Megkérdeztük Jókai Annát - Mi a Szegény Sudár Anna keletkezésének története?

Jókai Anna, h, 01/21/2013 - 00:09

Anyaországi író létére honnan ismeri ennyire az erdélyi magyarság mindennapjait, honnan a naplóregény hitelessége? Mi a véleménye arról, hogy Erdély mint „téma” szinte elözönlötte az irodalmat?

– Az ember, ahogy halad előre az időben és az életművében, eljut arra a kezdethez viszonyított magaslati pontra, ahonnan széttekintve nem annak örül elsősorban, amit már megtett, hanem elkezd fájni, amit elmulasztott. 1982 táján – valamelyes mérleget készítve arról, miről szóltam, ami fontos volt, és miről nem, a legégetőbben a kisebbségi sors, az elszakított magyarság tragédiájának saját műben megszenvedése hiányzott. Érintőlegesen már írtam erről a Napok-ban, némely esszémben, de a csak ebből az alapvető fájdalomból sarjadó könyvet még nem írtam meg. Részben erőtlennek éreztem magamat erre, részben féltem, minden indulatom ellenére „kiagyalt” lesz a regény. Hogy jövök én ehhez, akinek még rokona sincs Erdélyben, sem más kívülrekedt részen – hogy jövök én ehhez, aki még utasként sem jártam ezen a vidéken? Hogyan tudnám az intellektuális keserűségemet, meggyőződésből származó dühömet, tiltakozásomat érzékletessé tenni? Ezért eleinte igyekeztem a gondolatot elhessegetni. Novellákkal bajmolódtam, dolgoztam Az együttlét-en, amiben azonban sok minden más között – az „elhallgatott” Erdély képtelen helyzete váratlanul újra fölbukkant. S azon vettem észre magam, hogy már 84–85-ben, ha arról érdeklődtek, mik a terveim, azt feleltem, hogy egy erdélyi naplót szeretnék írni. Árva Bethlen Kata után Szegény Sudár Anna történetét. Mintha a néhai nagyasszony – okulva, de újabb leckére – megszületett volna újra, ugyanoda. Mosolyogtak. Úgysem jelenhet meg. Tudom, mondtam, de ha már meglesz, a sorsa is meglesz: hiszem, hogy gondoskodás történik róla. Amit egyszer megírtak, az többé meg nem semmisíthető. Nem adják ki, bizonyosan nem – joggal gondoltam. Éppen ezért még parányit sem kell „ravaszkodnom”, „célozgatnom” – szabad leszek a témában, teljesen szabad. Az már kegyelmi kérdés, hogy amikor 1987 végén az utolsó mondatokat leírtam, éppen akkor kezdett az ország vezetése az egyébként megbocsáthatatlan vétkekből valamit jóvátenni, s az általános „nyitottság” hangulatában a kéziratom zöld utat kapott. Én ezt nem reméltem, amikor elkezdtem. Az viszont lehangoló, hogy ez a – minden jel szerint e témában, itt – legkorábban született szépirodalmi mű csak ilyen késéssel jelenhet meg. Amikor az „ügyből” bizony némelyek üzenetet csináltak, amikor az Erdélyről szóló művek a piacot már „beterítették” – amikor már az olvasó maga sem tudja, kaphat-e valami újat bármiből? Ez egyéni ügyetlenség, meglehet: nem kerestem rugalmasabb kiadót, nem kapacitáltam a terjesztést, nem mentem utána, egyszerűen rábíztam a könyvet a saját erejére. Most, 1989 májusában végre ott van a könyvheti listán. Fekete a borítója, fekete fehérrel. Nem baj, ha más, hiteles könyvek között nincs egyedül. Nem baj, ha az egyik maga módján jó (remélem) a másik maga módján jót támogatja. A megélt, megkínlódott tapasztalatok, a valódi dokumentáció sohasem sok. A valódi szépirodalmi ábrázolások, még ha a téma hasonlít is, sohasem eshetnek egybe. Legyenek. Sokasodjanak. Az a katasztrófa, ha a valódinak a szenzációvadász, felületes és pillanatnyilag mindig hatásos, drasztikus álirodalommal is versenyeznie kell.

Én nem versengek. Istennek hála, nem kevés azoknak a száma, akik a romániai magyarságért valóban tesznek (írásban, szóban, cselekedetben). De a konjunktúralovagoktól nem ment meg minket semmi – a sekély fecsegés is szaporodik. Csak az olvasó felelősségében bízhatunk. És az időben, ami csöndesen, higgadtan úgyis kettőbe válogat: egy rész maradásra, egy rész feledésre.

Amikor már írtam a Szegény Sudár Anná-t, tudtam, mit írok, miért és hogyan. A szellemi készülődés szakasza volt a gyötrelmesebb. Egyrészt szükségem volt közvetlen tapasztalati anyagra. Három hétre elmentem Erdélybe. Három hét semmi, ha nincs meg a fölfokozott empátia. Nem kíméltem a lelkemet, a fizikumomat sem. Beleéltem magam az ottani létbe, a legapróbb részleteket is megfigyeltem. Esténként magyarokkal beszélgettem. A tényanyag így aránylag könnyen összeállt. Amit nem tudtam, pontosan hogy is van, a gyakorlatban hogyan is működik, magyarországi, Erdélyből jött barátaimtól nem röstelltem megkérdezni. Különösen sokat köszönhetek Köteles Pálnak, aki a regény első olvasójaként mint igazán autentikus, áment mondott a hitelességre. Arra magamtól is rájöttem, hogy nem „erdélyieskedni” kell, hanem utat engedni a természetesnek. Elhinni, hogy ami ott fáj, az itt is ugyanúgy fáj.

A nehezebb a dolog művészi része volt. A tény, a felháborodás, a bánat önmagában még nem irodalom. Az, hogy valami Erdélyről szól, önmagában még nem elég, s nem minősítés semmiképpen. Meg kellett találnom azt a karaktert, azt az egyéni konfliktust s azt a szakrális mondandót, ami akkor is regénnyé tenné a regényt, ha történetesen nem Erdélyben játszódna, hanem bárhol a világon, ahol az örökös kitaszítottság állapotában kell az életet leélni. De ez sem elég: a regénynek szűkített körben is funkcionálnia kell: az öregség küszöbére tanácstalanul és kapkodva érkező személyiség testi-lelki reakcióinak, gyönyörű vagy szánalmas tévedéseinek közvetítőjévé kell válnia. Legmagasabb értelmezhetősége pedig legyen igaz a kortól és a helytől függetlenül is: hogyan lehet erre a gerincet és szívet terhelő földi életre méltóan megfelelni. Mi segít kibírni a kibírhatatlant – mi magyarázza az érthetetlent –, s hol van mégis a cél, ha a látókörünkből ellopták az utolsó jelzőtáblát is.

Hamvas mondja: „A regény az, hogy egyszer, egyetlenegyszer és soha többé.” Szegény Sudár Anna ezt a naplót csak így és egyszer írhatta meg. Felhasznált engem, kibeszélt belőlem a maga nyelvén – s egy kicsit a véremet vette. Azután elment és a könyvet itthagyta. Tessék.

(1989. Hitel)

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap