jankovics M. 1991. 145–150.

[5]Azték miniatúrákon szemmel jelzik a csillagokat. Magyar népmesék tanácsadó öregjeinek fel van támasztva a szempillája. Nem tudnak pislogni. Ebből következtetek arra, hogy bolygókat személyesítenek meg. A bolygóknak ugyanis nem pislákol a fényük, ennek alapján tudjuk őket az állócsillagoktól megkülönböztetni. A szem viszont épp pislogó volta miatt lett csillagjelkép. A nyelvben is él a szem ~ fény megfelelés. L. ’szeme világa’, ’szeme fénye’, ’tüzes pillantás’, ’szúrós tekintet’. A latin lumen, lux jelentése ’fény’, ’világ(osság)’, ’szemevilága’, ’szemefénye valakinek’. Szent Lúcia neve a lux szóból ered. Legendája szerint kitépi saját szemeit. Vaksága a télközépi sötétséget jelképezi (névünnepe december 13.), csakúgy, mint a vele egy napon ünnepelt Szent Ottilia, aki legendája szerint vakon született. Mindkettőjüknek egy szempár az attribútuma.

[6]Jankovics M. 1996A. 85, 94, 118.

[7]Jankovics M. 1996A. 197–201.

[8]Valkay Erzsébet odáig megy, hogy egy kalotaszegi varrottas mintázatában szárnyas napkorongot vél fölismerni. Valkay E. 1976. Ha felismerése helytálló, akkor ez már nem tapasztalaton alapuló tudás – mifelénk sok évtized telik el két napfogyatkozás között -, hanem csupán a hagyományos formákhoz való ragaszkodás tanújele. Az se semmi, mondhatnók „szikiesen”.

[9]László Gy. 1967. 27., é. n. 95.

[10]L.a  Szárnyas Pasker, A szarvasbika álma c. manysi énekeket, és A  paszter nép eredete  c. hanti mesét. Kálmán Béla (szerk). 1980. 99., 348. Nagy Katalin 1994. 69.

[11]L. a BN. 401. Üldözött szarvasünő, 450. Őztestvér mesetípus keretében.

[12]Martynov, A. 1991. 269.

[13]Ez az ábrázolástípus, szarvasfej griffcsőrben, nem egyedülálló. Példánk pazyryki párját l. Gryaznov 1969. 107. kép.

[14]Pazyryk több minden másnak a forrása, első számú, egyetlen lelőhelye a szememben. Itt került elő a honfoglalók indás-palmettás mustrájának legkorábbi ismert előképe, az első ismert „tulipán és szív” ábrázolás, és – nemcsak szerintem – az első ismert perzsaszőnyeg (Gryaznov 1969. 1o6, 128, 134 – 135. kép).

[15]Hinnels, J. 1992. 24–26, 78.

[16]Úgy érzem, elég, ha itt csak László Gyula összefoglaló áttekintésére hivatkozom. László Gy. 1993.  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap