Mellcsont-próba

Csernák Árpád, sze, 05/25/2011 - 06:36

 

 

 

 

Novemberben hűvösek az esték. Ilyenkor már tíz óra tájban benépesül a pályaudvar ápolatlan, szennyes öltözékű emberekkel. Igyekezniük kell: éjfélkor már nincs üres hely: foglaltak a piros műanyagszékek, a pénztárablakok előtt húzódó párkányok, a huzatmentesebb sarkok...
        Ilyenkor már nem indulnak vonatok, mindenki elutazott, aki el akart utazni, és mindenki megérkezett, akinek volt hova megérkezni. Ilyenkor átalakul a pályaudvar éjjeli menedékhellyé, megtelik orrfacsaró, súlyos szagokkal, rossz álmokat sejtető vad, szaggatott horkolásokkal, horkantásokkal; hörgéssel, harákolással...
        Mokurai Tibor még kezdő ebben a társaságban. Váratlanul és meghökkentően rövid idő alatt vált földönfutóvá, vagy ahogy ők nevezik magukat, ha kéregetnek: hajléktalanná. Évtizedeken át az egyik nagy könyvkiadó korrektora volt, a kiadó megszűnt, ő munka nélkül maradt. A válása után özvegy édesanyjával lakott, de a matuzsálemi kort megélt asszony halála után „leleményes” bátyja megvette és eladta feje fölül a lakást.
        Mindig is bizonytalan, tétova járásán, mozgásán, kéztartásán még látszanak a hajdani „normális” élet nyomai, de már több hete pucolatlan cipőben jár, gyűrött, elhasznált, de még eredeti formáját valamelyest őrző öltönyben. Tar fej, domború, fényes homlok, csontos, sápadt arc... egyik kezében nagy nejlonzacskó, másik kezében kemény papundekliből formázott „összecsukható kisszék”, mellette egy kis sárga kutya. Úgy jön, mint aki dolgozni készül. Körülnéz, kiválaszt magának egy jól megvilágított helyet a vastag üvegfal mellett, távol a szörtyögő embermasszától, elkészíti a kutya vackát, széthajtogatja kisszékét, leül, néz maga elé. De csak úgy, mint amikor valaki koncentrál, felkészül... Nézi maga előtt a szürke kőlapokat, a csomagmegőrző szürke páncélajtóit... aztán elővesz egy könyvet a nejlonzacskóból, körülnéz, mint aki ellenőrzi, hogy egy különös szertartáshoz megfelelőek-e a körülmények, aztán — némi csendes elmélkedés után — kicsit mozdít a vállán, a nyakán, a fejtartásán... és belemerül olvasmányába...
        Fél óra múlva visszateszi a lapok közé a könyvjelzőül szolgáló használt villamosjegyet, becsukja a könyvet, kicsit tartogatja a kezében, aztán — mint valami finom csemegét — visszacsúsztatja a nejlonzacskóba. Föláll, zsebsakkot vesz elő, toporogva, szelíd izgalommal jobban megvilágított pontot keres és a sakktábla fölé hajol. A fölülről jövő hideg fényben, a gyűrött, szürke öltöny fölött csak egy tar koponya világít. Folytatja a félbehagyott játszmát... önmagával... Lendületesen, energikusan mozog a keze, emelgeti a figurákat, apró koppanások a táblán. Fejtartásával, gesztusaival jelzi, hogy világos vagy sötét jót vagy rosszat lépett...
        Fél négykor elteszi a sakkot. Még nincs matt, de ilyenkor már érkeznek az első mosott arcúak, fésült hajúak, fényes cipőjűek...  ruganyos léptekkel, fontosságuk tudatában...
        Mokurai Tibor ilyenkor veszi a nejlonzacskóját, összecsukja papundekli-kisszékét és kutyájával együtt távozik, mint amikor egy kellemes vendégeskedés véget ér... mint ahogy annak idején a kávéházból távozott... és elindul szokásos reggeli útjára.
        A felkelő nap lágy fénnyel súrolja a sétáló-utca díszkútjának csavart idomait. A zöld majolika vízköpő birkafejekből erős, fényes sugarakban verődik a víz a kőmedrekbe, onnan visszacsapódik, osztódik, szétporlik és a parányi vízcseppek szivárványosan felfénylenek, varázslatos pasztellszínekkel csíkozva a párás, hajnali levegőt...
        Mokurai  legszívesebben ide jár inni és mosakodni. Most a kút felé tart, megáll, hunyorog, valamit figyel...
        A díszkút körüli kőlapok közti vájatokban összegyűlik a víz. Egy hamuszürke galamb áll ott és iszik.
        Mokurai és a kutyája vár...

                                                                                                         *

Mokurai Tibor váratlanul lakáshoz jutott. Nem hitte, hogy ez még valaha megtörténhet vele. Zöldséges ismerőse, Virág úr intézte el, akinek jó összeköttetései vannak az önkormányzatnál. No nem túl nagy lakás ez, nem is összkomfortos; egy első emeleti, egyszobás, kibelezett szükséglakás, de víz, villany van benne, és csak az övé.... A sok éves csellengés, pályaudvarokon, piacokon, papundeklik és újságpapírok között alvás után ez maga a mennyország.
        Újra lett kutyája. A nagy elődjére emlékeztette a kis csavargó, sárga kutya. Már messziről látta: ott feküdt a járda közepén, a bolt előtt. Sárga gyűrű. Akárcsak Morzsi annak idején. De ő sohasem feküdt a járda közepén. Így csak a végsőkig kimerült, rendezetlen körülmények között élő kutyák tesznek. A kutyát nézte, de azt nem vette észre, arra nem figyelt, hogy valaki van a kutyával, aki őt nézi. Amikor közelebb ért, odament hozzá az az elcsigázott, félreismerhetetlen arckifejezésű, romos arcú ember és pénzt kért tőle. Mokurai meglepődött. Hiszen ő ismerte ezt az embert, gyakran találkoztak parkokban, pályaudvarokon, és most pénzt kért tőle. Adott. Ismét úrnak érezte magát. Rendszeresen dolgozott Virág úrnál a piacon, volt nála egy kevés pénz, mind odaadta. Kissé zavartan megjegyezte, hogy csak azért nézte a kutyát, mert nagyon hasonlít az övére... Ez nem az!, vágott közbe a csöves. Tudom, tudom, csak hasonlít... régebben nekem is volt kutyám... arra hasonlít, makogta Mokurai. Gyalog jöttünk Gyékényestől a síneken...  csak két napja van velem..., mondta a másik és végigmérte Mokurait. Magánál jobb helye lenne. A hajdani korrektor ismét meglepődött. Ez a minimális különbség ennyire látszik?, hogy az egyiknek van, a másiknak meg nincs hajléka... akármilyen, de egy biztos pont, ahová újra és újra visszatérhet, és ahol fedél van a feje fölött. Mert most egy pillanatig sem volt kétséges egyikük számára sem, hogy a kutya nála jobb helyen lenne. Ölbe kapta a fáradt, öreg kis állatot és elindult vele haza. HAZA!  Amikor visszafordult, látta, hogy annak az embernek könnyek csorognak végig az arcán.
        Buksi lett a kutya neve.
        Az első napokban az volt a legnehezebb, hogy a kutyát összebarátkoztassa a macskával. Mert Mokurainak már volt macskája. Félig agyonverve találta az utcán. Akkor még Morzsi kutyájával járta a várost. Váratlanul, nem a megszokott időben, de indulni kellett, mintha valaki rá parancsolt volna. Morzsi persze mindig szívesen ment vele. Ahogy bekanyarodtak az egyik mellékutcába, látta, hogy a másik oldalon, egy vaskapu rácsozatán átesik egy kismacska, meg is jegyezte magában: játszik a kismacska, mert —bár nem arra nézett —  azt mégis érzékelte, hogy a levegőben a test még a jóízű játék formáját őrzi. Tovább mentek, de Mokurai visszafordult, és akkor látta, hogy két gyerek áll ott a kismacska mellett, és a kismacska nem mozdul. Néha megemelte a fejét, de a teste mozdulatlan maradt. Mokurai átment Morzsival a túloldalra. Az egyik gyerek azt tanácsolta: Tegyük a kocsi alá. Véres volt a kismacska feje. Mokurai fölvette, Morzsi nem tiltakozott, sőt, mintha tetszett volna neki a dolog, és egyetértése jeléül csóválta a farkát. Azóta Mokuraival volt ez a macska, és Cila lett a neve. Virág úr azt mondta, biztosan szopornyicája van, mert véres váladék folyik a szeméből, az orrából. Aztán kiderült, hogy valami sérülés: megrúgták vagy leütötték. De azon az estén már úgy sétált a piac aszfaltján, torz véres kis fejét magasra emelve, mint egy hercegnő, és már első éjjel Morzsi mellett aludt a kosárban.
        Morzsi azóta elpusztult. Néhány hónappal azután kezdődtek a rosszullétei, hogy Mokurai lakáshoz jutott. Gyakran zihált, fujtatott, hangosan és gyorsan vette a levegőt, hangosan és gyorsan vert öreg szíve. 13 éves múlt. Amikor kölyökként Mokuraiékhoz került, akkor még élt Mokurai anyja. Amikor a bátyja eladta a lakást, a kapott összegből nem tudott új lakást vásárolni. Egy ideig albérletekben lakott, de amikor elfogyott a pénze, az utcára került; pincékben, állomásokon húzta meg magát, parkok padjain, szobrok posztamensei mögött aludt, míg végül a piacon kötött ki. Itt ismerkedett meg Virág úrral.
        Amikor először észrevette, hogy Morzsi állapota romlik, egy fél algoppyrint adott neki összetörve, májas hurka gombócba csomagolva. Aggódott. Nem volt biztos benne, hogy ezzel jót tett, bár remélte. Az nehezítette a helyzetet, hogy nem tudta pontosan mi a baja a kutyának, az öregségen túl. Évek óta volt egy duzzanat a hasán, de soha nem merte megoperáltatni, féltette az altatástól. Most úgy látta, mintha nőtt volna ez a duzzanat. Ettől lennének ezek a rosszullétei? Vagy valami mástól? Esetleg valami mérgezőt evett?  Mert sajnos világéletében megevett, összeszedett mindent, erről sohasem tudta leszoktatni. A gyomra? A szíve? Az érrendszere? Az immunitása? Mi lehet a baj? Mérgezés? De akármi is, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne szenvedjen, ne érezzen fájdalmat. Hiába minden empátia, ki tudja hogy’ jobb a kutyáknak; hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek? Inkább elviselik a fájdalmakat, csak élhessenek még egy kicsit a gazdájuk közelében, vagy nagyon szenvednek a fájdalmaktól, és akkor jobb végetvetni...? Mokurai az előbbi változat mellett döntött és a gyógyulás esélyeit latolgatta. Állatorvoshoz vitte. Végigzongorázták a lehetőségeket. Végül két variáció maradt: vagy valami gyulladás vagy a szívével van gond, de főként az öregség. Tudom, tudom, mondta Mokurai, igyekszem felkészülni mindenre, de addig is... Morzsi kapott egy injekciót, Mokurai ölben vitte haza. Reggel 4-ig a vacka mellett ült és simogatta, sonkát etetett vele, Morzsi jóízűen ette... aztán bement a szobába, a kutya utána, 5-ig még ott beszélt hozzá, nyugtatgatta, simogatta... aztán lefeküdt és a kutya kiment... később ismét visszajött, Mokurai arra ébredt, hogy a kutya nézi... nyugodj meg Morzsika, próbálj meg aludni..., motyogta. Ekkor látta utoljára élve. Reggel, amikor kiment az előszobába, Morzsit már holtan találta.
        Istenem! Erre miért nincs valami megoldás, módszer, technika... elfogadható és megvalósítható bölcselet? Persze lehet, hogy van, csak nem számomra..., gondolta Mokurai és kisebb-nagyobb megszakításokkal egész nap bőgött. Igyekezett, de nem tudott uralkodni magán. Roncsolt idegrendszere, legyengült szervezete nem tudott megbirkózni a helyzettel. Cila, a macska mindenhova követte... nem követelődzött, nem nyávogott, nem mászott az ölébe, csak követte; ha Mokurai leült, ő is leült és nézte... talán részvéttel, de mindenképpen úgy, mint aki pontosan érti a helyzetet. Mokurai a tetemet visszatette a kosarába, betakargatta rongyaival, fölvitte a hegyre, elásta, követ tett a sírra és a sírra virágot. Visszafelé rohanva jött keresztül a városon. Vett egy üveg bort, amit otthon egy ültő helyében megivott, és utána rögtön mély álomba zuhant. Azt álmodta, hogy a Morzsi visszajött, hazajött, meglátogatta. Kissé csapzott volt, de nyugodt és derűs. Egy mezőn át poroszkált. Ujjongva fogadta, kérdezgette: éhes?, szomjas?, egy kis tálkában friss vizet tett elé, abból lefetyelt egy keveset, de inkább csak illendőségből. Azt mondta: nem, nem éhes, nem szomjas, ott enni, inni kap eleget, csak eddig be volt zárva. Megviselt állapota ellenére nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, a farkát is csóválta, bár kissé lassabban, nem azzal a hevességgel mint régen... Mokurai cserepes szájjal ébredt. Az ablaküvegen át forrón sütött a Nap.
        Cilának is hiányzott Morzsi. Egész nap nyugtalan volt, kereste őt és a vackát... Mokurai úgy érezte: megőrült... az idegei felmondták a szolgálatot. Három napig szinte egyfolytában bőgött, zokogott... a legváratlanabb pillanatokban jött rá, séta, kávézás közben... ha éjjel kiment az előszobába, kerülgette azt a helyet, ahol Morzsi kosara volt, ahol ő tanyázott... nem gyújtotta föl a villanyt, hogy ne zavarja a fény a kutyát, ment az utcán és szólongatta, sétálni indult és hívta... Tehetetlennek érezte magát, félt, hogy ezt nem lehet így sokáig bírni. Cila néha felugrott Mokurai ölébe és a szó szoros értelmében megsimogatta az arcát.
        Aztán most itt van Buksi. A nagy előd utódja. Cilával nehezen barátkoztak össze, de most már jóban vannak. Cila nem tudta úgy megkedvelni Buksit, mint Morzsit   —  például soha nem megy a kosarába —, de elfogadta. Ha Mokurai sétálni indul a kutyával, ő is megy velük, persze csak az udvarig. Mokurai különösnek találta, hogy ez az öreg kutya milyen hamar pótolni tudta Morzsit. Csaknem ugyanaz a tekintet, ugyanazok a trappoló lépések... Naponta háromszor mennek sétálni.
         Egyik délután megálltak egy fenyőfa előtt. Mokurai hosszan nézte, hogy a sötét fenyőágak végén milyen biztatóak, reményt ébresztőek a világoszöld hajtások, a növekedés jelei, a tavasz karácsonyfadíszei... éjfélkor már üres az utca. Az esőverte úttest hematitszürke szalagján tekergőző földigiliszták, fölötte pislogó sárga lámpák. Buksi apró lábainak caplató léptei. Aztán a sarkon az az idétlen forgó reklámoszlop a nyelvét kiöltő kis polimorf perverz szörnyeteggel, amint issza kakaóját, meg valami arckrémet kínálgató bájcica, forog, forog csábítónak szánt idétlen, rikító színeivel... Mokurai csak arra vár, hogy a kutya elvégezze minden dolgát, megszagoljon minden fontosabb fűcsomót, aztán gyerünk vissza, a lakásba, haza! Üresnek érzi magát, de ez jófajta üresség; a rettegésnélküliség a holnaptól, a görcstelenség üressége, a csönd, a közöny békéje. Az udvaron már jön eléjük Cila, a macska, együtt mennek fel a dohos lépcsőházba, a csorba lépcsőkön, a vakolatát hullató falak mentén, de kit érdekel, hogy milyen út vezet a paradicsom kapujáig.
        Lényegében ennyi. Nem több. Nap mint nap.
        Elmúlt már éjfél. Mokurai kimegy a konyhába. Nem érti. Valamit keres. Még nincs vége a napnak. Még nem akarja, hogy vége legyen. A délutáni kutyasétáltatás után elment abba a kifőzdébe, ahonnan az utóbbi időben ételhordóban hazaviszi a maradék ennivalót. Magának is és az állatoknak is. Öreg családi ház ebédlőjében berendezett étkezde, mindig tiszta damaszt teritővel letakart asztalokkal, az asztalokon, kis üvegvázákban elhelyezett friss virágokkal. Vilma néni, a kifőzde tulajdonosa mindig telerakja az edényeket. Azt mondja, tudja, hogy milyen fontos az állatoknak a jó táplálkozás, neki is van két kutyája meg három macskája. Tulajdonképpen miattuk nyitotta meg ezt a kifőzdét miután meghalt az ura. Már ott tartott, hogy ő is a piacra járt összeszedni a csontokat, az ételmaradékokat. Kis nyugdíjából nem tudta fenntartani a házat meg ezt a sok állatot. Főzni viszont mindig jól tudott és szeretett, hát kiváltotta az iparengedélyt. Gazdag nem lesz, de filléres gondjai sincsenek. Mokurai elbűvölve hallgatta ennek az asszonynak a történetét. Nézte széprajzolatú sápadt arcában a meglepően derűs szempárt. Megtiszteltetésnek érezte, hogy neki mondja el mindezt, éppen neki... és milyen jó a főztje, akárcsak az édesanyjáé... igen, akkor evett ilyen jókat utoljára... és akkor beszélgetett így, ilyen bensőségesen utoljára valakivel amikor még egészséges volt az anyja... Elmerengve állt a konyha közepén. Arra riadt, hogy Cila nézi. Ott ül a tányérja mellett és őt nézi. Elővette az ételhordónak azt a lábasát, amelyikben a macskának szánt ételdarabok voltak, puhább húsok, tészta. Adott neki. Cila a felét otthagyta. Lábát rázogatva de a szája szélét nyalogatva távozott. Buksi már izgatottan figyelte a küszöb túlsó oldaláról, és amikor a macska otthagyta a tányérját, lecsapott a maradékra. Pedig mindig kapott külön, az ő tányérjába, de mintha ezek a falatok jobban ízlettek volna neki.
        Mokurai föltette melegedni azt a lábast, amelyikben a neki szánt finom zöldségleves volt. Nem tudott rá magyarázatot találni, hogy miért éjfél után másfél órával fog hozzá a leves melegítéséhez. És szertartásosan porcelántányérba meri, ami még megmaradt az anyai örökségből, és beviszi a szobába, az asztalra kis terítőt tesz, a tányérja mellé szalvétát, így fogyasztja el. Nyugodt gyomorral, mint valaha, régen. Nem is volt éhes, de a szertartás... az evés módja, a stílus!... De miért éjjel? Napközben is többször levette a födőt, nézte a leves tetején úszkáló arany karikákat, a lé alatt lapuló sárgarépa, gyökér és burgonya hasábokat, de valahogyan nem jutott el odáig, hogy egyen is belőle... Nézte, mint műremeket, és megmagyarázhatatlan, kielemezhetetlen gondolatok, múltból fölmerülő képek kavarogtak az agyában. Most lassan emelt a szájához minden kanál levest és gyönyörrel nyelte a meleg, simogató lét.
        Másnap, a reggeli kutyasétáltatás után vidáman ment dolgozni a piacra, lendületesen söpört, könnyedén emelgette a rekeszeket. Virág úr meg is jegyezte, hogy mintha tíz évet visszafiatalodott volna Tibor úr, mert így szólította. Igen, igen, azt hiszem valamire rájöttem, mondta Mokurai, azt hiszem föl lehet állni és a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni... De itt félbe szakította a mondatot, mert korrektor korában sem szerette ha fellengzősen vagy didaktikusan zárul a szöveg. A délutáni kutyasétáltatás után vette a tisztára mosott ételhordót és indult a kifőzdébe. Ezen a napon asztalnál evett, kényelmesen. Ebéd után lassan kortyolgatta az ásványvízét, és csak akkor ment a pulthoz, amikor rajta kívül már nem volt más vendég. Ízlett az ebéd Mokurai úr?, kérdezte Vilma néni, mint mindig. Finom volt, felelte Mokurai mint mindig, de most azt is hozzátette, mintha csak az anyám főzte volna. Ebbe az edénykébe tettem a cicának valót, ebbe meg a kutyusét, magyarázta Vilma néni. Aztán egy kis kétágú csontocskát emelt ki a lábasból, és váratlanul megkérdezte: Ismeri ezt a játékot Mokurai úr?, meg kell fogni ennek a mellcsontnak a két végét és el kell törni... Hogyne, gyerekkoromban sokat játszottuk, kontrázott Mokurai... és kívánni kell valamit, és akinél a nagyobbik darab marad, annak a kívánsága teljesül... Nevettek, mint a gyerekek. Megfogták a csontocska két ágát és kettéroppantották. Vilma néninél maradt a nagyobbik fele, de - mint utóbb kiderült - ennek nem volt semmi jelentősége, mert mind a ketten ugyanarra gondoltak.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap