Mondd, mi történik velünk!

Fehér József, szo, 10/29/2016 - 00:08

 

Másnap korán  kitolattam a Nissannal a garázsból, és jókevűen rákanyarodtam a körútra. Irány Sárhely! Nagy volt a forgalom, néhol csak araszolva tudtam haladni. S ahogy ott totyogtam, arra gondoltam, amint kiérek a városból, gyorsabb tempóra váltok, hogy behozhassam a lemaradást. Mindenért kárpótolt azonban ez a szép verőfényes reggel; ahogy a fák lombjain csillanva áttűzött a nap; és a munkába igyekvő, mély dekoltázsú lányok, asszonyok látványa. Néha felsóhajtottam, és vágyakozva néztem utánuk. Ilyenkor rám tülköltek a mögöttem araszoló kocsikból, hogy haladni kéne már. Én meg hátra se nézve, bosszankodva széttártam karjaimat: na, mi van öreg, mintha te nem ezt tennéd? Az persze meg sem fordult a fejemben: lehet, hogy éppen női vezető ül a volán mögött.

Később bekapcsoltam a rádiót, mert a hosszú utakon mindig megnyugtat, pihentet, ha vezetés közben zenét hallgatok. Kedves Hallgatóink, csicseregte kellemes hangján a bemondónő, most „Zenés délelőtt” című műsorunk következik Zamárdiból. Ez az, füttyentettem, mert  Illés, Omega, és Lokomotív számok csendültek fel a város vezetőivel folytatott beszélgetések között.

Budapestet elhagyva, már egyre jobban azt éreztem, hogy elkalandoznak a gondolataim. Mintha Tódor Zsuzsa egyfolytában csak rám gondolt volna; zaklatott telefonhívásán járt az agyam. Magam előtt láttam Zsuzsa bájos arcát, nyugtalan tekintetét, rövid barna haját; majd Zsákyné Varjú Rózsi szép szőke feje, telt alakja, aztán Tószeghy Ákos arca, nyurga termete villant elő a múltból. És újra eszembe jutott az a nyomasztó álom…, hahh, soha elő ne jöjjön! Belekapaszkodtam a volánba, majd dobolni kezdtem az ujjaimmal. Mi a fene történhetett ott, Sárhelyen, tanakodtam fejemet csóválva, és miért éppen most, miért nem korábban, vagy évekkel később? Valamiképpen köze lenne ennek a várható harmincéves érettségi találkozóhoz? S ha igen, milyen formában? De ez képtelenség, kiáltottam föl; egy évforduló miatt nem tesznek el láb alól embereket, ráadásul úgy, hogy az  balesetnek látszódjon!

Valami más lehet a háttérben, töprengtem, de vajon mi? S egyáltalán ki lenne, ki lehetne az elkövető? Jeney Karcsi, aki tíz évvel ezelőtt egy búcsúlevélben mindent bevallott, nem tehette, már rég halott. A temetésén magam is részt vettem. A többiek meg…, még ha bűnösek is Zsáky Pista öngyilkosságának előidézésében, valójában maguk is áldozatok. No, majd kiderül, hogy kinek állt érdekében elkövetni a gyilkosságokat. …És a tájat kezdtem nézni: a zöldlombú, útszéli fák mögött elterülő kukoricásokat, a hosszan elnyúló almáskerteket, a törpe őszibarackosokat, s egyik dűlőtől a másikig guggoló szőlősorokat. Még néhány hídon is át kellett hajtani. Alattunk alig mozdult a folyó, szellő játszott a parti bokrok közt. Másutt lassú komp vitt át a túlsó partra, csak a víz áramlása sodort bennünket. Minden olyan lomhának, olyan lassúnak tűnt, pedig én úgy siettem volna, hogy minél előbb ott legyek, és tehessek valamit barátaimért, az igazságért, amit még annak idején Zsáky Pista ügyében is fölvállaltam.

Meleg volt, fülledt nyári meleg, mely aztán ránehezedett gondolataimra, mozdulataimra is. Végre megpillantottam a Sárhely táblát, és alatta angolul a szöveget: Üdvözöljük városunkban. Nahát, csodálkoztam el, milyen jól mutatja, hogy mennyit fejlődött az elmúlt tíz év alatt szülővárosom, és lassítottam. Hirtelen nagy csattanást hallottam a kocsi hátulja felől, és előre, a volánra buktam, de már tolta is az a valami sebesen a Nissant az útszéle felé. Mi az ördög, tapostam a fékbe és rémülten hátracsaptam a fejemet. Egy fekete Landrower igyekezett leszorítani az útról és beletolni vagy borítani az árokba. Hol a féket, hol meg a gázpedált nyomtam, szerettem volna meglépni előle, vagy  gyorsan beérni a városba. Szerencsére feltűnt mögöttünk egy kék Skoda; erre a Landrower kivágott mögülem, és bekanyarodva Sárhelyre, eltűnt a házak között.

Leállítottam a motort, és kiszálltam, hogy megnézzem, mekkora kárt okozott ez az őrült a Nissanomban. Hű a mindenit, vakartam meg a tarkómat: jól összenyomta a kocsim hátulját, lesz, mit megtérítenie a biztosítónak!

Máris rendőrségi szirénát hallottam a város felől. A mindenit, kaptam fel a fejemet, ezek gyorsan dolgoznak! Erre a Skoda, amelyik a Landrowert megugrasztotta, azonnal továbbhajtott. A szirénázó rendőrautó lassított, majd előttem megállt. Két fiatal tiszthelyettes szállt ki belőle. De jó, hogy jönnek, mondtam örvendezve, képzeljék, valaki belém hajtott, leszorított és elrobogott. Köszönés helyett bólintottak, körbenézték a kocsimat, és elkérték a papírjaimat.

Mi másként tudjuk, mondta a kis köpcös, bajuszos, kreolképű. Egy szemtanú azzal hívott fel bennünket, hogy egy fehér Nissan meglehetősen furcsán, kacsázva halad Sárhely felé az úton, állítása szerint részeg vagy drogos lehet a vezetője.

De hisz’ ez nem igaz, próbáltam cáfolni, és az orrom alá nyomta a szondát: na fújjon bele! Higgyék el, józan vagyok! Ritkán szoktam inni, magyaráztam, de nem hallgattak rám. Kedves uram, ez most az a ritka kivétel, amikor éppen ivott…, nevetgélt a vézna vörösesszőke, szeplős arcú rendőr, meg sem nézve a szondát. Kifizeti a helyszíni bírságot vagy bevigyük? Vigyenek csak be, erősködtem. Én Tóth Bence, a Délutáni Hírek főszerkesztője vagyok, és azért jöttem, hogy…, de belém fojtották a szót. Tudjuk, miért jött; ön az, aki mindig nyomozni akar. Évekkel ezelőtt is mekkora kalamajkát okozott itt, a rendőrségnek, holott csak egy szimpla öngyilkosságról volt szó! Ha gondolja, bevihetjük a kapitányságra, de akkor mindenki megtudja, még Budapesten is, hogy a főszerkesztő úr ittasan karambolozott. Hiányzik ez önnek, kérdezte a kreolképű kissé gúnyosan.

… De uraim, nem látnak a szemüktől, forrt fel az agyvizem egy pillanat alatt, mert nem szeretem, ha igaztalanul vádolnak. A kocsim összetört hátulja a bizonyíték rá, hogy le akartak szorítani az útról. Úgy gondolja, biztos ön ebben, csóválták meg a fejüket, nekünk szemtanúnk is van… De ha tovább erősködik, feljelentjük hatóság elleni erőszak vádjával. Választhat!.. 

Erre már nem szóltam semmit. Vállat vontam, mert kiszolgáltatottnak éreztem magamat, s tudtam, bármit is teszek, én az igazamat ezeknek be nem bizonyíthatom. Mert nem az igazság kiderítése a céljuk. …De akkor mi?

 No, főszerkesztő úr, kérdezték hatalmuk teljében, bevigyük vagy kifizeti a bírságot? Kifizetem, dünnyögtem sóhajtozva, és leszámoltam a kreolképű markába a pénzt. Miután kétfelé osztották, és sietve eltették, még annyit javasoltak: jobban tenném, ha visszafordulnék Budapestre, nehogy valami bajom essen itt, Sárhelyen; majd beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Akkor jutott eszembe, hogy ezek nyugtát sem adtak, és előttem osztották kétfelé a helyszíni bírság összegét. Följelenthetném őket, futott át az agyamon, de mire mennék vele, egyedül maradnék a magam igazával a kettőjükével szemben. Szóval, így mennek itt a dolgok!..

De eldöntöttem: nem ijedek meg senki fenyegetésétől, legyen az bármilyen hatalom! Én ide születtem, ennek a tájnak a levegőjét lélegeztem be, az itt élő emberek hagyományain nevelkedtem, igazi sárhelyi vagyok, még akkor is, ha a siker hívószava elszólított innen. S amíg jónak látom, maradok, és utánajárok, mi történt Zsákyné Varjú Rozáliával és a barátommal, Ákossal. Hiszen megígértem Tódor Zsuzsának, hogy kiderítem az igazságot, és kitartok az ígéretem mellett; mint ahogyan Zsáky Pista esetében is tettem. Zsuzsa vár, mennem kell!

Elfordítottam a slussz-kulcsot és már indult is a Nissan. Bekanyarodtam a városba, és azon tűnődtem, hol is lakik Zsuzsa, hová kell mennem. A Landrower lökdösése, leszorító próbálkozásai és a rendőri inzultus egy pillanatra kiverte a fejemből a címét. Vettem egy nagy levegőt és megnyugodtam, az emlékezetembe lassan visszatért minden. Persze, hogy nem felejtettem el, hogyan is felejtettem volna, amikor olyan szépen hangzó neve van az utcának: Gyertyán fasor…, Gyertyán fasor… , Gyertyánfasor 12. A tegnap esti telefonbeszélgetéskor még arra is felhívta a figyelmemet Zsuzsa, hogy a házuk a város legújabb építkezésén, a tatárdombi részen található.

Tatárdomb…, mosolyodtam el, mindig is izgatott ennek a városrésznek a  neve. Még gimnazista koromban helytörténeti kutatásokat folytattam a kiderítésére: hátha köze lehet a tatárjáráshoz (s elképzeltem, hogy Sárhely lakói kiegyenesített kaszákkal, vasvillákkal felfegyverkezve elüldözték a ferdeszemű ellenséget), de a levéltári iratokban semmi említésre méltót nem találtam. Mindössze annyi bizonyos, hogy egy Tatár nevű nagygazda lakott azon a részen. Egy alkalommal azt mesélte apám, hogy kihalt ott a család, összedőltek a tanyaépületek, és szerinte így keletkezett a domb. Végülis: teljesen mindegy; így hívják, és kész. Gyermekkoromban de sokat kijártam oda szánkózni. Amikor arra járok, még ma is összerándul a gyomrom, ha eszembe jut egy régi történet, amire ennyi idő után sem vagyok valami büszke.

Kisiskolások voltunk még, amikor a téli szünetben, az egyik délután akkorát rántottam Sándor Petin fent, a dombtetőn, hogy kitéphessem a kezéből Bodor Zsófi szánkóját, hogy a srác a lendülettől a mélybe bukfencezett. S ahogy leért, felüvöltött, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött a karja. A törésnek alighanem ő maga örült a legjobban, mert nem szeretett iskolába járni, tanulni, pedig a szülei építésznek szánták. A lelke mélyén talán még hálás is volt nekem, amiből én akkoriban nem sokat tapasztaltam. Akkor ott én hős akartam lenni, Bodor Zsófi hőse, s ehelyett egy pillanat alatt bűnös lettem mindenki szemében, mert miattam tört el Petinek a karja, hiába lelköltem, hogy nem löktem le. Megtanultam egy életre, hogy a forró fej és az igazságérzet kevés ahhoz, hogy igazi hős legyen belőlem, ha nem használom az eszemet, és nem vagyok elég körültekintő.

Ki gondolná, hogy az idő a legnagyobb sorsrendező? Magam is meglepődtem azon, amikor megtudtam, hogy Bodor Zsófi Sándor Peti neje lett; van három szép gyermekük, és ügyesen igazgatnak Sárhelyen egy jól menő építési vállalkozást.

Lehet, hogy erre is ők építkeznek, találgattam csodálkozva az elém táruló paloták, épületcsodák láttán. Megcsörrent a mobilom: merre vagy már Bence, hallottam Zsuzsa aggódó, gyenge hangját. S ahogy befordultam a széles, parkoktól pompázó utcába, az egyik palota előtt észrevettem karcsú, fekete alakját, integető kezét. Lassítottam, beálltam a dobogóra, és leállítottam a motort.  Mosolyogva kitekintettem. Amint meglátott, valami bágyadt öröm ült ki nyúzott-beesett, fakó arcára. Szemében a bánat tüze égett; valahol legbelül, mélyen egymagában reszketett a lélek.

Ahogy a tekintetem végigfutott Zsuzsán, fájdalmasat sóhajtottam; ennyire soványnak még soha nem láttam; a negyvenes éveinek legelején járó asszony ötvennek nézett ki. Annyira megviselte Ákos elvesztése, ez az értelmetlen és érthetetlen tragédiák sora, hogy néhány nap alatt éveket öregedett. Lesoványodott testén könnyű, nyári gyászruhát, és kis fekete blézert viselt.

Ahogy a kocsiból kiszálltam, a nyakamba ugrott, ölelése azonban erőtlen volt. Mégis úgy kapaszkodott belém, mint anyjába a gyermek, mint aki tőlem vár erőt, védelmet. Elgyengült, törékeny testét zokogás rázta: mondd…, mondd Bence, mi történik velünk!..  Forró könnyei arcomba, nyakamba hulltak, égették a bőrömet. A torkomat sírás fojtogatta, alig bírtam megszólalni: nem tudom Zsuzsám…, nem tudom… - mondtam halkan, sután – , …majd kiderítjük. Éreztem, hogy suttogó szavaim megbicsaklanak valahol félúton és lehet, hogy igazából el sem jutnak hozzá. Egyetlen mozdulata sem árulta el, hogy felfogta-e mindazt, amit vigasztalásul mondtam. Belőlem is kitört a sírás, és mintha nem is én lennék, akaratom ellenére vele zokogtam. A sírástól kicsit megkönnyebbültem, a könnyeimmel együtt valami tehetetlenség érzéssel társuló fájdalom is eltávozott belőlem, és a faragott kapun át egymást támogatva, beléptünk az udvarba.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap