Nagyatádi H. Tamás: Pereg (elbeszélés)

Szerkesztő A, h, 07/11/2016 - 00:02

Mintha a fürdőkádban aludtam volna el – így kezdett volna az előző napok történéseinek mesélésébe Vesztes Géza, ha maradt volna kinek mesélni.
Mintha a fürdőkádban aludt volna el... A hideg vízben jégdarabok ütődtek a festett, karcos lemeznek. Szőrös mellkasára koszos szappanhab száradt, lila szája széléről olykor nyála csordult a vízbe. Egy marék homok ülepedett a kád aljára, a földön pedig egy összegyűrt képes újság hevert. A repedezett csempékre vízkő ült ki, a vizek gyakori folyása nyomát rozsdafoltok jelezték. A gyér fénynél alig kivehetően látszott, ahogy legyek szórt csapatai pihennek a plafonon. Az ablakon pillék koppantak. Kintről időnként neszezést vélt hallani, mintha valaki egy angyalt köszöntő dalt énekelt volna magas és hamis fejhangon. A földeken túlérett árpa penészedő magjai peregtek.
Mindegy utóbb, hogy általában mi történt az emberrel. Van, hogy a szerencsét nehezebben éli meg, mint a balsorsot, és közben pedig mintha nem is tudna magáról – elmélkedett magában beszélve Géza, cigarettáját sodorgatva egy virágzó japán akác alatti padon. – A pokol minden története csak múlt időben érvényes.
Szaladt. Érezte, hogy ereje lassan elfogy. Már elmúlt izmaiban a szúrás, már felemésztette tüdeje minden darabkáját a tűz. Agya már nem hányta a képeket, hiába hunyta le újra és újra kiszáradt, feldagadt szemhéját. A szél már kiszárította utolsó csepp izzadtságát is. Vörösen égő bőrét tenyérnyi darabokban érezte leválni húsáról, csontjáról. Fekete-fehér, hideg pernye volt mindaz, amit magából fontosnak érzett, és amiről egyre biztosabban tudta, nem ér semmit. Cipője levált talpát elhagyta valamerre, lábát már egy kicsit sem érezte magáénak. Makacsul ismételgette utolsó gondolatát, egyetlen gondolatát – repülök, repülök, ez a repülés, és mihelyt elfogy a testem, mint egy gondolat, betöltöm a világot.
A futás repülés, a tánc eksztázis. – Ezt már csak inkább gondolta, mint mondta. Üldözőinek nyomát semlátta, amikor vette a bátorságot végre, és visszanézett.
Lekötözve ébredt. Büdös ágyneműben, csatakosan. Félhomály volt a helyiségben, és habár nem látott senkit, a matrac enyhe lejtéséből azt érezte, fekszik mellette, vagy az ágya szélén ül valaki. A tiltott szer hatása múlóban volt. Még szemét erőltetve pislogott, amikor meghallotta az ismert hangokat: szortyogás, susogás, súrlódás. Szél, rozoga ablakkeret, függöny, nehéz, sötét anyagú függöny. És igen, egy alak körvonala. Ágya szélén ült, háttal neki. Embernél nagyobbnak tűnt a hát, a váll és a fej. Mintha csak egy elnagyolt, kartonból kivágott minta árnyéka lenne. És feje felett nehéz árnyként verődött, csapódott a két függönyszárny. Aztán mintha robbant volna, kettényílva kivágódtak az ablakok, és az alak semmivé foszlott.
A valóság széles csíkokban zubogott, biztos nem mozivászonra, hanem mintha egy rücskös, repedezett, ferde falfelületre vetült volna. A fénynek háttal ennyi látható a világból. Vesztes Géza kapkodva, ereje végén, egyre lassulva futott. Foszló ruhája közül roncsolt bőre varasodó sebei bukkantak elő. Ezt, ha mégis film, nem ember rendezte. A hatásvadászat ilyen kicsiszolt példájára ember valószínűleg képtelen. Sötétedett, és a szürkület miatt nem lehetett megállapítani, hogy az emlékezet fekete-fehér-e, vagy körben, a belváros felé vezető út mentén valóban csupa leégett lombú fát látni. Szürke felhő mögé csúszott a nap lassú, kiégett foltja. A láthatár felől nyüzsgés zaja hallatszott, és mintha emberek gyülekeztek volna.
Belenövünk a csillagképekbe, mint az égi ember haja...
Barna hajtincsek csusszantak végig a selymes leplen, és hulltak alá. A fotel alatt körben összefüggő felületet alkottak, közöttük feltűnt egy-egy másféle tincs is, régebbről, még előbb nyírt fejekről. A régi, fehérre mázolt fabútorokon repedések futottak, néhol kilátszott az előző, almazöld festék, némely sarkon pedig szálkásan, az öreg szekrénykék anyaga köszönt elő. Az asztalon különböző flaskákban mindenféle szerek sorakoztak, a tükör alatt kikopott fényű portrék rendje figyelte. Ódivatú frizurák alól rég letűnt arcok mosolyogtak a soros vendégre. A kedves vendégre, akinek arcára fáradtsága ült ki, leplezetlenül. Aki azelőtt Vesztes Gézának tudta magát, és határozott tervei voltak.
Gyenge mosolyra húzódott ajakvonala az anyjáé volt, az öregapjáé, és annak az anyjáé, és még ki tudja ki mindenkié. Jobbára a fodrász beszélt, bármiről, csak megmaradjon a beszélgetés lehetősége. Néha ivott egy-egy kortyot és beszélt, ki tudja, miről... Adomázott, karattyolt, és megint ivott egy kortyot. Mennyi minden történt körben, amíg mosolya végig öröklődött családjukban, emberöltőkön át, századokon át. Ázsiai mosoly, varázslatos, atlantiszi mosoly, angyali. Ahogy emberesedett, ez az egyetlen vonása maradt meg egyedüliként, amellyel maradéktalanul elégedett volt még most is. A becsülettel viselt ráncok idővel nemes vonásokká válnak.
A becsülettel végiggondolt válaszok idővel önálló életre kelnek a fejekben, és akkor egyszer csak minden jószándék ellenére ott állunk a szakadék peremén. Nem segít sem szer, sem orvos. Sem a fodrász. Magára marad az ember, sokadmaga börtönében, mint én most, Vesztes Géza, harminchat éves nehézgépkezelő, poklot járt élőhalott. Habár a kövek is átlátszóvá válnak a tisztánlátó előtt, mégsem hiszi senki, hogy akárcsak utólag is azt mondhatná akárki, egyszerű volt eljutni odáig. Persze, ha ott ül az ember egyszer, muszáj valamiféle beszélgetésbe bonyolódnia. Biztos hamar vége lesz.
Igen. Egy nagyon divatos frizurát kérnék. Az élők közé vágyom, mennem kell újra.
Ismerős érzés, és tudom magamról. A pokol semmivé válik, mihelyt kilépve kapuin érezzük, hogy semmivé váltunk. Nincs név. Nincs idő.
Emlékszem, talán húsz éve lehetett, egy esetlen tangóra.
Emlékszem én is egy tangóra. Rég volt, pedig mintha tegnap lett volna.
Aztán mindent a beszéd rontott el.
Igaz. Esetlen, iskolás mozdulatok. Megbocsáthatók. De a beszéd...
Harmonika, dob, zongora, hegedű, bőgő.
Simuló combok, forró levegő. A vállak, a derék, a mellek. És a suttogás, mint egy erdőben. Körben égnek ágáló fák.
Hangsúly. Cezúra. Kis, éles előkék a tompa, mosódott mélyből.
Ehhez hasonlóak csak a zsenik örökké befejezetlenül hagyott versei lehetnek.
Igen. A világ lüktetése. Szívek. Fiatal szívek, túl fiatalok.
És zaj, temérdek zaj. Füst, mintha hullaszagot érezne a táncos.
Igen. Lovakat égetnek így, szép fehér lovakat.
Az erdők égnek így. Jobb volna olyankor kirohanni minden világból.
Igen. Láttam egy furcsa filmet. Lázálomnak tűnt, minden kockájára és hangjára emlékszem.
Leégnek a lombok, leperzselődik rólunk a bőr. És csak futunk.
Igen. Aztán magunkhoz térünk, mintha valami siralomházban, ködképek között...
Rövidre nyírják az ember haját, és lenn a padlón, mintha vér fröccsenne a tincsek között.
Igen.
A fodrász kopott seprűjével seperte le a terítő anyagának hibáin megakadt, feltorlódott hajszálakat. A vendég, mielőtt a földre nézett volna, hogy megbizonyosodjon, látszanak már odalent a vércseppek, szórakozott pillantással mérte végig újra a portrékat. Talán talál közöttük ismerőst, távoli rokont, esetleg másik Vesztest. Aztán kis tárcájából apróra hajtogatott pénzeket vett elő,és szótlanul nyújtotta a mesterember felé.
Köszönöm szépen, jó egészséget kívánok. Viszlát!
Viszlát, Uram! Nézzen be sűrűbben. Ritka mostanában, hogy vendéggel ilyen jól el tudjak beszélgetni.
Igen, igyekszem. Viszlát!
Vesztes Géza fejéből csorgott a vér, gallérján, vállán, kabátja ujján végig. Még épp láthatta, hogy amint becsukta maga mögött az ajtót, az idős mester fekete füstoszloppá változva még int felé. Ez már a tisztítótűzbe vezető út. Mozdulatára rásegített a huzat, az ajtó üvege zörrenve indult meg, és ezernyi darabba törve borította be a műhely bejárata előtti teret. Szeméből kitörölte a lassan csörgedező vért, majd kezéről, mintha csak vizet rázna, a járdára verte, és régi tangók ütemére fütyörészve röppent el. Egyik-másik hajnali járókelő kalapot emelt neki néhány táncosabb lépés között, és volt, aki pördült is egyet tengelye körül, a legnagyobb óvatossággal. Valahogy könnyen elképzelhetővé vált, hogy eltűnnek mögüle a házak. Ez a Vesztes Márton idősebb fia... De volt, aki csak a fejét csóválta az ott maradt törött üveg láttán.
Fiam, a madarak mind ilyenek.
Apu?
Süketen dalolnak, de a fény iránti lelkesedésük határtalan.
Papa?
Csinálj nyugodtan úgy, mintha víz alatt lennénk.
Egy feketerigó nézett rá, esetlen mozdulattal félrebillentett fejét forgatva. A leveleken égésnyomok látszódtak, a vékony ágakra döglött hernyók száradtak. A nap őrült forrósággal vakított, közönyösebben, mint eddig akármikor. Viszont már régebb óta, évszázadok óta ként párállt a város mérgezett földje, melynek kitermelésére most akadt egy lelkes vállalkozó. Azt mondta, lenne rá kereslet. Citromsárga kénvirágot az igazi férfiak gomblyukába.
Egyébként változatlanul mindenki siet. Mindenkinek van dolga – már aki van még. A reggeli szélben csak néhány füstoszlop sétál, magát óvatosan tartva, a belváros kirakatai előtt. Egyik a papírbolt előtt áll, és magában beszél. Kell venni egy új pakli kártyát. A régivel mindig kikapok, mert elfelejtem a lapok hátoldalának hibáit. Emiatt elveszítem lassan mindenem. Semmitmondó arcok, tökéletesen mindegy nevek. Mintha elszunyókált volna, és mintha csak szalagról menne morfondírozása.
Ekkor hallották meg először a lombokban bóbiskoló madarak, de már a sokadik robajt. Akkor végre, amikor egyikük a mozdulatlanságból hirtelen megrogygyant, és egy lehetetlen mozdulattal hátravetődve hullt és terült el élettelenül az aszfalton. Fekete folt a családfán. Mióta a madarak is emberből vannak, sokszor megesik, hogy a közelgő veszélyt rosszul mérik fel, vagy észre sem veszik. Egyszerűen elkerüli a valahai, sosem nyugvó figyelmüket. Az élet a múlté, a halált eltagadtuk.
A fasor hűvösében, ahol Vesztes Géza még eredeti emberkorában nemegyszer üldögélt, Beatrice közeledett, ringó léptekkel. Hoszszú, világoskék ruhája tisztább volt a hegyi patakok vizénél. Termete az anyag tökéletes megjelenése volt, mely madárszemmel is szebbnek tűnt, mint az elmúlt ötszáz évben akármikor. Utánanéztek galambok, rigók, verebek, megénekelve hamar a jelenésszerű hajnali szépséget. Géza, minden bátorságát összeszedve siklórepülésbe bukott, hogy a vállán landoljon. Egy purgatóriumi séta, esetleg, a hegy oldalában, a magaslati levegőn jót tenne vele. Nem tudhatja senki, de talán még emberré is visszaváltozna közben. Bárcsak volna értelme.
Itt voltam egész idő alatt, és láttam mindent. A nem idevaló varázslatok nem változtattak semmit a lényegen. Semmi sem ér annyit, mint a víz. Felfuvalkodott szelek rohangálnak az utcákon mióta csak áll a város. Előtte a pusztán tették ezt ugyanígy, egyetlen végtelen rohanásban. Felhúzták sorban a falakat, elnevezték az utcákat és fákat ültettek. Messziről hozott fákat, erős gyökerű, szívós és idegen fákat. De a szélhez alkalmazkodni voltak kénytelenek. Megdőltek, és úgy maradtak, az egyenesebbjét pedig kiszárította a szél. Most emberből lett madarak szaladgálnak a ferde, haldokló törzseken. Vesztes Géza emlékszik mindenre, csak arra az egyre nem, hogy miképp vált madárrá. Eleinte mindenki idegen, és ki tudja, talán a szerencsésebbek azok maradnak később is.
Valami háború zajlott éppen. Táncosok surrogó nesze hallatszott ki a város fénylő báltermeiből. A kinnrekedtek közül, akik semmivé foszlásukra készülve minduntalan eltévesztették a dallamokat, bárki maga elé képzelhette a szenvedélytől átszellemült arcokat. Tangó szólt és bombák hulltak, az értelem halványabb szikráit sem lehetett felfedezni a robbanások szenzációs világában. Fekete, fényes pantalló volt Gézán, amikor valami arra kényszerítette volna, hogy elinduljon. De ő nem indult, hanem ivott. Szédült és ivott, mint régi várakozások idején, még a nagy futás előtt. Táncolt és ivott. Nevetett, mint aki a végét érzi. És akkor az elsötétítés ellenére egyszerre megnyílt a föld, mintha az agyában robbant volna egy bomba. Zuhant, zuhant, a város fekete és vörös repkedő, szállongó darabjai között. Vérzett minden, és a vágyak éles agyarakat növesztve kaptak minden után, amely még egy kicsit is emberinek tűnt számukra.
Akkor lehetett, hogy a túlélők legtöbbje madárrá változva, mintha még élve, kiröppenhetett a tűz tavából. Közben mi történt, arra egészen egyikük sem emlékezett. Sem a régi városra, sem régi arcokra. A fodrász valamikor akkor termett közöttük barátságra uszító röplapjaival, amikor már tényleg hosszúra nőtt Géza haja. A megoldhatatlan rejtélyek között biztos pontnak tetszett csattogó ollójával. A ferdén nőtt fák között keresztbe fújó szél hozott ismerős dallamfoszlányokat, melyeket hallva végül úgy döntött, többé nem ellenkezik. Aki sokáig nem beszél senkivel, az biztosan szembe találja magát maga táplálta, nevelte, egyre inkább emberformát öltő, követelőző démonaival.
Szétcsúszott mozdulatlanságában lehorgasztott feje, összeesett vállai, görbedt háta dermedt madár gubbasztását kihangsúlyozva tartotta egyben. És már magában sem beszélt, nem gondolkozott, amikor valaki szusszanva ült mellé a kikopott fára. Peregtek a képek, valaki pergette, űzte még a körbejáró perceket és órákat, azonban már minden meggyőződés nélkül. Vége szakad az emléklétbe nem forduló időnek.
– Régóta ülsz itt, Géza? – kérdezte tőle tompa, selymes hangon.
– Régóta... és várok. Várom, hogy valaki kérdezzen, amire válaszul elmondhatom, hogy mintha a fürdőkádban aludtam volna el.
– Kevesen maradtunk, akik még igazi szót válthatunk egymással.
– Igen. A purgatóriumba készülök. Fejemben a képek és a zenék mássá alakulnak, mint aminek azelőtt látszottak és hallatszottak.
– A szó széttörött.
– Igen. Darabjait szelek fújták el, darabjait esők mosták el.
– Láttam. Régóta körözök a komor felhők alatt. Figyelem az árnyakat, köztük téged. És engem is figyelnek. Néha megérzem a szúró pillantásokat.
– Érzed még angyal voltod?
– Egyre kevésbé, ahogy fogy belőlem a vágyakozás. És egyre jobban, ahogy nő bennem a világ.
– Igen, ez a halál, mintha csak az álcája volna valaminek. De nem tudom, minek.
– Meg van írva...
Beatrice fényes magokat szórt a körötte várakozó, mozdulatait leső madaraknak. Válláról erre mindent feledve, egyetlen hussanással termett a földön Vesztes Géza. Az összesereglő madarak hangoskodva összeverekedtek, a félénkebbek elhúzódtak, az embervoltukból kivetkőzni képtelenek pedig több-kevesebb sikerrel harcoltak a magokért. Beatrice mosolygott, és elnézett a városból most kristályos élességgel látható hegy felé.
– Eső lesz.
– Igen – válaszolta az angyal, és odatelepedett a gömbölyű, fehér vállra, ahol Géza ült még nemrég.
Az angyal frissen vágott, divatos frizurája tincsei közül elővillantak fejének még frissebb sebei. Madárarca egyszerre tűnt kortalanul fiatalnak és időtlenül öregnek. Egyre nyúlt a távolodók közös árnyéka, egyik-másik madár utánuk nézett, és amint meglátták a hatalmas szárnyakat, kiverekedett kényelmüket, valami titokzatos lehetőségtől féltve arra gondoltak, hogy talán ők is indulhatnának. Közöttük Vesztes Géza, aki magát megrázva indult a fák között az ellenkező irányba, hazafelé, a kiégett pusztaság pergő képeivel múló hétköznapjai közé.

2006.08.21.

 

                         Gloria in excelsis deo, et in terra
                        pax hominibus bona voluntatis.

Felemlékezhetetlen sok visszaájulás után az oroszlán magát végre kialudva nézett végig a frissen festett rácsokon. Fekete, fényes lakk fedte a rozsdamarta régi vasakat, melyekhez annyira hozzászokott, hogy az utóbbi időben már meg sem látta őket. Felmérte futó szempillantással, hogy az ismerős gödrök és rücskök hiánytalanul megvannak, és ez megnyugtatta. Tetszett neki, ahogy a nap hajnali sugarai kápráztatón perdülnek onnan szemébe. Mintha azelőtt ez nem így lett volna... És meg volt elégedve az eljárással, ahogy óvatosan elzárták, amíg – álmában hallani vélte – mindenféle ricsajos munkások dolgoztak udvara határában. Utólag már a kapott nyugtatók és altatók miatt érzett felháborodása is elmúlt, persze, gondolta, lehetett volna máshogy. Felállt, és ahogy vérét érezte visszaáramolni lábaiba, mintha felhőn járna, billegve és óvatosan, az elborulástól félve járta körbe kicsiny birodalmát, amelyet most egyáltalán nem érzett szűknek. A nézelődők sem voltak ezúttal terhére, akik közül egyik-másik mintha furcsa álmából maradt volna vele, azok közül, akik értelmezésüket sürgető, rejtélyes mondatokat soroltak rá.
<Gáspár mondja:> Maguk idegenségének érzete jellemző mindazokra, akik ráébrednek valamire, ami felett, mint homályos és érdektelen részlet felett elsiklottak mindaddig, amíg az hirtelen élesen kirajzolódva fontossá nem vált számukra lényük maguk szerinti megragadásában. Ez a felfedezés természete.
A széles járdán vonulókon túl, egy vaskerítéssel zárt belsőudvarra látott. Tekintetének óránkénti, szokásos útja ez volt: a kifutó betonja, a rács, az utca, a kert, és azon túl, a házak és a lombok között előbukkanó ég foltjai. Az ég foltjai mindig érdekesebbek, mint a teljesen feltárulkozó ég maga, de ez mindennel így van. Valakik kijöttek ekkor az omladozó, régi raktár benyomását keltő épületből, régi ismerősök, a tudományok barátai. Álmon túlról, vagy innenő Járásukkal mintegy kinyilatkoztatták fontos és nélkülözhetetlen voltukat. Furcsa, homokszínű ruhát viseltek, arcuk előtt fátyol lebegett. Oldaltáskájában kutatott az egyik, miközben a másik beszédére bólogatott. A beszélő férfi finom csipeszt vett elő inge zsebéből, hogy óvatosan lecsippentse a fáról lelógó kiszáradt tokot. Szeméhez emelve tanulmányozta a formát, valamit magyarázott, talán a színekről és a megfigyelhető halvány mintázatokról. Az égen, alacsonyan zúgva repülőgép húzta körbe egy új hely hirdetését. Hullhat bomba, múlhat álom, táncoljon a zárt osztályon. Ez a faj itt és ebben az időben – hihetetlen. A távolodó repülő hangját elnyelte az egyre forgalmasabb utca zsivaja.
<Menyhért mondja:> Ilyenkor a megrázkódtatás és a félelem természetes és érthető, melyek sok esetben a kielégülés érzetét keltik. Más vagyok, mint a mellettem és körülöttem levők. Aztán, ha megtanulnak felfedezésükkel együtt élni, rájönnek, hogy akiktől különböznek, azok is különböznek az összes többitől, így a különbség lényegességének hite elhalványul. Ez a tudás természete.
Oroszlán, természete az oroszláné. Aranyból van, természete a napé. Kielégíthetetlen éhségből van, vakítja a forró homok. Beteljesíthetetlen álmodozásból van, a jéghideg éjszakák sűrű vize formázza. Felébredése ebben a városban, a rácsok között, végtelenül lealacsonyító. Örök szürkületre kárhoztatott apró fények: a rácsok között, az utcán, a szemközti házakban a felfoghatatlan törekvéseikből összeálló emberek. És a szétesés és a zuhanás, a nyugtatók és az altatók. Ez a faj itt és ebben az időben – hihetetlen. Az elé vetett nyers húson legyek csúszkálnak, egy hírlap darabja siklik a szélben. Egy mindenséget őriz és égeti az irigység terhe, amitől néha felvonít. Mintha csak felelőtlen gyerekek volnánk mindannyian, akik körülötte járunk. Nincs fontossági sorrend, nő a rendetlenség. Felállt, a rácsok közé támasztotta mancsát, mintha szétfeszíteni akarná, és elbődült. Bezzeg ha kőből volna faragva, máshogy tekintenének rá a siető emberek.
<Boldizsár mondja:> Egy másik vonás jelenik meg gondolkozásában – abban vagyunk egyformák, hogy mind másfélék vagyunk. Mindig másfélék, de mindig közönségesek. Aztán ez is feledésbe merül, ahogy felismeri, hogy a világ az mi vagyunk. És sorban felismeri a hangokat. Kívül-belül a tízezer lényét, akik vele azonosak, és akik tőle különbözők, akik vele mindenben egyek. Csak lehetne feledni a felfedezett tudást.
Mindenre emlékszem, ami csak történt körülöttem és velem, mindenre, amit elmondott nekem a rengeteg alattvaló, akikkel csak találkoztam, amíg számtalanszor bejártam a végtelen utakat, a Keleti-tengertől a Nyugati-tengerig, sivatagokon, őserdőkön átvágva, folyókon, hegygerinceken átkelve. Csak éppen az időre és az életekre nem emlékszem. Vesztésre állok, és már aligha fordíthatok. Miféle varázslat és átok ez rajtamő Érzem a kesernyés, száradó füvek illatát, de mintha emberszaguk volna. Érzem testem fáradtságát, ahogy a szomjas, forró szél kikezd velem, mely mintha emberi kéz volna, nehéz, gyilkos szerszámmal. Érzem talpam alatt a hó rostogását, és nem tudom, miért jártam a hágókon. Érzem a kitartó üldözők erejét, mintha idegeimbe költöztek volna, akik mindig csak annyira frissek és annyira fáradtak, mint én.
<Gáspár mondja:> A lényeg a harc. Nincs megalkuvás. Tiszteli az ellenfelet, de elpusztítja, mihelyt azt látja, hogy hibái, gyarlósága legyőzhetővé teszik. Rongyai alatt hordott színarany vértje kiáll minden harcot. Izmai kiállnak minden harcot. Hajlékony és fürge, amíg halálra nem szánja a sors. Akkor pedig úgy lép át a halál küszöbén, mintha tiszteletére emelt diadalkapu alatt menne egy még nagyobb dicsőségbe.
Akkor egy nő jött ki, ugyanonnan, kutyával. Az oroszlán már többször látta, de végigmérte, ahogy végigméri már hónapok óta újra és újra. Az utóbbi, hűsre fordult hetekben homokszínű ruhában jár, kardigánt, hosszú szoknyát, valamint kalapot hord. Kutyáját pedig sokszor az ölébe vette. Az oroszlán tudta, hogy valamiképp mindkét férfihoz köze van, ami felháborodással töltötte el, de nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy belássa, ez számára érdektelen. Ez a nő csak ember. Csak azért foglalkoztatta mégis a dolog, mert olykor, ha köztéri ketrece előtt ment el vagy állt meg előtte, olyasmit látott a szemében, szikrákat, apró fényeket, amit az élet tagadhatatlan jeleként tudott egyedül értelmezni. Nincs álmodozás, nincs szenvedély, csak a zavarodottság érzése feletti szégyen. Ritka jel, csak a kiváltságosoké, azoké, akiknek pedig távol illene tartatniuk magukat a lárváktól. Közös volt a nőben és az oroszlánban a hullás tényéről tudomást venni nem akarók hiúsága, és közös volt bennük, hogy hiúságuk szertefoszlóban volt.
<Menyhért mondja:> A lényeg a megbékélés. Nem szabad sosem elfelejteni, hogy helyes használatával mindent fénylő arannyá változtatható, amelyben van csak egy szikrányi arany is. De ne hirdess senkit vesztesnek, sem győztesnek, amíg meg nem győződsz előtte saját rended törhetetlenségéről. Az arany próbáját kötelessége kinek-kinek magán kezdeni. Ekkor felülemelkedik a harcokon, mert kiismeri az összes csatatér minden sarkát és az összes ellenfél minden szokását. Ha ez nem megy, marad a gyengék tudományoskodása.
Néha ez a nő oda szokott ülni az oroszlán ketrece előtti padra, beszélve hozzá. Az oroszlán nézi, ahogy ő néz rá, hallgatja, gyönyörködik abban, ahogy mozog a szája, körülötte az izmok, és olykor úgy érzi, hozzá beszél, egy titkos nyelven. Volna mit mondjon, de nem mond semmit. Nem mondja el, hogy milyen nem emlékezni az őt fogva tartó rácsokra. Milyen érzés megélni az éjjelt, amikor a város vadasparkká változik, és ő, az oroszlán a maga érthetetlen tisztaságával és méltóságával, az éj vadja, szinte várja a reggelt. Hol a dicsőségő Felemeli mancsát, nyalogatja, szőrét igazgatja, és beleszagol a süteményes levegőbe. Az emberek ilyenkor csak felállnak és elmennek, mintha a vörös vonalakhoz, amelyek behálózzák a várost, nem lenne semmi közük. Lassan itt az újabb tél.
<Boldizsár mondja:> Amiben törékenység és merevség van, azt össze kell törni, de amiben hajlékonyság is van, lényege szerint, az erősebb lesz, ha földig hajlítják, mert aztán csak felegyenesedik. Mindenki tudni fogja, hogyan őrizze meg tünékeny gyengeségét. Ez a győzhetetlenné lettek egyetlen titka, de ezerféleképp magyarázható. A legnagyobb titok mindenek elengedéséről szól. Kard elengedése, szó elengedése.
Távozzanak agyamból a képek, a hangok és törjenek szét, váljanak porrá az öszszefüggések. Kinyitja szemét az oroszlán, és az édenben találja magát. Kinyitja szemét, és halálra szántak karavánjának délibábját látja, kimerült emberek végtelen sokaságát. Ugyanakkor érzi, a kutyás nő szeretne nőstény oroszlánná válni. Mennyivel másképp menekülnének sorsuk elől az emberek, mint az apró vadak! Szeretné oldalát a ketrec vasához dörgölni, és felbődülni, mint akinek a szabadság hiányzik. Karcsú nád enged a szélnek, és a fodrozódó vízre hajol. Minden olyan távoli, mintha egy színházban élne, ahol a színpadon csetlő-botló figurák csak arra vigyáznának, nehogy valami megrendítő és megindító legyen a játékukban. Vonulás egyik világból a másikba. Nem szabad az együttérzésre játszani, ahol új tabuk vannak születőben. Mintha eddig sosem látott pillangók ezrei lepnék el a vasárnapi ebéd illata alatt pihegő várost. Nehéz kiszolgálni a maradókat. Ha nem megy, inkább hozzon valaki virágot, őszi rózsát vagy margarétát lehetőleg, és egzotikus pillangók szálldossanak. Elvékonyodnak a rácsok, pillangószárnyak suhogásától repednek, törnek szét a temetőkert emlékművei.
<Gáspár mondja:> Kegyelemért imádkozni, könyörögni az úrhoz, kérni a szenteket és az angyalokat, hogy tartsanak meg minket valamiképp egészségben és jósorsban a földön – egyáltalán nem egyszerű. Felnézni a fekete égre, és elhitetni magunkkal, hogy lakik ott valaki – egyáltalán nem egyszerű. Hát még megtalálni.
A férfiak visszamennek a házba, majd kisvártatva megjelennek az utcán. Izgatottak, majdnem ordítva beszélgetnek a lepkék várható rajzásáról. Autóba szállnak, és elhajtanak. A feltámadó szél néhányszor nekicsapja tokjának a nyitva hagyott ajtót. Ebből még baj származhat. Az oroszlán azt szeretné, ha lőnének egy újabb adag altatót neki, de a munka kész. Újra oldalára dől, de a ketreccel szemközti padot figyelmében tartja. Odaképzeli a nőt, a férfiakat és magát, ahogy valami fontos dologról vitatkoznak. Azt mondják a bölcsek, vitatkozni legfeljebb négyen tudnak egyszerre. Ki az állat, ki a démon, ki az ember és ki az angyalő Amíg látja maga körül a vasakat, tudja, nem hazugság gyereknek mondani magát. Hihető, hiszen van valami közte és az elmúlás között, valami, ami a szabadulás reményét tartja életben.
<Menyhért mondja:> De van még nehezebb dolga is, mint szíve sötétjének feltárása. Mit jelent megérteni azt, hogy a csillagok állása nem változik? Csak fordul minden, és kifordul belőle a tudatosság. Kifordul alóla az otthonos világ látomása. Sötétség telepszik lelkére, és nem lehet biztos semmiben. Vakító fény öleli, tüzében elégethetők a szavak, a tettek és a gondolatok. Levetkőzteti, elégeti, és még csak meg sem tudja különböztetni a rácsöpögő fekete vizet az élet vizétől.
Estére teherautó farol a padhoz, nagydarab emberek kecmeregnek elő, hogy lepakolják a rakományt. Ma ez már a sokadik forduló. Aztán nehéz gépeikkel nekiállnak a beton feltörésének. Kézről kézre adják, mintha fontos volna, hogy tovább ne törjenek, és felkupacolják a törmeléket. Odagyűjtik a padokat is. Szétszedik a téren álló pavilonokat. Ledöntik a villanyoszlopokat. Mindenkin keskeny cetli lóg, afféle kórlap, melyről az ápolók felismerik betegeiket. Míg tüzek gyúlnak, a tér túlsó vége felől katonák menetelése hallatszik. Akkor a galambok, ha nehezen is, de felfogják, miről van szó, természetvédelmi területté nyilvánította a várost egy messzi és hülye miniszter. Rezervátummá, ahol minden kapható lesz ezután. A két férfi, a nő és a kóbor kutyák egy korhű történelmi fesztivál élőképei. Az oroszlán pedig csak néz értetlenül, mi folyik a téren, és a munkásokra gondol, akik annyira otthonossá varázsolták celláját, hogy jó ideje eszébe sem jutnak már a sosem látott Afrika képei. Alig akarja elhinni, hogy őt készül mindenki boldogabbá tenni.
<Boldizsár mondja:> Az igazi imát az sajátította el egyszer és mindenkorra, aki képes elereszteni bármit, ha eljött az ideje, és észre is veszi az eleresztés illő idejét. Ahogy a csillagos ég fordul, úgy egyenesedik vagy görbül dereka, tisztul vagy zavarosodik nézése. Ahogy errejártában a neki szerzett végtelen dallamot dúdolja, úgy tűnik egyre kevésbé hihetetlennek, hogy szívverése, légzése végül, és örök időkre megingathatatlanul egyenletessé válik. Egyenletesebb lesz működése, mint a gyorsuló és lassuló idő, ahogy kikopnak anyaggá sűrűsödő szellemtestéből a salakszemek.
Két oroszlán ül nyugalomban az éjszakai ég alatt, a város feldúlt közepén. Nincs közvilágítás, csak szemük villan olykor. A munkások hazamentek apró lyukaikba, ahol gyertyafénynél imádkoznak a vacsora felett. A katonák zöme öngyilkos lett. Nem tudni, ki a gyáva, és ki az, akit csak annak mondanak. Hatalmas éjszakai lepkék lepik el a tereket, rajtuk gázolva két ember közeledik az oroszlánok felé, halkan beszélgetnek. A nőt vissza kell kérni, az oroszlán úgyis drogfüggő. A lepkéket meg kell fogni. A sebeket orvosolni kell, de az sem baj, ha csak konzerváljuk. A test mégis így szép, hegekkel, a vágások emlékezetével, hogy így folyt el minden akarat. Az elfolyó vérből éledő kígyók hagynak ilyen nyirkos nyomokat maguk után. Ha pedig a romok helyére mégis templomot emelnek, táblaképet kell festetni az oltár mögé. Rajta két oroszlán legyen, szentek gyűrűjében, ahogy mindannyian az égbe készülnek.
<Gáspár mondja:> Mosolygós családra, gyerekekre gondol, mintha a sajátjai volnának. És valóban, a sajátjai. Amikor a közelükben, őket nézve, csodálva eléri, hogy ne legyen semmi sem fontos, akkor azt gondolja, hogy íme, ez a bölcsesség teteje, velük lenni örökké, és játszadozásban nevelni fel őket. Egy élethosszig tartó zarándokúton kivezetni őket a hiábavalóságok birodalmából, és bárcsak hagynák magukat. Ha elvonulnak a felhők, jó lesz látni, amint aranyba öltözik az ég.
Nem történt semmi különös, csak képtelenek voltak felkészülni a háborúra. Először is sokkal több pénz kellett volna, és jobb elképzelések. A város többször gazdát cserélt, romjai között egyre vonultak az éhes és fázó árnyak, élőholtak csapatai. A büszke katonák feszes menetelése néhány év alatt hitvány rablócsapatok osonkodásává lesz, és már nem emlékezhet senki a lepkék háború előtti rajzására, amelyből pedig megjósolható lett volna mindez. A hangoskodó emberek, ha arra vezet az útjuk, pisszegve mennek el a békét idéző bontási törmelékek halmából lassan szemétdombbá váló magaslat tetején ülő kőoroszlánok alatt. Furcsa mendemondák kelnek szárnyra róluk, arról, hogy emberek voltak, akik szabadnak akarták tudni magukat. És arról, hogy villanó bomba fények között tesznek egy-egy rövid sétát a kihalt városban.
<Menyhért mondja:> Ilyenek az égen a nyári felhők és a csillagos ég. Hajnalban a madárdal, a délutáni eső. Ázni, átázni, elázni. Sírni. Ó, drága szeretők, nézzétek az ajándékokat, amelyeket hosszú útja során gyűjtött össze. Sírni, hiszen mégsem láthat semmit, mert odalett minden. Elfelejteni mindent, amit valaha tanult és tud. Elázik és kioldódik belőle minden. Ha eláll az eső, jó lesz megérezni a száradó bőr tömjénillatát.
Fekete, fényes lakk fedte az üvegfalú irodaház örök árnyékában álló ketrec rozsdamarta régi vasait. Az ismerős gödrök és rücskök hiánytalanul megvoltak, és ez megnyugtatta. A földre festett vörös vonalak szabálytalan terekre osztották fel a várost, amelyet sosem járt még körbe. Elképzelte közöttük az összehordott kupacokat, melyek némelyikére mintha emlékezett volna. Hadifoglyok üldögéltek rajtuk párosával, fogadott kutyáikkal, és messzi vidékek meleg évszakairól álmodoztak. Az ismeretlen világok valamelyikébe mindenkinek van egy belépője. Valahonnan pedig naponta eljött hozzá az a szépséges, bolond nő, hogy varázsigéit körbepróbálva, mormolva igézze. Szabadnak születtél, szabadnak születtél...
<Boldizsár mondja:> És ha szem elől téveszti a semmivé olvadó rácsokat, elindul arra, amerről a mirha illatát érzi szállni. Ott a hegyen megtalálja azt a szépséges palotát a királyok összes szobájával, ahová be fogják engedni őt is, és ez biztos.
Vissza kell térni Egyiptomból.

2006. szeptember 30.

Forrás: Polísz, 2007. 104. szám
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap