Meséből, balladából…

Lukáts János, p, 10/13/2017 - 00:08

Kemény János: Víziboszorkány
 

Mi másból is állhatna egy erdélyi történet, amely a havasok, a rengetegek és a vizek világát veszi szemügyre, mint meséből és balladából. Nem kell félni a mesétől, sem a balladától, ugyanabból az ősi és titokzatos talajból nőttek ki, amelyikből a havasok népe, ugyanabból a kegyetlen és tündéri valóságból, csak éppen a szövésük, a logikájuk más.

Máramaros a szélsőségek világa, a festői tájakban olyan gazdag Erdélynek is a legvadregényesebb vidéke, amely a legérintetlenebb és a legszegényebb volt és maradt sokáig. Az égbenyúló hegyek és a háborítatlan rengeteg világa, a szorosoké, amelyeken időnként átgördül a történelem: honfoglalók jönnek, honbitorlók zúdulnak, - aztán hosszú időre elcsendesedik a történelem, visszatérnek a mesék és a balladák. De az emlékezet azért a havasok között is hosszú életű és makacs, s ha színezi is a maga módján a valóságot, egy csipetnyi igazat mindig találunk az alján.

A „víziboszorkányt” nem hívták mindig ezen a - hát, mégis csak csúf - néven! Amikor tizenhat éves volt, Jolka volt a neve, ezen a lágy és dallamos néven hívogatta édesanyja, ezen a lantszavú néven kergette el a háztól apja, de így ismerte meg őt a havasok népe is. A szép erdészlány szerette Manoilót, a vadorzót, a havasok barangoló fenegyerekét. Leányos rajongással szerette, Manoiló csak nevetett rajta, talán ha a méretes mancsát tette egyszer a leány vállára. Amikor a leány apja, a zord erdész, a zsandárokat készült a vadorzóra hozni, Jolka riasztotta ki menedék-barlangjából Manoilót, a zsandárok csak hűlt helyét találták a vadorzónak, apja pedig haragjában kitagadta a saját lányát.

A szelíd szemű szépség azonban elörökölte apjától az erős akaratot, amelyet érvényesíteni kell tűzön-vízen át. Elbujdosott megaláztatása színhelyéről, a havasokból, a rengetegből, - a ballada szomorú véget ért. Megindult azonban a mese, amely a szívós és kitartó tutajos lányról szólt, akit ekkor még inkább ügyessége és akarata állított a tutaj kormánylapátja mellé. Ez a férfias foglalkozás megbecsülést szerzett Jolkának a tutajosok népe között, a lányt pedig a Nagy-folyó (a Tisza) leringatta egészen Szénási úr kikötő-felügyelői házáig. Jolka afféle mindenes lány lett az idősödő felügyelő házában, amely egyszerre volt rönkszállítási átrakó központ és (hogy alacsony vízálláskor se csak vízzel éljenek a vízi népek) fogadó-kocsma. Az alföld és a havasok határvidékén a „fentről jött” vizek és emberek egyaránt megcsöndesednek, a lentiek ellenben mintha megvadulnának. Egy vadásztársaság őrült tivornyáján Szénási úr inkább maga lesz Jolka megrontója, mintsem hogy átengedné vendégeinek, - szánalmas új ballada indul… Aztán mintha megint mese kerekednék a sötét színekből. A szégyen (vagy a tisztesség?) fölülkerekedni látszik Szénási úrban, feleségül veszi Jolkát. Mintha szerelem növekednék közöttük, hat gyermek támad ebből a frigyből. Vagy mégsem szerelem? Csak a tehetetlenség, a lélegzetvételnyi pillanat tartja Jolkát a kikötő-felügyelő mellett, éjszakánként összeszorítja a fogát, - és Manoilóról, a vadorzóról álmodik. A kereskedést, a konkurenciaharcot kitanulja a férje mellett, a sunyi helyezkedést és a megalázkodást azonban nem viseli el, egy részeg hajnal után kocsira rakja hat gyermekét, és visszavándorol a havasba.

Szerelmet alig, pénzt valamelyest szerzett magának a hosszúra nyúlt tiszai kalandozás során, az örökölt szívóssággal együtt mindez elég, hogy megindítsa a maga hadjáratát. Nem bosszú ez (persze, az is van benne!), inkább életrevaló és egy életen át tartó küzdelem a maga és gyermekei boldogulásáért. De elsősorban a saját érdekeiért. Jolka nem fél a munkától, szereti a pénzt, de még jobban szereti a hatalmat. A hatalmat, amelyen senkivel nem osztozik, amelyet egyedül birtokolhat, amelyben a maga ura. Élet-halál ura-úrnője lesz. Jolkában nincs szívjóság, se belátás: elvégzendő feladat van, megszerzendő lehetőség és bezsebelendő pénz. És persze embercsapat, akikkel mindez végrehajtható.

Amit menekülő süldőlányként a tutajkormány mellett megtanult, most - megasszonyosodván - kamatoztatja: a havasok legnagyobb fakitermelő és faúsztató üzletasszonya lesz. Konok és élelmes kapitalista vállalkozó, még ha akkor és ott nem is így hívták ezt a tevékenységet. Jolka asszony kibérli a legvadabb erdőrengeteg fakitermelési jogát, a legjobb minőségű árbocfák és hangszerfák sorakoznak és növekednek ott a Holló-bérc körül, nyaktörő magasságban, rémítő szakadékok között, - egyszerre szövődik Jolkáról szivárványos mese, és fonódik köréje sötétlő ballada. Maga mutat példát bátorságból, maga áll a rönkhúzó ökrök elé, bölcsen kormányozza, és ügyesen elkerüli a lezúduló, harmincmázsás fenyőóriásokat. Embereiben a babonás félelem és az őszinte rajongás egyaránt kialakul Jolka iránt. De más nem! Aki szerelemmel néz rá, aki simogatásra emeli a kezét, azzal Jolka kegyetlenül és megalázóan leszámol. Manoiló, a halálra ítélt, de börtönéből megszökött vadorzó nappal jelenik meg Jolka házánál, mint a bátrak, aztán éjszaka is, mint a szerelmesek. A rövid és zavartalan boldogság ideje ez, aztán Manoiló tűzharcba keveredik a zsandárokkal, ott hal meg a Holló-bérc alatt, Jolka vele együtt a szerelmet is eltemeti.

De nem az üzletet! Megvásárolja Cserházán a Tisza-part egy szakaszát, kikötőt építtet magának (vagy inkább meggátolja, hogy más is építhessen!), itt állíttatja össze a tutajszállítmányokat, négy „fertályból” egy tutajt. Egy-egy szállítmány tizenkét tutajból áll, a tutajokon középen kalibák, hátul kormányállások. Tutajonként két-három ember, elöl a szállítmány vezetője. Jolka időnként személyesen utazza végig a többhetes tutaj utat, le Nagyrévig, ahonnan Szénási urat kisszerű, piszkos dolgai miatt már régen kiebrudalták. Jolka pedig tárgyal görögökkel, szerbekkel, de még arabbal, olasszal is, bárkivel, aki fát akar, és aki pénzt hoz.

A partokon és a völgyekben lakók irigykednek Jolka asszonyra, az emberei kitartanak mellette. Jolka többet fizet, mint bárki más, de vigyáz: fadöntői, tutajosai, kereskedői ne gazdagodjanak meg, ne önállósodjanak. Jolka okos vállalkozó. Hat kincses ládát készíttet, és töltögeti őket lankadatlan szorgalommal. A gyerekeknek. Pedig csak kettőt szeret közülük igazán: Marci fiát és a kicsi Jolkát. A többi ingyenélő senkiházi, számító korcsok, akik mindvégig csak a kincses ládára sandítanak. Jolka már csak fekete ruhában jár, de igazgyöngyöt és gyémántokat aggat magára, - hadd lássák, hadd bosszankodjanak. Elvégre ő a „víziboszorkány”, - így hívják a háta mögött, de lehet, hogy ő adja magának ezt a nevet. Nem rossz név ez a havasokban, olyan mesés, olyan balladás…

És közben épül a vasút, keresztül rengetegen és szakadékon, havasok és zúgó patakok fölött. A civilizáció jön, a tutajozás fölött megkondul a vészharang. Jolka jól látja mindezt, nem érez sajnálatot, - vagy ki tudja. Ami elmúlt, egy bátor és szabad világ volt, telve viszontagsággal és lehetőséggel. És az ő tündöklő fiatalságával. Mindezek együtt múltak el. Jolka az utolsó tutajos évadra készül, miközben titokban már új fűrésztelepet alapít, amelyik helyben dolgozza föl a fenyőrönköket. Aztán majd viheti a vasút görögöknek, olaszoknak, németeknek, - nagy a világ. Hogy a dolog biztos legyen, unokáját, a pici Jolkát férjhez adja a fűrésztelep urához, aki okos és szorgalmas örmény ember, ráadásul szereti a pici Jolkát. És tiszteli nagyanyját, az öreg Jolkát.

Jolka asszony búcsúra készül, utoljára utazza végig tutajkaravánjával a Tiszát. Pedig ez most kockázatos dolog, a megáradt folyó hömpölyög és örvénylik, elsodor és elnyel, amit csak ér. A tutajosok vidraügyességgel térnek ki a forgók útjából, kerülik el a zuhogókat, a zátonyt és a sziklaszirtet. De a végzet már ott sötétlik a folyó közepén, egy elszabadult malom képében. Marci, akiből pedig kiváló tutajos lett anyja kezei alatt, nem tud kitérni a váratlan veszedelem elől, a malom maga alá gyűri a tutajt, a tutajost. Jolka elveszíti elsőszülött fiát, szeme fényét.

Már csak a befejezés van hátra, azért az is olyan, hogy méltó legyen Jolkához, az erős lelkű asszony a végzetet is megrendszabályozza. Pici Jolkát, a magához egyedül mérhető gyermeket, boldoggá és gazdaggá teszi, aztán fölmegy a havasba. Lóháton! Kincse ne szálljon méltatlanokra, ezért összegyűjtött kincsét, a leghűségesebb emberével, Ihász Bandival a szakadékokba és a hasadékokba szóratja. Máig is ott vannak, ha valaki meg nem találta őket a havasok népének fiai-leányai közül. 1914. június 23-án hal meg Jolka asszony, a máramarosi rengetegek víziboszorkánya, ugyanazon a napon, amikor Szarajevóban a Monarchia trónörököse. Amikor egy ország, egy egész világ fölött kondul meg a lélekharang. A nagy temetési lovak között egy fekete kóbor kutya lábatlankodik, a legkisebbik unokának úgy kell parittyával elzavarnia, a kutya a rosszhírű akasztófadombra menekül, de hiszen boszorkány lelkét hordozza magában, - most már bizonyítva látják igazukat a babonás havasi népek…

Életrajzi regény, ha tetszik: fejlődésregény a víziboszorkányé, aki a nagy erdélyi asszonyalakok méltó párja, utódja. Nyolcvan évet, a történelem szép darabját élte meg a máramarosi havasokban. A történelem azonban mintha inkább mellette suhant volna el, és érintetlenül hagyta volna az erdők és folyók népét, csak a kalendáriumból tudjuk, hogy 1834-et vagy 1848-at írunk, s végül a végzetes 1914. június 23-át. Valódi szerepet Jolka életében csak a munka órái, a vállalkozás évei, a fölemelkedés évtizedei töltenek be. Sikertörténet - mondhatnánk. Valóban: több a meggazdagodáshoz, a szerencséhez vezető lépcsőfok, mint amelyik zsákutcába visz. Valóban így igaz? Hát a szülői kiátkozás, a szerelmi megaláztatás, lépten-nyomon a hálátlanság rémei és tényei, az egyetlen szeretett férfi erőszakos halála, az egyetlen szeretett fiú ostoba halála? És végül annak belátása, hogy az idő eljárt fölötte, s hogy - ha emelt fővel is! - ki kell lépni belőle? Mesés elem, de milyen valóságos: - az összegyűjtött értékek széjjelszórása szelekbe, feneketlen mélységekbe, vak barlangokba, mert nincs kinek adni, mert méltatlanokra szállna. Mondhatnánk: - nagy rá a kísértés! - „magyar történet”, pedig a „magyar” szó le se íratik a regényben, a havasok gyermekei olyan keveredésben és olyan békességben élnek rengetegeik alján és vizeik partján, hogy nem minősíti és nem osztja meg őket a nemzet, a nyelv. Inkább a fejlődésben megkésett Kárpát-medence tipikus története a Jolkáé, amely nem nélkülözi a szerencsés kiugrást, a szívós kiemelkedést sem, - az egyének számára. A havasok népe azonban irigykedő néző, legföljebb rönkvonó favágó és életét kockáztató tutajos marad mások sikertörténetében.

 

x     x     x

 

A végén még egy mese, még egy ballada: a Kemény Jánosé… Fejedelmi sarj, a felelősen gondolkodó és tudatosan cselekvő erdélyi arisztokraták közül való. Nem voltak sokan! De voltak! Megadatott neki, hogy cselekedjék: fiatalon a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, bőkezű és okos színházi-irodalmi mecénás. 1934-ben az ő támogatásával jelenik meg Kolozsvárt Szerb Antal Magyar irodalomtörténete. 1945 után Kemény János és osztálya sorsa tragédiába fordul: vagyonától megfosztják, munka- és életkörülményeit ellehetetlenítik, éveken át mészégetőként keresi kenyerét. De még a száműzetés gyötrelmei is hasznára válnak: megismeri a havasok, az erdők és a vizek népét, személyes tapasztalatokat szerez a legsúlyosabb testi munka nehézségéről, fortélyairól, - netán szépségéről. Az évtized végére már megírni is képes (meri, hagyják) tapasztalatait. Némiképp a múltba távolítja mondanivalóját, de mintha a szocializmus kori termelési regény elemeit és értékeit is visszavetítené történelem nélküli történelmi regényébe. Nem hessenthetjük el a gyanút: Kemény János mintha Wass Albert A funtineli boszorkányának az ellenregényét akarta volna megírni. Talán az ő nevét, származását és tehetségét akarták szembeállítani a „nagy kiátkozottal”? Talán ilyen áron térhetett vissza az irodalomba, a szabadon szólhatók megrendszabályozott világába? Kerül minden konfliktushordozót: osztályról, nemzetiségről, határokról és mindezek átrendeződéséről nem esik szó. A konfliktusok megmaradnak a homlok mögött, a szívben, a zsigerekben. A „nagy szintézist” nem írta meg Kemény János, életműve - úgymond, - torzóban maradt. Győzött a ballada, a végzet elsöpörte hősét, hőseit. Legföljebb időnként adott nekik haladékot. Hogy példát mutassanak az olvasónak, boszorkányosat…

 

Lukáts János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap