Muhen, az öreg zen szerzetes 2/3

Doma-Mikó István, cs, 10/12/2017 - 00:07

 

 

 

Fejezet az író Isten háta mögül - király színe elé c. könyvéből.

 

Amikor egy tányéron az asztalra tettem a „bűzbombát”, a kis öreg boldogan dörzsölgette a tenyerét. Percekig holdvilágképpel gyönyörködött benne, mint első szerelme portréjában. A tányért arcmagasságba emelve, többször elhúzta maga előtt, nagyokat szippantva a levegőből: „Hmmm… hmmmm”. Aztán gyakorlatiasra váltott:
– Kést! – adta ki az utasítást egy operáló orvosprofesszor határozottságával.    A rizshéjjal sárgára pácolt, ráncosra erjesztett retekből óvatos nyiszálással fél centis karikákat vágott, ízlésesen elrendezte, majd, mint ezüsttálcán a fácánsültet, felkínálta:
- Tessék!
Puff neki! Minden jótett elnyeri méltó büntetését! Mégsem véletlen, hogy a meggörbült retek első látásra bumerángra hasonlít. A szerzetes szeméből földöntúli boldogság sugárzott felém, mintha megváltóm lenne. Kezdődő japánságom első próbája előtt álltam. Tétován kivettem egy vékonyka karikát, és a számba erőszakoltam. Az íze sós-savanykás volt, nem kellemetlen. Az öreg példájára majszolni kezdtem a kissé rugalmas, gumiszerű anyagot. Ropogott a fogam alatt, mint a cseresznye. – Hm, nem is rossz – gondoltam, sőt, idővel egyre jobban ízlett.
– No, milyen? – vakkantott az öreg, két harapás között.
– Jó! Egészen jó! Finom! Izé… felséges! – lelkesedtem egyre jobban, és versenyt ropogtatva megettük az egészet.
Ecce homo! – szégyenkeztem magamban a következetlenségem miatt, mert egy ételt nem az íze, hanem szaga után ítéltem meg. Hogyan feledhettem a finom, de nem kevésbé „illatos” francia sajtok példáját?
Az öreg szerzetesnek köszönhetem, hogy soha többé nem voltak fenntartásaim a japán konyhát illetően. – „Henna gáidzsin” (furcsa külföldi) – mondogatták rám évekkel később Japánban, amikor szemrebbenés nélkül „bepálcikáztam” a nattót, a nyúlós, habosra erjesztett babot, a nyers halat, vagy a konowatát, a tengeri sün belső részeiből kapart gyanús masszát.
A második nagy próba Japánban várt rám, de ott már résen voltam. Barátaim meghívtak egy hagyományos japán étterembe. A tatamin cipő nélkül felvettem a hagyományos férfi ülőpózt, amely leginkább a törökülésre hasonlít. A kimonós pincérlány percekig hordta a törpelábú asztalra kisebb-nagyobb tányérkákba a mártásokat, savanyúságot és különféle falat-ételeket. A japánok velünk ellentétben étkezéskor nem egy-két fogást fogyasztanak. Egy kiadósabb étkezés akár negyvenféle ételből is állhat. Ám mindegyikből csak kevés kerül az asztalra. Például három hatalmasra duzzasztott édesített babszem is külön fogásnak számít. Vendéglátóim szeme csillogásából sejtettem, hogy valami nagy huncutságra készülnek.
– István szan! – kezdték. – Ugye meg tudja enni a nyers halat?
Méltatlankodva bizonygattam, hogy persze. Megjegyzem, a porhanyós halhús, például a tőkehalé szójamártással, zöld tormával egészen élvezhető. Az íze annál finomabb, minél frissebb a hús. Barátaim komoly ábrázattal rendeltek, de alig tudták visszatartani a nevetésüket. Mindjárt ki is derült az oka. A halat már nem a pincérlány hozta ki, hanem maga a séf. A hatalmas porcelántányéron jéggel „ágyazott meg” egy nagy halnak, mely, noha meg volt tisztítva és ki volt belezve, még ugyancsak élt. Tátogott, pislogott és a farkával néha csapott egyet-egyet.
A séf borotvaéles kést húzott elő, s a halból papírvékony szeleteket vágott. Ezeket óvatosan visszahelyezte eredeti helyükre úgy, hogy a hal látszólag egyben maradt. Azután elébünk tette a tányért. Dózo! (Tessék!)
Egy világjárt nagykövet szerint a japán étkezésnek ebben a pillanatában a külföldi ott helyben kiadja gyomrának addigi tartalmát. A japánok állítják, hogy csakis a hús frissességének bizonyítására hoznak élő halat. Ám a külföldinek gyomorforgató próba, hogy miközben a pálcikával leemel egy-egy halszeletet és mártásban megforgatva a szájához emeli, pillantása találkozik a hús nagyon is élő, tátogó, kacsintgató tulajdonosáéval.
Az első ilyen próbán a magyar becsület forgott kockán. Erőt vettem magamon. Árpád vezért sem állította volna meg a Vereckei-hágón egy tátogó hal. Hunyadi János meg Kossuth Lajos is legyűrte volna a falatot, ha az ország sorsa múlik rajta. – No, hol az a hal? – Ettől kezdve magam is immunis vagyok a látványra, mint egy igazi japán.
Lám, megint elkalandoztam! Az olvasó jogos intelmével visszatérek ismét a szocializmusba, Magyarországra és Inoue úrhoz.
1980-ban szülővárosomban, Füzesgyarmaton megnyitottam az ország első japán múzeumát. Az ünnepségen Inoue úr volt a díszvendégünk. Szüleim házában kapott szállást, szegényes fővárosi albérletéhez képest főúri életet élt nálunk. Külön bejáratú szobában lakott, és anyám minden reggel hosszasan egyeztette vele a napi étkezés menüjét. A múzeum megnyitójára gyalog indultunk. Az öreg erre az alkalomra felöltötte fehér szerzetesi kimonóját, és teleaggatta magát zen vallási jelképekkel. A biciklisek és az autóvezetők úgy megbámulták, hogy kis híján árokba hajtottak. Az öreg a megnyitó után egy hétig házunk vendége volt. A település asszonyaitól eközben annyi gyümölcsöt és finomságot kapott, hogy alig fért a szobájában. Már csak a szórakoztatásáról kellett gondoskodnunk.
Itt álljunk meg egy újabb pillanatra. El kell mondanom, hogy Inoue úr hitt a csodákban. „Nem kicsit – nagyon!” Elmesélte, hogy a zen rendfőnök – afféle csodatévő – bemutatót tartott szerzeteseinek. Késsel megvágta a karját, kiserkent a vére, aztán egy nedves kendővel letörölte; begyógyult, seb sem maradt utána. A magyar elme kreatív. Kezembe vettem egy kést, s mögötte takarásban tartva egy vörös filctollat, „megkarcoltam” a karomat, azután nedves kendővel eltüntettem a „vércsíkot”. Az öreg azzal az áhítatos tekintettel nézett fel rám, ahogy a szentekre szokás. Ám fényes karrieremnek magam vetettem véget egy mozdulattal, amint bemutattam a filctollat. Sorrendben ezek az érzelmek tükröződtek az arcán: megdöbbenés, felismerés, merengés, sértettség, végtelen szomorúság. Soha többé nem cáfoltam meg a hiedelmeit. Akkor sem, amikor feleségéről mutatott egy képet. A gyönyörű nő mellett látható narancssárgás ragyogás jelezte, hogy a fényképezőgép kinyitásakor éppen ott fény érhette a filmet.
– Buddha! – mutatott áhítattal a fényfoltra az öreg. – Itt áll mellette Buddha.
– Hát persze, itt a feje meg a két karja – asszisztáltam gavallérosan.
Legnagyobb csodájának magam is tanúja, sőt, teremtője voltam. Ráadásul igaz is volt. Imre nagybátyám, aki a füzesgyarmati halastónál dolgozott, felajánlotta, hogy elviszi ritka vendégünket a tóhoz. Kapva kaptunk az ajánlatán, mert helyben alig akadt látnivaló. Előbb engem szállított oda motorbiciklin, majd Inoue urat. Az öreg szerzetes láttán el kellett fordulnom, nehogy meglássa a nevetésemet. Az olajzöld bukósisakban japán frontkatona benyomását keltette, csak a puska hiányzott a kezéből.
Betonvárosok építésével a természetben a japánok okozták a legnagyobb pusztítást, de övék a legnagyobb helyreállítók érdeme is. Náluk jobban senki nem tud örülni a természet szépségeinek.
– Szép, szép, nagyon szép! – csillogtatta szerény magyar nyelvtudását az öreg. Jobbra-balra futkosott a tóparton, és a virágok, növények nevét kérdezgette. Nagybátyám kölcsönkért zsebkésével buzogányokat vágott, azokat virágokkal csokorba fogta, s hunyorítva mustrálgatta.
– Ikebana – mondta műértően. Csónakba ültünk. Nagybátyám evezett, az öreg szerzetes pedig a csónak tatján összekuporodva elmaradt reggeli imáját pótolta. Valahonnan fekete imagyöngysort húzott elő, és a tenyerei között morzsolgatva fohászkodott. Duruzsolása beleveszett az evezők csobbanásába. Mi gyakorlati beszélgetésbe mélyedtünk a haltenyésztés sokak által félreismert, nemes mesterségéről.
– Etetéskor a haltáppal teli csónakkal a tó közepére evezünk, az evezővel megkopogtatjuk a csónak alját, erre a tó összes hala odaviharzik. Micsoda szép látvány! Biztosan tetszene az öregnek. Kár, hogy nincs nálunk egy kis haltáp.
– Mi lenne, ha löncs nélkül kopognál, csak úgy? Végül is a hangjelzésre jönnek, legfeljebb hoppon maradnak.
– Nem mondasz bolondságot. – Kipp-kopp – kopogott az evezővel a csónak alján. Kipp-kopp – ismételte, de semmi.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap