Memento mori - avagy Ön hogyan szeretne meghalni?

Kalász István, sze, 09/13/2017 - 00:08

 

magányos felmérés F.J.J.-nek

 

 A halál olyan, mint meztelenül állni a hideg szélben, majd elolvadni a napfényben..., mondja a próféta; igen-igen, de arról alig tudunk, hogy a haláloz fűződő viszony miképpen determinálja az emberi létet, és ha igaz, hogy a megismerhetetlent csak akkor ismeri meg az ember, ha elmerül a megismerhetőben, akkor a halálra is így kell(ene) gondolnia. De ma semmit sem tudunk a halálról, az ember kórházban, állítólag emberi körülmények között hal meg, távol az emberektől egy homályos kórteremben fekszik bódultan a morfiumtól (Ez a posztmodern ars moriendi?), az EMBER, aki az állattal ellentétben egész életében tudta: Meg fogok halni. Igen, a kórház-üzemben az ember olyan, akár a kutya, amely meg fog halni, de tudja, hogyan fog meghalni, bizony, ez a kutya-ember hiába mondja a többieknek, hogy meg akar halni, nem biztos, hogy hagyják, pedig mondja..., és miután meghalt, elrejtik az alagsorban, hogy semmi dolgunk ne legyen vele, a halál magánügy, a halott visszataszító, kiszorult az életből. 

Ön hogyan szeretne meghalni? - Kevés személy akadt, aki ne borzadt volna meg egy pillanatra ennél az örökifjú kérdésnél, hogyan is kérdezhet valaki ilyet?, de rövid gondolkodás után mindenki afféle társasjátéknak tekintette, és ezért lehetséges, hogy a válaszok nem leplezik le az igazi érzelmeket, és ehhez jön még, hogy a kérdést többféleképpen lehet értelmezni. Többen azt hitték, hogy a halál módjára, idejére vonatkozik (Hol, mikor érjen utol?), mások azt hallották ki, hogy milyen körülmények között jöjjön a vég, megint mások úgy vélték-érezték, hogy milyen szellemi, lelki állapotban kívánják az utolsó pillanatot, aztán  voltak azok, akik a kérdés nyomán a halál utáni létről kezdtek töprengeni, és végül még azok is, akiknek a kérdés kellemetlen volt, vagy nem tudták mit válaszoljanak, de ez az utolsó csoport elenyésző.

 ...hogy a halált kívánnám..., ilyesmi nem lehetséges. A válasz (férfi) nem logikus, hiszen kívánni a mesében, még az életben is lehet, bár kérdéses, hogy teljesül-e ez a nem-kívánság, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő?

Hirdetés egy házfalon: Ügyintézés non-stop. Koporsók diszkont áron.

Ön hogyan szeretne meghalni? – „ÉN? Nem gondolok rá!”, hördült fel valaki. „Hülye kérdés. Tulajdonképpen sehogy.” A horizonton így tűnt fel a halált megvetők serege, föleg liberálisok, baloldali felfogásúak álltak a halál elleni lázadók között. „Nincs azon mit szeretni”, ugatta az egyik, a másik sértődötten vonta össze szemöldökét, zakóját: „SEHOGY!”, valaki szemtelenül kérdezett vissza: „Mééér, muszáj meghalni?”. Igen, ez a lázadás, a fogcsikorgató és szánalmas dac a conditio humana ellen, melyet oly szívesen elfelejtenénk? Önfenntartás, kokettálás ez a méregfog-csattogtatás? Vagy egészen más: ez a szemtelen lázadás mutatja az erőt, ez a szemtelen negáció volna a becsületes válasz? Ellentétben azokéval, akik ugyan beletörődtek a halál - távoli – tényébe, de lélek legmélyére „leivott-lekalapált” félelmüket nyelvi fordulatok, gyermeteg bölcsességek, viccek, frázisok mögé rejtik? De nem lehet, nem szabad senki fölött pálcát törni. Mivel alkalmas kritérium hiányzik, abból kell hát kiindulni: a személyek lelkiismeretes válaszoltak, igen, azt kell vélni, hogy az őszinteség dereng át a válaszokon. Vagy egyszerűen úgy volna, hogy az emberek bizonyos csoportja nem tudja nemlétezőnek képzelni önmagát?

Kategorizálni, a „Hogyan” kérdés elmosódottsága miatt, spektrumot vonni a válaszok köré nehéz feladat, hiszen láttuk a válasz megtagadását (A halál megtagadását?) és ebből következik, hogy a következő csorbult lépcsőfok a vásári alkudozás, a hosszú élet és minél később bekövetkező halál vágya. „Na, nem túl korán” - mondta valaki komor mosollyal, és ezzel a legpregnánsabban fejezte ki a hosszú élet utáni sóvárgását. A többiek, akik a „Hogyan...”-t „Mikor...”-ként értelmezték, nem elégedtek meg a puszta későn szócskával, ők minőségi különbséget akartak tenni, legtöbbjük a „gyorsan” szóval kombinálta. „Gyorsan, de később”, „Gyorsan, de nagyon későn”, „Későn, ám akkor gyorsan”, „Hirtelen, de sokáig még nem!”.

Megint mások, csak burkoltan, de azért bevallották, hogy félnek, azaz: nyíltan beismerték, hogy sokáig szeretnének élni. „Beteljesült élet után”, Öregen, beteljesülten”, így többen akartak meghalni. Egy férfi salamoninak álcázott bölcsességgel „Nem túl korán, nem túl későn” - kerülte ki a félreértelmezett „Mikor...”-t, és ő vezet át bennünket azon emberekhez, akiknek nem fontos a hosszú élet. Lehetséges, hogy ez a kurtán odavetett „Időben!” válasz is ebbe a kategóriába tartozik; de egy biztos: „Az élet közepéből” és „Az élet közepéből kiszakítva!” ide számítható, és ha még azt a választ kapjuk „Öregen, váratlanul!” (Ellentmondás: Minél öregebb az ember, annál inkább nem éri váratlanul a vég.), akkor elérkeztünk azon népes csoporthoz, melynek tagjai gyorsan akartak meghalni. Gyorsan történjék, essünk túl rajta..., ezt nagyon sokan kívánták, szinte követelték. És kérésüknek jelzőkkel, szinonimákkal adtak hangot, „Hirtelen”, Hirtelen, váratlanul” kívánta egy tanár, „Rövid legyen és fájdalommentes”, így egy másik pedagógus, „Álmomban!” ...így sokan kívánták a halált. Ez volna napjaink szép halála? Gyorsan, gyorsan..., ne fájjon...., de ebben a gyors, puha halálban van valami közöny, megvetés a VÉG-gel szemben. Egy autóbaleset? Ugyan! Hogy a halát ilyen alpári körülmények között érjen utol..., ezt a képes senki sem akarta elfogadni.

Rákos beteg... A halálosan beteg nem akarja elhinni, hogy meg fog halni, a személy haragszik (Miért éppen ő?), lázad a halál ellen, alkudozik, aztán mélységes depresszióba esik, a beteg végül elfogadja, hogy meg fog halni.

Elérkezve erre a pontra, ahol a halál, az agónia hosszát (korábban sokkal rövidebb kínok, igaz, hevesebb fájdalmak között haltak meg az emberek) taglaló válaszokat lezárjuk, álljunk meg egy pillanatra, mert felmerül a kérdés: Miképpen lehetséges, hogy éppen az értelmiségiek, akikre jellemzőbb, hogy tudatosan élnek, quasi: építik, rombolják magukat, azaz: így-úgy döntenek sorsukról, nos, nyíltan bevallották: életük egyik – ha nem a legfontosabb – mozzanata minden különösebb bejelentés, figyelmeztetés nélkül érje őket, és kitartottak amellett, hogy a NAGY VÉG ismeretlen tartalmú csomag, melynek valóságos tartalmával csak részben kell foglalkozni. Legtöbbjük gyors, váratlan, de mégis esztétikus véget kívánt önmagának, holott azt a kijelentést, hogy a szenvedés a tudat ösvénye, kivétel nélkül mindenki elfogadta.

Néhányan azért tudatosan akarták (megélni?) a halált. „Tudatosan, de nyugalomban” - kívánta egy férfi, „Tudatosan, lelki békében” - akarta egy másik, „Szeretném tudni, ha bekövetkezik, és szeretném, ha elég időm lenne a felkészülésre”, „Tudva, fájdalom nélkül” egy 85 éves nő így kívánt elmenni. „Képes legyek megfelelni az elvárásoknak, és hagyatékomat rendezni tudjam”, ezt kívánta egy mérnök. Igen, azért akadtak mégis emberek, akik a legvégső órát tudatosan szeretnék átélni, és nem akarják, hogy a halál (A szép halál!) váratlanul érje őket, de ha egyszer el kell menni, akkor lehetőleg fájdalom nélkül történjen a dolog.

A fájdalommentes véget nagyot sokan kívánták. „Szabad legyek a fájdalomtól”, Fájdalmak nélkül”, jellegzetes kijelentések ezek. A kívánság azonos, de mégis kicsit mosolyognivaló, amikor valaki így óhajtotta a véget: „Jó erőben legyek”. Aztán voltak még néhányan, bár számuk elenyésző, akik az emberekre, mint negatívumra gondoltak, azaz nem a fájdalmas részvéttől szerették volna megkímélni embertársaikat, hanem... Egy idős férfi otthonában akart meghalni, „Nem kórházban ahol unott nővérek, gépek tartanak életben”, és egy magányos, fiatal nő sem akarta, hogy megalázóan ápolják és a rokonok bámulják halálát, majd teátrálisan sírjanak körülötte. De még mindig a halálon innen mozgunk, és (szerencsére?) nem mindenki gondolkodott így. A megkérdezettek a VÉG kísérőjelenségeiről beszéltek és mivel ide tartozik – mint láttuk - az agónia helyének megválasztása, sok válaszoló „Otthon”, a saját falai között, „Családi körben” akart meghalni. A halál pillanatában „Meghitt emberek vegyenek körül”, „Ne egyedül, hanem a szeretteim körében”, igen, igen, az ember még a halál küszöbén is sóvárog a szeretet után? A magányos halált, „...hogy magányosan, elhagyatottan haljak meg...”, ezt sokan szörnyűnek érezték, és mivel ettől a ponttól nehéz fokozni a drámaiságot, komoran felmutatjuk az egyetlen (maszkulin) személyt, aki halálában „Egyedül!” akart lenni, hősiesebben talán nem is lehet találkozni a halállal...

Vagy mégis? „A kivégzőosztag előtt a: JÓ ÜGYÉRT!”, ebben a heroikus díszletben – hogyan is lehetne másképpen – egy katonatiszt képzeli el a véget. Kalandregénybe illő búcsú, a katona megtette kötelességét, harcolt az igaz ügyért, a lélekháztartás, az epe oké, a máj még éppen rendben, az üzenet tisztázva, most jöhet a golyó... Talán azért ez az elszántság, mert aki saját akaratából kapcsolatba került az ölessel, legvégül a halállal járó esendőség felettinek érzi magát? Így végre elérkeztünk a hegycsúcsra, ahonnan a Föld peremén túlra látni, és megkérdezhettük a halálraítélteket (minden ember halálraítélt), miképpen gondolkodnak a túlvilági létről. Lehet, hogy véletlen, de mégis úgy tűnt, hogy legtöbb ember számára a földi élet a létezés egyetlen formája, csak kevesen sandítottak a menny felé. A legrokonszenvesebb választ egy középkorú férfi adta: „Félelem nélkül, jámboran”. Ez ugyan agnosztikus válasz, de a kijelentésben mégis ott dereng a remény, hogy talán-talán nincs igazuk az Istenben kételkedőknek, és az, hogy néhányan „Békességben Istennel” akartak meghalni, sem jelenti azt, hogy hisznek a Földön túli életben, de úgy tűnik, titokban azért bizakodnak. Egyértelmű reményt csupán egyetlen férfi válaszában lehetett felfedezni, ő „A halált követő lét hitében” szeretett volna elmenni, bár ebből a kicsit ködös kijelentésből sem tudhatjuk, hogy valóban és tényleg hisz-e túlvilágban. És mit jelent az, ha valaki határozottan dörögte, hogy „Reménykedve!” képzeli a halálát. Miben reménykedett? Az igazságos bírában „odaát”, vagy mégis (ez szép volna) arra gondolt, hogy egyszer majd csak szebb, boldogabb, igazságosabb, emberibb lesz a földi élet? A pokolra senki sem gondolt.

A válaszok száma kevés ahhoz, hogy reprezentatív kijelentéseket tegyünk, de nyugodtan állíthatjuk, hogy az emberek önmaguknak gyors halált kívántak. Önmaguknak. Aztán: a férfiak többsége a megszerzett, összehurcolt, görnyedt otthonában, vagyona közepén akart elhunyni. Talán azért, mert a halál – legvégül – elveszi mindazt, amit megszerzett az ember magának? A nőknél ez az aspektus nem volt fontos, viszont a nők kihangsúlyozták, hogy fájdalom nélkül haljanak meg.

Mindenki hajlandó volt a halálról beszélni, és később lelki megkönnyebbülésről számolt be, de akkor miért beszélünk olyan ritkán róla? Tény: a megkérdezettek nem akartak a halál klinikai tüneteiről (pulzus hiánya, a protein megdermed az izomszövetben, livid foltok...), és alig akadt valaki, aki ne irtózott volna a haldokló látványától saját lakószobájában, de aki már átélte egy személy agóniáját, nagyon fontos élettapasztalatnak tartotta ezt az eseményt.

A legszebb választ egy idős latintanár adta: „A halálfélelemből születik az életöröm”. Carpe diem.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap