„A nagy év” és a nagy mesélő

Lukáts János, cs, 04/12/2012 - 00:04

 

 

 

 

Eötvös Károly és életműve, amely 1848 köré épült

Úgy egy évszázadon át tartott Eötvös Károly népszerűsége, az 1870-es évektől az 1970-es évekig. A politikus-ügyvéd és história-búvárló író páratlan bőséggel ontotta írásait a 19. század magyar történelméről, fontos és kevésbé fontos eseményeiről, ködbe és feledésbe hulló alakjairól, tárgyairól, fölemlegetett, azután elfelejtett helyszíneiről. Kétezernél több írás hordozza homlokán Eötvös Károly nevét, sok közülük jogászi szakiromány, sok a parlamenti felszólalás és sok a napi célzatú fontoskodás. Sok közülük azonban valódi értéket jelent, a 19. század történetét aligha lehet hitelesen megismerni és megérteni Eötvös Károly böngészése nélkül.
Különös volt ez az emberi, írói pálya: szabálytalan, mintha minden fordítva történt volna Eötvös Károly életében. Fiatalon nagyhírű ügyvéd lett, később jó nevű elbeszélő (egy kis rosszmájúsággal szólva: ő volt a „fecsegő lelkiismeret”!), majd élete utolsó harmadában, 1900-tól (ekkor Eötvös Károly 58 éves!) megjelennek írásai, 24 kötetbe gyűjtve. Kétezer írását Eötvös Károly zsonglőri ügyességgel rendezte kötetbe, hol a megírás idejét tartotta szem előtt, hol a mondanivaló folyamatosságára ügyelt, számos története mégis keresztülindázik könyvein, a folytatása (vagy éppen az eleje) évekkel később, váratlanul bukkan elő egy másik műben. Vagyis: Eötvös Károly akármiről ír, mindig tartogat meglepetést olvasóinak.
Az író népszerűsége még a 20. század első évtizedében is páratlan volt, némelyik kötete gyors egymásutánban öt-hat kiadást is megért, a könyvpiac tele volt új és új-kiadású Eötvös Károly kötetekkel. Aztán még életében utolérte a népszerűség látványos elpártolása, utolsó művei visszhangtalanok maradtak. Amikor 1916-ban meghalt, már egy a köztudatból kikopott, hajdani hírességtől vettek búcsút tisztelői.
Teljes életművét, a 24 kötetet, nem adták ki a későbbi évtizedekben, ezek nagy része mára könyvritkasággá vált. Egyes könyvei azért meg-megjelentek a 20. század folyamán, s talán még a 21. században is napvilágot látnak, elsősorban az Utazás a Balaton körül, esetleg A Bakony, és a sajátos politikai-jogászi töltetet nyert A nagy per. A többi Eötvös Károly kötet is tartalmaz azonban számos olyan részletet, amely dacol a múló idővel, és helyet követel egy-egy alkalmanként megjelenő (elsősorban elbeszélés-) válogatásban.

x     x     x

Az idő valahogy nem úgy működik Eötvös Károlynál, mint általában a regényíróknál, de hát nem is igazi regényíró ő, inkább afféle krónikás, az emlékek füzérre fűzője. Műveiben szó sincs következetes időrendről vagy a történeti összefüggések és tendenciák kibontásáról. Eötvös Károly arra emlékszik és arra emlékeztet, amire „kedve van”, amit érdekesnek, megőrzendőnek tart kortársai és utódai részére. Számára a történelem a 19. századdal azonos, ennél korábbi idők és események alig tartoznak érdeklődési körébe. A 19. század legnagyobb eseménye pedig a nemzeti és emberi sorsfordító esztendő, az 1848-49-es „nagy év”. Ekkor Eötvös Károly 6-7 éves (1842-ben született), csak néhány eseménynek volt tehát véletlen gyermekszemlélője. Ami a század korábbi évtizedeiben történt, azt szülei és „az öregek” elbeszéléseiből hallotta, ismeretei forrásául továbbá régi családi krónikák, periratok és levélgyűjtemények szolgáltak. A személyes átélés, a hallomás és az olvasmányélmény azonban teljes harmóniába fonódott össze munkásságában.
A tér fogalmával is meglehetős szűkmarkúsággal bánik az ámuló kisfiú, a lelkesen konspiráló diák és az anekdotázó ügyvéd-író. Vagy inkább önkényesen… Elsősorban a magyar Dunántúl érdekli (az ő szóhasználatában: a „Túladunán”), ezen belül is Veszprém és Zala megye, még esetleg Fejér és Tolna, de minél közelebb esik valami a Balatonhoz és a Bakonyhoz, annál hitelesebb, annál magyarabb, annál 19. századibb. Ezért aztán az események között, amelyeket tollhegyre tűz, többségében vannak a Pápa, Komárom, Veszprém városában, Pákozdon, Ozorán vagy Móron, a Sárréten, „a nagy tó” mindkét partján, Sümegen esett események. Még Pestig el-eltekint néha, de már annál távolabbra nemigen fordítja figyelmét, Debrecennek (pedig az a forradalmi kormányváros!) talán a nevét se írja le. Hasonlóképpen, csak mint távoli földrészről számol be Erdélyről, s mindenről, ahol ő maga nem járt. Nos, Eötvös Károly ezzel a helyhez kötődő érdeklődéssel, nagy események kis pillanatainak az ábrázolásával az 1870-es években megvalósította azt, amit jó száz évvel később (kellő nagyképűséggel) úgy nevezünk: oral history, vagy hogy a közolvasó is értse: történelem alulnézetben.

I.

A 19. század eseményei – Eötvös Károly „olvasatában” – a napóleoni háborúktól nyílegyenesen haladnak 1848 felé, legföljebb néhány gaz renegát és megátalkodott haladásellenes akarta lefékezni az idő kerekét. Ami pedig 1849 után esett a hazában, az a forradalom emlékének körömszakadtig való megőrzése, vagy éppen annak elárulása volt. Van ebben a történelem- és világmagyarázatban némi egyszerűsítés, de Eötvös Károly olyan bőségben tálalja az eseményeket, hogy az olvasó nyugodtan átrostálhatja és újrarendezheti magának, - ha tud jobb és igazabb rendező elvet.
A történelem – a 19. századé, Eötvös Károlyé, de valójában az 1848-ban még élő öregeké – az utolsó nemesi fölkeléssel, az insurrectióval kezdődött, ama rossz emlékű győri csatával, amely köznevetségként vonult be a köztudatba. Eötvös Károly azonban emlékeztet a csata több száz áldozatára, az osztrák hadvezetés ostoba gőgjére és a magyar tisztikar veszedelmes hiszékenységére, - vagyis mindarra, amit 1848-ban is érdemes lett volna tapasztalatként fölhasználni. (A Jókay-nemzetség című könyvében, Jókay József, az író édesapja emlékezései között talált számos adalékot a nemesi fölkeléshez.) A nagy év apró emlékei még inkább afféle történelmi előjáték-gyűjtemény 1848-hoz, olyan személyekről, akik szerepet játszanak majd a szabadságharcban, vagy kövezik a feléje vezető utat. Az Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben hősei (közöttük Wesselényi, Kölcsey, Deák Antal) megesküsznek egymásnak, hogy egész életükben hűek maradnak elveikhez, a nemzethez. Eötvös Károly végigvezeti az eskütevők életét: aki megtartotta esküjét – meghalt, tönkre ment, börtönben vagy bitófán végezte, koldusbotra jutott. Aki megszegte – boldogult, vagyont szerzett, hivatalt kapott. A képviselői napidíj 1848-ban afféle jogtörténeti adalék, nem más, mint szégyenletes, kicsinyes civódás, amely negyvenkét (!) parlamenti fölszólalásban nyilvánult meg, a címben jelzett témában. Az újonnan alakult népképviseleti országgyűlésben „a főrendek… lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvűség, magyarság és demokrácia összes vívmányai ellen”. (1848 e kis előjátékai az Emlékezések c. kötetben olvashatók.)
Hogy új idők szelei fújnak, azt Eötvös Lajos, mezőszentgyörgyi középbirtokos már 1848 tavaszán megtapasztalta, amikor birtoka törvényszabta részét felosztotta volt jobbágyai között. A jobbágyfelszabadítás mégiscsak az esztendő legnagyobb eseménye volt, Eötvös Lajos hirdette és gyakorolta a polgári egyenlőséget, volt jobbágyait mostantól magázta, az új társadalmi rend – döcögve bár – de csak megindult a maga útján. Fia, a hétéves Eötvös Károly számára mindez kevésbé érthető dolog volt és egyáltalán nem látványos.
Az viszont igen, hogy a közbiztonság megteremtése érdekében nemzetőrséget szervezett Mezőszentgyörgy is (ez az apró település a Balaton keleti sarkához közel található, akkoriban Veszprém megyéhez tartozott), az ötvenfős egység vezetőjévé Eötvös Lajos polgártársat választották. A korabeli nemzetőrség erényeiről és hiányosságairól senki olyan vonzó tárgyilagossággal nem ír, mint Eötvös Károly, a frissen öntudatra lelt, nemzetté váló nép nagy élményeként mutatva be. De az ördög azért a részletekben rejtőzik…! Fegyvere nem volt a szentgyörgyi nemzetőrségnek, Eötvös Lajos a falubeli kováccsal dárdahegyeket kovácsoltat, és ezeket bakonyi gyertyánfa nyélre szerelik. A parancsnok polgártárs „fegyverforgatásra” okítja nemzetőreit, akik büszkén menetelnek, vállukon vashegyű dárdáikkal. A civil kurázsi azonban hamarosan elképesztő eredményre vezetett, és ijesztő következményekkel járt…
1848 őszén az események a Balaton-parton is fölgyorsultak. Jellasics már Szárszó környékén állomásozott, hadai a Dél-Dunántúlon nagyrészt akadálytalanul nyomultak előre, hogy majd egyesüljenek a forradalmi fővárosok elfoglalására (akkoriban így, közös néven és többes számban nevezték Pestet és Budát). István nádor, a magyar hadak főparancsnoka, Veszprémből Füredre vonult át kíséretével, Füredről futárt menesztett Jellasicshoz, megüzenve, hogy tárgyalna vele a békéről. István nádor nem volt rossz ember, a jó emlékű József nádor fiát tisztelték benne, akik tisztelték. De többnyire „Palatínus Pista” néven emlegették, ez magyarul a szeretetről tanúskodó becenév (és nem gúnynév!), az osztrák udvari népek azonban példátlan pusztai bugrisságnak minősítették ezt az elnevezést. Kossuth Lajos, három nappal korábban, az országgyűlésben felajánlotta Istvánnak a koronát. István királyhű alattvaló volt, a koronát visszautasította, nádor volt, hivatalból a magyar hadak fővezére, - ez békében aligha jelentett komolyabb elfoglaltságot. De most 1848 volt, Jellasics pedig a nagy víz túlpartján, hétezer fölfegyverzett horváttal! István üzent a bánnak, tárgyaljanak „semleges területen”: a Balaton közepén. Jellasics igent mond, a Kisfaludy gőzös elindul Füredről, fedélzetén a nádorral. Jellasics színjátékot rögtönöz a tóparton: katonái térdre hullva kérik, ne hallgasson a magyar szirénhangokra, ne lépjen a hajó fedélzetére! Jellasics „enged a kérésnek”, megüzeni: nem bízik a nádor adott szavában. A horvát bán (aki magyar zászlósúr) hazugnak nevezi a legfőbb magyar közjogi méltóságot (a király után), a nádort. Az aulikus császári főtiszt hazugnak nevezi az osztrák főherceget, – büntetlenül. A Kisfaludy még füstölög egy darabig a víz közepén, aztán visszatér Füredre. A nádor partra száll, Pest helyett Bécs felé indul, ahol lemond nádori tisztéről, az udvar egy kastélyt jelöl ki örökös száműzetése színhelyéül, valahol a birodalom végvidékén. Jellasics indul tovább, lépésben, nyitott kocsiban, hibátlan magyarsággal biztatja „a föld népét”, hogy zavarja el a rebelliseket. Két nap múlva Pákozdra érkezik… István nádor és Jellasics bán, a magyar történelem nagy mellékalakjai ők mindketten, nem tragikus hősök, inkább szánalmas figurák, nem Jókai, hanem Eötvös Károly tollára valók! (Az Utazás a Balaton körül legérdekesebb lapjai őrzik az emléküket.)
A mezőszentgyörgyiek pedig egyszerre tevékeny részesei lesznek az eseményeknek. Jellasics, még Szárszóról, tizennyolc fős futáregységet küld délen táborozó két tábornokához, Rothhoz és Philippovichhoz, csatlakozásra utasítja őket, Pákozd térségében. A szentgyörgyi nemzetőrök megtámadják a horvát futárokat, fanyelű lándzsáikkal megölik a tizennyolc fegyverest, aztán ijedtükben tizennyolc helyen elássák a holttesteket a zsombékban. A gyülekezési parancs nem érkezik meg Rothhoz és Philippovichhoz, ők nem érkeznek meg Pákozdra, Jellasics elveszti a csatát, lehet, hogy a szentgyörgyi nemzetőrök történelmet írtak? „A bán a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével… Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatokat tartott szükségesnek. Ez volt a híres „Flankenbewegung”, a hadak történetében gúny és nevetség tárgya azóta e szó”.
Görgey, aki ekkor Perczel Mór táborkarában százados, rohamra vezényli huszárait Ozoránál (éppen Roth és Philippovich egységei ellenében), a nemzetőrök a dombtetőn egybefüggő csatárláncot képeznek, villogtatják fegyvereik arasznyi vashegyét, a horvátok leteszik a fegyvert. „Két tábornok, kétszáznyolc tiszt s közel nyolcezer altiszt és közlegény a fogoly. Minden ágyú, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ilyen tökéletes győzelmet függetlenségi harcunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk”.
A bekerítő lovasroham előtt Görgeyt Eötvös Lajos irányította rövidebb útra, a horvátok háta mögé, ez is a sikeres akció része volt, a nemzetőr parancsnok mellett ott lábatlankodott a hétéves kisfiú is, Eötvös Károly. 1901-ben a neves ügyvéd-író fölkereste a nyolcvanhárom éves tábornokot visegrádi remeteségében, elemlegették a hajdani, ozorai szép napot. (Aztán egyazon évben haltak meg mindketten, 1916-ban. Kései találkozásukról is A nagy év lapjain számol be Eötvös Károly.)
A győzelem mámorát és izgalmát sötét és hideg napok váltják föl, 1848 szilveszterének reggelén, véresen és félig megfagyva vánszorog be Szentgyörgyre a móri ütközet néhány sebesültje. Egyikük egy fiatal huszárhadnagy, aki összecsapásban megölte az osztrák vértesek parancsnokát, Schaffgotsche őrnagyot. A móri vereség után két nappal az osztrák sereg már Pest-Budán volt, a menekülőket nem üldözték tovább, a hadnagy fölépült sebesüléséből és végigharcolta a szabadságharcot, aztán büntetésből besorozták osztrák közlegénynek. A gyermek Eötvös Károly ekkor találkozott először a családi házban a háború sebesültjeivel, a menekülés, a bujdosás-bujtatás félelmével-örömével.
Életművének és A nagy év kötetnek talán legegységesebb és leginkább időtálló része a Százhetvenöt huszár című történelmi emlékezés. Hermann János huszárőrmester, később veszprémi kereskedő mesélte el élete nagy történetét Eötvös Károlynak, a fiatal veszprémi újságírónak. (Hermann a történet kéziratát fölajánlotta Jókainak is, aki azonban inkább csak ötleteket használt föl belőle A kőszívű ember fiai-ban. Eötvös Károly kisregénye többször megjelent önállóan is, az 1970-es években a Nyolcvan huszár c. film alapjául szolgált.)
Galícia a 19. századi magyar olvasó számára igazán Isten háta mögötti világ volt, ez az osztrák „örökös tartomány”, a lengyel-orosz határvidéken afféle katonai büntetőtáborként élt a köztudatban. Az egyhangú garnizonéletet a vakfegyelem jellemezte, az ide száműzött tisztek érdektelensége, beletörődése a változtathatatlanba. A változások azonban 1848 áprilisában mégis elkezdődtek, hol ígéretek, hol fenyegetőzések formájában. A császár napi parancsa Jellasicsot egyszer „hűtlen ellenszegülőnek” nevezi és megfosztja báni rangjától, máskor viszont „kedvelt hívünknek” mondja, „akire hadsereget bízunk, hogy tanítsa meg móresre a magyarokat”. Itt valami nincs rendben, - gondolják a Württemberg huszárok, a Vilmos huszárok meg a többiek.
Az őrmesterek (egyikük Hermann János) megesküsznek, hogy hazavezetik a legénységet. A szökés azonban az ellenséges országban kockázattal jár: helyismeret, pénz és fölszerelés nélkül az életüket veszélyeztetik. A lengyel nemzeti fölkelés emléke még elevenen él Galíciában, a környék hemzseg a kémektől és a besúgóktól, a lengyel földesurak támogatnák szökésükben a magyar huszárokat, de félnek a császáriaktól és a saját parasztságuktól. „Akit a nemesség szeretett, azt gyűlölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének… A lengyel és az orosz paraszt már ennél fogva is ellensége. S a bécsi udvar gondoskodott róla, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje s meg ne szeresse a magyart”.
Galícia (korabeli magyar nevén: Gácsország) erdős dombvidékein vonulnak végig a huszárok, menekülve a közeledő téltől (1848 novembere van!) és félve az egyre meredekebb Keleti-Kárpátoktól (Galícia a Kárpátok külső íve mentén fekszik). A hidakat és a zsilipfedőket a parasztok fölszedik előttük, a gázlóknál kaszával-vasvillával lesnek rájuk. Az osztrák katonaság pedig elállja az átkelésre alkalmas hegyszorosokat. A huszárok az egyedül lehetséges utat választják: keresztül a Kárpátok bércein, ahol nincs ember, nincs falu, se élelem, se szálláslehetőség, - csak az évtized leghidegebb tele. A huszárok kötőféken vezetik reszkető lovaikat a sziklacsúcsok között, napokig csak veremből kiásott répát esznek, savanyú juhtejet isznak. Húsznapi rettenetes menekülés után jutnak el a Máramaros megyei Felsővissóra, az első magyar településre, ahol végre emberi szót, barátságos bánásmódot találnak. Nincs zászlódísz, se ünneplő beszéd, megfürdetik és megetetik a lovat és lovasát, - és máris indulnak Bem erdélyi hadseregébe.
Az mindenesetre különös, hogy „a nagy nap” eseményeit, 1848. március 15-e történetét, amelyet „ma minden iskolás gyerek ismer”, mennyire hézagosan és hibásan ismeri a mindentudó Eötvös Károly (még 1906-ban is, amikor emlékezése A Bakony c. kötetben megjelent). Azt ugyan bölcsen szögezi le, hogy „Pozsonyban e napon készült el az az országgyűlési határozat, mely által az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett a magyar nemzet”. Az is jó, hogy emlékeztet: Irinyi József fogalmazta meg a 12 Pontot, ma ritkán kötjük e becses okmányt az ő nevéhez. Eötvös Károly szerint azonban 15-én reggel „a tizenkét pont már kinyomtatva”, vagyis nem tud a Landerer és Heckenast nyomdában történtekről, „a nép nevében” tett sajtófoglalásról. Majd: „Petőfi a reggeli órákban megírja híres riadóját: Talpra magyar!” Ma úgy tudjuk, már 13-án megírta, 14-én este el is szavalta a Pilvaxban. Aztán a kedélyes ügyvéd szólal meg – ötven év távlatából: „A népgyűlést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és rendőrségnek… A hol jurátus és egyetemi ifjúság nagy számban volt: ott nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkednie.” Se Múzeum-lépcső, se Bánk bán a Nemzetiben, Táncsicsról máshol azért tesz említést.
Igazi csemege Eötvös Károly számára „az öreg Bakony” sajátos történelmi szerepe 1849 nyarán. Amikor Pestet másodszor is fenyegette az osztrák megszállás (immár Haynau a főparancsnok), és a kormány ismét menekülni kényszerült (ezúttal Szegedre, Aradra), a kormányzó környezetében többen „mentőakciót” szerveztek a Kossuth-gyerekek érdekében. A tiszteletreméltó vállalkozásba „hivatalosak és választottak” egyaránt beleavatkoztak, talán többen is, mint kellett volna. Amikor a két menekítendő fiú (tíz éves egyik se volt!) fogaton, kísérő titkárok és nevelőnők hadával megérkezett a bakonyi menedékhelyre (Pénzeskút környékére), már mindenki tudott érkezésükről, legfőképpen Haynau táborszernagy. A gyerekek és rejtegetőik hamarosan a pozsonyi várbörtönben kötöttek ki, ahol „a bresciai hiéna” szemrevételezte az értékes foglyokat (aztán szélnek eresztette őket).

II.

„A nagy év” után következett „a rettenetes év”, kezdődött 1849 őszén s ki tudja, meddig tartott…
Csak 1881-ben bátorkodott leírni az alábbi óvatos sorokat Eötvös Károly: „Mi, dunántúliak nem ismertünk otthon nemzetiséget. Minket nem gyújtogatott fel a „rác”, nem öldösött le az „oláh”, s velünk nem packázott Hurbánnak és társainak felvidéki tótja. Mi a forradalom emberirtó fajgyűlöletének sötét jeleneteit nem láttuk, nem éltük át, mi csak a némettel hadakoztunk, becsületes, nyílt csatában, a horvát ugyan minket megtámadott, de mi a horvátot megvertük, elfogdostuk, hazaeregettük és kinevettük. Az erdélyi magyar nemesség akkori oláhgyűlöletéről nekünk fogalmunk se lehetett” – politikushoz képest meglepő, már-már életveszélyes tájékozatlanság szól ebből a vallomásból (azért a „németet” sem érzi mindig mindenhol olyan becsületesnek és nyíltnak Eötvös Károly!).
A Magyar alakok egyik portréjában arról számol be, hogy Kemény István – fejedelmi sarj – a szemtanú hitelességével írta meg az 1848-49-es román vérengzések történetét – németül, hogy a király is értse. „Elolvasta s utána nagyon hallgatag lett” – mondja Kemény István, írja Eötvös Károly.
Mint annyian, Eötvös Károly se hitt a szóbeszédnek, maga szeretett utánajárni, - aminek szabad, aminek érdemes. (Vagy éppen, aminek nem szabad, és ami veszedelmes?) „Nyomoztam, ahol Petőfi elesett” – írja címül kutatásai eredménye fölé, miután ötvennél több emlékezést, hivatalos jelentést, vizsgálati jegyzőkönyvet átböngészett, - eredmény nélkül. Maga utazott Erdélybe, a három helység nevét hordozó csatatérre és környékére. „A földterület, ahol Petőfi elesett… Haller Ferenc magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és uradalomhoz tartozott. Haller Ferenc 1849-től kezdve várfogoly, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és birtoka az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak birtokába jutott. Nem is lett volna ember, aki az egykori csatatér dűlőin… jóindulattal vezetgessen. Fehéregyházi oláhtól, segesvári szásztól annyi szívességet, annyi észt várni nem lehetett. S aztán ki ismerte ezek közül Petőfit? Senki.” Ennyit a helyszínről, a helyszínen élőkről. És a korszakról? „A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf Hallerral együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sírjait nem látogatni gyakorta. Hadd nőjön azokon letaposatlanul a fű és a virág”. A kutatás – talán – eredménytelen volt valóban, a félelem és bizalmatlanság légkörét azonban Eötvös Károly hibátlanul mutatja be. (Ez a kései visszatekintés is A nagy év című kötetbe került.)
A „nagy” történelem hullámcsapásai azért később sem kerülték el Mezőszentgyörgyöt, az Eötvös portát! Az 1850-es években az osztrák hadbírák hírhedetté tették nevüket országszerte, amint „a föld népén” számon kérték a szabadságharc idején elkövetett (vagy el sem követett) tetteiket. A horvát futárosztag eltűnése miatt többször is megjelentek Szentgyörgyön, de a falu népe (akik maguk is részesei voltak az eltűntetésnek), mindannyiszor megvédték Eötvös Lajost, s egyúttal úgy összezavarták a hadbírákat, hogy azok dolguk végezetlenül kocsiztak vissza Veszprémbe. Egyszer aztán a „megyei fizikusokkal” jöttek helyszíni szemlét tartani (mai néven: tisztiorvosokkal vagy éppen igazságügyi orvos szakértőkkel), de ők sem voltak képesek (kaphatók), hogy a futárok halálát a mezőszentgyörgyi nemzetőrök dárdáival hozzák kapcsolatba.
Ha „Túladuna”, akkor Bakony, ha Bakony, akkor Sobri! De 1849 még a betyárvilág megítélését is sajátos módon színezte át, a jogász (!) Eötvös Károly a fent említett hadbírák működését ekként mutatja be: „A legvadabb haramiák sem voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos őrei közül. A hatvanas években borzasztó rögtönítélő katonai bíróság működött túl a Dunán, s vagy száz embert juttatott kötélre. Itt a szónak patológiai értelmében valóságos őrült hadbíró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar – fel kell akasztani”.
Ami ez utóbbit körülményt illeti, 1863-ban maga Eötvös Károly is csak nehezen szabadult az igazságszolgáltatás büntető kezéből. A huszonegy éves patvarista diák idézést kapott a komáromi hadbírósághoz. A család azt gondolta, katonának akarják vinni: „Szörnyűség…! Mert hiszen ha honvédnak, fölkelőnek, inzurgensnek sorozzák be, ha azután rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra hurcolják: ez mind semmi! – De németté, kutyává lenni, szegény lengyelt, olaszt, magyart legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával hurcolni: hajh, ez lenne már az irtózatos átok! Bizony így gondolkoztak akkor az emberek, a magyar szülők!”
Eötvös Károly azonban más minőségben hívatott meg a hadbírósághoz! Belesodródott az Almássy féle összeesküvésbe, még ha csak csekély mértékben is: plakátokat ragasztgatott éjszaka Veszprém utcáin, és ellenségei (vagy inkább: apja ellenségei?) följelentették. Eötvös Károly januári hidegben érkezett Szőnybe és éjszaka, a zajló Dunán, nehézkes ladikon kelt át, hogy határidőre megérkezzen bírái elé (híd akkor nem állt még a Dunán Komáromnál). Az osztrák hadbíró azonban szerencsére - még régről - Eötvös Lajos lekötelezettje volt, aki dorgálással és apró büntetéssel elbocsátotta a fiút. (Mindez persze megítélés kérdése! „Pár hónapig elzárva volt! – mondja rövid életrajzában az 1897-es parlamenti névsor, „Súlyos várfogságot kapott!” – állapítja meg 1965-ben az irodalomtörténeti kézikönyv, „Vizsgálati fogságba kerül” – óvatoskodik 1987-ben az életrajzi kronológia.)
A „magyar alakok”, akiket Eötvös Károly fölvonultat, - képviselő társai, elsősorban Deák-pártiak, az író mindnyájuk élettörténetében hangsúlyozza részvételüket a szabadságharcban, majd a meghurcoltatás éveit-hónapjait. Közöttük több miniszter, két miniszterelnök is szerepel (Szlávy József, Bittó István), de legtöbben a kiegyezés kori magyar politikai élet közkatonái. A nagy személyiségek élete, hatása környezetükre kevéssé foglalkoztatta Eötvös Károlyt, a politikus Széchenyi, Deák, Kossuth, vagy Tisza Kálmán és Andrássy neve inkább csak politikai írásaiban tűnik fel. S ha mégis ír róluk, a gáláns udvarló vagy a birtokvásárló Széchenyit említi, a vidéki magányba húzódó Deák Ferencet idézi föl, vagy a turini remetét, az agg Kossuthot mutatja be. Az ő életművök értékelése a történészek feladata, nem a krónikaíróé, mondja – bizonyára helyesen – Eötvös Károly. Szlávy öt évet ült Olmützben, ahol „vasba verték”, Eötvös Károly részletesen ismerteti a bilincs, a vas és a lánc használatát az igazságszolgáltatásban, - keserű adalékok ezek a kor ismeretanyagához.
És különösek…! Az ügyvéd-újságíró Eötvös Károly és a miniszterelnök Szlávy József (1872-1874) kapcsolatáról: „Gyakran meghívott magához, látogassam meg. Sohase látogattam meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai hírlapíró voltam, a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől értesítsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én úgy írok, ahogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a miniszter úgyse adhat semmit, csak én tehetek neki szolgálatot, nem ő énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt”. – Ezeket a sorokat vajon ismerik-e a későbbi idők magyarországi politikai hírlapírói, és vajon így gondolják-e a későbbi idők magyarországi miniszterelnökei is?
1848 elmúlt, az emléke beleépült a túlélőkbe, 1849-et megszenvedték sokan, aki túlélte a börtönt és a megaláztatást, annak emlékei között lassanként mindez büszke érdemrenddé kezdett fényesedni.
Az emigrációról Károlyi Gábor szavait érzi magához és véleményéhez közelállónak: „Nagyon elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi sőt még deákpárti notabilitás is ott szerepelt a titkos forradalmi bizottságban, míg az olasz és a porosz ágyú szólt, azután pedig egymást múlta felül a kiáltozó loyalitásban”. (A Gróf Károlyi Gábor följegyzései című életrajz valójában Eötvös Károly följegyzéseit jelenti, a kallódó és tékozló gróf a magyar arisztokrácia beilleszkedési képtelenségének egyik riasztó példája. 1893-ban Eötvös Károly együtt utazott Károlyival az agg Kossuthhoz.)
A szabadságharcot és a megtorlást (és az emigrációt) túlélők sorsa ugyanúgy a kilátástalanságot és a pusztulást sugallja, mint az 1832. Szilveszterén fogadalmat tevőké. Három ismeretlen-ismerős, közemberi sors a sok közül. A bécsi diákvezér valódi neve Goldner volt, Jókai Mausmann néven tette A kőszívű ember fiai rokonszenves mellékalakjává, és dicső halált oszt ki számára Buda visszavételekor. Eötvös Károly kikutatja: Goldner Világos után Magyarországon bujkál, idővel katonaorvos lesz, választott hazájában családra, nyugalomra talál. Már a kiegyezés után – megvádolják, belehal a rágalomba. A magyar történelem kevés külföldi barátjának egyike volt, nevét-alakját elfeledte az utókor.
Boros Sándor menekítette 1849-ben a Kossuth-fiúkat a Bakonyba, élete nagy részét ezért emigrációban volt kénytelen eltölteni, Amerikába vándorolt ki. Kossuth rokona volt, csak a kormányzó halála után tért haza, maga is aggastyánként. Nem azt a világot találta itthon, amelyért érdemes volt föláldozni az életét. Öngyilkos lett, - nevét – különös sors! – Jules Verne a hűséges magyar szolga neveként használta föl Sándor Mátyás című regényében. (Mindkettőjükről a Tünemények c. könyv emlékezik meg, A torlaszhős vége Goldnerről, A bujdosó hazajön meghalni pedig Borosról.)
A móri csata huszárhadnagyával még a lefokozott tisztek között is megkülönböztetett tisztelettel bánnak az osztrákok, „bajtársnak” szólítják. Ő maga Itáliában marad, idővel Garibaldi seregében a magyar huszárlégió vezetője lesz. 1862-ben az olasz király személyes közbenjárására kegyelmet kap Ferenc Józseftől. De „a penészes békének robotos élete nem való a hősnek”, hazatért, de nem találta helyét, 42 évesen meghalt. Az osztrák Schaffgotsche őrnagy síremléke a móri Kálvária temetőben található, magyar legyőzőjének emlékét nem őrizte meg az utókor.
Az 1870-es években Eötvös Károly a főváros legjobban kereső ügyvédjeinek egyike, népszerű társasági ember (ő „A Vajda”, a kedvelt anekdotamondó), harmincas éveiben jár (említettük: hamar hozzá pártolt a szerencse!), aligha vádolható tehát öregkori zsémbeléssel vagy vaskalapos bizalmatlansággal az új világ új jelenségei iránt. Radikális, liberális, - még ha ezek a fogalmak nem is éppen azt jelentik, mint napjaink politikai szóhasználatában. A rohamos kapitalizálódás, az osztrák színezetű európaizálódás válságba sodró hatását talán nem látja, de a pusztuló hagyományok hiányát igen, az ország erkölcsi tönkretételét igen. Harmincnyolc éves, amikor leírja: „Budapesten… már annak a szellemnek a hullámcsapásait vette(m) észre, mely nem ismer hazát, csak hasznot, nem ismer nemzetet, hanem csak társaságot, az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az örökséget, s az örökséget nem kötelességek teljesítésére, hanem mulatságra és élvezetre használja”. (Magyar alakok, a könyv 1901-ben jelent meg, de az idézett szöveg a sajtóban először 1880-ban látott napvilágot.)
1893-ban Eötvös Károly, fia, Bálint és Károlyi Gábor fölkeresik az idős kormányzót torinói remeteségében. Eötvös Károly megvásárolja Kossuth könyvtárát a Nemzeti Múzeum (az Országos Széchényi Könyvtár) számára, hogy ekként támogassa Kossuthot szigorodó anyagi helyzetében. A megrendítően szép napok során azért – hát persze! – politikáról is esik szó bőven. A sajtó 1848-as és korabeli szerepének megváltozását a következőképpen foglalja össze Kossuthnak Eötvös Károly: „Akkor a sajtó az emberiség haladását és a nemzeti jobblét előremozdítását képviselte… A hírlapnak ma az a feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfijait legázolja… A korszerű sajtó eszközei közül a rágalmazás, a gyanúsítás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőítése. Ám minderre gazdag lelkű s önbecsét érző férfiú nem vállalkozik”.
A tisztelgő látogatás alig titkolt célja az volt, hogy rábírják (a 91 éves!) Kossuthot: adja jóváhagyását a tervezett magyarországi pártszakadáshoz. Kossuth éleslátását mi sem bizonyítja jobban: változatlanul az egységes ellenzéki párt híve maradt.
Álljon itt végül még egy idézet, amely Eötvös Károly, de akár az egész Magyarország sorsának fél évszázados alakulására értelmezhető (a Tünemények c. kötetben jelent meg 1908-ban), amely megfogalmazza egy nagyra hivatott nemzedéknek és hiteles sorsú képviselőinek véleményét múltról, jelenről, jövőről: „Más faj állott a kihalt helyére… De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni új embereknek? Miért rokkant össze a régi faj a demokrácia súlya alatt, melyet ő maga önként, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokrácia szabad levegőjén el kellett sorvadnia?”

A tanulmányban szereplő utalások és idézetek (a kötetek első megjelenésének dátumával):
A Bakony 1-2. köt. 1909.  - Kikből áll a tábor? , A Bakony ura
A nagy év. 1905  - A dicsőséges csaták napjaiból, Nyomoztam, ahol Petőfi elesett, Még se lett  királyi ember, A hős, Százhetvenöt huszár
A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége 1-3. köt. 1904.
A Jókay-nemzetség. 1906.
Emlékezések. 1901. - A nagy év apró emlékei, Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben, A képviselői napidíj 1848-ban, Szilveszter reggelén, Aggodalmas napok, A régi megyei fizikusok, A híres Bakony és a híres Sobri Jóska
Gróf Károlyi Gábor följegyzései 1-2. köt. 1902.
Magyar alakok. 1901. - Szlávy Józsefről, Báró Kemény István
Tünemények. 1905. - A torlaszhős vége, A bujdosó hazajön meghalni
Utazás a Balaton körül 1-2. köt. 1900. - A nemzet története a víz színén

2008. január.
1848 százhatvanadik emlékévében 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap