Máté Péter Napok

Szerkesztő A, v, 02/04/2018 - 00:16

 

 

 

 

 

 

 

 

ITT VAN KÖZTÜNK!

 

 

„Elmegyek, elmegyek…” Ez a dal, azt hiszem, mindnyájunk fülében van. Dúdolni tudjuk, még az úgynevezett „botfülűek” is, többen énekelik ma is, de mindenképpen, ha felhangzik a dal, akkor tudjuk, miről van szó. Gondolni rá nem akarunk, mégis ott van életünk minden másodpercében, sőt a másodpercek töredékében, hiszen élünk, ezért „elmehetünk”, bármikor. A dal az elmúlás dala, de a reményé is. Máté Péter énekelte…

Máté Péter művész volt. Éppen ezért dala – amelynek zeneszerzője és előadója ő, szövegírója pedig S. Nagy István – többrétegűen értelmezhető. Hallgassuk a híres refrént tovább: „Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom…” A művész búcsúja ez, nem „csak” az élettől, hanem a reménytől is. A reménytől, amely, mint tudjuk, az élettel együtt él. Ameddig élünk, remélünk, és ameddig remélünk, élünk! Vagyis van értelme életünknek! A művész egész életében remél. Reméli, hogy híres lesz, legalábbis ismert. Szakmailag elismert, vagy pénzes és a közönség által elismert. Akiben zeneszerzőként és előadóként bíznak a kiadók és a koncertszervezők, hogy amit csinál, nem csak jó, szakmailag elfogadható, hanem olyan, hogy a nagyközönségnek el lehet adni. Olyan előadó, akiben bízik a rádió és a Tv is, hogy le képes ültetni az embereket.

Összességében minden ember kíván valamit maga után hagyni. Jó emléket szeretteiben, vagy akár rajongói tömegekben; házat, vagyont, alapítványt; gyermeket, gyermekeket, unokákat; földeket, országot, birodalmat, vagy aki művész, az művészete „gyermekeit”. Egy zenész a dalait. De hogy mi lesz a halála után, milyen sors várja ezeket a dalokat, azt ki tudhatná?

„Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.

Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.”

A tragikus, gyors halál, a tragikus, gyors befejezettség víziója ez? A remény vége, vagy egy új remény kezdete? Búcsúzni nem tud, mert nem akar?

Kérdések-kérdések és újabb kérdések: megannyi kérdés Máté Péter kapcsán.

Máté Péter 1947. február 4-én született Budapesten, és ugyanott halt meg 1984. szeptember 9-én.

Tehát: 37 évet élt!

A tragikus, gyors vég víziója, amely nem művészi vízió, hanem a valóság lett. És a másik kérdés: mi lett volna, ha a mély érzelmű zeneszerző és előadó máig írná műveit, adná elő dalait? Milyen dalok születhettek volna, amelyek már nem születhettek meg?

Újabb kérdés: kezdjük már érteni a híres dalt?

Péter már egészen kicsiny korától tudott is, érzett is valamit. A komor, fekete jövőt, a nem hosszú életet. Szívbillentyűhibával született. Már kiskorában is voltak problémái, hamar fáradt, de ő élni, alkotni akart.

Máté Péter zenei tehetsége hamar megmutatkozott. Azért nem volt annyira kirívó, hogy csodagyereknek titulálják, arról nem is szólva, hogy az akkori szülők és nevelők, meg zenetanárok óvakodtak ezen hangzatos jelzőtől. Csak egyszerűen azt mondták, hogy Péter olyan tehetség, akivel érdemes foglalkozni. Ahogyan mondhatták ezt akkor több tucat gyermeknek és szüleinek.

Máté Péterrel több neves zenepedagógus foglalkozott, hiszen 14 éves korától zeneiskolában tanult.

Aztán, miután leérettségizett, megalakította első zenekarát.

Máté Péter szerencsésnek mondhatta magát: azzal foglalkozhatott, ami a szerelme volt. Zenét írt és játszott. Kedvence a zongora volt. Egy komoly, értelmiségien nyúlánk fiatalember, ráadásnak szemüvegben, csak kissé hosszú – az akkori ízlés szerint túl hosszú – hajjal. Öltönyben a zongoránál. Érzelmes dalokat játszott. Ez volt ő!

„Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.”

Akart, küzdött, alkotott, élt.

Szerelmes volt. Ő is. Csalódott. Ő is?

„Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

Mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl…”

Korán, még nagyon ifjan 1967-ben készítette el első saját felvételeit, az „Úgy várom, jössz-e már?” és a „Mondd már”-t. Aztán a nagy kitörés: még ugyanebben az évben a „Néger zongorista dala” című felvétellel a polbeat fesztiválon első díjat nyert. Felfigyelt már rá a szakma és a közönség!

Előtte nyílt az út. Az út…

„…milyen úton indulok, még nem tudom…”

Siker siker után. Fesztiválhelyezést, előadói díjat nyert, és mehetett (amely a szocialista táborban a siker egyértelmű jele volt) külföldre. Előbb Szocsiba, a Nagy SZU-ba, majd Athénba és Párizsba is. Aztán mehetett többek között Kubába és Kanadába…

1973-ban a „Hull az elsárgult levél” című dala első lett a Made In Hungary rádiós vetélkedőn.

Szólt a rádióból, szólt itthon és külföldön, fellépett fesztiválokon, egyre több helyre hívták. Ismert lett!

A boldogság viszont? Érezte mellében az órát. A szívbillentyű kattan: tik-tak. Egy másodperc, két másodperc, mennyi van még?

Más talán habzsolta volna az életet, a sikert, míg lehet. Ő, már csak alkata és neveltetése okán is visszafogottabb volt, bár szerette a szépet és jót. Persze, hiszen művész volt, akitől a jó ízlés elvárható.

Például nagyon szeretett szépen, „menően”, az akkori nyugati divat szerint öltözködni. Ezért is vásárolt és varratott az OKISZ LABOR Ipari Szövetkezeti Szervező és Ruházati Laboratórium Vállalat nevű intézménynél, amely az akkori sztárokat ruházta. Legyenek azok „politikai sztárok”, vagy énekesek, színészek és egyéb művészek.

Csakhogy: „Múlnak a percek, múlnak az évek…”

Szomorú volt. Ő tudta titkát, amely nem titok, csak:

„Múlnak a percek, múlnak az évek

Ébred a hajnal, új napok jönnek

Fények és árnyak csendesen múlnak el.

 

Múlnak a percek, múlnak az évek

Ébred a hajnal, új napok jönnek

Hogy is kell élni? Valaki mondja el!...”

Szívbillentyű, tik-tak, meddig bírja még?

A nők? Azok is fájdították szívét! Feleségével kalandja nem sokáig volt, szinte mikor született, már véget is ért. Bár azért a művész-barátság megmaradt, hiszen például a Műegyetem Ezres klubjában rendszeresen együtt léptek fel.

Küzdött és alkotott. Itthon és külföldön öregbítette a magyar zene jó hírét.

Suttogtak róla sokat, mert híres volt. Találtak ki róla „vad történeteket”, mert annyira híres lett. Annyi lány volt belé szerelmes, hiszen egy kedves, csendes szavú, érzelmes és nagyon tehetséges fiatalember volt ő. Aki annyira szomorú, hogy bizonyos, hogy sokan akarták megvigasztalni!

Ő azonban keresett. Neki nem bármilyen nő kellett, hanem a NŐ.

„Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én, bármerre jársz.”

Elmegy. Elmehet, úgy, hogy visszajön? Elmegy, mert el akar menni, Ő utána? Reméli, ha elmegy, ott, egy másik világon majd megtalálja? Azt, akit eme világon hiába is keresett! Hiába is remélt…

Dalait hallgatva sokan sírtak és sírnak azóta is. Mert aki ezeken a dalokon nem könnyezik, annak kemény kő a szíve.

Neki nem az volt. Ő szeretni akart, szeretni tudott.

„Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.”

1979-ben megkapta a Magyar Rádió nívódíját, majd 1981-ben a legjobb hangszerelés díjával jutalmazták a táncdalfesztiválon. „Elmegyek” című dala „Nicolas” címmel Sylvie Vartan előadásában világslágerré lett. (Na persze, már akkor is, magyar ember emelkedhet világhírre? Amit viszont alkotunk, az másoknak jó alap az emelkedésre…)

S. Nagy Istvánnal együtt, aki a legtöbb dalszövegét írta, közösen egy rock-musicalt alkotott, Krízis címmel.

Szintén S. Nagy István, a barátja írta számára a Múlnak az évek című dalt, amelyből többet idéztünk. És amelyből ez a megindító és nagyon elgondolkodtató sor is származik:

„Nem veszed észre a bajt, s késő lesz már…”

Ő nem csak észrevette a bajt, rendetlenkedő szívét és tüdejét, hanem számított is a bajra. Amely, szintén a Múlnak az évek soraival: „A hegyek lassan, oly lassan mozdulnak/Vigyázz, mert bármelyik rád is omolhat!...”

Jó tanácsot is megfogalmaznak:

„Élj, ahogy másnak is élnie kellett

Ne csak magadnak…”

 

1984. szeptember 9-én halt meg, Budapesten, kórházban. Halála előtt két nappal még fellépett. Előbb Hódmezővásárhelyen, másnap Mindszenten. Nem akarta abbahagyni! De hát ki az, aki abba akarja? Ő önmagában érezte még az erőt, a tenni akarást és persze a tehetséget. Még volt benne ezernyi dal. Ezernyi érzés. Ezernyi fellépés. Ezernyi siker.

Valahol más döntés született.

Szívbillentyűhibával született, halála oka viszont tüdőembólia volt. Halála maga beszédek tárgya lett, több találgatással. Volt, aki szívinfarktust tudott, mert agyonhajszolta magát, mások pedig bennfentesként egy ismerőséhez menő bohém képét rajzolták meg, aki megcsúszva beverte a fejét és ebbe halt bele. Akárhogyan történt, eltávozott közülünk. El a magyar zenei életből, amelynek oly’ sokat adott. De nem kellett volna S. Nagy Istvánnak olyan szomorúan fogalmaznia, se Máté Péternek annyira átélt, jövővizionáló szomorúsággal énekelnie:

„Elmerülsz nyomtalanul, senki nem vár (nem vár)”

Máté Péter dalai nem feledhetők, dalai nem merülnek el, lelkének ezernyi hasonló lélek felel itt a földön, és a mennyben is. Péter: te nem vagy, nem lehetsz egyedül!

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap