Mindegy egyszerűbb...

Kalász István, v, 12/14/2014 - 00:12

Öt nappal ezelőtt meghalt egy diákja. Egy fiatal, a költő. Igen, költő, mert verseket írt, nagyon jó verseket az a fiú. És most beszédet kellett írnia a temetésére. Halotti beszédet. Egy fiatal öngyilkost kellett búcsúztatnia, mert öngyilkos lett a fiú. Igaz, hogy a kábítószer végzett vele, hiszen mindenki csak így mondta, így, szünettel a mondatban… A kábítószer végzett vele…, de a tanár szerint ezt így nem lehetett mondani.

„Tedd papírdobozba, mi utánam maradt,

 és írd rá nevem,

 majd kereszttel húzd át,

ahogyan szólítottál.

Így írd rá: szégyenem.”

Aznap reggel, amikor a tanár családja kiáramlott a tágas, napos világba, abba a világba, melyről a tanár azon a csöndes délelőttön le akarta írni végre, hogy szűk ez a világ, nos, aznap a tanár mégsem ült asztalhoz. A konyhában szólt a rádió szólt, de a tanár már évek óta nem ügyelt hírekre. Csak ténfergett az üres lakásban, állt az ablak előtt, aztán jött-ment; kávét ivott, rágyújtott. Hogyan is lehet kávé és cigaretta nélkül élni? Hiába vitatkoznak az emberek, hogy káros a cigaretta, káros a kávé is, mindkettő nagyon hasznos szer a szellemi tevékenységgel küzdő embernek, a kávé, a cigaretta egyszerűen KELL, merengett a tanár azon a reggelen a kanapén. Aztán olvasott, mégpedig arról, hogy a 17. században fedezték fel a kávé serkentő erejét Európában, de a kávét utálták a hatalmat birtoklók, hiszen az emberek feketekávé mellett összegyűltek, vitáztak, politizáltak. A kávé volna az első lépcsőfok a szabadság felé? És a cigaretta? A “száraz részegség”, melyről oly sokáig nem tudták, hogy rákot okozhat…, de cigaretta akkor is kell, mondta a tanár hangosan az üres szobában, aztán rágyújtott a második cigarettára. Ebben a pillanatban csörögni kezdett a telefon, de a tanár felállt, és kihúzta a dugót. Az igazgatója lehetett, biztosan tudni akarta, mi van vele, miért nem jön már második napja tanítani, de a tanár nem akart senkivel beszélni… Fontosabb dolga volt: Meg kellett írnia a beszédet.

„Odüsszeusz bolyong némán álmomban,

 nem talál haza,

 én meg beszélek,

 fekszem-ébredek,

 minden egyszerűbb lesz

 és nehezebb”

Hogyan is állunk az alkohollal, sandított később a hűtőszekrény felé, hiszen már a régi görögök is... Ivott egy vodkát, az első pohár alkohol volt ez aznap, aztán leült az íróasztalhoz. „Tudják, a kábulat univerzális fenomén, a világon mindenütt kábítják magukat az emberek, ebben a korban meg főleg, amikor az önfegyelem, a figyelem, a józanság, a bölcs számítás kellene, gondolta az irodalom tanár, majd összegyűrte a papírt. Nos, elmondhatja ezt így holnap? Használható az anyag egyáltalán? Nem, ezt mondta hangosan, aztán indult sétálni, hiszen semmi jó ötlete nem volt, az üres papírlap meg fenyegetően fehérlett az asztalon. Az első mondatot add meg nékem, Istenem, ezzel a sóhajjal lépett ki a lépcsőházba.

Mától nincs ivászat, gondolta, amikor kilépett a napverte utcára, szorgos, józan élet következik, nem kell többé a kábulat. Azt a vodkát nem kellett volna meginnia, jutott eszébe aztán a sarkon, de hát mások is isznak. Az önkábítás kulcs a paradicsom kapujához (Ezt Thomas de Quincey mondta.), az alkotó szárnyakat kap. Végre nem fél! A tanár megállt az utcán, belebámult a kék, őszi égbe. Igen, meg kell írnia a beszédet. Még ma. Szóval miért pusztítja magát az ÍRÓ? Hogyan is írta a kölyök? A fiatal költő?

„Egész nap arra gondolok, meghalok,

  balkézzel húztam övemet, téptem fel öledet,

 jobbal az ablakot, így élek, megvagyok.”

Két héttel ezelőtt, már este volt, csöngettek a lakásajtaján. A tanár kinyitotta az ajtót, a sötét lépcsőházban nő állt, tanár úr, kezdte az asszony félénk-görnyedten, a fiam, a Tamás, aztán sírni kezdett, ő pedig csak állt, képtelen volt megölelni a zokogó anyát.
Igen, a kedvenc diákja meghalt, Tamást felboncolták, elégették, ő meg itt ment az utcán. Rendjén volt ez így? Nem tudta, tényleg nem tudta. Ebben a pillanatban az előtt a presszó előtt haladt el, amelynek vécéjében megtalálták a fiút. Véletlen volt? Nem tudta, tényleg nem tudta erre sem a választ. K. T még élt, amikor rátörték a vécéajtót, pöfögte a helyi újság. A tanár megtorpant, a nyitott ajtón keresztül bebámult a presszó sötétjébe. Még élt, még élt, még élt…, a tanár úgy érezte, hogy ez a mondat hintázik a fejében, és ez mostantól örökké így lesz. Még élt

A Bástya Presszó a romos bazilika közelében volt, egy keskeny utcában. Autók, de még gyalogosok is ritkán jártak erre; ezért is választották a gimnázium diákok ezt az eldugott kocsmát. Itt, a pincehelyiségben ittak, szidták a világot; a tanár ismerte a kocsmát, amikor ő volt középiskolás diák, ez a presszó már üzemelt. Az akkori diákság is ideszökött vedelni, ordibálni, szidni rendszert. A tanár belépett az ajtón, lement a lépcsőn. Odalent megállt, körülnézett. A helyiségben szinte semmi sem változott, durva faasztalok, padok, a pult, délelőtt lévén ő volt az egyetlen vendég, a helység üres volt, csak a pult mögül, a kamrából hallatszottak neszek. Halló, szólalt meg a tanár, nyitva vannak már? Lehet kapni valamit… inni? A függöny mögül öregember bukkant fel, biccentett, a tanár bort kért. Vöröset. Az öreg bólintott, matatni kezdett a pult mögött.

 

A bor azonnal hatott, a tanár érezte, hogyan múlt el a kezéből a reszketés. És fájdalom. Letette a poharat, felállt, megkérdezte az öreget, itt volt-e, amikor meghalt az a fiú? Az öregember biccentett. Persze, hol lettem volna, motyogta, mindig itt vagyok. Ez a presszó olyan akár a benzinkút. Örökké nyitva tart. A tanár felnevetett, maga sem tudta miért. Az öreg elfordult, a tanárt pedig szégyen fogta el. Mélységesen mély szégyen, hogy nevetett. Végül kiment a vécébe, hogy megnézze, hol halt meg a Tamás? A vécében sötét volt és büdös, a lámpa nem égett, csak a magasból szivárgott le fény. A tanár állt, bámulta a mocskos kagylót. A falat a sárga csempékkel. Tudja, ez a klozet már látott néhány dolgot… - az öregember állt mögötte.
Tamás rossz diák volt. Lusta, pimasz, legalábbis az első három évben nagyon az, és gusztustalan fiú is volt. Csapzott, hosszú hajjal, pattanásos arcbőrrel. A leghátsó padban ült, hörögve röhögött a legostobább viccen; a pedagógusok rémálma az ilyen diák…, a tanár nézte a vécé falát, a rozsdás, tartályt, a mocskos ülőkét. Szenvedett, kérdezte végül halkan. Nem, hiszem, suttogta az öregember, ezek a kölykök elrepülnek ebből a francból a szép büdös francba, így mondta a mentőorvos… Az öreg köhögött.
Tudta, hogy ez a fiú verseket írt? Szép verseket, a tanár hangja elcsuklott.
De minek meséli ezt most el? És főleg kinek? Ennek a vénembernek? Akinek oly mindegy ez az egész történet. Az öregek másképpen látják a halált, gondolta a tanár, aztán eszébe jutott, hogy ezt a gondolatot felhasználhatná a halotti a beszédben.
Tamás nem akart meghalni és hősiesebben képzelte a halált, pedig a halálban nincs semmi hősies, gondolta, aztán megfordult és megkérdezte az öreget, használhatná-e a női vécét. Maga rokona volt, kérdezte az öreg, és a tanár nemet intett.

Kijött a vécéből, visszaült az asztalhoz. Az öreg eltűnt a függöny mögött, a tanár egyedül maradt a helységben. Attól, hogy egyedül volt délelőtt egy kocsmában eszébe jutott, hogy valójában most a gimnáziumban, a tábla előtt kellene állnia, és az irodalomról mesélnie (Tolsztoj öregkorára undorodott az alkoholtól!), de ehelyett itt gubbasztott, ivott. Nyílt az ajtó, sovány férfi jött le a lépcsőn. Farmert, kockás inget viselt, haján por fehérlett, alkoholszagot árasztott. A pulthoz ment, rátámaszkodott, bekiáltott a függöny mögé, hé, itt vagyok! Az öreg kijött, töltött pálinkát, a férfi ivott. Mohón, a tanár így látta a helyéről. Mi újság, kérdezte a férfi az öregtől, majd megfordult, a tanárra meredt. Maga mire vár, kérdezte kedvesen. Kék szeme volt, eleven, okos. Tanár úr, kérdezte, miért nincs az iskolában? Ősz van már, kinyitott az iskola! A tanár felállt. Mi köze hozzá, kérdezett vissza dühösen. Mi köze hozzá, kérdezte másodszor is. Nem emlékszel rám, kérdezte a férfi, két évfolyammal alattad jártam a gimnáziumba.
A tanár a fejét rázta, a férfi ismeretlen volt. Nem tudom, hazudta végül, valami dereng. A férfi felnevetett, a tanár vállára ejtette a kezét, és ettől mozdulattól a tanárt hirtelen, pedig még mindig nem tudta ki ez a férfi,  bizalom fogta el. Tudod, itt halt meg a tanítványom, ebben a rohadt kocsmában, suttogta, tehetséges gyerek, verseket, írt a szerelemről. „Szívet fess a falra, a szerelem szívét, hogy erősebben dobbanjon lépted…”, ilyen mondatokat írt ez a kölyök! A férfi bólintott. Ismertem a fiút, mondta halkan, a Tomaj ennek a gyereknek adott el kábítószert. A tanár lassan a férfire nézett. Gyere, meghívlak egy italra, ha akarod kettőre is, csak meséld el, mit tudsz…

Végül a férfi, Kléber fizette az első kört. Kléber, aki már annyi minden volt életében… Tanult festészetet, hallgatott jogot, kereskedett bőrkabátokkal, Törökországból farmernadrágot csempészett, és volt börtönben is. Kléber átélt egy-két dolgot; a tanár kissé szomorúan gondolt a maga eseménytelen életére. Érettségi után egyetem, házasság, az állása, a lakásba vették a bútorokat, az első használt autó, a banki részletek, igen, hirtelen sajnálni kezdte önmagát. Az élet és a sors nem ugyanaz, jutott eszébe, a sors véget érhet akkor is, ha az élet még folytatódik. Ki adott el ennek a gyereknek és mit, kérdezte hirtelen dühösen. Kléber azt válaszolta, hogy a tanár inkább foglalkozzon az iskolai dolgokkal.
De ez a gyerek volt a mindenem, mondta a tanár komoran, ebből a gyerekből költő lett volna, jó költő, érted?
Kléber csak mosolygott, újabb vodkát rendelt. A tanár érezte, hogy szédül, a részegség első állapotába ért, de ez nem volt kellemetlen. Kléber hirtelen közelhajolt, tudod, azt a férfit Tomajnak hívják, suttogta, a piac mögötti Wekert telepen van egy kocsma. Ott ül a haverjaival. Este a rendőrség sem megy arra. Ez a Tomaj…, a tanár lassan intett, ne folytassa. A vodka megártott. A világ lassan úszni kezdett, és fölötte lebegett ő az irodalom tanára és Tomaj, a kisvárosi gazember a kocsmában.. , mintha egy rossz film része lett volna mindez. Egy filmé, melynek forgatókönyvét dilettáns írta volna, aki soha nem tanított iskolában, soha nem élt kisvárosban, soha nem járt kocsmába, igen, az egész valószínűtlennek tűnt, a tanár felnevetett, és azt mondta, azt a Tomajt móresre kellene tanítani. Az ilyen gazembernek meg kellene mutatni, hol lakik a Jóisten… Elég volt ebből a világból.

Kléber vigyorgott. Bizony-bi-zony, beszélt tovább a tanár, rendet kell teremteni ebben az országban, de aztán nem folytatta, mert annak ellenére, hogy bár a düh jót tett, hiszen teste fölébredt, visszalendült a józanságba, mégis szédült. És akadozva beszélt. Kért kávét, a halott fiúra gondolt, a gyászbeszédre, melyet meg kellett írnia.
A beszédnek holnap reggelig el kellett készülnie, és eddig még egyetlen sort sem írt le.
Megemlíti holnap Istent? Tamás elveszett lelkéről beszél-e, melyet azért veszítettek el, mert ő nem vigyázott rá eléggé? Hol lehet most Tamás lelke? A mennyben? A pokolban netán? Vagy sehol? Miközben a pultnak dőlve itta a kávét, fáradtnak érezte magát.

… Ez a Tomaj? Senki sem tudja, honnan jött. Segédmunkás volt, a vasútnál, de kirúgták, lopott a barom. Engem is meglopott az a szemétláda. A tanár zúgó fejjel hallgatta Kléber kitörését.
Valójában nem értette, amit mondott, inkább azt érzékelte, ahogyan mondta; Kléber hangjából a gyűlölet csengett ki. És pontosan e miatt a gyűlölet miatt közösséget érzett vele, és közösséget régen érzett valakivel. Tamás meghalt, ezzel a mondattal kellene kezdenie holnap a beszédet.
Milyen lehet fiatalon meghalni, kérdezte hangosan.
Rossz, hallotta maga mögött Kléber hangját, mert az ember nem tudja, hogy… A tanár nevetni kezdett. Megártott az ital, kérdezte Kléber hirtelen. Lassan átölelte, tanár úr, te részeg vagy, és a tanár lassan bólintott. Azt hiszem, cselekedni kéne, súgta Kléber a tanár fülébe. Igen, motyogta a tanár, csak pofázunk-pofázunk, Tamást holnap temetik. Gyere, állt fel Kléber, gyere…

Hogyan vigasztalja holnap a temetésen összegyűlteket? Miről beszéljen? Igen, egyszer az osztályfőnöki órán beszéltek a halálról, és Tamás jelentkezett. Mit is mondott akkor? Arról beszélt, hogy a haldokló nem provokálhatja a környezetét. Ezt nem értette senki. Tamás arról beszélt még, hogy a haldoklónak el kell hitetnie a többiekkel, a halál valami teljesen egyedülálló dolog. Mi szükség van erre, kérdezte ő akkor bosszankodva.
Hogy az az ember, aki a haldokló ágya mellett áll, ne féljen saját halálától, felelte Tamás.
Az osztály hangosan felnevetett, ő mosolygott, és ezen a ponton leintette a fiút. És most?
Tamás nyilvánosan halt meg, és ő úgy érezte, valami igazság volt abban, amit a fiú akkor mondott, hiszen mindenki undorral beszélt arról, hogy egy vécében halt meg.
Koszban, mocsokban! Bűzben! Mintha a halál módja meghatározta volna az életét is, mindenki úgy beszélt Tamásról, mint egy undorító emberről, aki nem érdemelte másképpen…
„Mindaz, ami már nem olyan, mint akkoriban,
most olyan amilyen,
Te meg csak nézd-nézd
festett mosolyomat” ,
a tanár hirtelen úgy érezte, sírnia kell.

Aztán? Aztán Kléber azt mondta, indulhatnak. Aztán? Kimentek az utcára.
Aztán? terepjáró fordult be a sarkon, csikorogva fékezett előttük, és ők beszálltak.
Aztán?A hatalmas autó könnyedén meglódult, Kléber vállon veregette a tanárt.
Ebben a pillanatban történt. Ettől a pillanattól a tanár gondolatai nem tiszták, hanem kristálytiszták lettek; hirtelen úgy érezte, mindent ért, lát, felfog ezen a földön. Semmi, de tényleg semmi sem akadályozza ebben az életben.
Kinézett az ablakon. A vörös háztetők fölött lebegő sötétszürke felhőkről hirtelen tudta, hogy egyszer majd fekete felhők jönnek, savat ontanak a városra. Az állatok vonítva menekülnek, sav marja az emberek bőrét, nem kapnak levegőt.
Aztán? Kléber arcát nézte. Úgy tűnt, mintha Kléber még nem döntötte volna el, hogy gonosz vagy jó ember lesz-e, az arca állandóan változott. Olykor a jóságos száj, olykor a komor orr, a megtört, hideg tekintet határozta meg őt, rejtelmes volt ez az ember, lehetetlen volt sokáig az arcába nézni.
Közben Az ablakon túl suhant-rohant-zúgott a világ. A templom zömök tornya, az áruház tátogó bejárata, a házak ablakai, az autók… Aztán? Az utcák, terek, a lépcsőházak, lakások telis tele voltak bűzös zajjal, ez is megkeserítette az életet. Hogyan lehet így élni, jutott eszébe.

Aztán? A tanár megértette, hogy egész életében gyenge volt. Megértette, hogy tenni kellene valamit. Megértette, hogy nem védte azt a gyereket, valamit tennie kell, különben elveszett, Klébernek igaza volt. Nézd csak, hallotta. Kléber beszélt hozzá a gonosz-jó arcával, vedd már el…

Ölében pisztoly hevert.

A fegyver fekete volt, erőt sugárzott, jól esett megérinteni a hideg acélt. Itt az ideje, hogy megismerd azt a rohadékot, mondta Kléber. Az autó fékezett, Kléber intett, szálljon ki. Már délután volt, a családi házak árnyat vetettek az úttestre, az utca túlsó oldalán betonépület állt. Étterem-bár, hirdette a homlokzatra erősített tábla, az üvegajtó fölött fények villogtak; tanár átvágott az utcán, belépett. Lármás helységbe jutott. Jobbra, a pult mögött a pincérnő éppen felnevetett, szemben, a terem közepén kövér férfi az asztalra vágta kártyalapjait, a tőle jobbra a társa cigarettára gyújtott, a harmadik a tárcájában kotorászott, bankjegyeket rántott elő, balra, az ablak előtti asztalnál ülő férfi mobiltelefonján beszélt valakivel, aztán ránézett. Ebben a pillanatban csönd lett a teremben.

Ki a franc vagy te, kérdezte a férfi a telefonnal. Mit akarsz itt?
Maga az a Tomaj, kérdezte.
Nem volt jó ember, ezt érezte a tanár. Nem tudta mitől érezte ezt, de az érzés oly erős volt, hogy minden kételyt törölt.
Maga adott el a diákomnak kábítószert. A Tamásnak… Meghalt.
Ki a franc mondja ezt, állt fel a férfi. A tanár kirántotta a pisztolyt, célzás nélkül odalőtt. A dörrenés hatalmas volt, Tomaj fegyvert rántott, a másik kezével felborította az asztalt, a pincérnő felsikoltott, a tanár újra lőtt. Valaki felüvöltött. Megint az asztalra lőtt, aztán kattanást hallott, ütést érzett a combján, valaki sikoltott. Megint meghúzta a ravaszt, a falból fröcsögött a vakolat, aztán a pisztoly száraz, kattogó hangot adott, kifogyott a töltény. Elrohant a pult előtt, belökött egy ajtót, aztán a lábát elhagyta az erő. Lassan a falnak dőlve csúszott lefelé. Felnevetett. A vécében volt. Lehunyta szemét. Valahol az ajtón túl férfihang káromkodott, egy nő sírt.

Odakint vijjogó sziréna. Tompa dudálás. Lárma, üvöltözés, sírás. Csak ült, és nyugalom szállta meg. Tamásra gondolt. És arra, hogy ezt hogyan magyarázza el majd holnap a temetésen? A rendőrség hangszórón keresztül felszólította, hogy feltartott kézzel menjen ki.

De ő nem mozdult. Gondolkodni akart. Tudta, hogy Kléber lelépett, kihasználta őt. Hogy itt bajt csináljon. De ez már nem volt fontos.
Mert tudta, hogy mostantól minden nehezebb lesz. Nehezebb de egyszerűbb.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap