Mesék - Kard, lándzsa és íj

humattila83, sze, 01/23/2013 - 00:03

Kard, lándzsa és íj

 

 

Élt egyszer régen három fegyverkovács, s mind nagyon büszke volt a saját mesterségére. Az egyik csak kardokat készített, a másik csak lándzsákat, a harmadik meg íjakat és nyilakat, de a legjobbakat ám, amit csak emberfia láthatott széles e világon.

Ezek hárman mindig vetekedtek egymás között, melyikük mestersége a jobb:

- Az enyém a legjobb, mert kardom fürge és éles. Egyetlen suhintással kidöntök vele egy nagy bikkfát is ha kell!- kérkedett a kardkészítő, s csakugyan felapríthatott volna egy száz esztendős fát is, ha kedve szottyan hozzá.

- Az enyém jobb, mert lándzsám olyan hosszú, olyan erős, hogy bármelyik sziklát arrább görgethetném vele innen egészen az üveghegyig!- berzenkedett a lándzsakészítő, s ebben is volt némi igazság.

- Hej, lehet fürge, lehet éles, lehet hosszú, lehet erős, de az én közelembe ugyan nem jutnátok egyikkel se, ha nálam van az íjam.- a harmadik csak ennyit mondott, de amazok kinevettek, mert azért mindketten lenézték az íj készítőt.

- Vadászok fegyvere az, nem harcosoké!- mondogatták gyakran.

Egyszer aztán híre kerekedett, hogy az országot északon óriások dúlják fel éppen, s a király, akit Nimródnak nevezének akkoriban, összehívat minden harcra fogható férfit. Mentek hát a három kovácsok is, mert gyávák ugyan nem voltak és bíztak is saját mesterségükben.

Ahogy meggyűltek a hadak a király már vezette is vitézeit északra egyenest az óriások elibe.

Azoknak is volt egy vezére, akit Vasöklű Mógnak hívtak, s a legnagyobb behemót volt mind közül. Feje búbja a felhőket súrolta már, lába meg akkora volt, hogy egy egész lovascsapatot eltaposhatott egyetlen lépéssel.

Meg is riadtak a vitézek, mikor meglátták, és a király sorra magához hívatta őket tanácsukat kérve, hogy miként győzhetnék le a rettentő óriást.

- Elvágom a lábaszárát!- mondta a kardkészítő.

- Én meg le is döntöm a lábáról!- tódította erre a lándzsás.

Az íjkészítő azonban nem szólt semmit, csupán mosolygott a bajsza alatt.

Másnap a vitézek mind kilovagoltak Móg elé, s kezdetét vette a haddelhadd.

Elébb a kardkészítő rontott az óriásnak. Ütötte, vágta a behemót bokáját, de annak olyan kemény volt a bőre, hogy meg sem érezte igazán, de bezzeg a kard éle elébb kicsorbult.

A lándzsakészítő se járt több szerencsével, Móg ugyanis nehezebb volt mint egy egész hegy, s a lándzsa nyele egyszeriben elpattant az erőlködéstől.

Hanem az íjkészítő sem volt rest, egyszeriben felállt a nyeregben, megfeszítette az íjat, s egyetlen nyílvesszőt röptetett az óriás felé. De az az egy is elég volt hozzá hogy bevégezze, mert épp a szemeközt találta el a bestiát, az meg úgy összerogyott mint a rongybábú, s nem is mozdult többé. Haj de látták ám ezt a többi óriások is, s úgy menekültek hanyatt-homlok, hogy se hírüket se hamvukat nem látták többé a Szittyaföldön.

A királynak nagyon megtetszett az íjkészítő mestersége, s gyorsan hívatta is magához, hogy kellőképpen megjutalmazza. Emígy szólott a fegyverkovácshoz:

- A kard lehet éles, a lándzsa lehet hegyes, de a jó íjnak nincsen párja. Mától fogva minden harcosomnak parancsba adom, hogy tanulja ki az íjhasználat mesterségét, téged pedig megteszlek főíjászommá!- fordult végül az íjkészítőmesterhez, aki eztán is csak somolygott a bajusza alatt, mert ő bizony mindig is tudta, hogy az íj a leghasznosabb fegyver mind közül.

 

 Vége 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap