Nagy munka, szép munka... (karácsonyi mese)

Lukáts János, v, 12/24/2017 - 00:10

 

 

 

 

(Tél idei mese-féle)

A gazda magához szólította a kisszolgát: - Szerezzél be állatokat, kisszolgám! Itt a pénz, vásárolj rajta legjobb tudásod szerint.

Megijedt a kisszolga, sose bízott még rá ilyen komoly munkát a gazda. Korábban csak énekelnie kellett a kórusban, vagy – kellemes volt a hangja, - ő tanította a még kisebbeket az éneklésre. És akkor most ez a komoly megbízatás, amikor pedig a kisszolga olyan járatlan volt az effélékben. Fogta a kis bőrzacskót, a nyakába kanyarította, hallotta, ahogy cincognak benne a pénzecskék. Sóhajtott egy hatalmasat és útnak indult…

- Nagy munka, szép munka – mondogatta magában, és elsietetett az állatvásártérre. Végignézte a púpostevéket, amelyek kényesen nyújtogatták nyakukat, fejükön pedig aranyos szerszám díszlett. A tevék elnéztek a kisszolga fölött, a kisszolga pedig megrémült, jaj, hogy fog ő vezetni ilyen hatalmas állatot. Ha pedig a lábára lép azzal a széles talpával…! Azért megkérdezte a beduint, aki a púpostevét árulta, mennyire tartja állatát. A beduin szörnyű nagy árat mondott. A kisszolga csöndben eloldalgott és örült, hogy megszabadult a púpostevétől.

Aztán végignézte a leopárdokat is, ezeket rácsos vasketrecekben tartották, a leopárdok le-föl poroszkáltak a ketrecekben és haragosan morogtak. Amikor közelebb lépett hozzájuk a kisszolga, kivillantották szörnyű fogaikat, és alattomosan rávigyorogtak. A kisszolga reszketve kérdezte meg a szerecsent, aki a leopárdot árulta, hogy mennyire tartja állatát. A szerecsen szörnyű nagy árat mondott. A kisszolga szó nélkül eloldalgott és örült, hogy megszabadult a leopárdtól.

Aztán végignézte a kisszolga a folyópartot, ahol turbános hindu árulta a krokodilusokat. Nem mozdultak a lomha bestiák, csak félelmetes szájukat tátották időnként óriásira. A kisszolga fogvacogva figyelte, amint apró madarak repültek a krokodilusok föltátott szájába, és kicsipkedték belőle a húsmaradékot. Féltette ezeket az apró madarakat. Ijedezve kérdezte meg a hindut, aki a krokodilust árulta, de a hindu is szörnyű nagy árat kért. A kisszolga megkönnyebbülten sóhajtott föl, és eloldalgott a folyópartról.

- Nagy munka, szép munka – vigasztalta magát a kisszolga, aztán arra gondolt, hogy most már igazán meg kellene vásárolni azokat az állatokat, amiket a gazda rábízott. Amint poroszkált a folyóparton, egyszerre dühös kiabálásra és keserves ordításra lett figyelmes. A kisszolga máskor elszaladt volna, ha ilyet hall, mert jámbor lelkű és félénk természetű legényke volt, de most szolgálatban járt, maradnia kellett. Egy szamár állt a hídfőnél szétvetett lábakkal, hátán hatalmas víztömlők duzzadoztak, a vízárus pedig a kötőfékkel verte állatát és „lusta szénapusztítónak” nevezte. A szamár keservesen ordított, lábai reszkettek a fáradtságtól, és nem akart a meredek kőhídra fölmenni.

A kisszolga rohant a vízhordóhoz: - Megveszem a szamaradat, uram! – és már nyúlt is a bőrzacskóhoz, és megcsörgette benne a pénzecskéket. A vízárus szeme fölcsillant: - Vidd, vidd, fiatal barátom ezt az átkozott dögöt! Vagyis ezt a derék szamarat, amely annyi gondot vett le a vállamról! – és a vízárus a kisszolga szeme közé vigyorgott. Azért csak megalkudtak, a vízárus leakasztotta a tömlőket a szamárról, a kisszolga az állat hátára dobta a kötőféket és elindultak. A szamár egyszerre megszólalt: - Nem félsz, kisuram, hogy elszaladok, és itt hagylak a faképnél?

- Te jó lelkű teremtmény vagy, látom rajtad. Gyere szépen itt mellettem.

- Nem akarsz a hátamra ülni? – kérdezte egy idő után a szamár, ami nagy dolog volt egy szamártól.

- Dehogy, dehogy! – tiltakozott a kisszolga, pedig bizony nem volt ő nehezebb akár csak egyetlen tömlőnél is.

A város végén, jaj, szörnyű látvány tárult elébük. Fájdalmas bőgés és dühös nógatás hallatszott, a szájtátók mind rohantak össze a környező sikátorokból. Egy haragos gazdaember a vágóhídra vonszolta tehenét, szarvánál fogva rángatta az állatot, korbácsával pedig a tomporát verte. A tehénke keservesen bőgött, a félelemtől még a szeme is egészen kifehéredett. Már a vágóhíd kapujában voltak, és a mészároslegények készültek megragadni az állatot, amikor a kisszolga reszkető kezekkel és reszkető lábakkal megállt a haragos gazdaember előtt: - Megveszem a tehenedet! – és már bontogatta is a nyakbavaló zacskót.

Odakiáltottak a tömegből, hogy ne tegye, nincs ezen az állaton más, mint csont és bőr, de a kisszolga boldogan fizette ki érte az összeget, a tehénkét pedig már el is terelte a borzasztó helyszínről.

- Megmentettél a mészárostól! – bődült el a tehén, és szeme megtelt hálával. A kisszolga zavarban volt: - Tudod, nagy munkát végzek én, szép munkát… Állatokat vásárolok a gazdámnak. És éppen rád volt szükségem. – Nem szóltak többet. A kisszolga ment az út közepén, a szamár és a tehénke pedig közrefogták, úgy melegítették. Közeledett a tél, csípős idő volt.

A hegyek lábához értek, itt nyílott a bánya torka, sötét volt és félelmetes. A bányamester egy apró lovat mustrálgatott. A sörényébe markolt és a lejárat felé terelte: - Igénytelen, apró állat, éppen jó lesz bányalónak. Többet nem jön föl a napvilágra! – ezeket mondta egy falusi embernek, aki éppen túladott a gyengécske lovon. A kisszolga rohant a bányamesterhez. Már nem félt és nem reszketett a keze: - A lovat! Megveszem a lovat! – A bányamester újra megnézte a lovat, bizony satnya jószág volt, ugyan hogy lett volna képes körbe hajtani a nehéz fakereket. Legyintett és továbbadta a lovat a kisszolgának.

- Megmentettél a lassú haláltól a föld alatt. – szólt a ló és meleg orrát a legényke oldalához fente. Ez nála az öröm és a megkönnyebbülés jele volt.

- Te menj elöl, és mutasd az utat! – szólt a kisszolga. Megtapogatta a bőrzacskót a nyakában, már csak néhány aprópénz cincogott benne.

A gazda végighallgatta a vízhordástól mentett szamár, a vágóhídról visszaperelt tehén és a bányamunkától megmenekült ló történetét. Szeme végül a kisszolgán pihent meg.

- Jó munkát végeztél, kisszolgám, szép munkát! Most menj és keress szállást nekik, hozzájuk illőt! – és a gazda már el is fordult, hogy rengeteg dolga után nézzen. A kisszolga felsóhajtott, ilyen munkát se bízott rá korábban a gazda. - Hol keressen és milyen szállást? És hová tegye addig az állatokat? – nem szólt a gondjairól, csak sóhajtott egyet és kezét az állatok hátára tette: - Induljunk! – és elindultak.

A fejedelem vadas parkja mellett vezetett az útjuk. A vadas parkban pávák kiáltoztak, a fákon majmok ugrándoztak, a díszes kőkapu mellett pedig sisakos őr állt, lándzsával a kezében.

- Az csúnyán kiabál! – szólt a szamár és a pávára mutatott.

- Az ott nyughatatlan és haragos állat! – mutatott orrával a tehén a majom felé.

- Ahol fegyveres őr áll, ott egy percig se maradj! Nekem így tanították! – prüszkölt a ló és kapálni kezdte a földet.

A kisszolga bólogatott az okos szavakra, és tovább indultak. Most a fejedelemasszony pálmaháza mellett baktattak el. Benéztek a nagy üvegablakon. A pálmák törzsén kígyók csuszamlottak fölfelé, a lombok közt kakadu rikácsolt, a sűrű aljnövényzetben pedig tigris mutogatta rémületes fogát.

A tehén megborzongott: - Azt ott nem! – és kilelte a hideg a tigris látványától.

Most a ló szólt: - Ami láb nélkül csúszik, az nem tisztességes állat! – és rázta a fejét, amint a kígyóra nézett.

A szamár megvetően fordult el: - Nézzétek azt a tarkaságot. Rosszabb a majomnál! – a kakadu meglátta őket és rikácsolni kezdett. A kisszolga alig győzött állatai nyomába eredni.

- Nagy munka, szép munka, - vigasztalta magát, miközben egy fa alá heveredtek. A csacsi legelészett, a tehénke szólt, hogy meg kellene fejni, a lovacska vigyázott a társaságra. A kisszolga megfejte a tehénkét, aztán maga szépen meg is iszogatta a tejet.

Hűvösödött az idő, cél nélkül ballagtak, már a város szélén jártak. Eső szitált, a nedvesség átjárta az állatok bundáját. Aggódva néztek a kisszolga felé, ő pedig sóhajtozva tekintgetett jobbra-balra. Sziklák aljába vájt, ütött-kopott istállón akadt meg a szeme. A falak érdesek, a tetőt két pálmalevél meg néhány nyírfaág egészítette ki. Hátul egy hitványka jászol, a sarokba tavalyi avart hordott össze a szél, vagy egy hajdani vándor.

- Ide bemegyünk! – sóhajtott a kisszolga és rámosolygott az állatokra. Azok egymásra néztek, és szó nélkül bebaktattak az istállóba. A kisszolga tépett füvet a kiszáradt folyóparton, satnya kis fű volt, de az állatok azért elrágódtak rajta. Talált egy szétrepedt hordót, azt az istállóhoz görgette, dongáira bontotta, kerítést csinált belőle. Büszke volt a munkájára. Aztán a lelkére kötötte a három állatnak, hogy el ne kóboroljanak, és elszaladt szólni a gazdának. Kicsit félt út közben, mit fog szólni a gazda, ha meglátja, hogy vadas park helyett meg pálmakert helyett…

A gazda fölvette a meleg ködmönt és elindult a kisszolgával. Maga akarta látni, milyen szállást szerzett a kisszolga a barmocskáknak. Amikor meglátta az istállót, fölhúzta az egyik szemöldökét.

- Éppen ilyet gondoltam! – szólt végül halkan, és kezét a kisszolga vállára tette. – Most tégy róla, hogy még szebb legyen. Vendégek érkeznek belé! – azzal levetette a ködmönt, a kisszolga vállára terítette, és szó nélkül eltávozott.

A kisszolga a meleg ködmönbe burkolózott és mégis vacogott: – Ide vendéget? Na, hiszen… Micsoda vendégek lehetnek azok? – mélységeset sóhajtott és az állatokra nézett. De azok nem feleltek neki.

- A te tanyád ez a… - a kisszolga fölrezzent az idegen hangra.

- Az enyém. – rebegte halkan, pedig tudta, hogy nem az övé. Aki kérdezte, pásztorember volt. A nyakában bárányka üldögélt.

- Tetszik? – kérdezte a pásztorember és leemelte a bárányt. Fiatal tejesbárány volt, fehértarka. A kisszolga csak a fejével intett, hogy de még mennyire tetszik.

- A tiéd! – és a pásztorember a kisszolga felé terelte a bárányt. – Nálam született elég az idén! Neked meg hátha szerencsét hoz! – az ember kifordult az istállóból, talán egy mosolygást hagyott hátra. És lám, máris egy másik pásztor állt a küszöbön, az ő nyakából is lekerült egy idei bárány, feketetarka, oda is bújt mindjárt a másik mellé. A kisszolga két kezébe fogta az arcát és szólni se tudott. Ha ő ezt elmeséli az énekeseknek, bizony el se hiszik.

- Bárányom van, kettő! – motyogta a kisszolga, és örömében a fülébe súgta ezt az örvendetes eseményt a csacsinak, aki halkan iázni kezdett, aztán ijedten elhallgatott. Fülébe súgta a tehénkének is, aki elbődült örömében és majd földöntötte a jászlat. Végül átölelte a lovacska nyakát és neki is a fülébe súgta. A lovacska kapálni kezdte a földet, és a sörényével megcsiklandozta a legényke arcát.

A kisszolga kitekintett az istállóból. Este volt már odakinn, a város fényei távolról világítottak csak ide. Valami feketeséget meg valami fehérséget látott a kerítés tövében. Egy tarisznya lógott a hordódongán, talán valamelyik pásztor hagyta ott. Cipó volt benne, pecsenye meg két narancs. A kisszolga leakasztotta a kerítésről, és az istálló sarkába rejtette. A fehérség meg mellette a földön – milyen különös! – egy pólya volt, jól összegöngyölve. Forgatta, nézegette a legényke, aztán a tarisznya mellé tette.

- Semmi dolgom itt már! – gondolta magában. Az állatok ropogtatták a szénát, mintha abból is több lett volna most a jászolban. A két bárány összebújt a jászol alatt. Valami gyenge melegség kezdett áradni az állatokból. A kisszolga óvatosan kioldalgott az istállóból. Az út túloldalán megállt egy olajfa sötét árnyékában. Visszanézett. Egy embert látott meg egy asszonyt, tétovázva álltak a közelben. Az ember a karjával támogatta az asszonyt, aki halkan nyögdécselt. Mintha itt lett volna már az ideje. Aztán meglátták az istállót, rá is mutattak, majd óvatosan benéztek az ajtaján. Az ember besegítette az asszonyt, aki azonnal a sarokba húzódott és az összegyűlt avarra heveredett.

A kisszolga elfordult és hazafelé indult. - Nem illik leskelődni, benézni idegenek házába. – gondolta. - Vagy… Ők volnának talán a vendégek? – jutott eszébe egyszerre. Megállt, megfordult. Mintha sírást hallott volna az istálló felől. Apró gyermeksírást, ahogyan az újszülött köszön rá a világra. És látott pásztorokat is jönni az úton, ők is bárányt hoztak a nyakukban, szép fehértarka meg feketetarka bárányt. A kisszolga elmosolyodott, összébb húzta magán a ködmönt. - Nagy munka volt, szép munka volt – mondogatta magában. Aztán arra gondolt, hogy másnap visszajön, megnézni, kell-e még valami a vendégeknek. És egyébként is! - Nekem itt bárányom van, kettő!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap