Négylevelű lóhere

Serfőző László, h, 05/07/2012 - 00:05

Amikor megcsörrent a telefon azon a januári esten, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy itt bizony kemény órák, napok következnek. Egyik volt kollégám csilingelt: hallottam-e, hogy Kéked környékén lezuhant valami helikopter? Nem nézem-é meg? Miközben mondja a magáét, kinézek az ablakon, rettenetesen fúj a szél, hófüggönyöket lök ide-oda, a meteorológiai jelentések azt a tájékoztatást adták napközben, hogy a tél egyik leghidegebb, legzordabb éjszakája elé nézünk.

Ilyenkor helikopter Kékednél? Sötétben? Viharban?

Újabb legyintés. Elindulni a vakvilágba úgy, hogy pontos helyszínről sincs tudomás? Azt válaszolom neki, megpróbálom letapogatni a valóságot. Majd visszahívom. Ám alig teszem helyére a kagylót, a készülék újra csörren, a rovatvezetőm a vonal másik végén. Mondja, hogy nézzem meg, Hejcénél, a Hernád-völgy környékén leesett egy kisrepülő. Ajjaj!

Az igazsághoz tartozik, napközben kiautóztam a benzint a kocsi tankjából, elkezdett villogni a visszajelzőm, de úgy voltam vele, majd reggel tankolok. No mindegy, majd lesz valami, közben tárcsázom a korábbi hívóm számát. Mondom neki, hogy csakugyan helyzet van, de nem Kékednél, hanem Hejce mellett. Jó – mondja ő – perceken belül indul, találkozzunk Vizsolyban.

Magamra kapok egy farmert, pulóvert, dzsekit, közben érdeklődik a nejem, elkísérjen-e. Felőlem!? Fényképező beélesítve, diktafon a zsebben, start! Volt munkatársam – akkoriban már egy országos napilap vidéki tudósítójaként dolgozott – tőlem néhány perccel ér korábban Vizsolyba, ott vár, ahol megbeszéltük. Mondom neki, hogy menjünk az ő kocsijával, alig lötyög benzin a tankomban. Elindulunk, bár pontos helyszínről még akkor sincs tudomásunk. Cudar idő, de úgy vagyok vele, gyorsan megfotózzuk - ha lesz mit -, biztos fel tudunk szedni valami infót. Ha szerencsénk van, bő órán belül otthon vagyunk…

Néhány száz métert sem teszünk meg, amikor látom, vagy inkább látni vélem, hogy Hejce irányából felvillan egy jármű megkülönböztető fénye. – Te! – fordulok balra, a volán irányába – menjünk Hejcére, ott villog valami – mutatom az irányt. Jobb híján ez van. Bár az abszolúte nem a Hernád-völgy, hátha megtudunk valami közelebbit.

A településre érve bizonyossá válik, jól választottunk, néhány rendőrautó vesztegel az egyik földút elején. Percek elteltével már azt is tudjuk, hogy tényleg lezuhant egy kisrepülő a Borsó-hegy tetején, de semmi közelebbi, akkor még a rend őrei sem rendelkeztek pontosabb információval. Az irhám lúdbőrözik a hidegtől, vékony dzsekimet hamar átfújja a szél. Közben arról érdeklődöm, hogy fel lehet-e menni kocsival a helyszínre? Nem ajánlják – ebben a pillanatban még nem volt útzár – iszonyatosak a terepviszonyok.

Remegek a hidegtől. Váratlanul megáll mellettem egy terepjáró, ablak le, a bent ülő a nevemen szólít. Jó ismerős, orvos az egyik közeli településen. Azért jött hogy segítsen, ha van bajba jutott. Érdeklődik, merre menjen. Mutatom, közben kérdezem, nem ülhetünk-e mellé, a mi autónk alkalmatlan az erdei útra. Feleségem nem jön, egyrészt nem fér el, másrészt ki tudja minek nézünk elé, harmadrészt könnyen öltözött ő is – egyszóval nincs értelme. Megkapja munkatársam kocsijának kulcsát, ott legalább nem éri a szél…

Zötykölődünk, iszonyatos kátyúk, kerülgetni nem lehet, szűk az út, fagyos, havas. De legalább meleg van! Talán két kilométert haladunk, amikor meg kell állni, elakadt előttünk egy tűzoltóautó. Mögöttünk reflektorok, kocsi, kocsi hátán. A francba! Kiszállok, látom, hogy nem a tűzoltó akadt el, hanem jóval előrébb valami más autó. Szépen vagyunk, se előre, se hátra! Mondom a kollégámnak, legjobb lesz, ha gyalog indulunk, nem sok értelme van a veszteglésnek. Bólint.

Hasít a szél. Nem tudom mennyit mentünk, az egyik emelkedő mellett menedékház, kiszélesített parkoló-féleség, itt próbálnak helyet adni a terepet nem bíró járművek azoknak, amelyek tovább tudnak haladni. Oldalt mentőkocsi áll, felülről, a hegytetőről terepjáró érkezik. Nem vagyunk közvetlen közel, de azt látjuk, valaki kiszáll a jobb oldali ülésből, a vezető a mentőhöz kíséri…

Gyerünk tovább! Caflatunk a lejárt havon, néha félre kell állni, hogy utat adjunk a kapaszkodó autóknak. Egy sem áll meg nekünk, nem is tehetik, meredek a kaptató, ha megtorpannak, még egyszer nem indulnak el, az biztos! Félcipőmbe hó szivárog, süvít a szél, mintha zsilett marcangolna.

Szidom magam, hogy lehettem olyan ökör, hogy nem öltöztem föl rendesen! De ki gondolta, hogy ilyen helyen kószálunk majd?! Ennyi ideig! Mínusz huszonöt fokban, szélben, kavargó hóesésben! Ennyi volt, mese nincs! Sapka sincs! Itt kószál a Kaszás…

… Csak egy villanás volt. Azt hittem, már hallucinálok, valami megcsillant följebb, úgy ötvenméternyire, a fák között. Meglököm hidegtől megnémult kollégámat, nem emlékszem hogy mondtam is valamit, vagy csak elindultam. Egy UAZ állt a fák között, két hejcei ült benne. Bezuhanunk a hátsó ülésre. Mintha meleg jönne valahonnan!

A faluban a két férfi hallotta a repülő, illetve a becsapódás hangját, a dörrenést, gondolták megnézik mi történhetett, de rossz irányba indultak. Mire arra a helyre értek, ahol találkoztunk, már ellepték a környéket a katonák, rendőrök, fogalmuk nem volt a történésekről, inkább megálltak, nehogy bajba keveredjenek. Most mi legyen? Ugyan mi! - Ha már elindultak – mondom – nem mindegy? Menjünk a mentőegységek autóinak nyomai után, legfeljebb visszafordítanak minket, nagyobb baj nem lehet. - Ebben maradtunk. Hiába, no …!

Felérünk! Kissé jobban éreztem magam, már ami a hideget illeti. Mondom kollégámnak, hogy szedelőzködjön, ám ő legnagyobb megrökönyödésemre közli, nem száll ki a kocsiból, mert ha csak egyetlen áldozatot is meglát, ott esik össze! Akkor meg minek kínlódott el eddig, hiszen gondolhatná, hogy sok jóra nem lehet számítani egy lezuhant repülőgép helyszínén! Mindegy, elindulok. Nem írom le, mit láttam, egy szóval lehet jellemezni, iszonyat! A fényképezőmet babrálom, amikor elém toppan a megyei rendőrfőkapitány, az encsi kapitány és a sajtószóvivőjük. Mit keresek én ott? Média a környékre nem teheti a lábát, útzár van. Mondom, hogy akkor még nem volt, amikor elindultam. - Pár fotót sem? – érdeklődöm az egyébként jól ismert rendőröktől, tényleg jó együttműködés alakult ki közöttünk az elmúlt évek alatt. - Semmit! – jön a válasz - majd lesz sajtótájékoztató. Indulhatok vissza – mondják és sarkon fordulnak.

A repülőgép roncsai mintegy harminc méterre hevernek tőlem, mindenütt kézilámpás alakok kutatnak az esetleges túlélők után, egy-két helyen tűz pislákol, amott vakuk villannak, tévé kamerájának a lámpája világítja meg a repülő farok részét. A gondolat már akkor gyökeret vert a fejembe, miért van stop a hazai médiának, és miért nincs a szlováknak, merthogy ők mászkálnak a roncsok között. Mindegy, nem hagyom ki a lehetőséget, közelebb megyek a sötétben, meghúzódok egy fa mögött, kattintok néhányat vaku nélkül, éjszakai beállítással. Azután tényleg megyek, még elvisznek itt a végén, és betyárul fázom – újra. Az UAZ-ban kérdezi a kollégám, mi a helyzet. Sorolom…

… Elvánszorgok az autómig, nejem ott áll mellette, ő is nagyon fázik, és mint mondja, jobbnak látta ha járkál…

Fél öt, mire haza érünk. Iszonyatosan elgémberedve. A lábaim gőzölgő lavórban, írni kezdem az eseményeket, várják a szerkesztőségben…

„…Negyven katonának néhány percre lett volna szüksége ahhoz, hogy hazaérjen a külföldi szolgálatból – Szlovákiába. A sors kegyetlen, nem engedte nekik hogy viszontlássák szüleiket, családjukat, barátaikat, ismerőseiket - kivéve egyet…”

Igen, láttam azt az egyet a hegytetőre vezető út felénél, terepjáróból lépett ki, hogy beüljön egy várakozó mentőautóba... Láttam az elhunytakat a viharos éjszakában… És láttam a temetési szertartást Eperjesen. Nincsenek rá szavak! Majd láttam a roncs elszállítását is. Később tudtam meg, hogy az egyetlen túlélő iratait megtalálták a repülőgép szétszóródott darabjai között, a tragédiát követő napokban. Megsárgult négylevelű lóhere árválkodott Farkas Martin katonai igazolványának arcképe mellett…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap