A megszakadt lánc mítosza – a Rézkígyó teológiája

Nyiri Péter - A..., v, 01/11/2015 - 00:06

 

 

 

 

 

Wass Albert életművének egyik meghatározó vonása az üzenetorientáltság. Ez témám, a Rézkígyó című regény kapcsán azért lényeges, mert az üzenetorientáltság éppen a mítoszok és mesék nyelvezetének a jellemzője. A Rézkígyó pedig mítoszregényként is olvasható, mely egyfelől kapcsolódik a Thomas Mann-i szövegtípushoz, hiszen első részében a mű egy már meglévő mítoszt beszél el újra, igényt tartva a hiteles elbeszélő szerepére; másfelől pedig ezt a történetet folytatva saját maga teremt új mítoszt. A mű poétikailag igen összetett: mitológiai allúziók, szimbólumok szervezik a szöveget, különböző epikai műfajok együtteseként interpretálható, sajátos megoldása a narrátor-, azaz nézőpontváltás. Az alkotás kifejezési, esztétikai és irodalomelméleti aspektusai is elemzésre adnak tehát okot; én most elsősorban mégis a mű tartalmi részéről, üzenetorientáltságáról szólnék. A szöveg központi motívumai – a szeretet, Isten és Jézus Krisztus – ugyanis olyan jelentést adnak a regénynek, mely bepillantást enged a Wass Albert-i világlátásba, és amely kortól és műfajtól függetlenül örök érvényűvé teszi a művet.
A Rézkígyó című Wass Albert-regény allegorikus példázat a történelemről és az emberiség fejlődésének lehetséges irányairól. A szöveg egyszersmind társadalmi kórkép és az emberi viselkedési sémák határozott kritikája is, mely az ember egyéni, ugyanakkor kollektív felelősségét is vizsgálja.
A mű első három fejezete Mózes első könyvének történeteit írja újra: a paradicsomból való kiűzetést, a káini testvérgyilkosságot és Sodoma pusztulását. Figyelemre méltó azonban, hogy a Rézkígyóban a távozás Édenből nem kiűzetés, hanem elhagyás: az ember akaratlagos tette. Kiválás a Törvényből, az Egészből: egyéni utak keresése. A teremtett világgal való szimbiózis felbontása. Az első emberpár magából adta a létrát, melyen a béke völgyéből kimászott, utal rá a mű is: hiúságuk, nagyravágyásuk volt a létra. S ez az oka a testvérgyilkosságnak is: a közös örömöt felváltja az irigység, a szociumtudat helyére az egoizmus lép.
Mindez szimbóluma az emberiség tragédiájának: az ember elveszítette testvérét/testvéreit, egyedül maradt, ezért a cél: újra testvérré lenni a szeretet törvényében. Ez lenne az emberiség erkölcsi törzsfejlődése, ezt mondja ki a regényzárlatában a Nagyapa is: „…mindenki testvér. S aki előbb van, az többet kell tudjon és segítségére kell legyen annak, aki hátrább van. Nem önmagának, hanem mindig annak, aki hátrább van. Mindenki a mögötte lévőnek segít… Aki legelöl van, az mindenkinek segít. Csakhogy az embernél megszakad a lánc.” A mű ezt a láncmegszakadást tematizálja.
Szemantikai különbség is van a megszakad és elszakad szavak között: a megszakad markánsabb ítélet az emberiség felett. Mert míg az elszakad azt feltételezi, hogy egykor megvolt a kapocs; a megszakad arra utal, hogy az összeköttetés nem is létezett. Egykor, az Édenben talán igen, de Káin tette után a mindenség hiába nyújtja ki kezét az ember felé, ő nem nyújtja a sajátját vissza: csupán áll magában, összefont karral, egyedül. És nem hajlandó a közösségépítésre.
S mintha a mindenség döbbenetének csöndjében meghallanánk az el nem fogadott láncszem földre hullásának fájó koppanását. S ez a csönd attribútuma lett az emberiségnek: mert az ember világából hiányzik a lélek hangja, az Isten hangja. Ezért van a Rézkígyó történetében az ember minden bűne után síri csönd: ami pedig egyúttal segítség is lehetne: ha az ember tudatosítaná a csönd okát, meghallaná a csöndben is ott lévő isteni szózatot: a felhívást a szeretetre.
Kicsinyítő tükre a regénynek az a jelenet, melyben Sodoma romjain hat ember vitatkozik a pusztulás okán: hat egyforma ember (egyforma, hangsúlyozza háromszor is az elbeszélő), akik egyformák tehát, mégis egymást vádolják és teszik felelőssé; holott egyedül az összefogás, a közös építkezés vezethetne célhoz. Vagyis a szeretet.
A magyar nyelv szeretet szavának gyöke a szer szó, mely egykor fonatot, sodratot jelentett. A lexéma fogalmi alapjelentése tehát az egymásba fonódás, egymáshoz kapcsolódás. Szeretet és lánc a magyar nyelvben mindig is egyet jelentett. Wass Albert számára is ez a szeretet: lánc és út, mely összeköt, és Isten felé vezet! Nem véletlen, hogy a hat egyforma ember vitájának végén a pap eljut a szerető Isten tagadásáig: hiszen ahol összefogás nincs, ott szeretet sincs.
Ám ekkor megjelenik egy gyermek, aki elültet egy facsemetét, esőt kér Istentől, s lám: egyszerre zuhogni kezd.
A gyermek (az ifjúság) felbukkanása és alakja összekötő elem a regény két része között. A szöveg ugyanis itt átvált egy másik elbeszélésmódba: innentől egy gyermek vagy fiatalember egyes szám első személyű elbeszélését olvashatjuk. Az átmenet mindazonáltal természetes és zökkenésmentes. A mű retorikája a mítoszi narratívától a társadalomtörténeti (az ember szerepváltozatait taglaló) beszédmódot idéző utalásokon keresztül egészen a népi-népmesei nyelvezetig ível. S ezek a regiszterek, megszólalásmódok egymásba játszanak, keverednek. Egy olyan narratíva jön ezáltal létre, melynek egyszerre eleme a mítoszokról való szólás és a személyes élmények szubjektív elbeszélése. A szöveg így eltünteti, felszámolja a távolságot/különbséget a mítoszok világa és a hétköznapok világa között; s ezt a különbséget egy olyan mítoszban oldja fel, mely éppen a mindennapokban jön létre, s ezért mindenki részese. Ez a szeretet mítosza, melynek főhőse minden ember: a legkisebb parasztgyerektől a legnagyobb harcosig, királyig. És ilyen módon: amit mi mitológiának ismerünk, az valójában egyetlen mítosz: a szeretet mítosza; s az emberiség története nem más, mint a szeretethez való viszonyulása: a lánc megléte vagy hiánya.
A megszakadt lánc történetének elbeszélésével a Rézkígyó Wass Albert egy másik regényéhez, az Elvész a nyomhoz kapcsolódik, mely szintén azt tematizálja, hogy az emberiség valahol haladása során elveszítette az Istenhez vezető út nyomát: az összefogást és a szeretetet.
A regény én-elbeszélője parsifali utat jár be. Kalandok során ismeri meg az emberiséget (ezért a szöveg bizonyos részleteiben rokonítható a quest műfajával, melynek középpontjában szintén a keresés áll), ám van a megértésben egy pont, ahonnan nem tud továbblépni. Ebben segít neki a Trevizent-alak Nagyapa, aki ráébreszti a „lánc” fontosságára. Az ősi Grál-legendának egyik központi mozzanata a sebesülés: a Halászkirály szenved, és a seb begyógyítására Parsifal hivatott. Mindez az emberiségen a Sátán által ejtett sebet is jelenti, ezt kell meggyógyítania a leendő Grál-királynak. A Rézkígyó történetében a lánc szakadása jelképezi a sebesülést, összekötése/folytatása a gyógyítást. S ahogy Parsifalnak az Amfortast illető együttérző kérdést kell feltennie, úgy itt is a Jó Szándék segít a hősnek.
Az út (a regény második részének címe is ez egyébiránt) vezérmotívuma a műnek, s jelentésmezőjében voltaképpen analóg a lánccal. Az alkotásból tiszta elképzelés világlik ki: az élet, az emberi sors és történelem út, mely azonban haladási irányában nem arányos időbeli távlataival. Időben ugyanis előre halad, lényegét és értelmét tekintve azonban hátra, az élettől távolodva a pusztulásba tart. Ahhoz, hogy előrejussunk, az emberlét oltárára, a szeretetbe, a Teremtő közelébe – vissza az Édenbe – visszafelé kell mennünk az időben és a történésekben, a kezdetekhez, ahol elromlott minden.
Egy olyan világ tárul elénk, melyben a gyűlölet lett az előremenetel záloga, melyben eltorzultak a fogalmak. Nem az a világ ez már, mely a kezdetek kezdetén volt. Az elbeszélő keserűen, az ifjan szerzett szomorú tapasztalatok miatti koraérettséggel összegzi az emberiség állapotát: „… az emberek megölték a jóságot és a szeretetet, és azzal megölték a világot is”.
Jelképes értelmű a regényben a fal motívuma, egyszersmind kétféle, egymással ellentétes attitűd következménye. Példázza egyrészt a szeretetnélküliséget, mely falként húzódik ember és Isten között, másrészt a falépítés a jóvátétel, a kapcsolat újbóli megteremtésének vágyát is kifejezi. Hiszen a történet második fejezetében Káin azért építi Ábel tornyát, hogy a fal felérjen az égig, s Ábel újra lejöhessen az égből: vagyis hogy a testvérek újra egymásra találjanak. Ehhez azonban nemzedékek sorára, hosszú-hosszú időre van szükség.
A regénybeli Rézkígyó a Kísértő megtestesítője. A Kőfaragó egyedül a Rézkígyóban és az Aranycsinálóban nem látja meg a tiszta lélekcsírát, a Rézkígyó tehát valamely gonosz elv: az önzés, érdekelv, haszonelv vagy a másik eltiprásának elve. Alapvetően a kísértő Sátán szimbóluma, ezt erősíti az a tény, hogy a történet során elpusztul, legalábbis eltűnik, mert a szeretet, a jóra törekvés, az Isten felé fordulás győzedelmeskedik. A Rézkígyó felidézi – s Wass Albert is ezt teszi regénye mottójában ­– az ószövetségi, póznára függesztett rézkígyót: aki kígyómarást szenvedett, de feltekintett a rézkígyóra, és életben maradt. Különös jelenség ez, melynek sajátosságai a Wass-regényre is érvényesek. Az ószövetségi történetben kígyó gyógyította meg a kígyómarást, mely a büntetés eszköze-módja volt. Valamiféle tudati, lelkiismereti homeopátia ez: a gyógyír valójában a bűnökkel való szembenézés. A regényben is ez a megoldás: a gyűlöletből úgy gyógyul ki az emberiség, ha szembenéz a gyűlölettel, s keresi, miért történt a pusztulás: az ok megtalálása a jóvátétel lehetőségének/módjának megtalálása is, hiszen a feladat az ellenkezőjét tenni: szeretni.
A Rézkígyó című regény narratívájában az emberiség bajainak orvoslására a gyógyír a szeretet, a kereszténység, Jézus Krisztus. Azért adja a mű a Bibliának egy módosított képét: a Biblia Wass Albert alkotásában egyetlen nevet tartalmaz: Jézus Krisztus nevét, s ez azt jelenti: akikben Ő van, azok megmaradnak; mert Jézus a szeretet, ezért az út is a boldogsághoz, a lánc folytatásához.
A szöveg világmodellje szerint a szeretet minden emberben benne van, csupán sokaknál elfedi a rossz: a gyűlölet, az önzés és a butaság. Egyfajta destrukciós ösztönnek, a jó felé való törekvésnek kell tehát működnie, melynek célja az önmegtisztítás: a rossz lefejtése önmagunkról.
Ez a felfogás dialógust teremt ószövetség és újszövetség között, s az igazi vallást, az erkölcsileg helyes létformát a mózesi feltétlen hit helyett a szeretetben, az igaz cselekedetekben, Jézus Krisztusban láttatja. A regény ezzel a nem csupán sugallt, hanem világosan kimondott, megszövegezett üzenettel a Wass Albert-i világkép hordozója és a mindenkori keresztény és magyar ember megszólítása is. Bízom benne, hogy a magyarság, saját korosztályom és az utánunk jövő nemzedékek is képesek lesznek meglátni a világ káoszában ezt a Wass Albert-i esztétikai és erkölcsi mikrokozmoszt. És saját életükben is megtapasztalják például a Rézkígyó elbeszélőjének katartikus felismerését: „Tudtam, hogy a lánc egyik szeme a kezemben van. Gyorsan elindultam tehát vissza az emberek közé, hogy megkeressem a lánc másik szemét is. És magammal vittem a Jó Szándékot is, ahogy Nagyapám mondta”.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap