Mikes Kelemen

k, 10/02/2012 - 00:05 — Lukáts János

 

 

 

Mikes Kelemen

1690-1761

 

Budavár visszavétele (1686) és a Szatmári béke (1711) között mindössze huszonöt év telt el, ez az egyetlen emberöltőnyi idő azonban egyértelműen bebizonyította, hogy a magyar történelem és a magyar élet megváltozott, és helyén új szabályok között működő, új világ kezdődik. Az ország pótolhatatlan veszteséget szenvedett emberéletben, tárgyi értékekben és szellemi javakban, politikai szabadságát elveszítette, fejlődési lehetőségei beszűkültek. De a sikertelen Thököly- és az illúziót inkább felkeltő, mint beteljesítő Rákóczi-szabadságharc arra is figyelmeztetett, hogy önerejéből ezt a szabadságot és a fölemelkedés lehetőségét a nemzet egyelőre aligha képes újjáteremteni.

A szellemi életben, az irodalom terén is az útkeresés, de inkább a pangás időszaka volt a következő néhány évtized, Pázmány vagy az erdélyi memoárírók erőteljes, színgazdag írásmódja már régen a múlté, a magyar próza erőtlen lett és terjengős. A XVIII. század első felében, a magyar szépprózában két ígéretes alkotó munkálkodott, mindkettő az ország határain kívül: Faludi Ferenc és Mikes Kelemen. Faludi Bécsben, Grazban és Rómában élte a jezsuita szerzetesek szigorú életét, a latin mellett a német és az olasz nyelv napi használatában, de a keresztény, barokk Európa szellemi alkotóműhelyein munkálkodott, reménnyel és lehetőséggel a hazatérésre. Mikes Kelemen ellenben – rövid franciaországi közjáték után – élethossziglan az Európa-széli Rodostóba száműzve, török nyelvű, mohamedán környezetben, a szultáni kegynek és a változó külpolitikai széljárásnak kiszolgáltatva.

Mikes Kelemen 1690 augusztusában született, a Háromszék megyei Zágonban. Apját, Mikes Pált, aki Thököly párthíve volt, a havasalföldi vajda néhány évvel később elfogatta és kiszolgáltatta az erdélyi német generálisnak, aki az elfogott Mikest Fogarason megkínoztatta és kivégeztette. Kelemen édesanyja, Torma Éva, idővel újra férjhez ment, Mikes szeretettel emlékezik nevelőapjára, hasonlóképpen féltestvérére, Huszár Józsefre is, akivel egész életében levelezésben állt.

Mikes még gyermekként tért át a katolikus hitre, tanulmányait a kolozsvári jezsuita konviktusban végezte, majd nagybátyja, Mikes Mihály, aki Rákóczi buzgó híve volt, a fiút a fejedelmi udvar figyelmébe ajánlotta. Kelemen „belső inas” lett, vagyis udvari apród, 1707-ben, alig tizenhét éves korában. Mikes rajongó lelkesedéssel szolgálta és követte a fejedelmet, sikerei idején is, balsorsában is. „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet” – írta 1738-ban, már Rákóczi halála után.

Aztán 1710-től hanyatlani kezdett a fejedelem szerencsecsillaga, Rákóczi lengyel földön kereste a cár segítségét, ezalatt ellenségei és párthívei nagy sietve megkötötték a Szatmári békét. A béke nem volt megalázó, sem szigorú, ma úgy mondanánk: a felek a békés egymás mellett élés módját keresték. Rákóczi nem fogadta el, inkább vállalta a száműzetést, a bujdosást. Franciaországban XIV. Lajos jó szívvel fogadta, és barátsággal volt iránta, de talán inkább a Habsburgok ellen felhasználható lehetséges fenyegetést látott benne.

Mikes megtanult franciául, előkelő társaságba járt, megismerte a kor francia íróit és irodalmát, a szalonok életét, a memoárok szellemét, a levélregény intimitásait. Claude Fleury apát ekkoriban hirdette meg a bibliatörténeti alapon álló vallásoktatást, maga, mint a királyi hercegek nevelője, több bölcselkedő, pietista könyv szerzője volt. A vallást és a filozófiát megújító elveivel átformálta kortársai gondolkodását, az ifjú Mikes elsajátította gondolatait, olvasta és fordította könyveit.

Reményteljes, huszonöt éves ifjú volt Mikes Kelemen, amikor 1715-ben meghalt XIV. Lajos, a „napkirály” uralmának leáldoztával mintha árnyék borult volna a francia-magyar barátságra is (ha egyáltalán valódi barátság volt ez bármikor is!). Rákóczi a király által számára kijelölt Passyt elhagyta és Grobois-ba, a kamalduliak kolostorába vonult vissza, „vezekelve, mint bűnbánó remete”. Mikes vele tartott természetesen, és az itt megismert pietista szemlélet idővel gondolkodásának része lett. 1717 tavaszán Péter cár Franciaországba látogatott, e néhány hétre Rákóczyt ismét Fontainbleau-ba költöztették át, a cár és a fejedelmi remete találkozott egymással, mint hajdanában, a francia udvar Rákóczit lehetséges politikai és katonai partnerként igyekezett feltűntetni. A cár és a francia udvar hitegette ezúttal is, Rákóczi hitt nekik ezúttal is. De még náluk is többet ígért III. Ahmed, török szultán, aki hadvezérséggel és Magyarország gyors felszabadításával biztatgatta Rákóczit. Rákóczi a töröknek még jobban hitt, mint a franciának és az orosznak, hamarosan Törökországba indult, mind egész kíséretével.

Negyven emberével a fejedelem 1717. szeptember 15-én szállt a Gábor Angyal nevű hajóra Marseille-ben, és október 10-én vitorláztak be Gallipoli kikötőjébe. Alig tíz nappal később a császári hadak a törököt megverték Belgrádnál, az ígéretek, a harcias szólamok és a hazafias célok füstbe mentek. A török, az osztrák, a francia most már mind a békét akarta, amelyet Passzarovicban (más néven Pozsarevácban) hamarosan meg is kötöttek. A béke egyik pontja úgy szólt, hogy Rákóczit a szultán internálja minél messzebb a határtól. Szánalmas huzavona kezdődött, a fővárosi (drinápolyi) szállást hamarosan Boszporusz-parti helységek sora váltotta fel, másfél év alatt négy helyszínen jelöltek ki a bujdosók számára lakóhelyet, míg végül 1720 áprilisában lett vendégségük (száműzetésük) végleges helye Rodostó. A várost még az ókorban görög telepesek alapították, a Rodosztosz név „magyarosodott meg” Rodostó formában, a város neve törökül Tekirdag. „A tenger felől jövő utasra kellemes benyomást tesz a város, csinos házaival, téres piacaival és kertjeivel… egyike a legkellemesebb török városoknak”.

Mikes harminc éves, franciás műveltségű ifjú, akitől távol áll a kardcsörtetés, de közel a kultúra és az igényes társaság. Bejáratos Bonac márkinéhoz (férje a francia követ), jár Bercsényiékhez Konstantinápoly keresztények lakta városrészébe, Perába, részt vesz a fejedelem vadászatain, elkíséri Rákóczit, ha vendégségbe megy (török főemberekhez, tatár kánokhoz).

De azért Mikes Kelemen elsősorban író, vagy pontosabban: a leírt szavak embere. Az írás a gondolat megfogalmazása, az elszálló szó megkötése, az idegen művek magyarra fordítása, és tanúságtétel a történelmi eseményekről. Mindez végigkíséri életét, és amíg – ha teheti – passzív szemlélő a bujdosók mindennapjaiban, nagyon is aktív megvalósítója írói vágyainak, céljainak. Mindezt persze úgy, ahogy egy nyelvétől, egyházától elszakított, többnyire emlékeire támaszkodó, egyedülálló férfi teheti, akit hazájából kizártak, egy idegen országba bezártak, a maga társaságából aligha szabadulhat, miközben ifjúból közép- majd időskorúvá szelídül.

Mikes rodostói életének ugyan nem társa, hanem inkább vágyott célpontja Kőszegi Zsuzsi, aki iránt a fiatalember „gyöngéd érzelmekkel viseltetik”. Zsuzsi számára sem közömbös Kelemen, a szellemes, kellemes kamarás, de amikor Bercsényi gróf – megözvegyülvén – feleségül kéri, Zsuzsi inkább Bercsényit választja. A sokat megélt vezér ekkor (1723) ötvennyolc éves, Mikes harminchárom, viszont Bercsényi gróf és vicegenerális – volt odahaza, Rodostóban mindketten bujdosók. Bercsényi két év múlva meghal, de Kőszegi Zsuzsi ekkor sem Kelement választja. Bosszú vagy keserűség nem lakik Mikes szívében, de a sajgás és a rezignáció mindhalálig benne él. Pedig Zsuzsinak „fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy és tiszta jóság”.

Mikes Kelemen török földre lépésük után valószínűleg azonnal elkezdte írni naplóját. Nehéz pontosan meghatározni, szoros értelembe vett naplót vezetett-e, emlékeit később rendezte-e időrendbe, vagy az események folyamatos közlésére kezdettől a levélformát választotta-e. Valószínűsíthető az is, hogy elsősorban Rákóczi személyének és politikai-diplomáciai tevékenységének akart rodostói krónikása lenni, a bujdosók életét azonban kezdettől a törökországi viszonyok közé helyezve, a két világ eseményeit, sajátságait, egymásra tett hatását fogalmazta meg a maga egyszerű, igényes módján, letisztult erdélyi-magyar nyelven.

Megalkotta magának P.E. úrhölgyet, elhelyezte a távoli-közeli Konstancinápolyban, „édes nénémnek” nevezte, aki ugyan mindent tud, de akivel mindent közölni kell, és közölni lehet. Volt idő és kutató filológus elme, aki valós személyt tételezett fel a P.E. szignó mögött, a Törökországi Leveleket olvasva ma is többnyire élő, húsvér alaknak érezzük a levelek címzettjét. Mikes vall neki, évődik vele, kér, sőt követel tőle, titkokat oszt meg, recepteket kér és kap tőle, amint egy valódi, örökélő, a titkok fátylát le- és föllebbentő néném-től el is várható. „Kapcsolatuk” 1717-től 1758-ig mit sem változott, - csak éppen közben megszületett a legnagyobb és legigazabb magyar levélregény.

A lengyel királyválasztáskor ismét felcsillan valamiféle Habsburg-ellenes fellépés (ha nem is felkelés) reménye, Rákóczi ismét Franciaországba készül, de a tervet tapintatosan elutasítják mind francia, mind török részről. A többszörösen csalódott és kiábrándult fejedelem 1735 áprilisában meghal, inkább lelki mintsem testi bajok végeznek vele.

Mikes megrendítő és fájdalmas leírását adja a fejedelem halálának, ő maga járt el a temetés ügyében, Rákóczit a konstantinápolyi jezsuiták kápolnájában, a jobboldali mellékoltár alá temették el. Hamvait 1906-ban szállították haza Magyarországra, amelyek azóta is a kassai dómban nyugszanak.

Mikes levelei Rákóczi halála után telve vannak keserűséggel, nem csak a fejedelem halálán érzett fájdalom szól belőlük. „A magyarság átka, a megférhetlenség, civódás, egymás megszólása a bujdosók között is napirenden volt, a mi Mikes lelkét nagyon elkeserítette s leveleiben is visszhangot talál”.

Az ügyek vezetése előbb Zsibrik (másképp: Sibrik) Miklós kezébe kerül, majd halála után Mikes lesz a bujdosók megválasztott ügyvezetője. Miközben várják Rákóczi Józsefnek, a fejedelem fiának megérkezését. Többen azt követelik, ossza szét Mikes a fejedelem javait, Mikes mindent megőriz hiánytalanul, bujdosótársai hűtlenséggel vádolják.

1736-ban megérkezik Rákóczi József, harminchat éves, Mikes, a legfiatalabb negyvenhat, a többiek még öregebbek. A török politika örvend, hogy egy újabb Rákóczit talált, azonnal fejedelmet akarnak csinálni belőle, és haddal irányítani Magyarország, Erdély ellen. Rákóczi József készségesen rááll e kétes kalandor szerepre. Madridi rossz híre, léha életmódja, törvénytelen leánygyermeke csak az egyik okozója a bizalmatlanságnak, Mikesnek „fájdalmat okozott, hogy az ifjú ember az atyja házi rendjét felforgatta, hogy gyanakvó… természet, hogy könnyelműen felhasználtatta magát a porta által ijesztőnek”. Rákóczi József a havasalföldi vajdát akarja megnyerni katonai szövetségesül, de hamarosan meghal (1738-ban), a porta mintha megérezne valamit a két Rákóczi szerepének különbözőségéből, nem engedik, hogy a fiút Konstantinápolyban atyja mellé temessék.

A török porta most maga készül valami fegyveres akcióra. Mikes nem jó szívvel vállalkozik a követségre, amelybe küldik, vegyes érzelmekkel megy a moldvai vajdához. Útja az erdélyi határ közelében vezet el, Erdélyt nem, de „a köpönyegét” meglátja. Ez a vállalkozás is üres fenyegetés marad, Mikes fellélegzik. Visszatér Rodostóba, többet nem is hagyja el. Folyamodványt készít Mária Terézia király- és császárnőhöz, hogy hazatelepedhessék hazájába, a kérelmet a királynő elutasítja. „Mikes egyedüli bűne csak az volt, hogy a jó öreg fejedelmet vakon szerette… Ennél keményebben aligha lakolt az őszinte ragaszkodás és rajongó szeretet”.

Mikes Kelemen irodalmi munkásságának java része a Rákóczi fejedelem halála utáni időre esik. Az egyedüllétben és kilátástalanságban egyre inkább szükségét érezte a munkának, a felejtésnek és az emlékezésnek, a hitnek. Ekkor keletkezett írói tevékenységének nagyobbik része a vallásos irodalom művei közé tartozik. Fleury apát és több kortárs francia pietista szerző művét ültette át magyarra. A „kegyes” cél mellett az új, modernebb látásmód is felkeltette Mikes figyelmét: az önvizsgálat, a lélek belső mélységének felkutatása, valamint a vallás olyan történeti alapjai, amelyek a bibliai írásokra, a zsidó és a keresztény szokásokra, erkölcsi normákra vezetik vissza az emberi gondolkodást. Művei nem szigorúan vett fordítások, egyrészt magyaros gondolati és nyelvi formákkal váltotta fel a barokkos francia nyelvet, másrészt a szövegbe beleépítette a maga észrevételeit, véleményét.

Mikes írói tevékenységének a gerince mindenképpen a Törökországi Levelek. A művet bátran tekinthetjük egyetlen műnek, a levelek formája, terjedelme, a levélírás gyakorisága Mikes negyvenéves rodostói tartózkodása alatt keveset változott. Rákóczi élete és személyisége valamint a halálát követő katonai, diplomáciai események ugyanolyan szerepet játszanak a levelekben, mint a bujdosók mindennapi élete, a törökországi emberek és szokások bemutatása. És e kettőt harmadikként magának Mikesnek a személyisége egészíti ki. Mikes nem húzódik az események hátterébe, és nem követel magának a valóságosnál fontosabb szerepet, az átélt eseményeket, a fejedelem és a bujdosótársak jellemét, gondolatait a saját véleménye szövetén bocsátja át, objektivitását mindvégig megőrzi, miközben folyamatosan megnyilatkozik a saját véleménye.

Mikes nem katona, nem politikus, diplomáciai döntéshelyzetbe se kerül, a közösség ügyeiben is csak akkor jár el, amikor a básbug méltóságot ráruházzák, akkor sem szívesen. Miközben a szabad székely szemlélettől, a fejedelem felnőtt és megidősödött apródjától idegen mindenféle alázat vagy kisebbrendűségi érzés a grófi címet vagy generálisi rangot viselő bujdosótársakkal szemben. Mikes a béke embere, de még inkább a szemlélődésé, aki ugyan többnyire kívül áll a dolgokon, de véleményt formál az eseményekről, személyekről és szokásokról, ez a vélemény némelykor jámbor és belenyugvó, máskor harsány és keserű. Szembe nem szívesen fordul Mikes Kelemen senkivel, de leveleiben őszinte és következetes. Egyszerűen és láttatóan fogalmaz, írásaiban gyakran csillan fel a humor, a székely furfang és szócsavarás, véleményét néha alapos túlzásokba rejti, képes beszédbe, hasonlatba, évődő fordulatokba. Ezek olvastán valóban azt hihetjük, hogy egy bizalmát élvező, idősebb érdeklődő néne áll a háttérben, aki Konstantinápolyban várja a rodostói rokonfiú leveleit.

A Leveleknek valójában nincs önálló cselekménye, Mikes a környezetében esett dolgokat örökíti meg, heti-havi gyakorisággal írja leveleit. Mondhatnánk naplónak is a Leveleket, még sem az, a napló hangja gyakran töprengő, írója nem idegen szemnek szánja bizalmas közlendőit. Mikes levelei ugyan (legjobb tudásunk szerint) kvázi-levelek, mégis elhárítja magától a napló befelé fordulását, bizalmassága megosztható, egy néne társaságával legalább. Akkor pedig már akár minden magyar olvasóval is!

Mikes különös módon viszonyul a török körülményekhez. Hogy a török világbirodalom százötven éven át megismertette magát Magyarországon és (kicsit talán másként) Erdélyben, ez nyilvánvaló Mikes számára. Rodostóba azonban maga döntéséből került, a török nyelvre és életre, szokásokra és erkölcsökre ugyanúgy érdeklődő idegenként tekint, mint a mohamedán hitre. Közöttük él, alkalmanként elvegyülni kénytelen velük, meg nem sérti, de át sem veszi őket, békés elkülönülésben vannak meg egymás mellett.

A Törökországi Leveleket 207 levél alkotja, 112 a fejedelem életében íródott, majd néhány levélben Rákóczi József törökországi életéről és tevékenységéről szól, a 149. levéllel kezdődik Mikes életének második fele, miután visszatért Moldvából. A kései levelek között néhány egészen rövidet találunk, Mikes gyakran panaszkodik szeme romlására. Az utolsó levelet 1758. december 20-án veti papírra, a levél utolsó sorai: „Ne kívánjunk egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen”. Aki ezeket a sorokat írta, tudta, többet nem vesz tollat a kezébe. Még közel három évig élt Mikes Kelemen Rodostóban, egyedül, félig vakon, művét befejezettnek tudva.

1761. október 2-án halt meg, pestis áldozata lett. „Földi maradványait a Hortus Hungarorumban temették el, Rákóczi Ferenc egykori sétakertje helyén, a hová a fejedelem halála után a bujdosó magyarokat temették volt”. 1830-ban a temetőt fölszámolták, Mikes Kelemen csontjai jeltelen rodostói tömegsírban nyugszanak.

A Leveleket Tót Ferenc mentette meg az utókor számára, Tót Bercsényi egyik tisztjének a fia volt, aki francia majd török katonai szolgálatba lépett. Később hazatelepült, a Levelek kézirata 1794-ben jelent meg először Magyarországon.

Mikes személyisége kétségkívül a saját kora és az utókor érdeklődésére egyaránt számot tarthat. Mikes úgy kerül Rákóczi udvarába és a fejedelem környezetébe, hogy nem vágyik katonai babérokra, Rodostóban sem részese semmiféle „hadi tanácsnak”. A fejedelem mellett afféle krónikás szerepre törekszik, valamilyen korai értelmiségi szerepre, amire az iskolázott, nyelveket beszélő, az irodalomban és a társasági életben jártas (ami akkoriban a szalonok világát jelentette), könyveket olvasó, sőt azokat lefordító fiatalember alkalmasnak tűnik. Látszólag sodródik Rákóczi árnyékában, a bujdosás körülményei között, korán megízleli – mai szóval – az emigráció kenyerét. Mindez azonban Mikes szemléletében visszájára fordul, hasznos, sőt kimeríthetetlen forrás lesz számára mindaz a baj és viszontagság, amely a bujdosókat bántja, történelmi szerepüket nehezen érthetővé, személyüket nehezen elviselhetővé teszi.

 Mikes átéli, elszenvedi, és maga hasznára alakítja a kiszakítottságot, gyökerei elvesztését, vagy a vágyott haza hiányát. Mindeközben megfogalmazza a magány, a reménytelenség, az idegenség és a kényszerű alkalmazkodás érzését, mértékét, és megteremti magában mindazt az erőt, amely személyisége megőrzéséhez elengedhetetlen. Érdeklődve, sértettség nélkül, olykor derűvel képes észrevenni és írásba foglalni közelebbi és távolabbi környezetét, értékelni az események súlyát és talmiságát.

A bujdosás (az emigráció) egyik kényszerű velejárója az összezártság, amely a hasonló sorsúak szembesítését eredményezi, az egymást túlzásig ismerők elviselhetetlenségét okozza. Mikes az emigrációs irodalom számára is korai és tanulságos ízelítőt kínál.

A levélregénynek Mikes korai mestere, aki e mesterség nehéz voltát mintha nem is érzékelné. Kétségkívül ismerte és fel is használta a francia mintákat, mégis tökéletesen a maga szándéka és ízlése szerint való életregényt formázott Rodostó és Konstancinápoly között (ő mindig c-vel írja a város nevét), mindezt a maga világos és közérthető magyar-székely nyelvén teszi. Nyelvében nyoma sincs barokk túlsúlyosságnak, nehézkességnek, túlburjánzó hasonlatoknak vagy elnehezítő mitológiai utalásoknak. Mondatai a beszélt nyelvhez, vagy még inkább a hallgatóságra számító elmesélő beszédhez hasonlítanak, amely szemléletből idővel a magyar irodalomban olyan kedvelt anekdota alakult ki. Mondatai rövidek, kevés eleműek, ha pedig hosszabbak, mellérendelések elbeszélő füzérét érezzük bennük.

Mikes remekül fest portrét, alakjait helyzet- és jellemábrázolással mutatja be, néhány markáns képpel, ezekben bőven akad malícia, a különös iránti érzékenység, a morális ítélet is mindig kéznél van Mikesnél. Ahogy meghitt beszélgető barátok, nénék és öccsök között természetes.

Nem a rodostói volt az utolsó a magyarországi bujdosás, emigráció, idegenbe szakadás történetében, nem is a Törökországi Levelek volt az egyetlen mű, amely évtizedes lappangás után lett ismert és került méltó helyére az irodalomban, a nemzet köztudatában, mégis Mikes személye, Rodostó neve lett a számkivetettség szinonimája kétszázötven év magyar olvasói számára. Miközben Mikest helyettünk szenvedő és nekünk író kortársunknak érezzük!

(A tanulmányban felhasználtam a Törökországi Levelek 1904. évi kiadásában Erődi Béla kísérő tanulmányából, valamint Mikes Kelemen művéből vett idézeteket.)

 

Lukáts János 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

e-nyelv.hu

Napút

Napkút

Magyar Irodalmi Lap