Magyar Történelem

Véghelyi Balázs, v, 01/06/2013 - 00:06

 

„És ne kérdjed senkitől: miért? (…) Magyar voltál, ezért.” (Márai Sándor)

Felvidéki nagyapám éppen katona volt Romániában
(bár lehet, hogy már/még Magyarországon),
amikor dabasi nagyanyámat ugyanoda vezényelték tanítani.
Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként
népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám
szívében már egy másfajta tűz égett. Remélték, hogy az Isten
előbb-utóbb esőt bocsát a Földre, ami kioltja majd a 
pusztító világtüzet, az elüszkösödött fák újból zöld ágat
hajtanak ki, és szivárvány feszül az égre: angyalok ugrókötele.
Ebben a hitben kötötték egybe életüket nagyszüleim és költöztek
(az akkor már/még biztosan magyarországi) Érsekújvárra,
ahol is boldogan éltek, amíg - ki nem bombázták őket
a lakásukból. (Hogy konkrétan melyik hadviselő fél, nem tudom,
de igazából mindegy is.) Elköltöztek hát Galántára,
Kodály Zoltán városába, most már mindig útra készen
a továbbköltözéshez... Isten ugyan nem bocsátott
esőt a Földre, de a háború egyszer mégis véget ért.
Tavaszi virágillatban és lőporfüstben
érkeztek a fölszabadítók békét teremteni.
És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott,
hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték
nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve
fogadták, hogy háborús bűnösök lettek - Csehszlovákiában.
Nagyapám kérte: telepítsék át őket Magyarországra,
e helyett azonban őt magát telepítették ki - jóvátételi
munka címen. Nagyapám igyekezett jóvátenni a bűneit,
lovakat gondozott egy cseh gazdaságban,
míg egy szép napon hazaszökött nagyanyámhoz...
Végül nagyszüleim - négy év után - csehszlovák
állampolgárságot kaptak. Nagymamám (miután szlovák
nyelvből levizsgázott) újra taníthatott - magyar gyerekeket.
Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna),
de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a
hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen
még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen)
köszöntést, amivel vigyázállásban kellett kezdeni a napot:
"Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő!"
(Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással
megúszta.) Nagyapám is dolgozott, rendes lakásuk volt,
fölnevelték mind a két gyereküket,
akikből viszont csak anyám érte meg a felnőttkort...
Aztán egy szép napon megjelent Budapestről az apám, és
feleségül vette anyámat. A szerelem, ahogy mondani szokták,
nem ismer határokat. Apám is minden hétvégén meglátogatta
a feleségét... Két évbe tellett, amíg sikerült elintézni, hogy
anyám és nagyszüleim átköltözhessenek Magyarországra.
Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön
halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint
mindketten külföldiként.
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap