Miért nem lettem horgász

Bodor Miklós László, k, 11/10/2015 - 00:14

A Soroksári Duna ág felett őszi köd gomolyog.

A parton lisztes hajú férfi sétál, kezében fényképezőgép.

A parton rendületlenül, szoborszerű mozdulatlanságban merednek a vízre a horgászok. Nem mozdulnak a víz tetején ágaskodó úszók, és bénán fityegnek a damilra pattintott kapásjelzők. A pecások kitartanak.

A sétáló, kacsákat, szárcsákat, hattyúkat fényképező férfi mosolyogva emlékezik.

  • Miért is nem lettem horgász? – kérdezi némán, mozdulatlan ajakkal.

 

****************

 

Hárman ültek Rubányi Géza árnyas tornácának nádszékein, Gárdonyban: két tizenéves fiú: Gábor, a háztulajdonos fiú unokája, egy vendég fiú, meg Gábor nagyapja. A fiúk tizenhárom évesek voltak, és csillapíthatatlan érdeklődés kötötte össze őket az akkor még végtelennek tűnő nádas iránt. A vendég gyerek eredetileg két hétre érkezett a szünidő kezdetén, azután itt ragadt. Mint mondta a nádas, a tó partja, a varázslatos táj miatt. Ez nem volt teljes igazság. Gábornak itt nyaralt az unokanővére is. A vendég gyerek szeme egyszer összeakadt a nagylányéval, és kamaszos, egyoldalú rajongás lett a dologból.

A kölykök sötét barnára sültek, mert szép volt az a nyár.

Szabad idejüket a Velence-fürdői strandon töltötték. Ha sikerült ladikot szerezniük, akkor a keskeny nádi ösvényeken csáklyázva, vagy nyílt víztükörhöz érve sután eveztek benn, mélyen a tavon.

Horgászni, nem tudtak, és gyatrán felkötött horgaik többnyire a tófenék iszapjában kötöttek ki.

A strandra, a sihederek ingyen bejárhattak, sőt, amikor a kikötőpallónál szabad ladikok sorakoztak, akkor a napszítta, bagó, és vegyespálinka illatú Pali bácsi, a halőr fejbólintásos engedélyével rögtönzött kalózokként el-elvihették valamelyiket.

A legközelebbi bolt, ahol horgot lehetett venni Gárdony másik végén volt. A távoli boltban viszont a horgot, ólmot, az akkor még újdonság értékű damilt bizony, nem nyaraló gyermekek zsebéhez szabott, kemény, pengő forintokért adták!

Forintok pedig nemigen penegtek a fiúk zsebeiben. A horgok rendre leestek, mert rosszul kötözték fel őket. A damil, vagy ejtőernyő zsinór szeretett beszakadni, mivel ész nélkül dobálták a nád közé is, vagy a tévedésből ráakadt hal vonszolta a hínárosba alattomos módon. Ilyenkor természetesen az úszó se’ mindig került elő. Ottmaradt a nádas hadizsákmányaként.

A vendég gyerek koszt-kvártélyos vendég volt a szomszéd utcában, az idős Vince-házaspárnál. Nevelő anyja hagyott náluk valamennyi pénzt a gyerek „apró kiadásaira.”

A házaspár nem csupán pénzkereseti forrásnak tekintette fizető vendégüket. Amolyan pót-unokaként kezelték. Egyetlen fiuk odaveszett a háborúban. Képesek voltak az ebédet lehozni kis éthordóban a strandra utána, ha semmi módon nem volt képes a két lurkó felmenni, ebédelni. A bácsi télen, ha Pesten járt, meglátogatta, vitt egy-egy vágott nyakú, megtisztított tyúkot, és esküjüket vette, hogy a nyári szünetben ismét náluk nyaral majd a fiú.

Vince bácsi a horog-számlát azonban valószínűleg megsokallotta, és összedugta fejét, a hasonlóan tékozló hajlamú Gábor nagypapájával, hogy miként lehetne a pecázás „kőőőőccségeit” csökkenteni.

Arra juthattak, jobb, ha megtanítják a két kamaszt horgászni, mint a naponkénti új horogra, úszóra, ólomra, miegyébre zsebbe nyúlniuk.

Így kerültek Gábor nagypapa ámbitusára továbbképzés céljából.

 

A tanóra azzal kezdődött, hogy hogyan kell a damilt az orsóra erősíteni, hogy ne fusson le róla. Ez csak Gábort érdekelte, mert a másiknak nem is volt igazi orsója. Egy otthoni szomszéd – ő maga tudósa a horgászatnak – adott két darab bambuszt. Ebből ügyeskedte össze a botot. A fonalat egy cérna-spulnira csavarta, és felszerelte a saját készítésű botra.

Egyébként csak félig figyelt oda, mert barátja unokanővére, a tizenhatodik évében viruló Mari tőlük nem messze napozott egy nyugágyon. Körülötte rózsabokrok illatoztak. Zsebkendőnyi fürdőnadrágjánál csak melltartója volt kisebb, és annak pántja is le volt eresztve. Mi tagadás, a két majdcsak-kibuggyanó gömbölyűség el-elvonta a fiú figyelmét a horgász készség szakszerű összeszerelésének helyes módjáról.

Aztán, amikor a zsinór futtatókba való befűzése került sorra, akkor már a téma rá is vonatkozott, mert 60- as szögekből laposfogóval maga készítette gyűrűkben vezette a cérna „spulniból” nemesedett zsinórtárolótól a bot orráig a „madzagot.”

Ezután az úszó felszerelése következett, majd a hosszában lyukas ólom felfűzése.

A zsenge nőiségű csitri persze észlelte a feléje irányuló érdeklődést. Szeme sarkából odapillantott, majd elfordította a fejét.

  • Kis hal. Még nőnie kell! – mondta a mozdulat, és a nyiladozó férfi-palánta legmélyebb fájdalmára, ő-reá gondolt. (A fogalomtársítás illett a helyzethez…)

A horognak az előkére való felkötése volt következő lecke, és itt már oda kellett figyelnie! A kislány elfordult ugyan, de megérezte a figyelem lanyhulását, s ezt, úgy tűnik, nem tűrhette! Laza mozdulattal megigazította a melltartóját, mire kénytelen volt ismét reá figyelni.

Persze, ha az ember élesre köszörült szakállas horgot tart a kezében, akkor jobb arra ügyelni. Bele is szaladt a görbe eszköz az ujjába. Felszisszent.

  • Ne a Marit bámuld, mert egyrészt vérmérgezést kapsz, másrészt nem tanulod meg, hogyan kell horgot kötni, és akkor még a kövezetet is összevérezed! – dörrent rá a nagyapa, és az unoka kórusban.

A bakfis kajánul elmosolyodott szemhéján két rózsalevéllel, amit a mellette lévő bokorról tépett.

Innen a sebesült vérpiros arccal folytatta a leckét.

 

                                                                  *

 

A szomszéd kertben megjelent Tamás, aki már igazi nagyfiú volt: Negyedikbe készülő gimnazista. Vízilabdázó, vállas, erős. Valódi, váltós-racsnis, görbe kormányú versenybicikli tulajdonosa. A korszak igazi Favorit márkájú csodagépe. Nagy dolog volt ez akkoriban!

Ők Gáborral kisfiúk voltak mellette, és ő lekezelő fensőbbséggel tekintett rájuk. Rendes körülmények között ilyen kissrácokat észre se szokott venni, de mivel Marika bájai iránt – enyhén szólva – ő se volt közömbös, Gábor pedig a démon-növendék leányzó unokaöccse volt, kivételt tett velük, és olykor a strandon tanítgatta őket pólózni.

Olykor Marival együtt mentek a strandra, és ilyenkor a maga sportszatyrát vállára vetette, a lány kosarát pedig boldog mosollyal, lovagiasan vitte a nagyfiú.

Ez nagyon imponált, és egyszer, amikor Gáborral hármasban mentek a vízhez, az érzelemtől elkábult kiskölyök el akarta venni a nagylány terjedelmes táskáját.

  • Kicsi vagy még. Elbírnád? – kérdezte ajak biggyesztve a lány. Nem adta oda, maga vitte játékosan lóbálva.

Aki volt már tizenhárom éves, és fülig szerelmes, az tudja mekkora sértés ez. Irigyelte hát a „nagyfiút,” és ez beárnyékolta a kapcsolatukat.

Mostanában Tamás, és a csitri valamin összezördülhettek, mert a lányka úgy tett, mint aki észre se veszi a kerítésnél ácsorgó maturandus-jelöltet.

 

                                                                    *

 

Végül is a horog a helyére került, és próbaképpen még két másik kampót is felkötötték a tartalék előkékre. Ekkor szállásadójáék kertjéből felhangzott a fiúnak szóló hívó szó. Ilyenkor szokott elmenni a falu túl végén lakó gazdáékhoz tejért.

A nagyfiú továbbra is „elmélyülten” piszmogott gereblyéjével a kerítés túloldalán.

A lány lusta mozdulattal letépett egy szál nagyon szép, sötét rózsaszín virágot, és azt szagolgatta.

Feltápászkodott, megköszönte a leckét, fogta a szakszerűen felszerelt, hevenyészett botot, elköszönt, és megindult hazafelé.

Mari mellett elhaladva, a csitri neki nyújtotta az imént tépett rózsát, és hogy ne legyen elég a dicsőségből, felült a nyugágyban, megfogta fejét, és apró puszit nyomott az arcára, majd visszaheveredett a matracra.

 

A kerítésen túl a nagyfiú földhöz vágta a gereblyét, és dühödten berontott a házuk ajtaján. A megdicsőült kiskamasz húsz centivel a föld felett lebegve tért haza. A rózsát azonnal vízbe tette, felkapta a tejes kannát, és még mindig átszellemülten, sebbel-lobbal indult a tejért.

- Hová mégy, te gyerek? Hát a pénzt meg se’ várod? – kiáltott utána Vincze néni

 

Ilyen virágos jókedvvel egy gyerek sem ment tejért aznap délután.

Salati néni, a tejes asszony, szokás szerint megtöltötte a kannát, megitatott vele egy nagy csupor friss, még meleg tejet, ami szintén szokása volt. És a legényke csaknem táncolva ment hazafelé.

Átszellemült állapotában nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az egyik saroknál, vészt jósló arccal Tamás támaszkodott a kerítésnek.

  • Szegény Tamás! – gondolta.
  • Korábban Marika vele járt. Most azért fájhat neki, hogy már engem szeret... – Elhatározta, hogy megvigasztalja.

Mikor odaért, a lelki vihartól senyvedő gimnazista hősünk fölé magasodott, mint egy viharfelhő.

- Mi volt az ott, az előbb a kertben? – kérdezte fenyegetően.

- Hát, azt hiszem: engem szeret. – felelte, és folytatta volna, együttérző szavakkal...

- Hülye! – vágott szavába. – Na, tedd le azt a kannát, nehogy kiömöljön a tej! – parancsolt rá. Minden sietség nélkül felpofozta, aztán felült csoda-biciklijére, és elkarikázott.

 

                                                       *

 

Másnap a strandon elmondta Marikának az esetet.

- Ne mondd! – ámult. És ahogy csodálkozóan tágra nyílt a szeme, azt a fiú örökre megjegyezte.

- Vajon mi baja lehet veled? – töprengett ártatlan arccal. A strandon a két fiú között hevert a pokrócon. Még a napolajat is a fiú kenhette a fondorlelkű lány hátára, enyhén reszkető kezekkel.

Tamás, a verőfényben is beborult lélekkel, távolabb duzzogott sorsa rosszra fordulásán.

 

Az idill két napig tartott. A nagylány, és Tamás kibékültek.

Tamás felett kisütött a Nap! Újra egy pokrócon napozott a bakfissal a strandon.

Tamás pár nap múlva – maga is tejeskannával a kezében – újra megvárta a kiskölyköt.

 

- Ne hülyéskedj! Ne tedd le! – állította le mozdulatát.

- Ne haragudj a múltkoriért! – nyújtotta a kezét.

Kezet fogtak.

 

Nem haragudott, de valami nagyon szorongatta a torkát, pedig nem is volt megfázva.

 

 

Tíz év múlva, barátságuk még tartott Gáborral, amikor esküvői meghívót hozott a posta. – Marika esküvőjére voltak hivatalosak. Ott volt az eset minden szereplője. Tamással asztalszomszédok voltak. 

A menyasszony gyönyörű volt.

A vőlegény, kezével a felköszöntő során suta mozdulatot tett. Egy csepp pezsgő a kézelőjére löttyent.

Marika szeme újdonsült férjére villant. A férfivá serdült egykori fiú ugyanazt a pillantást vélte látni, amit egyszer a lány a strandon rá vetett a pofonok híre hallatán.

Oda is súgta a szomszédjának:

- Ezt a pillantást rajtam gyakorolta valamikor régen.

- Meg rajtam, amikor szakított velem egy másik fiú miatt. Annak motorbiciklije volt. – kacsintott össze vele a hajdani „rivális.”

Felszabadultan, hatalmasat nevettek mindketten.

 

                                                       *

 

A régi esetnek három következménye lett:

1./ Horgászbotot soha többé nem vett a kezébe.

2./ Ha egy nő csodálkozóan rá tekint, a mai napig utánanéz a terítéken lévő dolgoknak. Nem annak, amit a nő mond, hanem annak, amit letagad.

3./ Nem szereti, ha búcsúzóul arcon csókolják. Ilyenkor mindig gyanakvóan körülnéz: ki látta még?

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap