Murawski Magdolna: Márai gőgje

Szerkesztő A, cs, 02/21/2019 - 00:16

 

 

 

 

Nincs talán még egy magyar író, akinek lelkivilágát annyian vitatták és oly mértékben félreértelmezték volna, mint Máraiét. Feltehetőleg valamelyik irigyétől származik a sokak által könnyedén átvett és hangoztatott gőgös polgár megnevezés, de arra kevesen szántak időt és figyelmet, hogy lényének lényegét kutassák igazán. Volt persze a mindent letaroló kommunista rendszer, mely valósággal kötelezővé tette az előítéletek alapján való tájékozódást az átlagpolgár számára, ám ha nem akarunk a felületesség vétkébe esni, mindig szükséges magunknak tájékozódni ilyen komoly ügyekben. A pártállami irodalomtörténet-írás az értelmes embert egyébiránt is arra ösztönözte legfőképp, hogy lerázza magáról, mint kutya a vizet, s maga keresse meg a járatlan, de legalább nem sablonos utakat.
Igaz is, Márairól oly keveset lehetett tudni a rendszerváltás előtt, hogy csak azon szerencsések ismerkedhettek meg vele az ifjabbak közül, akik külhonban járva hozzájuthattak egy-egy kötetéhez. Itthon előbb elhallgatták, majd negatív értékítéleteket sugallva igyekeztek torzképet alkotni róla, miközben műveit, pár kivétellel, gyakorlatilag indexen tartották. Az idősebbek ugyan tudták, hogy mindez hamis, és ők még ismerhették műveinek egész sorát, mások rejtegették a könyvespolcok hátsó sorai között köteteit, ám ők se mondtak, mondhattak nekünk róla túl sokat. Nem mertek vagy nem tudtak, ki tudja ma már, lényeg az, hogy mind a hallgatagok, mind a rágalmazók egyaránt igaztalanul bántak vele.
Mintegy másfél évtizeddel a rendszerváltozás hajnala után, amikor már a rég tiltott művek is előkerülhettek a könyvtárak szigorúan titkos pincerekeszeiből és újra nyomtatták őket, valamint a pár rőfnyi hosszú kötetsor után, mely ismét elkerülhetett az olvasókhoz, mindenképpen el kell kezdeni az előítéletektől mentes és a fanyalgó vagy mocskolódó, leminősítő szándékú elemzések félretételével és figyelmen kívül hagyásával a magunk értelmezését adni annak az írónak, akit a XX. század legnagyobb magyar irodalmárának nevezhetünk. Tudom, sokan hördülnek fel, hogy Móricz és Kosztolányi és a Nyugat több nemzedéke és még Krúdy és ki tudja, ki mindenki… de ez az igazságtétel nem mehet végbe anélkül, hogy a könyvespolcunkon álló többi kötetet arrébb ne kelljen tologatnunk, s valamiféleképpen átrendeznünk, ha nem akarjuk mi magunk is kirekeszteni irodalmunk rangos alakját, aki ma már, külhoni fogadtatásának hála, a világirodalomba is méltán bevonult.
Az első helyreigazítást azzal kell kezdeni, hogy Márai alapvetően nem prózaírói, hanem lírai alkat. Csak költeményei világát megismerve alkothatunk valódi képet prózájáról, s így konstatálnunk kell, hogy minden sorában rejtve, titkos mélységekből buzog fel a költői világ, akár a jól érlelt borból az érett ízek. A költőiség nagyobb szintetizáló erőt rejt magában, mint az írói. Erőteljesebben tömörít, különlegesebb asszociációkra bírja az olvasót, mint bármi más. A költő olyan, mint a primadonna: ha ő színre lép, csak rá kell figyelni, minden és mindenki más másodlagossá válik mellette. Ezért nem túlzás Máraival kapcsolatban az első helyet emlegetni, mert hiszen műveltségével és szigorával, mellyel elsősorban önmagát illette, mindig is erre törekedett. Soha nem érte be a silánnyal, másolattal, gyenge művek lehetőségével, olcsó sikerekkel, mint annyi kortársa, elődje vagy utódja. Csak a teljességet akarta, s ezért hajlandó volt mindent feláldozni, mindent félretenni, műveit pedig hosszú éveken át érlelni, hogy aztán azokkal az érett ízekkel bocsássa az olvasó elé, amelyek félreismerhetetlenül az övéi, s talán bírálhatók, de mindenképpen elismerésre méltók.
A költő-alkat egyúttal drámai alkat is. Valaha a drámaírókat is drámaköltőknek nevezték, s valószínűleg nem csak azért, mert a drámák is verses formában íródtak. Mind a költő, mind a drámaszerző lelkében vulkanikus erők izzanak, és az ihletett pillanatokban olyan erővel törnek felszínre, hogy azt csak kevesek tudják közvetlen közelről, azaz első kézből kapva elviselni. A remekműnek is szüksége van arra, hogy egy ideig asztalfiókban érlelődjék. Hogy ezenközben mi megy végbe az akár változatlanul is hagyott műben, az az égiek titka. Talán a lényeg az, hogy míg az alkotás megszületésekor a közönség még éretlen annak befogadására, az érési idő alatt valami megváltozik, érik a befogadni készülők lelkében, és előbb szellemi síkon találkoznak a művel, ráéreznek, megálmodják, majd utóbb valóságosan is megismerkedhetnek vele.
Mondhatják erre mások, hogy Márai közel sem volt olyan szenvedélyes természetű, mint Petőfi vagy Ady. Ez azonban csak a látszat. A különbség annyi, hogy Márainál ritkább a direkt formában felszínre engedett indulati elem, annál több a csendesen sorolt mondandó, a halk erő, melyről a Bibliából tudható, hogy a legnagyobb, mert Isten ereje is a látszólagos erőtlenségben nyilvánul meg legerősebben.
A drámai világ egyik törvényszerű velejárója a szerepjátszás. Minden drámában és minden regényében ott lappang ez a játék: az író voltaképpen belebújik szereplői ruhájába és sorra próbálgatja a jellemeket. Mindez egy véresen komoly játék: annak a próbája, hogy vajon mindegyik alak eljátszására képes-e, mert ha nem, akkor tudása fogyatékos, prózája vagy drámája erőtlen, ő maga pedig tovább kell hogy tanuljon, mert az írói mesterségnek még nem áll mesterfokán.
Az olvasók örök, klasszikus tévedése, hogy valamelyik szereplőben, többnyire főszereplőben keresik az író alteregóját. Tévedés ne essék: nem egy megoldás van ebben a rébuszban, hanem számtalan. Ahány szereplő, annyi szerepjátszás, annyi bújócska az olvasóval, ám mindannyiuk mögött ott a játszó, gyermekesen felszabadult, ám mégis szorongva elbújó szerző. Akár a bújócskában, a szorongás amiatt kínozza, mert nem akarja, hogy megtalálják, vagyis hogy ő legyen a nyerő. Ha viszont nem találják meg, csalódott lesz, mint a gyermek, és igen hamar elunja a mások számára felismerhetetlen rejtekhelyet, s ő maga lép elő onnan, hogy leleplezze önmagát.
Mint látjuk, az írói-költői világ roppant bonyolult, és teljes valójában igazán megfejthetetlen. A gőgösnek mondott polgár álarca mögül előkukucskál a játszó gyermek, aki egyúttal korának legműveltebb koponyája is. A szigorú ítész ugyan számtalanszor megsérti, felháborítja kortársait, ám mindig, minden élethelyzetben fel kell ismerni: ő igényességre nevel, lélekrontó talpsimogatás helyett a lényegre tapint, és a mindnyájunkat megmentő kiút felé vezet. A higgadt hangnem mögött ott a szenvedélyes ember, aki ifjúként maga is lázadt a polgári élet kötöttségei ellen, ám külföldi évei alatt rá kellett ébrednie, mennyire meghatározó a szülői ház öröksége, s hogy semmiképpen nem szabadulhat annak fölfelé vivő szándékától és erejétől. A polgári világ, a maga szigorú kötöttségeivel végül is megadja azt a formát az írói-költői kifejezéshez, mely a nagysághoz vezető út lehetőségét is jelenti. „Ki nagyot akar, szokjék korlátokhoz…”, mondhatjuk Goethével, és Márai minden lázadásának mélyén is ott lappang ez a sokgenerációs tudás. Akár a látszólagos gőgösség mögül a szigorú igényesség, mely tanítós szigorral csap le a lazsálókra, ám megértő szeretettel fogadja embertársai minden fogyatékát is. Ez utóbbit pedig kevesebben ismerik fel, csupán arcul ütöttnek érzik magukat a szigorú bírálatok olvastán-hallatán.
Vajon ki akar jobbat embertársainak és ki tesz többet érettük: az, aki mindent rájuk hagy, vagy az, aki megfeddi őket hibáikért és megtanítja őket, hogyan lehet szebben-jobban csinálni mindazt, amit addig csupán töredékesen ismertek és hibásan tettek…? Mielőtt megsértődnénk, mindig ezt a kérdést kell feltenni önmagunknak. Mindezt még tisztábban láthatjuk akkor, amikor jelenkorunk kaotikus világában felismerjük a mindent szétbomlasztó, diabolikus erőt, mellyel szemben bizony fel kellene mutatnunk a szigorú igények erejét, hogy újból összerendezhessük szétesőben lévő világunkat. Mikor Márai igényeit választjuk, mindig a menekvés útjára lépve kerüljük el azokat a lélekvesztő fordulókat, melyeket korunk minden műveltségpótléka kínál, szubkultúrákon, fel-felvillanó képi világán, nyekergő-üvöltő diszharmóniáján keresztül.
Márai „gőgje” a legmélységesebb alázat. Művészi alázat a Megismerhetetlen és Megfoghatatlan iránt, melyet csupán ihletett pillanatainkban érinthetünk kisebb-nagyobb mértékben. Ha ennek tükrében szigorúan ítél meg bennünket, mindnyájunkat, akkor is el kell fogadnunk az ilyenkor felénk nyújtott segítő kezet, mely nem máshová, mint a teljes értékű véges-végtelen felé vezetget bennünket: művészi világába, a kristálytükrök és fortyogó vulkánok, a csendes, alkotói órák és az erkölcsi érzékében sértett és olykor dühöngő művész világába. A teljes értékű, mozdulatlan csendbe és a csillagok születését kísérő, nagy, gigászi, forrongó erők birodalmába.
Mindössze ennyi az, amit elutasítunk, ha képtelenek vagyunk elfogadni Márai különös hangulatú, költői-írói világát. Annyi évtizedes értetlenség és elutasítás után nekünk kell megtennünk az első lépést irányába, hiszen mi, az összmagyarság sértettük meg őt azzal, hogy előítéletek ketrecébe zártuk vagy nem emeltünk szót beskatulyázása ellen. Tegyünk pár sétát vele a sós levegőjű keleti parton Amerikában, hajnali órákon, kutyájával! Barangoljuk be a háború előtti budai vár ódon utcáit, szívjuk be a gesztenyesorok könnyű, édes illatát, bolyongjunk vele számkivetve Itália zajosan izgató és olykor bosszantóan rivalgó, középkori sikátorain! Járjuk be a két világháború közötti Németországot, ahol valami fatálisan készülődött, öncélúan tenyészett, és ami be akarta fogadni, s talán bekebelezni a mi végtelenül magányos írónkat, aki a nacionalista téveszmékre dacos párválasztásával válaszolt, az asszimiláló szándékok elől pedig visszavonult hazájába, ebbe a mindnyájunk számára végső menedékbe! És végül menekedjünk vele együtt csodálatos anyanyelvünkbe, melynek megtartó ereje több évtizedig is elegendő volt számára, hogy tiszta szavakkal, életbölcsességgel teli mondatokkal ajándékozhasson meg bennünket, akik itthonról esetleg észre se vettük! Hajtsunk fejet előtte, mert minden érdeme között a legnagyobbak egyike az volt, hogy tőlünk távol élve is közöttünk tartózkodott, élt és hatott, szidalmazottként és számkivetettként is hazánkat szolgálta, s a hűtlenek és honi árulók korában maga volt a hűség nemzetéhez, mindnyájunkhoz! Miközben itthon a nyelvrontók egyre nagyobb „érdemeket” szereztek anyanyelvünk elértéktelenítésében, az alantas káromkodáskultuszban, egymás tiprásában és befeketítésében, addig ő rendületlenül mondta, sorolta és végső ajándékként ránk hagyományozta kristálytiszta mondatait, játékos halálait, melyekkel mindannyiszor tragikusan végigélte és szenvedte mindnyájunk romlását és feltámadását – soraiban…

 

Forrás: Polísz, 2006. 87. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap