Nádorfehérvár
A professzor épp egy régi kódexet akart leemelni a könyvespolcának legtetejéről, amikor megbillent alatta a létra és a földre zuhant.
Amikor magához tért, egy könyvekkel telezsúfolt teremben találta magát, amelynek ajtaja félig nyitva volt és latin hangfoszlányok szűrődtek át a szomszéd helyiségből. A professzor közelebb ment és figyelmesen hallgatódzott. Úgy vette ki a hallottakból, hogy magyarokról van szó, de valami igen régi időbe csöppenhetett a beszéd stílusa és tartalma szerint. Nem volt nehéz tájékozódnia, hiszen latinszakos nyelvész-történész volt mióta elvégezte a bölcsészszakot az egyetemen. Ha már itt van, kellene valami fontos információt szerezni ezektől a hiteles emberektől, mert a kódexek tele vannak szándékos és véletlen hibákkal, amik megkeserítik az utódok életét.
- Isȧ, por ës homou vogymuk – köszöntötte a bentlévőket.
- Mi van? – fordult felé az egyik papforma férfiú.
- Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, -- próbálkozott a folytatással a professzor.
- Isten áldása legyen rajtad, idegen. Mi járatban vagy? – szólalt meg a legrangosabb egyházfi.
- Ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá!
- Ugyan, hagyd már ezt a halotti beszédet! Nem tudsz értelmesen szólani? Talán valami tót atyafi vagy?
- Én junhum búol fárȧd, te vérüd hullottya én junhum olélottya – váltott témát a prof.
- Johan! – szólította meg az apát a mellette álló csuhást.
- Nem megmondtam, hogy a Számábuta Tádé elől zárjátok el a pennát meg a kalamárist mindaddig, amíg meg nem tanul rendesen magyarul! Hát nem lemásolta –de milyen siralmasan – a Mária-könyörgést! És még ki is vitte ezt a fércművet a kolostor falain túlra! Másképp honnan tudna idézni belőle ez a jó ember?
- Atyám! Én a jövőből jöttem, és kérni szeretnék valamit – vallotta meg a kilétét a professzor.
- A jövőből? És ott ezeket a selejteket olvassátok? A mi rovásainkat meg cenzúrázzák! Talán fenn sem marad belőlük egy sem! De mindegy, legyen meg az Úr akarata!
- Ámen! – mondta Johanisz testvér.
- Előadhatod a kérésedet, ha tudok, segítek – mondta az apát.
- Mondd meg nékem bölcs egyházfi, nándorok-é az Al-Dunánál élő bolgárok? És Fehérvárat róluk neveztétek-e el?
- Nincs ennél fontosabb kérdése a te idődnek? Nem érdekelne inkább az, hogy ki volt János urunk apja?
- Pletykákkal nem nagyon foglalkozunk, de bizonyára ti is olvastátok Gardizi és Ibn Ruszta könyveiben, hogy a bolgárokat w.n.n.d.r –nek hívták a magyarok. Mi lehetne ez más, mint a nándorok neve? Éppen erről szeretnék meggyőződni, hogy valóban róluk neveztétek-e el Nándorfehérvárt?
- Mármint Alba Graeca-ról, vagy ahogyan a nép mondja Bolgárfehérvár-ról érdeklődsz? Amit Hunyadi János nádorurunk védett meg Isten, és Kapisztrán János segítségével a pogány töröktől?
- Igen arról! Mert mi már csak úgy ismerjük az erődöt, mint Nándorfehérvárt. Merthogy a környéken nándorok éltek.
- Mi a bolgárokat több száz éve ismerjük, így is hívjuk őket -- mint mindenki más -- de, hogy nándorok lennének, arról nem tudunk. De itt van a könyvtárunk. Ebben a legrégibb krónikások írásait is megtalálod. Keresgéljél kedvedre, hátha megtalálod amit szeretnél.
A professzor visszaballagott tehát a könyvtárterembe és felmászott az odatámasztott létrára… Amikor magához tért, a földön feküdt, és mellette egy nyitott könyv volt. Belenézett, Thuróczy János krónikájának reprint kiadása volt. A szeme azonnal a nyitott oldal legfelső sorára tévedt: De obsidione castri nádoralbensis...
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
